Múlt hét szerdáján utaztunk haza Tihanyba a Balaton Szupermarathonra és Húsvétra. Közben egy szabad hetünk is volt, ami részben még munkaidő volt Andrisnak, részben látogatásokkal telt, a vége felé pedig már készületben az ünnepre.
Az első pár napról Andris már írt, nekem mindig nagy élmény ez a verseny, végignézni minden nap tíz-tizenötször ugyanazokat az arcokat, ahogy küzdenek, élvezik, vagy szenvednek, futnak, vagy szenvedve gyalogolnak, és a legtöbben célba érnek. Jó biztatni őket, segíteni egy mosollyal, tapssal, autóból kihangosított zenével. Jó ott lenni Andris mellett, figyelni a jelzéseit, kitalálni, mikor mit kínáljak neki, fogni a kezét a masszázsasztal mellett, este esetleg még egyszer átmasszírozni, hogy reggel könnyebben induljon újra útnak. Jó ezen a röpke négy napon csakis Őt támogatni, nem a saját kis nehézségeimre gondolni. A mindennapi életben egymást visszük a hátunkon egyszerre, vagy felváltva, kevés ilyen adatik, amikor feltűnően csak az egyikünk kér és kap támogatást, ezt mindkét irányból jó átélni.
Persze a teljesítményére is büszke vagyok, idén leginkább arra, hogy a nehéz, lassú első két nap után fel tudta venni a saját megszokott (jóval élénkebb) tempóját, tudott úgy gyorsítani, hogy nem futott ki az erejéből. Szép volt.
Miután vasárnap visszakaptuk a gyerekeinket, fektetés-időben értünk csak haza. Volt ugyan egy kis sírás-rívás, hogy ők még biciklizni szerettek volna, de hideg is volt, sötét is, és a szobájukban vártak a tavaly itthon hagyott játékok. Köztük az éneklő-világító csiga, amit pont ezen funkciói miatt hagytunk itt. Most eleget hallgatjuk a következő évre...
Hétfőn délelőtt itthon játszottunk, mesét olvastunk, néztük a sűrűsödő hóesést. Andris persze dolgozott,ahogy megbeszéltük. Délután időben kijött az intézetből, hogy elindulhassunk vendégségbe, az Óvár tetején lakó barátainkhoz, ahol mindkét gyerekünkkel pont megegyező nemű és életkorú kis barátaink vannak, a szülőkkel pedig hatalmasakat beszélgetünk mindig. Otthon vártuk, hogy felhívnak, amikor hazaérnek Füredről a gyerekek angolórájáról. Végül még útközben hívtak, hogy a félterepjáró autóikkal sem jutottak haza, most gyalogolnak fel a hegyre. A mi kis Skodánknak ez bizony nem való, megbeszéltük, hogy másnapra már járhatóbb lesz talán, elnapoljuk a vendégeskedést. Misi egészen elkeseredett, hogy ő még ma szeretett volna Vincével játszani, esti imájában kérte is, hogy kedden már tényleg feljussunk a hegyre.
Kedden délelőtt be szerettem volna menni Füredre vásárolni, a gyerekek kinőtték az óvodai váltócipőjüket, azok helyett is újat kellett néznem. Közben tanakodtunk Csöngével, hogyan találkozhatnánk még aznap, végül nála hagytam Erzsót és Misit játszani és krumplinudlit készíteni Csöngével és Bercivel, a kisfiukkal, engem pedig Marci, Csönge férje vitt be Füredre, mert éppen a kislányukat vitte oltásra, így csak egy autót kellett mozgatni.
Ebédre felsétált Andris is, céklakrémlevest ettünk, aztán a krumplinudlit, a leghosszabbakat Misi készítette, azokat jól meg lehetett ismerni. Kaptunk kölcsön téli nadrágokat a gyerekeknek, mert persze én tavaszra készültem a pakolásnál... Nagyon jó volt beszélgetni, velük lenni.
Hazaérve kis csendes pihenőt tartottunk, azután felkerekedtünk megint, hogy végre meglátogassuk Zsófit és Vincét. Fel is jutottunk a hegyre gond nélkül. A család éppen a kertben élvezte a havat, mióta nem láttuk őket gyarapodtak egy bolondos kis magyar vizsla kölyökkel, az is ott ugrált körülöttünk. Amint tehette, el is csente Miska vadonatúj benti cipőjének a felét, és Andris lábai között kirohant vele a hóba, ahol aztán boldogan menekült az őt és a cipőt kergető gazdái elől.
A gyerekek eltűntek a gyerekszobában, mi házi sonkát és sajttálat eszegetve beszélgettünk, aztán még együtt is vacsoráztunk. Hazafelé én vezettem, mert én úgysem ihattam. A hó továbbra is szakadt, de nem volt veszélyes, örültem a téli gumiknak az autón.
Idáig sikerült megírnom, majd folytatom, addig is örüljetek, hogy Nálatok nincs arasznyi hó, mint itt, Bécsben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése