Biciklitúra 3. nap

Rövid lesz, mert már nagyon szeretnénk utolérni magunkat.

A kempingből korán reggel útra keltünk, visszafelé indultunk el, az illmitz-i bemutatóházba mindenképp be akartunk nézni, Andrisnak nagyon tetszett, mikor korábban ott volt. A falu szélén már kint volt a tábla: vigyázat, lúdcsaládok kelnek át az úton. Így is volt, csapatostul terelgették a kislibáikat a gondos szülők.                 

Itt már a tó felé minden nagyon védett terület volt, nem is volt szabad lelépni az útról. Az út másik oldalán általában szőlők voltak, néhol háziállatokat tartottak, vagy kis vendéglőkkel várták a biciklistákat, kirándulókat.
NAgyon jól sikerült pakolni aznap, csak hátra kellett nyúlnom, és menet közben fényképezhettem is. Erre is jó, hogy hátul a tandemen csak tekerni kell, irányítani nem.
Láttunk kócsagot békával a csőrében, lovakat, sok nyulat, ürgét, még egy kanalas gémet is, azt még sosem láttam élőben, vadon.

Egymás után feküdtek a kiszáradt szikes tavak, olyan volt, mintha jég lenne rajtuk, teljesen fehér a sekély medrük.

Végül nyitás előtt fél órával megérkeztünk Illmitzbe, végignéztük a kiállítást, sok kitömött madár, vízi apróságokról hatalmasra kinagyított fényképek. Sajnos a felnőtteket jobban érdekelte, mint a kicsiket. Felmentünk a madárleső toronyba is, vettünk egy-egy pólót a gyerekeknek az egész út emlékére, aztán mentünk tovább. Természetesen az illmitzi strandra. :) Május elseje lévén mindenki ünnepelt, rezesbanda járta sorra a vendéglőket. Fagyiztunk egyet, a gyerekek legnagyobb döbbenetére a pincér nekem adta a kék szívószálat a jeges kávémba, és Andrisnak a rózsaszínt. Ezen azóta sem tudták túltenni magukat.

Nagyon forró nap volt ez is, már csak sapkában lehetett fürdeni. Utána pedig megebédeltünk, a gyerekek irigykedve nézték a főpincér kislányát, akinek mindenféle jó játéka hevert a vendéglőben, bevásárlókocsi, babakocsi, kisautó... Végül felfogták, hogy azok nem közös játékok, kisebb hiszti után bele is nyugodtak. Rengeteget kellett várni, nem lehetett ennyi ideig egy helyben tartani őket, úgyhogy rohangáltak, szerencsére bent rajtunk kívül még két asztalnál ültek, egyébként üres volt a terem, mert mindenki kint ült le. Azt hiszem, nem zavartak senkit, a pincéreket sem lökték fel. Nagyon finom spárgát adtak, érdemes volt kivárni.
A vonat felé tartva elég hosszú földutas szakaszt is meg kellett tennünk, ettől kicsit féltem, emlékezvén a tavaly előtti túránkra, a bokáig érő süppedős homokkal. Ilyesmiről szó sem volt szerencsére, szép, kavicsos úton mentünk, csak a gyerekeket sajnáltuk a belélegzett finom por miatt. De nem panaszkodtak, nem is prüszköltek. Volt néhány nehezebb helyzet, például a vasúti átjáró, ami nem ilyen hosszú szerkezetre volt kitalálva.

A vonaton rajtunk kívül még vagy 30 biciklista utazott Bécs felé, egyébként is tele volt a kocsi, a gyerekek az utánfutóban maradtak, Andris a tandemet őrizte, és egy lépcsőn ültem. Egy másfél év körüli kisfiú ült velünk szemben a babakocsijában, nevettették egymást az enyémekkel, nagyon kedvesek voltak, csak kicsit sokat sikítoztak...

Bécsben már csak haza kellett jutni. Próbáltunk minél lankásabb utcákat választani, ez az otthonunkhoz közeledve egyre nehezebb feladat. Andris elfáradt, de most hála Istennek a tandem megengedte, hogy én is tekerjem erősen, nem csúszott előre a kerék. A Himmelstrassén már toltuk azért...
Este a gyerekek boldogan lubickoltak a kádban, csak a fekete iszapot hiányolták...