Ez egy 4 napos, 195 kilométeres futóverseny a Balaton körül, amit már háromszor lefutottam korábban, de tavaly kihagytam, leginkább azért, mert épp azon a hétvégén költöztünk Bécsbe annak idején. Idén már akkor terveztem, hogy nevezek, amikor még szó sem volt arról, hogy megint Bécsben leszünk. Nemcsak a futás miatt: amíg a Balatonnal foglalkozom, azt gondolom, érdemes legalább évente egyszer látnom az egész partot, körbe. A nevezés nagy döntés volt, egy év szünet után a visszatérést jelentette a hosszútávfutáshoz, amit nem teljesen jó szájízzel hagytam abba tavalyelőtt.
Szépen, fokozatosan fel kellett építeni a korábbi formámnak legalábbis az árnyékát. Persze a futás nélküli évben sem lustálkodtam: a parkour nagyon jó edzésnek bizonyult az ízületeim, a mozgáskoordinációm és a robbanékonyság szempontjából, az utánfutóval biciklizés pedig az erő-állóképességemet tartotta fenn.
Tihanyban hetente nem több, mint egyszer edzettem, a szokásos 10 km körüli, emelkedőkkel jócskán tarkított körömet. Itt Bécsben este, munka után, sötétben jártam futni a Höhenstraße felé, vagy reggel 6 és 7 között a Hermanskogel és a Kahlenberg környékére. Éjjel, sűrű hóesésben, vagy kora hajnalban, ropogós havon edzeni nagyon jól esett, de heti 2-3 edzésnél több sosem jött össze, úgyhogy előre tudni lehetett, hogy csodával lesz határos, ha teljesítem a versenyt.
A verseny előtt talán két héttel vettem egy új futócipőt (akit érdekel: Brooks Addiction típusút), kifejezetten lúdtalpas lábra valót, ennyire speciális cipőm még sosem volt.
13-án este összepakoltunk, betettük az összes futóruhámat, kenőcsöt, orvosságot, hálózsákot, ilyesmit.
14-én vonattal mentem Budapestre, a Margitszigeten megvizsgálták és kiválónak találták a szemem, meglátogattam Nagypapáékat a Klauzál téren és Mártát, aki éppen Máté nélkül volt remetén a 3 gyerekkel.
Nagyon igyekeztem a verseny előtt még időben aludni menni, végülis 11 óra jónak számít..
Másnap Székely Zoli várt rám a BAH-csomópontnál, ő a legtapasztaltabb autós kísérő ezen a világon, számtalan Bécs-Budapesten vezetett már végig minket ezelőtt öt-tíz évvel, sőt maga is futott már. Tudta, mit kell kérdezni, mit kell cipelni, mit kell adminisztrálni a rajt előtt a tömegben, szóval segített sokat.
Meleg volt, majdnem 20 fok, fújt a szél, nagy hullámok voltak a Balatonon. Átöltöztem, óvatosan melegíteni kezdtem, köszöntöttem a régi ismerősöket, próbáltam összeszedni a fejemet. Még szerencse, hogy a rajt előtt összeakadtam Steve-vel, akivel régen néha futottam együtt is versenyeken, és arról híres, hogy nagyon pontos, egyenletes tempót tud diktálni. Tavalyelőtt a korosztályos női győztest kísérte végig, most elmesélte, hogy egy Nyúl névre hallgató hölggyel fut, akinek ez az első szupermarathonja. 6:30-as kilométereket terveznek, nem akarnak gyorsan menni, inkább biztonságosan. Nekem éppen erre volt szükségem! Tudtam előre, hogy ha megint elsietem az elejét, akkor ki fogok dőlni már az első napon, és onnantól csak szenvedés lesz a többi is. Beálltam melléjük.
Eldurrant a rajtlövés, különösebb izgalom nélkül nekivágtam a távnak, óvatosan, lassan, Steve és Nyúl tempójában. Nagyon lassúnak tűnt, de jól is esett, és ráadásul nem voltam egyedül. Átfutottunk Zamárdin, Szántódon, Földváron, végig azon az úton, ahol munkába szoktam járni Szemes és Tihany között nyáron biciklivel. Igazából fizikailag jól bírtam, fejben nem volt probléma, mert nem voltam egyedül, volt már annyi tapasztalatom, hogy tudjam, mikor, hogyan kell frissíteni, igazi örömfutás volt az első harmincöt kilométer. Harmincöt és negyven között meg kellett néha állnom, a gyomrom szórakozott kicsit, de az utolsó öt kilométerre is maradt bennem energia. Zoliék mellém álltak az autóval, felhangosították a zenét, szólt az Autó egy Szerpentinen, és én ritmust tudtam váltani, fel tudtam venni az edzős tempómat, valahol négy és öt perces közötti kilométerekkel. Bizony jól esett elmenni azok mellett, akik a rajtnál még messze előttünk voltak, szólni egy-két bíztató szót hozzájuk, és jól esett befutni a célba, baj és sérülés nélkül, minden erőmet beleadva az utolsó pár száz méterbe.
Ilyenkor gondosan le kell nyújtani, inni kell, amennyit csak lehet, mert az izmok közvetlenül a megerőltetés után még melegek, könnyen leadják a tejsavat, felveszik az ionokat, hamarabb helyre jönnek. Zoliék átkísértek a Fonyódi iskolába, ahol erős kezű masszőrök vették gondjaikba a megfáradt szupermarathonistákat. Majdnem el is aludtam a gyúrópadon. Még arra is jutott idő, hogy lezuhanyozzak, utána visszavittek Szemesre, és átadtak Papinak. Tanakodtunk, hogy Tihanyban aludjunk, vagy visszamenjünk Budapestre, időben nagyjából ugyanannyi lett volna, de Tihanyban még nem volt bekapcsolva a fűtés meg a meleg víz, Mama meg nagyon bíztatott, hogy aludjunk még egyet a Svábhegyen. Így is lett. Megfürödtem, kaptam pörköltöt nokedlivel, és egészen hamar eljutottam az alvásig. Este lett és reggel, a második nap.
A Balaton Szupermarathon második napján Fonyódtól Szigligetig visz a táv, a Balaton nyugati felét megkerülve. A 10 kilométeres tábla Fenyvesen van, Máriafürdőnél 17 km körül van az első váltóhely a váltóknak, 25 kilométeren, féltávon van a Zala torkolata, 30 kilométernél a Keszthelyi Helikon Strand, a második váltóhely, ahonnantól már csak egy félmarathon a célig. A györöki kikötő előtt áll a 40 km-es tábla, valahol az Ederics és Szigliget közötti síkságon az 50 km, és a cél 52 kilométer után a Szigligeti vár alatt a plébánia előtti parkoló. Az utolsó 600 méter ennek megfelelően nagyon meredek.
Mivel Fonyód után a bicikliút az első kilométereken nagyon szűk, nem egyszerre rajtoltatják a mezőnyt, hanem az előző napi befutás sorrendjében, tíz-tizenöt másodpercenként szólítják ki név szerint az embereket. Van ennek egy hangulata, szól a zene, az ember utoljára még melegít egy kicsit, sorolják a neveket, indulnak egymás után a futók, aztán ki-ki meghallja a saját nevét és elrajtol. Csak egy gond volt ezzel a rendszerrel: a tegnapi hajrá miatt Steve-éket legalább öt perccel utánam rajtoltatták. Sokáig próbáltam lassítani, végül utol is értek, az első talán tizenöt kilométert együtt futottuk, utána viszont ők mindig hosszabban frissítettek, mint én, ezért nem győztem várni rájuk. Lélekben arra készültem valamiért, hogy ha az első harminc kilométert le tudom óvatosan, egyenletes tempóban futni, akkor onnan már könnyű lesz eljutni a célig. Nem is volt semmi bajom, nem voltam fáradt, a vízhólyagok bemelegedtek a lábujjaimon, nem éreztem őket. Ilyen hosszú távon egyedül futva nekem mindig az volt a legnehezebb feladat, hogy a gondolataimat mederben tartsam. Ha már nem esik jól a futás, imádkozni kell, gondolni azokra, akiket szeretek, akikért csinálom, fejben beosztani a távot, de semmiképpen nem szabad gyaloglásra, megállásra, netán a táv feladására gondolni. Nem is volt még soha olyan, hogy futóversenyt feladtam volna.
Itt mégsem volt könnyű dolgom. Valahol 30 kilométer körül, egyedül futva Keszthely felé merült fel először, hogy feladom a távot, a versenyt is, hazautazom Roniékhoz. Ők ott vannak nélkülem, nekem ott a helyem velük, nem szabadna négy napra elutaznom, egyébként is szenvedek, nem tudok ennyit lefutni, nem edzettem eleget, gondoltam. Próbáltam úrrá lenni a gondolaton, elhessegetni, mint egy legyet, de újra és újra visszatért, zümmögött mögöttem. És elmúlt a 30 kilométer, visszafogottan frissítettem, és azt hittem, túl vagyok a nehezén. Keszthely, Gyenesdiás, Vonyarcvashegy között végtelenül hosszú a bicikliút, ártatlan nyaralók kerékpároznak, görkorcsolyáznak rajta mosolyogva, a falvaknál sor áll a fagyizó előtt, a Balatont eltakarja a nádas. Harmincötnél az utolsó lelki tartalék taktikámat vetettem be: százasával számoltam a lélegzeteimet, egyszer ki, egyszer be, az összesen négy lépés, száz lélegzet alatt majdnem fél kilométert fut az ember, de minek is fut, hova is fut?
Lelassultam, gyalogolni kezdtem. Meg akartam állni, de a lábam vitt, arról szó sem volt, hogy egy helyben maradjak. Gondoltam, majd utolér a záróbusz, bevisz a célba, Papi talán hazavisz Bécsbe, még van két napunk a hétvégére, el is fogom felejteni a versenyt. De nem olyanok a futótársak.
Itt a mezőny végében mindenki más is a szintidővel meg a saját képességeivel küzd. Nem az a kérdés, hogy mennyi idő alatt érünk célba és kit előzünk meg, hanem hogy végig bírjuk-e futni, és rajthoz bírunk-e állni másnap. Itt nincsenek ellenfelek, csak futótársak, és mindenki figyel a többiekre, mert ha valaki nem fut, az is lehet, hogy komoly baja van. Láttam már a marathon negyvenedik kilométerénél a járdán feküdni valakit, akit addigra infúzióra kötöttek a mentősök..
Elég az hozzá, hogy utolért Toncsó, egy kedves öregúr, aki szintén ott volt már az első Balaton Szuperen. Nem kérdezett semmit, csak mondta, hogy ha egy kicsit bírok futni, akkor váltogassuk együtt a futást meg a járást. Ha sétál az ember, lemerevedik, begörcsöl, vége van, mondta. Nem mertem mondani, hogy nekem már vége a versenynek, beálltam mellé. Nézzünk ki messze elöl egy fát, mondta, fussunk el odáig, utána gyalogolhatunk kicsit, aztán majd futunk megint. Így is lett, szépen elmentünk együtt a negyven kilométeres frissítőpontig, Györökre. Ott elég sokáig ettem-ittam, ő továbbfutott frissen, én meg nézegettem a mentőautót, az orvosokat, a frissítőpontnál álló segítőket, gondolkoztam, hogy kezdjem elmondani, hogy nem futok tovább. Inkább futottam tovább egy kicsit, de nem ment valami jól, megint séta lett belőle. Egy Balatonra néző padnál aztán végleg megálltam, gondoltam, bevárom a buszt, a futók hadd fussanak. Nyújtottam, lazítottam, inkább megszokásból, mint komolyan, mindenesetre nem ültem le a padra. És ekkor jött Steve és Nyúl. Steve megkérdezte, van-e valami baj. Mondtam, hogy sérülésem nincs, inkább fejben nem győzöm már. Azon lehet segíteni, mondta Steve, frissíteni kell. Jó. Kicsit gyalogoltak velem, adott egy pasztillát, valami édes, zselészerű dolog volt benne, olyan volt, mint a lekvár. Kicsit inni is adott, volt nála kulacs. Utána felhívta a feleségét meg a lányát, akik kísérték, megkérte őket, hogy várjanak meg minket negyvenötnél, a Becehegyi Golfpálya emelkedőjénél, és ott adjanak nekem vizet meg Powergel-t. (Ez utóbbi egy nagy energiatartalmú, kenőcsszerű valami, amit meg kell enni, és pótolja a cukrot, meg az ionokat). Ők elfutottak, én is futni kezdtem. Igazából ez a kedvenc szakaszom, Györök és Ederics között, a legnehezebb nap végén, gondoltam. A Becehegyi Golfpálya mellett egy elég komoly emelkedő van, ott visz fel a bicikliút a Balaton partjáról a 71-es út magasságába. Még az első Balaton Szuperről volt egy emlékem, Roni várt itt egyszer, Papiék fehér Astrájával, fújta a szél a fehér kismamaszoknyáját, ahogy várt rám a virágzó mandulafasor tetején, Erzsót vártuk akkor, megitatott, és már közel volt a cél. Hát most nem Roni várt, hanem Steve családja, de az emelkedőn már egészen emberhez méltó tempóval jöttem fel. Ettem, ittam, megelőztem Steve-et és Nyúlt, akiken azért szintén fogott az ötven kilométer, és megköszöntem a mentést. Elfutottam a Fekete Kastély mellett, Edericsnél ráfordultam a Szigliget felé vivő egyenesre, és szép finoman gyorsítani kezdtem, ahogy a táv végén mindig. Elfutottam kedves társak mellett, akik akkor hagytak le, amikor gyalogoltam, egyre közelebb értem a várhoz, és aztán már csak mélyen kellett venni a levegőt, emelni a lábam, leszegni a fejem, és felfutni a meredeken a célba. Még talán fél óra volt a szintidőből, de sikerült a második nap.
A gyúrásnál egy Kalocsai futótárs kínálta körbe a mézes pálinkáját (csak nagyon óvatosan ittam), egy kedves fiatal masszőrnőhöz kerültem, akiről kiderült, hogy a barátja mindig késik a randikról, és ő olyankor aggódni szokott, mert a barátja tűzoltó; szóval megbeszéltük az életet. Papi letámogatott a lépcsőn, és elvitt vacsorázni a Bakos-féle vendéglőbe Szigligeten. Ment le a nap, a távolban látszott a Fonyódi hegy, és még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy másnap rajthoz állok. Aztán Ronit felhívtam, megbeszéltük, hogy neki egyszerűbb, ha nem jön ide gyerekestül a Balatonra, és egyáltalán nem bánja, hogy én futóversenyre mentem, így aztán a lelkem kicsit megnyugodott.
Megfürödtem, megágyaztunk, jó meleg volt a lakásban, Papi csöndesen horkolt. Este lett és reggel, a harmadik nap.
A harmadik nap nem nehéz. 43 kilométer, bármelyik kezdő marathonista le tudja futni. Ráadásul Badacsony és Füred között visz, benne van az edzős szakaszom Füred felé, benne vannak a strandra biciklizős útvonalaink Örvényes és Sajkod felé, és benne van az első Balaton Szuper előtti főpróbám nagy része. Ez utóbbi talán az egyetlen komolyan veszélyes futás volt életemben, 2008 januárjában, minusz tizenöt fokban, Tihanytól a Zánkai úttörőtáborig meg vissza. Annak idején valahol félúton rájöttem, hogy három falun is átfutottam este hatkor anélkül, hogy egyetlen ablakban is égett volna a villany. Durrogott a jég a tavon, egyedül voltam az éjszakában, keményre fagytak a pulóverem ujjai, ahogy törölgettem az arcomat menet közben..
De ez egy másik történet. Papi kivitt szépen időben a rajthoz, de a bemelegítésre szánt idő nagy része azzal telt, hogy sorban álltam a WC előtt. Atyám, ha lehet, múljék el tőlem ez a Powerbar..
Az öltözőben ilyenkor mindig nagy csönd van. Nincs kedélyeskedés, mint a váltóversenyeken, lélekben már mindenki a pályán van, azt számolja, hogy mennyire fog fájni, ami már most fáj.
Kiolvastak a rajthoz, elindultam, amilyen visszafogottan csak tudtam, néztem a tájat. Elfutottam a nádas mintahelyeim mellett, felmentem az első néhány lejtőre Badacsonyörs és Ábrahámhegy körül. Megfigyeltem, hogy a vasútállomások mindenütt a helyi kőből épültek: Badacsonyban fekete bazaltból, Rendesen vörös homokkőből. Teltek a percek és a kilométerek, jól éreztem magam. Papi időnként kiállt az út mellé egy-két bíztató szóval, már messziről örültem mindig a zöld Daciának. Egyébként a harmadik nap tájára már összeszokik a mezőny, minden autóból lelkesen szurkolnak mindenkinek, tudni lehet, melyikben kinek a felesége ül. Sütött a nap, ragyogó tavaszi idő volt, majdnem húsz fok, minimális széllel. Szepezd előtt látszik először a Tihanyi-félsziget, de még csak egy kék hát a tóról felszálló párában, irreálisan messzinek tűnik. Szepezd nagyon hosszú, Zánka-Zánkafürdő is, de jól vannak elhelyezve a frissítőpontok. Próbáltam nem sokat állni egy-egy pontnál, hogy ne veszítsek időt. Minél tovább áll az ember egy helyben, annál keservesebb újra elindulni. Úgy látszott, hogy sikerül lassan futnom: körülöttem a legtöbben váltogatták a futást meg a gyaloglást, mégis egy tempót mentünk. Egy legalább száz kilós futótársról megtudtam, hogy párban indultak, de a váltótársa beteg, úgyhogy egyedül futja a mai távot, hátha végig tudnak így is menni.
A Zánkai úttörőtábor előtt a parton fut a bicikliút, de a tábort a 71-es út hídján szeli át. A kettő között komoly szintkülönbség van, az út egy darabon merőleges a partra, és meredek. Lélekben eddig az emelkedőig osztottam be magam: ha ezen felmentem, már otthon vagyok, annyit már a főpróbán is futottam. Már nem is tudom, melyik évben volt, amikor ezen az emelkedőn tudtam meg Monspart Saroltától, hogy Gyurcsány lemondott.
Szóval szeretem azt az emelkedőt, amúgy is szeretek emelkedőt futni, jól esik ritmust váltani, másik izmokat dolgoztatni, utána egészen fel szoktam frissülni.
Zánka után szőlők között futottunk a tűző napon, majd Akalinál le kellett megint szaladni a partra, és megint fel a Mandula csárda felé Udvarinál (szintén nagyon jó vendéglő, ajánlom mindenkinek). Udvari és Örvényes között van két meredek domb, de a második tetején ott a frissítőállomás és a váltóhely. Itt még egyszer utoljára jól belakmároztam, kicsit nyújtottam is, és azt reméltem, innen már könnyű lesz. Mindenesetre látszott, hogy végig fogom tudni futni ezt a napot is. Faluról falura egyre ismerősebb volt a bicikliút, egyre közelebb volt a félsziget, egyre erősebb a szél. Aszófőnél már karnyújtásnyira látszik a Füredi szállodák teteje, azzal bíztattam a lankadókat, hogy már csak odáig kell futni. Sajkod felé, a félszigetnyakra lefelé futva terveztem indítani a hajrát, de ebből csak annyi lett, hogy legalább nem lassultam gyaloglásig ezen a szakaszon sem. Úgy emlékeztem, a Tihanyi deltánál van az utolsó frissítő, nagyon reménykedtem benne, mert szomjas voltam erősen, de frissítő nem volt, és még négy kilométer volt hátra a célig. Szép óvatosan elkezdtem erősíteni. Nem mertem hirtelen ritmust váltani, inkább csak egyre hosszabbakat lépni, feszíteni a maradék lelkierőmet, reménykedni benne, hogy nem pattan el. Ez is elég volt ahhoz, hogy sorban menjek el a többi futó mellett, akinek ilyenkorra fogyott el az ereje. A hajógyárnál van egy kis lejtő, ezt csak az tudja, aki húzott már arrafelé bicikliutánfutót. Itt értem utol egy Füredi focistát, aki szintén egyéniben futott. Szóltam neki, fusson velem, hajrázzunk be együtt. Engedtem, hadd gyorsítson a lejtő, nemsokára már lépésenként vettem a levegőt, jó mélyen, és elkezdődött a hajrá. Kihúzott hát, hosszú lépések, lüktető fejbőr, és fékevesztett száguldásnak tűnő tempó, sorban maradtak el a házak, az autók, a futótársak, a méterek.
Így érkeztünk meg a Füredi sétányra, ahol rengeteg ember korzózott boldogan,élvezve a tavasz első igazán meleg napjait, mit sem törődve a járda és a kerékpárút közötti különbséggel és az utóbbin zajló a versennyel. A platformszandálban tipegő virágszálak és rózsaszín inges lovagjaik, valamint az élet és halál között vánszorgó ultramarathonisták közé leszálló Concorde-ként vágódtam én, hirtelen azt sem tudtam, milyen nyelven szólaljak meg, csak annyit tudtam lehelni, hogy "bicikliút", abban a reményben, hogy valaki meghallja, félreáll és nem kell lassítanom; de ez már annyira az agyamba kergette a maradék véremet, hogy tényleg lehullott rólam minden fáradtság és józan emberi viselkedés. Ha Usain Bolt látta volna az utolsó száz méteremet, szerintem tényleg elsápadt volna.
Én biztos elsápadtam, a célban ráborultam a korlátra, egy hajtásra kiittam másfél liter sportitalt, lenyújtottam, és észrevettem, hogy a Füredi focista végig a sarkamban volt, együtt futottunk be. A cél a Tagore sétány eleje a parkban, a gyúratás viszont az Uni hotelben volt, ami kb. háromszáz méter, nem több. Én sétáltam visszafelé egyre kimerültebben, közben torkom szakadtából biztattam azokat, akik még akkor futottak be. Ennek az ártatlanul korzózó kismamák nem örültek. Az Uni hotel három emeletes, a másodikon és a harmadikon gyúrtak, lift nincs. Na itt telt be végleg a pohár, tényleg teljesen kimerültem. Ültem a lépcsőn, nézegettem a vízhólyagokat a lábujjaimon, alkoholmentes citromos sört kortyolgattam, és vártam, hogy sorra kerüljek. Papi is befutott, csatlakozott a mezőnyhöz, letámogatott a lépcsőn gyúrás után, hazavitt Tihanyba. Miután kiáztattam tagjaimat a fürdőkádban, és tudományos pontossággal kimértem, hogy mennyi nokedlit és mennyi pörköltöt tud a testem lebontani másnapig (köszi, Mama!), leültünk a fotelekbe Papival, és pillanatok alatt a futástól teljesen független témákról beszélgettünk. Tizenegy táján eszméltünk fel, hogy aludni is kellene. Este lett és reggel, a negyedik nap.
Az utolsó napot senki nem adja fel, csak akinek tényleg baja van. Ötvenkét kilométer, nagyon nagyon hosszú, emelkedők is vannak benne. Balatonfüred, Alsóörs, Almádi, Fűzfő, Kenese, Aliga, Világos, Siófok: a legszebb helyek a tó körül. Reggel nyolckor rajtoltatják az egyéni mezőnyt, hogy még reális időben meg lehessen tartani Siófokon az eredményhirdetést. A váltókat egy órával később.
Hajnalban az első dolgom az volt, hogy megettem az utolsó fél Powerbar-t. Így volt ideje megemésztődni a rajt előtt; fondorlatos módon Papival elautóztunk az első WC-vel rendelkező benzinkútig, így megúsztam a sorban állást. Bocsánat a profán részletekért.
NAGYON izomlázasan álltam a rajthoz, nem voltam képes melegíteni, de ezzel nem én voltam az egyetlen. Hidegebb, szeles időt ígértek, rövidnadrágot és hosszú felsőt vettem, de a mezőnyben mindenre volt példa a futó-bikinitől a hosszúnadrág-esőkabát-sapka kombinációig.
Tudtam, hogy be kell osztanom az erőmet, nem mehetek túl gyorsan, nem állhatok meg, mert képes lennék és feladnám. Szigliget óta nem akartam megkockáztatni, hogy egyedül fussak ötven kilométert, és butaságokat gondoljak. Steve és Nyúl társaságában futottam, az ő tempójukban, hol kicsivel előttük, hol kicsivel mögöttük. Fejben tíz darab öt kilométeres szakaszra osztottam a távot, és mindig számoltam, hányadikban vagyok. Mint kiderült, ezek elég gyorsan múlnak (fél óránként ! ) ahhoz, hogy úgy érezzem, haladok, és elég kevesen vannak (tízen) ahhoz, hogy teljesíthetőnek tűnjön a táv. A rajt utáni tumultusból kikeveredve a Kerekedi-öbölnél álltam Nyúlék mellé. Csöndesen futottunk, fújt a szél, de nem volt nagyon hideg. Csopak túlsó felén egy frissítőállomást kompletten felborított egy szélroham, szállt a sátor, borultak a poharak, az asztal, minden; kértem egy üveg powerade-et a sráctól, ittam kicsit, mentem tovább. Fűzfőnél megint jól esett az emelkedő, itt értem utol Nyúlékat megint. A lejtő nem esett annyira jól. A negyedik öt kilométeres szakasz körül járhattunk a tízből. Fűzfő és Kenese között nagyon hosszú az út megint, vízszintes, kicsit kanyarog a sínek mentén, nyaralók és strandok között. Kenesén már nagyon fájt mindenem, kicsit aggódtam, kértem egy pezsgő kalciumot meg egy pezsgő magnéziumot, gyalogolva vittem őket, amíg el nem pezsegtek és meg nem ittam mindkettőt. Kenese túlsó oldalán van az első igazi emelkedő, lehet vagy négy kilométer folyamatosan, egyenesen fölfelé. Nyúlék sétáltak, én apró lépésekkel, leszegett fejjel, egyenleteseket lélegezve futottam (el az emberek mellett). Utána hosszú meredek lejtő jött, egy alagúton átfutottunk a vasúti töltés alatt. Tavalyelőtt itt hagytam el azt a skót ügyvédet, akinek előtte elmagyaráztam Magyarország egész történelmét, az akkori politikai helyzetet, a Balaton kialakulásának tektonikai elméletét, a nádasok szerepét a tóban és az egész életemet. Leszaladtam a lejtőn, és utolértem két keletnémet srácot, akik énekelve futottak. Ultramarathonisták voltak ők is, valami német rock-ot énekeltek, én meg nyomtam alájuk a dob meg a basszus szólamot, amennyire szerény beatbox képességemtől telt. Még két ötös szakasz eltelt addigra, és végre tudtam mosolyogni. Énekeltünk Celine Dion-t is: My heart will go oooooon and oooon! Szerintem Siófokon is hallották. Együtt érkeztünk az utolsó nap utolsó váltóhelyére, ahol várt rám egy powergel. A mobil WC-ben voltam, amikor hallottam, hogy Steve és Nyúl is átfutottak a váltóhelyen. Ők felsétáltak az emelkedőn, én felfutottam, és onnantól nem tévesztettem őket szem elől, sőt általában kettőjük között futottam. Ez talán a támogatás legmagasabb foka a hosszú távú versenyeken: két futó között beszűkül a világ, megállnak a gondolatok, megnyugszanak az aggodalmak. Emlékszem valamelyik Bécs-Budapestre, ahol Bajor Boldi szedett össze valami komolyabb sérülést, és úgy futotta végig a szakaszát, hogy jobbról-balról mindig kísérte valaki. Elképesztően jó időt futott akkor is.
Szóval megnyugodtak az én gondolataim is, innen már nyilvánvaló volt, hogy végigfutom a versenyt.
Aliga és Világos között fent, a magaspart tetején, lassan ereszkedve visz a bicikliút, gyönyörű a kilátás, látni Tihanyt, Füred valami végtelen messze van, a Siófoki szállodák úgy sorakoznak előttünk, mint az országút szélét jelző karók, és itt mindig ragyog a nap és fúj a szél. Ezen a szakaszon még sosem jártam, csak futva, ez a Balatonnak egy különleges, titkos szelete, ami a Balaton Szuper utolsó napjára van fenntartva, és máskor talán nem is létezik. A világosi vasútállomás előtt egy kegyetlen meredek lejtőn érünk le a tó szintjére. Jött a vonat, meg kellett állni a felénél, de ez nem is volt baj, Nyúl már nem bírt volna úgysem gyorsítani. A tíz szakaszomból eltelt a nyolcadik, a kilencedik. A Siófoki volt tisztviselőtelep nyaralói sorban fogytak, mindenféle értelmetlen apróságról beszélgettünk, csak hogy teljen az idő. Az egyik ház előtt egy lány sütivel kínálta a futókat. Nem mertem elfogadni, annyira úgy éreztem, borotvaélen táncolok.
Elértük az utolsó frissítőt, innen még öt kilométer a cél. Elértük az ötvenes táblát, a tíz darab ötös szakaszom eltelt, innen még két kilométer a cél. Kikanyarodtunk a partra.
Parton, erős szélben, hullámok mellett futni különleges dolog. Bizonyára mindenki látta a Tűzszekerek nyitó képsorát, az talán visszaad belőle valamit. Tenger mellett én csak kétszer futottam, egyszer Rovinjban, egyszer Helsinkiben. A hullámok visznek, sodornak, szétcsapják magukat az ember lába alatt, minden mozog, a szél röpít, sikló hajónak érzi magát az ember, ha tudja, hogy az milyen.
És itt, a Siófoki parti sétányon már látszik a célkapu, szembeszélben a zene is hallatszik, pedig még jó két kilométer van hátra. Négy nap után, százkilencvenhárom kilométer után először feltűnik az Aranypart szálloda (aki már ismeri a távot, az tudja, melyik az a sok közül), aztán a part íve mentén látszik a szálloda mólója, aztán már tényleg látszik a kapu is. Mintha egy másik világban lennék, úsztam a levegőben, szálltam el a futók mellett, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. Félmaratoni tempó; otthoni rövid edzős tempó; lejtőn lefelé ereszkedős tempó; sprint. Az utolsó húsz méteren szerintem még három ember mellett mentem el, aztán beestem a célba. Nyakamba akasztották az érmet, engem meg Papi nyakába akasztottak. Kaptam inni, tudtam kapaszkodni a korlátba, a látszat kedvéért nyújtottam egy kicsit. Papi elment, elhozta a hátizsákomat az autóból, visszajött. Jöttek be sorban a futók, megérkeztek Nyúlék is, gratuláltam Nyúlnak az első Balaton Szuperéhez, megköszöntem nekik a támogatást. Gatyára vetkőztem, belefeküdtem a hullámokba. Csípős volt, de nagyon jól esett.
Már a gyúrópadon feküdtem, amikor az utolsó futók beértek.
Az eredményhirdetésre felvettem a Bécsi tanszéki pólómat.
Hihetetlen hosszú az eredményhirdetés, rengeteg kategória van, olyan, mint egy jó regnumi akadályverseny, ahol mindenki kap valamilyen díjat. Kiszólították persze az egyéni teljesítőket név szerint, és felsorolták azokat is, akik nem teljesítették a teljes távot. Fogadkoztam, hogy jövőre is eljövök. Steve csöndesen megjegyezte, hogy ha egyedül futott volna, a tavalyi idejével korosztályban dobogós lenne. Köszönjük a támogatást, Steve.
És köszönjük még egyszer a szervezőknek, Roninak és a gyerekeknek, Papinak és Mamának, Zoliéknak, Fanyűvőnek, Tony-s Laufshop-nak és mindenkinek, aki szeretettel gondolt rám és a versenyre.
Hűha! Gratulálok! Végigolvasni is épp elég volt! Puszi a családnak! :)
VálaszTörlés