Ezek a mi ünnepeink.
A múlt héten volt az Európai Földtudományi Társaság konferenciája, itt, Bécsben. Tizenegyezer-ötszázan vettek részt rajta, geológusok, geofizikusok, bolygótudósok, geodéták, távérzékelők, tengerkutatók, talajtanosok, tanárok, természetbúvárok.
Már egy héttel előtte fel voltak lobogózva a villamosok a konferencia zászlóival, csak hogy kellőképpen izguljak. Volt egy cikk (bennfenteseknek: "a" cikk), amit még a konferencia előtt mindenáron le kellett adnom, ez elkészült komoly éjszakázás árán, még múlt előtti csütörtök este. Péntekre áramszünetet ígértek, hamar el is indultunk Budapestre, Motát ünnepelni és kettesben hétvégézni. Talán azt a hétvégét is leírom majd egyszer..
Vasárnap este nyitófogadása volt a konferenciának, de azt kihagytam, így is kilenc körül értünk Bécsbe.
Hétfőn reggel Roni németet tanult, én vittem a gyerekeket oviba, és aztán rajzoltam, számoltam, ötleteltem. Hogy magyarázza el az ember ötven földmérőnek, hogyan működik egy mező, és mitől nem cserjésedik? Hogyan bizonyítom nekik, hogy érdemes megpróbálni valamit, amit még senki nem próbált, akkor is, ha nem működik tökéletesen? Este tízre haza kellett érnem, mert másnap is munkanap volt ugye.
Kedd délre elkészültem az első előadásom ábráival, legalábbis azt hittem. Délutánra nagyjából megvolt a második előadásom összes ábrája is, ezeket csak össze kellett másolni a cikkből, amit ugyebár már leadtam. Este haza kellett érni időben, mert Roni nyelviskolába ment, én fektettem a gyerekeket. Fektetés után nagyjából összeállt a második előadás is: másnap indulhattam a konferenciára!
Európa legnagyobb konferencia-központja, Európa legnagyobb természettudományos konferenciája várt. Párthusok és Médek, Elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának és Líbia Ciréne körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok.
Hetedik alkalommal veszek részt, először 2007-ben voltam, esküvő előtt két héttel, egy posztert mutattam be. Mégis, már a metrón megdobban ilyenkor a szívem, ahogy sűrűsödik a posztercsövekkel felmálházott, kofferes vagy hátizsákos, bakancsos vagy kiskosztümös tömeg. Ezek az emberek MIND azért jönnek ide, hogy tudományos munkát mutassanak be, a Föld szívverését számolják, lázát mérjék, kincseit kutassák, távoli tájait leírják, amíg még megvannak; hogy számítógépeken és műholdakon tákoljanak, hogy csillagokról és bolygókról számolgassanak. Itt mindenki egyenlő, akár BSc-s hallgató, akár Professzor Emeritus, akár kerekesszékben ül, akár babakocsit tol. Mindenki izgul, mosolyog, ismerkedik, töpreng, kérdez. Tüntetésnek is beillik egy ilyen konferencia: hol látni máskor tízezer embert?
Itt senki nem vonja kétségbe a klímaváltozást, a sarki jégsapkák és a magashegyi gleccserek eltűnését. Nem ezen van a vita. A kérdés az, hogy mennyire, és hogy mit tehetünk.
Szerda délelőtt a tavakról és a klímaváltozásról szóló szekciót hallgattam meg. Volt bőven szó a Balatonról is, el is hangzott minden, amit a disszertációmban cáfolok. Rémület volt hallgatni, viszont kérdésekre, vitára nem hagytak sok időt. Amikor hozzászóltam, bevallották, nagyságrendi hibák is lehetnek a számításokban, nem igazán tudják ellenőrizni..
Rohantam haza, Ronival az óvoda előtt találkoztunk, Erzsót én vittem balettre. Előtte egy kis török rántotthús-sütödében ebédeltünk ketten, németül beszélgetve. Apa és lánya, olyan érzés volt, mintha mindketten tíz vagy húsz évvel idősebbek lennénk.
Balett után felsétáltunk Erzsóval a Himmelstrassén, aztán biciklire pattantam, és tekertem vissza a konferenciára, majd onnan az egyetemre.
Átfutottam a szerzőtársak javaslatait az előadásaimmal kapcsolatban, kijavítottam egy-két dolgot, felmásoltam mindkét előadást két külön merevlemezre és az internetes tárhelyemre, aztán tekertem haza az éjszakában.
Ja igen, este tíz és tizenegy között még kitakarítottuk Ronival a lakást, mert másnapra vendégeket vártunk. A hagyomány szerint a konferencia utolsó estéjén a magyar geofizikus kutatókkal és hallgatókkal grillezünk a kertben.
Csütörtök reggel embert kellett csinálnom magamból, nyakkendőt vettem, mint otthon a Hidrobiológus Napokra. Mérnöknek akartam öltözni, hiszen a geodézia szekcióban adtam elő.
Leadtam a gyerekeket az oviban, aztán irány a konferenciaközpont. Van a metró és a csarnok között egy kicsi, fekete, kocka alakú templom, amit valami híres osztrák építész tervezett. Belül nagyon napfényes, kerek ablakok világítják meg, világos nyírfával van burkolva, nagyon modern és nagyon bíztató. Betértem egy pillanatra, aztán siettem, hogy megtaláljam a termet.
