Non est volentis, neque currentis

Balaton szupermarathon, ötödször.
Ahogy már korábban írtam, az volt a terv, hogy odamegyek, és dráma és izgalom nélkül végigfutom. Nem így lett.
Már a múlt héten terveztem egy bejegyzést, "kutatók éjszakái" címmel, de (rám jellemző módon) nem volt időm megírni. Arról szólt volna, hogyan nyúlnak egyre inkább az éjszakába, sőt hajnalba a munkanapjaim, ahogy próbálok elkészülni a cikkeimmel, összedolgozni a kollégákkal, kijutni terepre.
Hétfőn még kiautóztam Vácrátótra egy megbeszélésre, kedden Sopronban az erdőt jártuk, szerdán eldőlt, hogy életem nagy cikkét le kell adnom április közepe előtt, csütörtökön indult a verseny.
Két hétre jöttünk Tihanyba, szerda délután ehhez mérten be kellett pakolni az autót (gyerekbiciklikkel), majd ideérve kipakolni, megérkezni, aludni. Csütörtök reggel nem volt jó idő, fújt a szél, esett az eső, nehezen indultunk el a versenyre, a gyerekek otthon szerettek volna maradni, eléggé el nem ítélhető módon.
Mindenki tudja, hogy egy futóverseny rajtja előtt legkésőbb egy órával oda kell érni, ez persze nem sikerült, fél óránk volt talán, hogy felvegyem a rajtszámomat, átöltözzek, bemelegítsek, és lélekben valahogy átálljak a rám váró négy napra. Mindezt tetézte, hogy az időmérésnél használt elektronikus chipnek hatezer magyar forint volt a letéti díja, készpénzben. Ez minden évben így van, mégsem emlékeztünk rá, csak euro volt nálunk, az is kevés. Egy kedves futótárstól koldultam össze a pénzt, tényleg a legutolsó pillanatban.

Öt fok, eső, viharos északi szél, tehát hosszú sztreccsnadrág, esőkabát, pulóver, síkesztyű. Sapka nincs, azt Bécsben felejtettük, marad a kendő a fejre. Gyors puszi a megszeppent gyerekeknek, a megfagyó feleségnek, gyors kézfogások a régi futócimborákkal, és már lövik is a rajtot. Bumm.
Azt gondoltam, innentől negyvennyolc kilométerem van arra, hogy bemelegedjek, átálljak lélekben a versenyre, végiggondoljam, mit várok magamtól és lenyugodjak. Öt-hat óra, rövidebb, mint akármelyik átlagos munkanapom. Egy dolgot nem szabad: elsietni az elejét.
Igyekeztem visszafogni magam, nem engedni, hogy vigyen a feszültség, okosan, lassan futni. Lekerült rólam a pulóver, aztán a kesztyű, rutinos öreg róka módjára frissítettem, hagytam, hogy elmenjenek mellettem az emberek, próbáltam beleélni magam a versenybe.
Nem sikerült.
-Tényleg ez kell nekem? -futott át újra és újra a fejemen a kérdés, amit annyiszor feltettek már barátok, ismerősök, kollégák, ha meséltem, hogy ultramarathonokra járok. Fájni fog, nehéz lesz, oda kell figyelnem, hogy végig tudjam csinálni. Ahogy minden egyes munkanapom az utóbbi hetekben. Már valahol Földvárnál, húsz kilométer körül úgy éreztem, nincs lelki tartalékom az egészhez. Régen pihenésszámba ment egy ilyen verseny, azt szerettem benne, hogy elfelejtek minden más feladatot, a versenyen egy kicsit csak ez az egy dolgom van, minden más mellékes. Most nem felejtettem el semmilyen feladatot. Mi lesz, ha ma már nem olvasom el az e-mail-jeimet? Lehet, hogy visszaírnak valamelyik pályázatomra? Nem fáznak meg a gyerekek?
Közben futás, futás, telnek az órák, a kilométerek, a frissítőpontok. Az eső talán elállt, de a szél vágott, a pocsolyák is ugyanúgy megvoltak. Én tudtam előre, milyen szakaszok jönnek még, a Boglár és Fonyód közötti örökkévalóság, a végeláthatatlan Szemesi kemping, a kilométereken át tartó vasúti peronok.
Még soha nem adtam fel versenyt, de aznap már nagyon barátkoztam a gondolattal. Pihenésre lenne szükségem, nem újabb küzdelemre. De mégiscsak végig kellene nyomni legalább ezt a napot, tisztességből. Aztán kihagyhatnám a következőt, és ha jobban vagyok utána, akár vissza is állhatnék a verseny másik felére, az utolsó két napra. Itt már többet sétáltam, mint futottam.
Jó, akkor addig a tábláig futok. Jó, akkor addig futok, amíg vág a szél a parton, a házak között megint sétálok. Jó, akármilyen messze van az a fa, odáig megint futok valahogy. Roni és a gyerekek ott voltak, bíztattak, visszaadták a kesztyűt, került egy száraz fölső, de nem lett szebb a világ. Közeledett a cél, bíztattak a mellettem elhaladó futótársak, szedtem a lábam valahogy.
Áthaladtam a Fonyódi célkapun, benne voltam még a szintidőn, kiittam egy üveg sportitalt. Ilyenkor azonnal nyújtani kell, amíg még melegek az izmok, de én már nem akartam másnap rajthoz állni, nem nyújtottam. Amíg a gyúrópadon feküdtem, megszűnt körülöttem a világ, megállt az idő, elmúltak a kétségek, minden mindegy volt.
Hazaautóztunk Tihanyba, gyors vacsora, alvás.

Abban állapodtunk meg Ronival, hogy úgy készülök másnap reggel, mintha rajthoz állnék, viszünk mindent magunkkal. Papiékkal volt megbeszélve, hogy vigyáznak a gyerekekre a verseny maradék három napja alatt, a kompnál adjuk át őket, amikor indulunk a rajthoz. Muszáj elmenni a rajtig még péntek reggel, hogy megtaláljuk a csapatot, akinek a pénzzel tartozunk, mert ha azt megadtuk, megtehetjük akár azt is, hogy felé sem nézünk többet a versenynek.
A komp nem járt. Ez reggel derült ki, előző este Tibor még megnézte nekünk a menetrendet az interneten, nem volt semmilyen közlemény erről. Siettünk a Skodával körbe Kenese felé, és egyre-másra tűntek fel előttünk, mögöttünk a rajtszámmal jelölt kísérő autók, amiben hasonlóan járt futótársak izgultak. Páty és Fanni átvették a gyerekeket, akik már alig várták, hogy a Svábhegyre menjenek. Elmagyaráztuk nekik, hogy kettőt kell ott aludni. Erzsó sírva fakadt: ő "sokáig" szeretne a Svábhegyen maradni, nem csak három napot.
Én csak azon izgultam, hogy időben odaérjünk a rajthoz, de az legalább gond nélkül meglett. Szólt a zene, sürögtek-forogtak a csapatok, bicegtek az egyéni futók, vágott a szél, metszett a hideg, sütött a nap. Átöltöztem, felűztük a rajtszámot, bemelegítettem alaposan, bekentem magam mindennel, ami csak szükséges lehet. Meglátjuk, meddig jutok, ötvenkét kilométer. Fonyódtól Máriafürdőig egy örökkévalóság lesz a nyaralók meg strandok között, Berénytől Keszthelyig egy örökkévalóság a szélfútta nádasokon át (ott majd a szél is szembefordul), Keszthelytől Györökig egy örökkévalóság az egy szál bicikliúton a vasút mellett, Györöktől Szigligetig már csak tíz kilométer, ott adtam fel majdnem tavaly, akkor futótársak szedtek össze annak idején, különben tényleg ott maradtam volna.

Mégis végig akartam menni. Roni velem volt, tudtam, hogy ott fog állni az út mellett néhány kilométerenként. Azt beszéltük meg, hogy Szigligeten, egy vendéglőben vacsorázunk. Majd szólok neki menet közben, ha úgy érzem, hogy végig tudom csinálni és foglalhat asztalt. Nagyon szeretem a Szigligeti befutót, az egyetlen igazán meredek szakaszt a versenyen.
Rajt.
Nem szabad elsietni ma sem, de kihűlni sem érdemes. Nem szabad sétálni, végig kell futni; ha sétálok, akár fel is adhatom. Ahogy tavaly az utolsó szakaszt, ezt is beosztottam öt kilométeres részekre: tíz ilyen rész van, mintha tíz dobozba kellene sorban befutnom, majd kifutnom belőlük. Próbáltam koncentrálni: nem szabad az előttem lévő órákra, a különböző örökkévalóságnak látszó szakaszokra gondolni, csak a dobozokra. Öt kilométerenként táblákat raktak ki a rendezők, azok nem csapnak be.
Tizenhét kilométernél volt az első váltóhely, ott már tudtam, hogy nem adom fel, hiszen már csak hét doboz van hátra, hármat megcsináltam a tízből. Újra és újra elismételtem magamban, ki mindenkiért futom ezt az egészet, újra és újra eszembe jutottak azok, akik olvasták a tavalyi versenyről szóló bejegyzésemet, akik azt mondták, hogy erőt merítettek belőle. Valahol húsz és huszonöt kilométer között, a Zala-torkolatnál egy német ultrafutó mellé álltam be, váltottunk pár szót. Valahogy mellékesen elcsíptem, hogy hét perces kilométereket mutat a futó-órája. Innen menni kell azonnal, ilyen lassan nem bírom végigcsinálni! Picit, nagyon picit beleerősítettem, otthagytam. Az ötödik dobozt már megváltásként éltem meg, pedig még több, mint huszonöt kilométer volt előttem. A keszthelyi váltóhely felé futva szóba elegyedtünk egy futótárssal megint. Mesélte, hogy itt, a váltóhelyen fogja feladni, tegnap elesett az esőben, megsérült a térde, haza kell mennie, hogy meggyógyuljon egy még hosszabb verseny előtt.
Nem, én nem itt fogom feladni. Azt beszéltük meg Ronival, hogy próbál előttem járni az autóval, és minél sűrűbben megállni. Ha majd úgy érzem, hogy gyalogolnom kell, fussak el addig, amíg legközelebb találkozunk, és ott kapok Powergélt frissítésnek.
Harminc kilométert tettem meg, már csak négy doboz volt hátra, és én még mindig futottam, még mindig nem gyalogoltam egy lépést sem talán. Itt jön a legrosszabb rész, még húsz kilométer van hátra: Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, Györök, Becehegy. Jobbra nádas, balra vasút, de legalább szélárnyék. Megint táblától-tábláig, fától-fáig futottam, de futottam. Harminchat kilométernél megkaptam a Powergélt. A negyvenes tábla Györöknél van, nem sokkal előtte a Szent Mihály-kápolna a dombtetőn. Amíg azt nem látom, nem vagyok a negyvenes táblánál. Amikor már látom, még mindig nem vagyok a negyvenes táblánál, de már nincs messze.
Aztán elértem az utolsó előtti frissítőt. Tavaly nagyon méregettem itt a mentőautót, tudtam, egy szó, és már fektetnek is le. Idén egy gyors kortyot ittam, a lelkükre kötöttem, hogy ha egy lila szoknyás kismama erre jár, akkor küldjék tovább, és futottam, futottam. A györöki sarkon túl újra szembe kellett fordulni a széllel, és ott voltak a padok a parti sétányon, ahol tavaly elszántam magam, hogy bevárom a záróbuszt és vége. Nagyon gyorsan el kellett futni mellettük, nem nézni sem jobbra, sem balra.
És elértem a negyvenötös táblát, és elértem az utolsó frissítőt. Két magas úr utolért, bíztattak, hogy álljak be mögéjük, csinálnak nekem szélárnyékot. Nem bírtam velük a tempót egy fél kilométernél tovább. Itt már sétálni kellett, és újra futni, a tábláig, a dombtetőig, a kanyarig. Az Edericsi kanyarig, ahol az út kiegyenesedik és nekivisz Szigligetnek, át a laposon, a nádasokon, a patakokon. Itt már bizony ritmust váltottam, de ez eleinte semmiben nem nyilvánult meg. Aztán fokozatosan nyúltak a lépések, nőtt a lelkesedés, mentem el az emberek mellett. Szó nem volt szárnyalásról, inkább csak nyugodt, egyenletes futás volt. Elértem a két magas urat, bíztattam őket, de nem vették fel a tempómat. Elértem a célhoz vezető utolsó háromszáz métert, az emelkedőt, és felküzdöttem magam.
Siettünk Ronival gyúratni, mert a szintidő végével a gyúrók is bezárnak. Alaposan lenyújtottam, már nagyon rám fért.
Átöltöztem, Papi segítségével megtaláltuk a kiszemelt vendéglőt, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Medvehagymalevest kaptam szarvassonkával, és sült csukaderekat zöldborsos mártással. Roni szokás szerint kacsamellet evett. És ott, az asztal mellett megbékéltem a versennyel, a munkával, Magyarországgal.

A harmadik, szombati nap a kedvencem: csak negyvenhárom kilométer. Badacsonytól Füredig végig az északi parton, először a mintavételi helyeim, aztán a kedvenc strandjaink, aztán a biciklizős útvonalaink mentén vezet az út, ráadásul jó dimbes-dombos is, van benne izgalom. Egy biztos, mondta Roni: nem szabad olyan lassan futnom, mint pénteken, mert teljesen begörcsölök. Jó. Hat perces kilométereket határoztam el, azt szépen ki lehet mérni, fél óra egy öt kilométeres doboz.
A rajthoz minden stressz nélkül odaértünk, volt idő mindenre. Nem fújt a szél, de kemény hideg volt. Név szerint, az előző napi befutó idők alapján rajtoltatták a futókat, végighallgattam nagyjából az összes ismerőst, mire sorra kerültem. Nem fogtam vissza magam, és nagyon jól esett. Úgy döntöttem, az első öt kilométeren futok, ahogy jól esik, aztán majd megnézem a stoppert, és ha gyors volt, visszaveszek. Azt is elhatároztam, hogy nem úgy frissítek, ahogy egy ultramarathonon szokás, ahol az ember kis adagokban bevisz annyit, hogy pótolja az ebédet; rendes marathonista módjára csak annyit eszem, iszom, amennyit négy óra alatt végképp muszáj. Mentem el az emberek mellett. Öt kilométer után megállapítottam, hogy hat helyett öt perceseket futok, vissza kell vennem, de így is mentem el az emberek mellett, lassan, de biztosan. És elmúlt Révfülöp, és elmúlt Szepezd, és elmúlt Zánka. Már csak öt doboz, már csak négy, már csak három, és még mindig mentem el az emberek mellett. Tele volt a fejem emlékekkel, utoljára a Vidra-táborban bicikliztünk erre, utoljára a tavalyi versenyen futottam arra, és milyen jót ebédeltünk Ronival abban a csárdában tavalyelőtt, ami tavaly leégett, de most éppen újjáépítik. Az utolsó frissítőállomás mellett úgy mentem el, mintha ott sem lett volna. Az utolsó öt kilométeren szokásos hajrám abban állt, hogy nem kezdtem el gyalogolni Aszófő és Sajkod között, majd a Tihanyi delta elágazásig, majd az első hídig, majd a negyvenes tábláig, és így tovább megint, keserű cseppenként adagolva a kilométereket. Akkor kezdtem el gyorsulni, amikor egy szurkoló azt mondta, hogy már kevesebb, mint egy kilométer, és amikor szembe sétált egy futó a kezében egy óriási kupával. Négy óra húsz perc közötti idővel értem aznap célba, ami alig egy órával rosszabb, mint a legjobb marathon időm tíz évvel ezelőttről.
Nyújtás, gyúrás, fürdés, fájdalom. Nagyon nagy vízhólyagok nőttek a lábujjkörmeim alatt, ami nem sérülés, nem is baj, minden versenyen van, de azért fáj.
Roni megint egyszer kimosta a meleg futóruháimat, és már aludtunk is. De jó, hogy a gyerekekre van, aki vigyázzon!

Az utolsó napot megint nagyon megterveztem. Persze váratlan dolog így is történt, mert nem csak szél volt és hideg, hanem havazott is. Be is mondták a rajtnál, hogy nem szégyen feladni, mindenki a saját egészségéért felelős, okosak legyünk. Én csak a dobozokra gondoltam, nem néztem semerre, nem beszéltem senkivel. Azt is kitaláltam, melyik dobozt kiért futom. Ötven és fél kilométer, tíz doboz.
Ronit megkértem, vegyen nekem egy sapkát az első boltban, hozza utánam, ha majd elrajtoltam. El is hozta. Alsőörsnél elfutottam a vasúti raktárépület mellett, amit Nagypapi tervezett. Almádinál felfutottunk a fennsíkra, jól esett az emelkedő, elértük a féltávot, és innen elvileg már nem szembe fújt a szél. A Fűzfői frissítőn már nem havazott, de jégkásává fagytak az italok a poharakban. Azt terveztem, hogy innentől már szabad néha gyalogolnom, de alapvetően továbbra is a hat perces kilométerekre hajtottam. Elhagytuk a kedvenc vízben álló füzeseimet, elmentünk a Kenesei volt Műegyetemi mérőtábor (azelőtt vasutas üdülő) előtt, amelyet szintén Nagypapi tervezett. Az Akarattyai emelkedőn fel akartam délcegen futni, de sajnos nem lehetett: Ronitól egy gumicukor-formátumú energia-frissítőt kaptam éppen, és addig gyalogoltam, amíg el nem olvadt. Eltartott vagy két kilométerig, utána már lejtő következett. A harmicötös tábla után megint frissítő, megint emelkedő, megint gyaloglás. Ezúttal egy kalcium pezsgőtablettára fogtam: csak nem fogom állva megvárni, hogy feloldódjék, inkább sétálok addig is :~)
Az emelkedő tetején egy régi futótárs, Villámgyík ért utol. Ő már az első Balaton szuperen is körbefutotta a tavat, emlékezett rám, szóba elegyedtünk. Beszéltünk családról, munkáról, sportról, meg hallgattunk sokat együtt, teltek a kilométerek. Az utolsó előtti frissítőnél, tíz kilométerrel a vége előtt ettem egy utolsó Powergélt, akkor ő elszaladt. Innen még tíz kilométer várt rám, a Siófok-Szabadi volt tisztviselőtelep mellett, egy nagyon egyhangú szakasz, jobbra házak és a Balaton, balra a magaspart, végig, végig, végig. Bevált a frissítés, volt bennem energia, szép lassan jöttem fel a többiekre. Rákanyarodtunk a partra, látszott a célkapu, vettem egy nagy levegőt. Erre a pillanatra vártam négy napon át, egészen idáig nem hittem el, hogy idén is végig tudom futni.
Megint tempóváltás, szépen fogyasztottam az embereket, elmaradtak szurkolók és futótársak egyaránt. Megelőztem Villámgyíkot, hazafias érzelmektől fűtve lefutottam három svéd ultrafutót, elmentem két váltó mellett, és már csak arra kellett figyelnem, hogy szégyenszemre ne lassítsak a cél előtti utolsó métereken. Vége, nyakamba akasztották az érmet.

Most aztán gondolkozhatok, hogy miért is csináltam. Miért rajtoltam el egyáltalán? Miért nem adtam fel mindjárt az első nap? Vagy az utolsó nap reggelén, a havazásban?

Mert nem sérültem meg. Ha megsérültem volna, nyilván feladom.

Mert nem akartam végignézni a második napi rajtot, és aztán egyedül ottmaradni futóként a szurkolók között.
Mert szeretek futni, mert edzettem, és azok jó futások voltak. Most is havazik odakint, közlekedési katasztrófa van, és én égek a vágytól, hogy holnap fussak egy jót. Nem lehet, túl hólyagosak a lábkörmeim.
Mert eddig is időről időre megpróbáltam elmenni a képességeim határáig és ezután is meg fogom néha próbálni, mit bírok.
Mert annyi mindenki támogatott ebben az egészben, mert ők hittek bennem és megtettek mindent, amit tudtak azért, hogy végigcsináljam. Roni, Erzsó, Misi, Mota, Páty, Fanni, Papi és Mama, Villámgyík, Steve és a többi futótársak, Kocsis Árpád, a versenyigazgató, aki motorral jött mellettünk és bölcs tanácsokkal látott el.
Köszönöm mindenkinek, azoknak is, akik olvassák ezt a blogot.

És a történet tanulsága: tényleg nem akarok ennyit dolgozni.