Koszorú, koszorú, miért vagy olyan...

 ...olyan másmilyen, mint ahogy elképzeltelek?

  Az úgy volt, hogy rátaláltam egy mézecskalács készítős honlapra (mohakonyha.hu), amin olyan gyönyörűségek voltak, hogy egészen elámultam. És elhatároztam, hogy az idei adventi koszorúnk mézeskalácsból lesz, és ugyanolyan szép lesz, mint amazok, természetesen. Na jó, a gyakorlatlanság miatt lehet, hogy kicsit elnagyoltabb lesz, de az nem baj, attól még inkább az enyém.
   A gyerekek lelkesek voltak, Andris kevésbé, ő inkább a hagyományos, fenyőillatút szerette volna. Azért kedves volt, és azt mondta, csináljam meg, amit elképzeltem, de jövőre legyen olyan, amilyen lenni szokott. És, hogy betegen miért nem valami egyszerűt csinálok? Én meg jól kiokoskodtam, hogy a fenyőágashoz kint kell kutakodnom a kertben egy csomót, ezt meg a meleg sütő mellett állva, különböző gépek segítségével kis munkával elkészíthetem.

   A tésztát tegnap készítettem el, hogy ma délelőtt kisüthessem. Persze azt nem olvastam el elég figyelmesen, hogy mitől lesz olyan szép sima, hogy az állás után még jól át kell gyúrni, így girbegurba göcsörtös lett a kisült tészta, nagy bánatomra. Sebaj, majd a cukormáz elfedi.
  Azért délután mégis elővettem a maradék tésztámat, jól meggyúrtam, és előállítottam az egészet sima kivitelben is. Ez már nem békén az asztalon hűlt, hanem a fagyban odakint, hogy még ma befejezhessem. A fölöslegessé vált mézesnek pedig nagyon örültek a gyerekek.
   Elkészítettem a mázakat. Azt írta, kristálycukrot daráljak le kávédarálóban, de a kétlaki élet hátránya, hogy egy nem kávézó háziasszony nem biztos, hogy magával viszi a kávédarálót, mákot lehet kapni a boltban is darálva. Szóval daráló Tihanyban, én itt, marad a porcukor. Kétszer átszitálva. Ennek ellenére nem volt elég kisszemű, ezt már az elején láttam, de reménykedtem, hogy elég lesz. Terítőmáznak szép is lett. De hogy 6-8 órát száradjon? Azt már nem, inkább langyos sütőben szárítgattam, három óra alatt meg is száradt.
   A mintázásnál jött a neheze, mert szép, finom, vékony mintát terveztem, de a kis lukon nem jött ki a kristályos porcukor, a kétszer átszitált. Nagyobb lukon meg ömlik, nem lehet úgy cifrázni. Csalódott sóhajjal lemondtam a finom mintákról. Húsvéti tojásokra is olyan hajszálvékonyan szoktam rajzolni, rossz volt, hogy ez itt nem megy. Nem baj, majd legközelebb, jövő héten Andris úgyis megy Tihanyba., elhozatom a darálót. A karácsonyfadíszek már csodaszépek lesznek! :)

No, itt a végeredmény. Nem, nem ilyenre gondoltam. De azért szép. És aláteszek holnap pár fenyőgallyat, hogy Andris is örüljön. Kész vagyok a holnapi óvodai koszorú-szentelésre, mehetek gőzölni, és aludni. Jóéjt!

Ja, és Jancsi megtanult felállni. Mindenhova felmászik, sokat esik, de rohamosan ügyesedik. 