Gondoltak a szórakozott tudósokra: vonalkód-olvasóval felszerelt számítógépek segítségével bárki bármikor ellenőrizheti, melyik teremben, hány órakor kell előadnia. A második legnagyobb terembe kellett mennem, mikrofon és ötször öt méteres vetítővászon várt rám, szerencsére csak néhány óra múlva.
Elfogult vagyok, de a geodéták szerintem a konferencia krémjét jelentik. Itt minden számításnak halálpontosnak kell lennie, milliméterekről és ezrelékekről folyik a vita, és titokzatos műholdak adatait nézik öregek és fiatalok. Ezeknek fogok előadni, én, a biológus?
Egyre többen voltak a teremben. Ott volt Norbert, a tanszékvezetőnk, a hátsó sorokban egy öreg norvég professzor mosolygott, akivel még akkor barátkoztunk meg, évekkel ezelőtt, amikor történelmi térképekkel dolgoztunk mindketten.
Felkonferáltak, elindítottam a stoppert, elkezdtem beszélni. Láttam, ahogy rám szegeződnek a szemek, ahogy elhallgatnak a suttogók, felkapják a fejüket az álmosok, az ábráim láttán tátva maradnak a szemek, és bizony, kicsit, itt-ott a szájak is. Összefoglaltam az eredményeket, megköszöntem a figyelmet, meg lettem tapsolva. Megcáfoltam a kétkedőket, kivéve azt a két derék kínai kollégát, akiknek bizony egyetlen (angol) szavát sem értettem.
Huh.
Végighallgattam a szekció többi előadását, aztán a szünetben többen odajöttek, elsősorban öregek, belekérdezni a részletekbe, eszmét cserélni, csevegni.
A délutánra is voltak terveim, de aztán inkább visszamentem az egyetemre, utolsó simításokat végezni a pénteki előadásaimon. Mint kiderült, érdemes volt, mert a lengyel programozó kolléga újra átszámolta az eredményeket, és sokkal jobb lett, mint vártuk. Át kellett emiatt írnom a fél előadást. Délután ötkor még egyszer elpróbáltam, pontban tizenkét perc volt. Hurrá!
Kikapcsoltam a számítógépet, rohantam haza, még be is vásároltam.
Nyolcra hívtuk a vendégeket, hétkor már feküdtek a gyerekek, sürögtünk-forogtunk Ronival. Begyújtottuk a faszenet, behűtöttük a sört, kiraktuk az asztalokat-székeket, gyertyákkal meg lámpákkal megjelöltük a kertbe vezető utat, és már érkeztek is, régi ismerősök és új arcok.
Fáradtak voltak, szegények, hiszen nekik is a konferencia utolsó éjszakája volt. Úgy ettek, hogy néha a hangjukat sem lehetett hallani. Néha meg meséltek, mérésekről, ötletekről, utazásokról. Madagaszkár, Antarktisz, rakéták, műholdak, matematika.
Éjfélkor már vége is volt.
Másnap, pénteken, az utolsó nap reggelén rájöttem, hogy a merevlemezt, amire az előadásom újjáalkotott ábráit tettem, bizony bent hagytam az egyetemet. Most nem volt meg két példányban, sőt, mint kiderült, internet sem volt az egyetemen, le sem tudtam tölteni.
Már nem tudom, miért én vittem a gyerekeket aznap is oviba, de így volt. Utána beestem az egyetemre, kirántottam a lemezt a gépből, és futottam előadni. A szekcióm előtti kávészünetre estem be, végül is időben.
A csütörtöki előadáshoz képest ez nem is volt izgalmas. Kicsi terem, tele kollégákkal; az előadók nagy része kezdő doktorandusz, az én témámmal szinte senki nem foglalkozott közülük. Siettem haza délután, Móni jött vigyázni a gyerekekre, végre ketten maradtunk Ronival, aki szemtelenül csinos volt. Elmentünk vásárolni meg vacsorázni, és nagyjából semmit nem vásároltunk.
Indiai városok kútjairól volt szó, meg a mezőgazdaság és a talajvesztés és a víz összefüggéséről, dél-Olaszországban, tízezer éves távlatban. Elmeséltem a Balaton történetét egy Új-Zélandi profnak, vitatkoztam a természetvédelmi biológia erkölcsi alapjairól egy holland hidrológus-közgazdásszal, kérdeztem, hozzászóltam, példákat soroltam, ettem-ittam.
Fantasztikus volt látni, ahogy Afrika, India, Kína, Japán, Észak- és Dél-Amerika keveredik Európával nagyjából egyenlő arányban a sorok között. Mindenkivel lehetett pár szót beszélni, találtam egy folyóiratot egy régóta készülő cikkemnek, telejegyzeteltem egy fél füzetet, aztán hazabicikliztem ismét az éjszakában.
A vasárnap teljesen normális volt. Mise, fagyi, délutáni alvás.
Hétfőn, azaz tegnap pedig terepen dolgoztunk egész nap Sopron körül. Végre igazi fákkal és füvekkel dolgozhattam, nem kellett inget vasalnom és előadást igazgatnom. Az autónk még szerintem életében nem ment ennyit földúton, de nagyobb baj nélkül megúszta. Lángost vacsoráztunk a német és a svéd kolléganővel egy aprócska faluban, aztán felmértünk még egy félig víz alatt álló mezőt a naplementében. Kuruttyoltak a békák, nem hallottam ilyet tavaly nyár óta.
Ilyenek az ünnepek.
Lehet, hogy lesz még egy, ennél is nagyobb ünnep, ha elfogadják "a" cikkemet, de erről most még nem írhatok többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése