Meglepődtem, amikor a gyerekek újabb program-meghívót lobogtatva vártak, mi lehet az: nem Mikulás, nem Karácsony, az új ünnepünk a Koszorú-áldás. Az első gondolatom az volt, hogy lám, nem elég szombaton elkészítenem a koszorút, pedig úgy terveztem. Csütörtökön ott kel virítania a többi között, és még örülhetek, ha csak egynek, ugyanis a szöveg szerint "alle Kinder" hozza a koszorúját. Azért erre rákérdeztem, és megnyugtattak, családonként egy koszorú.
Szerdán nekiláttam, vettem fenyőágat, összekötözgettem belőle a koszorút, kidíszítettem. Andris mindig minimalistát akar, de én olyat nem tudok. A végeredménnyel viszont mindig elégedett, most is így volt. Hozzáteszem, én ilyet sem tudok. Mindig bántja a szememet a csálé gyertya (utóbb kiderült, hogy focilabda-találatot kapott, már egyenes), a kilógó csipkebogyó, vagy a gyerekek által ezerszer megszaglászott fahéj-darabka, ami nem is úgy volt odatűzve... De hát mitől lenne a jövő évi szebb, mint az előző, ha nem lenne mindig újabb szempont a listámon, amire legközelebb jobban figyelek?!
Az ünnepség délben kezdődött a templomban, addigra mi, anyák, már szépen kitettük a koszorúkat, a gyerekeket várták a kisszékek, rajtuk egy-egy csengővel. Amikor beléptek a templomba, Erzsó meglátott, és odakiáltott, hogy "Hát Te, Mama, mit keresel itt? Ez óvodai ünnepség"! Visszasuttogtam, hogy a mamák hivatalosak rá, ez megnyugtatta, felfedezte a mi koszorúnkat az oltár előtt, elégedetten leült a csengőjéhez. Misi játékokkal felszerelkezve jött, egyik kezében a Kutyus himbálózott, a másikban a kék polipja. Susan óvónéni megszabadította ezektől.
Az óvónénik elmesélték a gyerekeknek, hogy mit ünneplünk, miről szól az Advent, aztán gitárkísérettel énekeltek egy szépet- Kling, Glöckchen, klingelingeling-, ehhez csengettek a gyerekek, a mieink is szépen tudták a szöveget, a kis játékot hozzá, nagyon helyesek voltak.
Diavetítés következett, egy kis mese arról, hogy milyen jó adni, meg szeretetet kapni. Aztán a plébános szólt pár szót, megáldotta a koszorúkat, meggyújtotta mindegyiken az első gyertyát. Újabb éneklés után a gyerekek visszamentek az oviba, felszedték a kis hátizsákjaikat, és mehettünk haza.
Itt következik a mindennapos hiszti, hogy "Mama, de miért jöttél ilyen korán, még szerettünk volna százat csúszdázni!" (Erzsó). Megfűszerezve egy kis "Mama, nem bírom el a Rucksackomat!" (Misi) kiabálással, illetve "De hol a macim? Még csak egy hónapos, nem tud odamenni az autóhoz!" (Erzsó) nyafogással. Ez persze azt jelenti, hogy jól érezték magukat, és szeretnek ide járni. Meg azt, hogy nagyon fáradtak.
Hazafelé az autóban mesélni szoktam. A témát ők döntik el, vannak kis meséink róluk (arról a kislányról mesélj, akinek macija volt), az útra kiugró szarvasról/őzről, a 18-as villamosról (Mama, azt, amikor Budapesten leugrott a sínről a villamos, mert azt kiabálták, hogy sárga szöcske!), vagy a kedvencük: Miért káros a dohányzás? címmel. Ezek pont ezekre az utakra vannak kitalálva, húzhatók, nyújthatók, rossz látási viszonyok esetén rövidre foghatók. De olyan is van ám, hogy nagyon csöndben kell lenni, mert a Maci, vagy a Kutyus, vagy legrosszabb esetben mindkettő elaludt. Ha egyszerre a kettő, az nagy baj, ugyanis ekkor a gyerekek a csöndet is duplázni akarják, és néha hangos sírásba fullad a játék, mert az autó hangosan megy a macskaköves úton, és ezen sehogy sem tudok változtatni. A gyerekek pedig fáradtak. Addig a percig, amíg le nem teszem őket csendes pihenőre. Hangos pihenőre.
http://www.youtube.com/watch?v=whqYsvnw_Kw
VálaszTörlés:)