H. Martin, Lanternenfest Nov. 8.

  Persze ez még Márton-nap előtt volt, de ha kimaradt is, muszáj megemlítenem, mert fontos esemény volt. Nagy titkolózással készültek rá, nem is tudtunk meg semmit arról, hogy mivel készülnek az óvodások az esti ünnepségre. Én mindenesetre szépen megmostam Erzsó haját, kibontva hagytam, hogy csak egy fonott tincs fogja le koszorúként a haját. Gyönyörű volt, nagyon szeretem így.
Csakhogy amikor megérkeztem az óvodába délben a gyerekekért, Erzsó azzal szaladt hozzám, hogy neki rossz a haja. Micsoda? Azazhogy tessék? Miért? Addigra Tante Monika is elindult felénk, és nagyon komoly arccal megkért, hogy fogjam össze Erzsó haját az esti ünnepre. Még mindig nem értettem, de amikor erzsó odébb ment, Monika elmagyarázta, hogy titok, de Erzsó játsza este Szt. Mártont a kis színdarabjukban, és a haja beleakad a köpenyébe, hogy a sisaklevétellel járó sikítást ne is emlegessük.
  Erzsó hazafelé rákérdezett, hogy Monika elmesélte-e, hogy ő lesz Martin, és ha már kiderült, kérdezett róla párat. Mi az a Soldat, mi az a Bischof? Átbeszélgettük a történetet, Misi elmesélte, hogy perecet sütöttek aznap az oviban.
  Erzsó haját befontam, egy szusszanásnyi csendespihenő után jó korán indultunk vissza az óvodába. Jancsit direkt nem altattam, hátha átalussza rajtam az ünnepség templomi részét, de az első gitárhangra felébredt.

  A gyerekeket körben ültették le az oltár előtt, a furcsa plébános helyett (új az óvoda plébániáján, különleges egy szerzet) egy koromfekete pap vonult be velük, aki nagyon lelkesen, nagyon kedvesen vezette az imát, tört németséggel. Tante Monika is tartott egy kis beszédet, a pap is, aztán a gyerekek előadták a Márton-legendát. Erzsó egy falovon nyargalt körbe köpenyben, páncélban, a legenda szövegét énekelték. Aztán feltűnt a koldus, eleredt a hó, és Márton megosztotta vele a köpenyét, majd a többi katonánál hagyta fegyvereit és páncélját. Azt a részt, amikor elbújik, hogy ne legyen belőle püspök, már csak énekelték.

 

Misi is nagyon szépen részt vett, végig mutogatta az énekek alatt, amit kellett.

   Aztán könyörgések következtek, Erzsó is mondott egyet, gyönyörűen beszél németül. A perecek megáldása után a pap jól szembefröcskölte a gyerekeket szentelt vízzel, volt nagy kacagás.

Mentünk egy nagy kört a lámpásokkal az utcán, Erzsónak nem tetszett, hogy még nem volt teljesen sötét,de megegyeztünk, hogy másnap is megyünk egy kört a sötétben a mi utcánkban.

   Az ünnepség utolsó része hagyományosan a Perec-ünnep (Brezel-Fest), ami arról szól, hogy mindenki kap egy perecet, amit aztán minél több emberrel megoszt. A mi gyerekeink velem osztoztak, Jancsi kezébe is belecsempésztek egy darabot, aztán elvonultak békén elfogyasztani a maradékot. A templom elé készített asztalokon szendvics és puncs várt minket idén is. 

Későn értünk haza, szerencsére a gyerekek teleették magukat pereccel, és már aludtak, mire Andris hazaért.

Betegség, betegség, betegség

Varró Dániel: Bádatos dapok

Hideg dovebber dzsípős szele jő
biatta bost bidded bező kopár,
oda az egyhe, őszies idő,
s elbúlt a Gyár.

Deb tudob, bilyen erős akarat
lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
bégis dalolok, bitt a badarak,
bert hát buszáj.

Bost búcsú déked, trillázó patak,
ti rózsák, badarak, te tarka rét,
búcsú déktek, artikulált szavak,
áldott beszéd!

Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
csak hogy – hapci!!!

