Karácsonyi történet

800 km
5 különböző szálláshely
11 nap
2 felnőtt, 2 gyerek

Idén nyugis karácsonyt akartunk. Szerettük volna látni a gyerekeinket, amint boldogan játszanak az új kincseikkel a karácsonyfa alatt, szerettük volna kialudni magunkat, sok időt szánni egymásra, élni kicsit otthon. És persze szerettünk volna sok mindenkivel találkozni, családtagokkal, barátokkal, kicsikkel és nagyokkal. Sikerült.

Hétfőre esett a karácsony, pénteken még dolgoztam, méghozzá, ha jól emlékszem, egészen sokáig. Szombaton Misi szülinapját ünnepeltük, de arról már Roni beszámolt, vasárnap este már állt a fa és éjjel szépen fel is díszítettük, elrendeztünk mindent, gyakorlatilag készen állt a nagyszoba. Akkor úgy gondoltuk, fölöslegesen szántuk rá az éjszakát, hiszen karácsony napján még a hosszú délutáni alvásban minden elkészülhet, de persze ez nem így történt.
Másnap délelőtt arra emlékszem, hogy elmentem talán két órát egyedül sétálni, ami bizony komoly áldozat karácsony előtt egy anyától, de milyen nagy ajándék egy apának! A karácsony nem volt igazán fehér, de fekete sem: itt Bécsben gyönyörű átlátszó karácsony volt, ónos eső esett, vastag jég borította a fákat. Kicsit köd volt, nagyon jót sétáltam.
Gyors ebéd után ágyba raktuk a gyerekeket, mondván, hogy este sokáig ébren lesznek, de muszáj-muszáj aludni. Megsütöttük a citromos halat (Amaminak köszönjük még egyszer a receptet, amit még 2007 karácsonyára írt le nekünk) a hagyományok kedvéért, valamint Roni kacsamellet is sütött, hogy legyen valami, amit a gyerekek szeretnek. Hát szerették.
Kb. egy órával a délutáni alvás tervezett vége előtt már tarthatatlan lett a helyzet a gyerekszobában, úgyhogy kibújtattuk őket, villámgyorsan ünneplőbe öltözött a család és már csilingeltek is az angyalok.

Roninak már hetekkel karácsony előtt mondtam, hogy addig semmit ne tervezzen a karácsony utáni hetekre, amíg az ajándékait ki nem bontotta. Azt gondoltam, hogy igazából mindenünk van bőven, csak időnk van kevés, úgyhogy kapott egy kettesben töltött hétvégét ajándékba.
Teltek-múltak a napok, most már szervezhettük az ünneplést. Ha jól emlékszem, 27-ére volt tervezve a Rochlitz családi karácsony a Vadkörte utcában Roni szüleivel és testvéreivel, ez lett volna az első magyarországi esemény, amire oda akartunk érni. Igen ám, de Virág nagyobbik lánya, Rózsa beteg volt, és nem akartuk megkockáztatni, hogy elkapjuk, hiszen az borította volna minden frissiben készült tervünket. Így aztán 27-én délután pakoltunk össze, és aznap este a Svábhegyen aludtunk.
Egészen pontosan Roni pakolt, két hétre való holmit négyünknek, különböző ünnepi és játszós ruhákkal, nekem futócipővel és téli felszereléssel, mindenkinek korcsolyákkal. Befértünk az autóba, meglepően könnyen. Ugye nem én vagyok az egyetlen, aki szenvedett már a csomagtartó hátsó ülések mögötti, egyáltalán nem derékszögű sarkának optimális kitöltésével? Erre született most egy megoldás: mindenki tudja, hogy a biciklitáskák első része nem derékszögben, hanem ferdén van levágva, hogy elférjen az ember sarka pedálozásnál. Fejjel lefelé berakva a biciklitáskát, pontosan illeszkedik az üléstámla mögé.
A Svábhegyre érkezve Mama vette kézbe a gyerekeket, mi csak ültünk, beszélgettünk, borozgattunk, és hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy megfürdetve, fogat mosva, pizsamában jó éjszakát kívánnak nekünk.
Reggel is, amint felébredtek valamikor hét óra tájban, Roni csak annyit mondott nekik, hogy a Nagymama már ébren van, és szaladtak is ki a szobából, mi meg aludtunk, amíg hasunkra nem sütött a nap.
Fanni és Páty eljegyzésén jó előre berendezett gyereksarok várta őket, és persze rengeteg finomság. A Futár család kutyája, Zokni teljesen lenyűgözte Misit, aki mindenáron meg akarta simogatni újra és újra. Csakhogy Misi, ha izgatott, valamiért nagy ugrásokban közlekedik, amitől Zokni mindig megijedt. Különösebb gond nélkül végigünnepelték a gyerekek az eljegyzési vacsorát, majd amikor jeleztük, hogy indulnánk haza, még gyorsan összeálltak a vendégek egy csoportképre. Otthon, ha csoportkép készül, megpróbálunk valami vicceset mondani nekik. Erzsó ennek megfelelően be is kiabálta, hogy "nem kell nekünk KUTYA a szobába!"

A Vadkörte utcában aludtunk, kitettem az autóból Ronit és a gyerekeket, majd átmentem a Svábhegyre, összepakoltam a holminkat (mert bizony mindent otthagytunk), és sikeresen visszaértem fektetésre.
Másnap délelőtt persze nagy játszás volt, ha jól emlékszem, Roni kelt fel a gyerekekkel reggel és én aludtam sokáig. Délután volt a Rochlitz karácsony, dédszülőkkel és unokatestvérekkel egyetemben, de este a Vidrákkal ünnepeltünk. Díszbe öltözött tehát a család, indulás után nagyon hamar rájöttünk, hogy Ibolya ajándékát a házban hagytuk, így közepesnek mondható késéssel befutottunk. Gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk, énekeltünk együtt, nem is tudom, hány ember, egy nagy család.
Egy huszárvágással Tiborra és Zsuzsára hagytuk a kissé bágyadt gyerekeket, és már robogtunk is vissza remetére, a Vidra-karácsonyra.
Roxiéknál volt, ahol annak idején olyan jókat buliztunk, ahol a pincében számháborúztunk egyszer egy elmaradt Rozsomák-kirándulás helyett, ahol Berciéket is meglátogattuk párszor.
Nem akármilyen karácsony volt: az ajándékok nem voltak megcímkézve, kockával dobtuk ki, hogy ki húzhat a kupacból, ki bonthatja ki, és ki veheti el a másikét. Hatalmas küzdelem bontakozott ki, patakokban folyt a vér, egymás kezéből téptük ki a szebbnél szebb ajándékokat egy-egy hatosnál vagy duplánál. Végül egy vidra-fülekkel ékes babasapka maradt nálunk, és elkelt Roni régi piros sapkája is, amire sebtiben egy igazi pávatollat varrt.
És végre, végre, oly sok bejgli, pörkölt, kacsamell és virsli után SALÁTA volt vacsorára. Olyan jól esett valami könnyűt enni, persze hatalmasan belakmározunk :~)

Folyt. köv.