Ott hagytuk abba, hogy betegek voltak a gyerekek. Szerda este már azt gondoltuk, jól lesznek, csütörtök reggel fel is keltettük őket hatkor, hogy oviba vigyük őket, de annyira nyűgösek és köhögősek voltak, hogy vártunk még egy napot. Én egész héten boldogan dolgoztam éjszakába, nem volt úszás, balett, gyerekvigyázós este. Írtam a következő cikkemet, csütörtök este pedig én tartottam a parkour-edzést, az esőben.
Péntek reggel már én is kellőképpen torokfájós voltam, Roni pedig kifejezetten lázas volt. Nem mentem be dolgozni, elvittem a két nagyot az óvodába, ahol már nagyon várták őket.
Megpróbáltam Jancsit lefoglalni a délelőttre, amennyire lehetett, aztán elhoztam a gyerekeket (meg a hétvégi bevásárlást) délben, aztán csendespihenőben mindketten aludtunk egy nagyot. Lemondtuk a hétvégére tervezett vendégséget.
A gyerekek tündérek voltak, csendespihenő után játszottam velük egy nagyot, este viszonylag korán letettük őket aludni. Megnéztük Ronival a Quartet című filmet, amit a születésnapomra kaptam, tudom ajánlani mindenkinek.
Szombat reggel Roni kelt fel a gyerekekhez, én sokáig alhattam. Utána elindultam Grinzing felé, hogy orvosságot vegyek, meg elintézzem a maradék vásárlást, de otthon hagytam a pénztárcámat, vissza kellett fordulnom. Mire visszaértem, bezárt a patika, mehettem villamossal Sievering-be. Roni aranygaluskát sütött ebédre (azt mondta, az egyszerű ételnek számít), aztán megint nagy csendespihenő következett. A gyerekeknek megígértem, hogy leviszem őket a Karlsplatzra utána, ott ilyenkor a karácsonyi vásáron a téren levő tó helyét megtöltik szalmával, és abban nagyszerűen lehet játszani. Erzsó és Misi még a szalmánál is jobban örült annak, hogy metróval megyünk. A hatalmas szalmatenger tele volt gyerekkel, ugráltunk, fészket raktunk, gödröt ástunk, Erzsó metrót vezetett, Misit el kellett temetni és örülni, hogy feltámad.
Első szóra elindultak hazafelé, Roninak vettünk  citromolajat a torkára, hazametróztunk. Az erdei úton mentünk haza a két fáradt gyerekkel, már messziről néztük, hogy világítanak az otthoni ablakok.
Nem kellett őket sokat altatni este.
Ma Roni kicsit rosszabbul van, ráment az arcüregére, de amikor elsóhajtotta magát, hogy Vietnámi Balzsam tenne jót, akkor rájöttem, hogy van a gyógyszeres szekrényünkben. Délelőtt a gyerekatlaszt nézegettük, amit Erzsó kapott a névnapjára, a délutáni alvás után pedig Erzsó megmondta kerek perec, hogy jobban örülne, ha nem jönnék be a gyerekszobába. Holnap nekik ovi, nekem dolgozás, Roninak legalább délelőtt talán békesség.

Betegek

Rég nem voltak betegek a gyerekek, szinte már itt volt az ideje. A nagyobbak náthásak, pár nap itthon, és meggyógyulnak. Jancsi nehezebb eset, ugyanaz a vírus, de nála bronchitist okoz, mert kicsi még, és az a kis duzzanat, váladék már jelentős szűkületet okoz. Sípol a kis tüdeje, kap rá hörgtágítót, de nem sokat használ. A füléhez kapkod, de tegnap az orvos belenézett, és mindent rendben talált. Azért néha melegítem sapkával, meleg sóval töltött kis zoknikkal, attól baja nem lehet. Jaj, ilyenkor lenne jó egy gyerekorvosi szakvizsga, vagy legalább egy kicsit több tapasztalat!
  A nehéz az, hogy ha tele van az orra, nem tud szopizni. Ma ezzel sokat küzdöttünk, már akkor elkezdett visítva sírni, ha evős testhelyzetbe tettem. Egyébként is rengeteget sír most, este 2-3- órát folyamatosan, és napközben is sokat. De abban a percben, hogy komolyan megfogalmazódik bennem, hogy viszem a kórházba, hirtelen hajlandó enni, játszani, mosolyogni. Ezt már ma kétszer eljátszottuk. Próbálok bízni az orvosban, aki szerint semmi komoly. Mindig ez van, az ember, ha orvos is, a saját gyerekével olyan tehetetlen...

4. nap - Wohlfühltag

Az utolsó napot már nem vettük igazán komolyan. Kaptunk reggelit, valahogy összerámoltam a csomagokat, amíg a gyereket öltöztek, utoljára (azt hittem) szereltem egy kört a biciklin. Néztük a térképet, úgy tűnt, hogy nem muszáj követnünk a bicikliutat, mehetünk tovább a völgyben a Kamp mentén, aztán pár faluval később majd vissza is tudunk csatlakozni. Szerencsére megnéztem a tengerszint feletti magasságokat is, mielőtt nekiindultunk volna: a bicikliúton is várt ránk párszáz méter szint, de a másik út sokkal magasabb és meredekebb lett volna. Huh.

Elindultunk a ködben, toltuk felfelé a biciklit a szerpentinen, kanyarról kanyarra. A szerpentin tetején aztán szelíd lejtőre fordult az út, suhantunk át a falvakon, amerre tegnap küzdöttünk. Kora reggel volt még, (nem tudom, hogy sikerült így elindulnunk), sehol egy autó, lehetett tekerni bátran. Csak a nap nem akart kisütni.
Az Altenburgi apátságra egy pillantást sem pazaroltunk. (Roni nem írta tegnap, hogy az apátság parkolójában derült ki, hogy Steineggben van a szállásunk. Tudtuk, hogy az apátságnak is vannak vendégszobái, úgyhogy mielőtt továbbindultunk volna még este, bementem a portára és megkérdeztem, hogy adnak-e szállást egy eltévedt biciklis családnak éjszakára. A porta az apátság ajándékboltján volt, a két néni összenézett, és elmagyarázták, hogy csak előzetes bejelentkezésre adnak ki szobát. Szent Benedek megfordult a sírjában.)
Altenburgból kifelé egy hosszú, egyenes lejtőt találtunk, hulló falevelekkel, sűrű köddel, még mindig autók nélkül. Itt tényleg neki lehetett ereszteni a tandemet, nem volt meredek.
Kiértünk a Kamp mellé, itt már jókora folyóvá duzzadt, talán akkora lehet, mint mondjuk Győrnél a Rába, csak sekélyebb, szélesebb, és kevésbé szabályozott. A bickliút hol az országút melletti járdán vezetett, hol a folyó melletti kavicsos úton, de időnként újra vissza kellett tekernünk fel, a hegyoldalba. Ilyenkor bizony vagy toltuk, vagy szereltünk, vagy mindkettő. Rosenburg ködbe burkolózott, lentről csak néztük a sziklán ülő kastélyt, hétfőn nem voltak nyitva. Gars am Kamp előtt volt egy szakasz, ahol egy sziklafal és a vasút között volt a bicikliút, egy vaskorláttal elválasztva. Nagyon keskeny volt, előszőr azt hittük, át sem férünk. Gars kedvelt nyaralóhely volt a Monarchia idején, most elég kihaltnak tűnt. Bickiliszerelő sehol.

(Rövidre zárom, mert annyi minden történt azóta, viszont kevés idő van írni. Mostantól Roni...)

A Kamp völgye mellett a fenyőerdők helyett tökföldek, majd szőlővel beültetett, teraszosra szelídített meredek domboldalak szegélyezték utunkat. Mi pedig továbbra is hol lent, hol fönt, hol kanyarogva, hol száguldva  - szeme becsukva, hogy ne sikítsak - közeledtünk Krems felé. Számomra azért megnyugtató volt, hogy mellettünk vonatsín is volt, bár vonatot egész nap kettőt láttunk csak, mégis, akár szerelhetetlenné váló bicikli, akár betegség tör ránk, ott a lehetőség, hogy járműre szálljunk. Olyanra, amit nem mi hajtunk. Persze erre nem volt szükség.
   Előző nap megbeszéltük, hogy bárhol, bármikor látunk "Sturm" feliratot, bemegyünk. De ahány szőlőspincére, vendéglőre, heurigerre kibiggyesztették a táblát, hogy friss must kapható, mind zárva volt. Hétfőn nincs sturm. Csütörtöktől vasárnapig minden második házban, de hétfőn! Ki iszik egyáltalán bármit hétfőn? No mindegy, tekertünk tovább. Az utolsó nagyobb városka Krems előtt Langenlois volt, kettő körül értünk oda, gyorsan beültünk ebédelni egy kedves kis vendéglőbe. Aztán az összes gyerek elaludt, és Kremsig fel sem ébredtek. Ó, olyan boldogat sóhajtottam a Krems táblánál! Andris mondta ugyan, hogy ez csak egy előfalu, én azt hittem, nem lehet már messze Gyönyörű szőlővidék, szépen rendben tartott kis utcák, régesrégi házikók, és egyáltalán nem autókra méretezett útszélesség. Aztán nagyvárosi hangulat, sok autó, bevásárlóközpontok, a bicikliút kiszámíthatatlanul kanyargott, egyszer el is tévedtünk. De végül beértünk a pályaudvarra. Andris kinyittatta a tandemnek a síneken át vezető utat, illetve annak ajtaját. Én pedig az utánfutóval lifttel mentem. Tökéletes kis lift volt, elöl-hátul hozzáért a járgány a falához, de éppen befértünk.
   A pályaudvar melletti cukrászdában a marcipán burgonya mintájára tököt, gesztenyét lehetett kapni, kívül marcipánból, bévül csokis/gesztenyés krémmel. Nagyon megtetszettek, az éppen felébredő Misivel kiszaladtam venni párat vacsorára. Misi mondta, hogy vegyünk gesztenyét is, mert én csak a tököt néztem ki magamnak, vettünk is. Fizettem, kijöttünk, bömbölés.
-Mi a baj, Misi?
- Én nem olyan sütit szerettem volnaaaaaa!
Elég az hozzá, hogy a félóra múva bedöcögő vonat már nem hallotta sírni. De addig sok szemrehányó tekintetet kellett még elviselnem, ahogy egyik kezemben Jancsival, másikban a sütis szatyorral rángattam magam után a zokogó, szerencsétlen sorsú gyermeket, aki kénytelen lesz nem "azt" a sütit vacsorázni. Misi.
     A vonaton már nagyon fáradtak voltunk, a gyerekek elemükben voltak a hosszú alvás után, mi pedig kornyadoztunk jobbra-balra, igyerkeztünk nem elaludni, de a türelmünket sem elveszíteni.
Megegyeztünk, hogy szereléseket megelőzendő én taxizom a gyerekekkel és az összes csomaggal, Andris meg hazateker a tandemmel és az utánfutóval az esőben. Egyikünk sem cserélt volna a másikkal. Jancsi egész úton sírt. Hangosan. Próbáltam csitítani, Erzsó próbálta mosolyra bírni, semmi eredmény. A taxisofőr hallgatta, hallgatta, aztán már a mi utcánkban megjegyezte vidám hangon, hogy milyen erős hangja van, szépen fog énekelni. Amikor az autóból kipakoltunk, már mosolygott a baba, szerintem melege volt a taxiban, az volt a baja. A sofőr elkérte egy pillanatra, játszott vele, nagyon kedves volt. 
  Otthon vacsorát főztem, Andris is megérkezett, és kádba dobta a gyerekeket. Aztán aludtunk.
Nagyon jó túra volt.