Erzsó 4. születésnapja

 Július 22. Bécs

Ezt a babaházat újítgattam

Varrnak...

"A csuka, a Duna és minden vizek ura" című mesét figyeli ilyen komolyan

Augusztus - 1. nekifutás

Nem is próbálok mindent leírni, csak néhány emléket felvillantok.

Augusztus első két hetét Tihanyban töltöttük, Andris dolgozott a doktoriján, mi pedig nyaraltunk. Először Réka jött el hozzánk pár napra. Strandoltunk, beszélgettünk, nagyot tornáztunk együtt, nagyon jó volt!
Aztán mi látogattuk meg sok jó barátunkat. Persze (és sajnos) nem mindenkit, de így is elég zsúfolt lett a programunk, a gyerekek csak úgy kapkodták a fejüket, minden napra jutott vendégség.
 Közben felugrottunk Wettstein Oszkár Nagypapa temetésére. Nagyon nagy szeretettel emlékszünk Rá, nagy öröm, hogy a gyerekek is ismerhették.Jó volt tudni, hogy végig a családdal volt, békésen, türelemmel viselte az utolsó napokat.

A 2. hét végén megérkezett Fanni, Petyó, Cirmos és Jankó Papi. Este el is indultunk Petyóékkal négyesben Bécs felé. A gyerekek Tihanyban maradtak a nagyszüleikkel, dédszüleikkel, aztán átugrottak -nagyszülőstül- Szemesre, hogy (Déd)Nagymamuska se legyen egyedül, maradhasson még pár napig a Balatonnál.

Erzsó nagyon rákapott a vonalvezetős foglalkoztató füzetekre, egyszerre akár fél órát is komoly figyelemmel rajzolt.

   Még az Apapi-hegyet is megmászták a képek tanúsága szerint. :)

Vidra-tábor, Tihany

Andris július 13-án éjjel ért haza Malagából, aludt egy keveset, aztán elindult Oberlaaba Parkour-találkozóra. Én eközben szorgoskodtam, összepakoltam a táborra, bezsúfoltam mindent az autóba, és kitakarítottam a lakást. Délután Andris hazaért, és fél óra múlva már utaztunk Tihany felé. A Vidráknak ugyan azt mondtuk, hogy nem fogunk szombaton odaérni, de azért sejtettük, hogy örülni fognak nekünk.

A tábort egyik Vidra-társunk, Anna tihanyi nyaralójában, illetve annak kertjében tartottuk, délelőttönként a kertben munkálkodtunk, ahogy ez már szokásunkká vált. A házat Anna nagypapája építette, és nagyon jó hely, szép a kert is, Andris rögtön álmodozni kezdett, hogy milyen is lesz, ha nekünk is lesz egy saját házikónk, kb. ilyet képzelt el. A földszinten konyha, nappali, vizes blokk, az emeleten halószobák, és volt egy nagy, hűvös pince, ahol elfért a hűtő, sok tárolóhely, és munkafelület is. Mindez kis alapterületen, minél több teret hagyva a kertnek.

Tábortémánk a szappanoperák világa volt, mindenki kapott szép spanyol nevet, egy nagy dinasztia három ágát alkottuk, ezek a "klánok" voltak beosztva napi segítségnek, szakácsnak. Minden reggel húztunk egy-egy feladatkártyát, ami szerint aznap viselkednünk kellett volna, a "megnémultál, mert a volt szeretőd megátkozott"-tól a "ma csábíts el valakit egy másik klánból, és minél több ember előtt öleld meg"- ig, izgalmas volt, főleg, ha tényleg be akartuk tartani, ami azért nem mindig ment. :)

Az idei újdonság a három végig jelenlevő gyerekvigyázó volt, Noémi, Zsófi és Betti, akik lehetővé tették, hogy Márta és én is részt vehessünk mindenben. A gyerekek is élvezték, elfogadták, megszerették őket. Erzsó meg is jegyezte, hogy "Mama, most már nem azt mondom, hogy ne menj sehova nélkülünk, hanem azt, hogy mindig hívj gyerekvigyázót, ha elmentek!"

Volt a feladatok közt favágás, sövény írtás/nyírás, szőlőkarózás-, és hálózás, a még az építkezéshez használatos sín eltávolítása. Délelőttönként jó meleg volt mindig, megizzadtunk a munkában, de jól is esett. No meg utána a sör is.

Vasárnap délután bicikliztünk, külön kaland volt a szakadó esőben. Misi és Erzsó szó nélkül üldögéltek a bicikliülésben, bőrig ázva, hősök voltak. És élvezték. :)
Aztán volt persze fürdés, éjszakai túra, Andris tartott nádas-túrát, ilyenen még én sem voltam. Se a nádba, se az éjszakaira nem kellett vinni a gyerekeket, örök hála a lányoknak... Választottunk új vezetőt, volt lelkinap. Szóval minden, ami egy jó táborhoz kell.

Nagyon szeretjük a jó Vidrákat, hiányoznak is rendesen, ez a tábor teljesen feltöltött mindkettőnket!

Képek jönnek...

Mozgalmas napjaink Andris nélkül - hétfő

   Tegnap reggel Andris elrepült Malagába nyári iskolába. Nem sok kedve volt, de azt hiszem, mégis több, mint nekem itt maradni. Nem kell sokat töprengenem, hogy melyiket választanám: kora hajnali kelés után egy repülést, utána sok tanulást, tengerpartot, háromezres hegyeket, új barátokat, vagy a hétköznapokat egyedül a két gyerekkel, óvodával, esténként babaház-felújítással. Na jó, ez sem hangzik olyan borzasztóan... :)

   Ma reggel kicsit tovább alhattak a gyerekek, ennek fejében nagyon kellett siettetni őket, hogy Erzsó elérje a Gabelfrühstücköt az óvodában. Mert még jár, hogy addig is tanulja  a nyelvet, szegény feje, bár a nyári szünet fogalmát még szerencsére nem ismeri, ezért nem is hiányolja. Az ovi pedig július végéig nyitva, amit nem is fogunk végig kihasználni, mert jövő héten már Vidra-tábor lesz.
Persze Erzsó előadta, hogy beteg, de csak játékból persze. De amíg beteget játszik, addig nem jön enni, és amíg nem evett, nem fésülhetem meg. Egyébként is busszal-villamossal szeretne menni, nem fog beülni az autóba. Már itt éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű nap, ha dacosan kel, nem adja alább estig.
   Eljutottunk az oviba, leadtuk a lányt, ez mindig könnyen megy, szereti nagyon a gyerekeket is, az óvónéniket is. Hétfőnként ráadásul egy saját játékot is be lehet vinni, büszkén babusgatta Anna babát.

   Misivel felültünk a 38A-ra, és elmentünk beszerezni Erzsó születésnapi ajándékának a vásárolós részét. A másik a babaház lesz, amit egy Flohmarkton vettünk kicsit megviselt állapotban, még le kell csiszolnom, lakkoznom, tapétáznom, csempéznem, de aztán csodaszép lesz! Misi nagyon szeret vásárolni, meg büszkén jönni velem az utcán. Arra büszke, hogy engedelmes, meg arra, hogy sokat tud szaladni. Így Roni-tempóban vágtattunk végig, amit nagyon élveztem én is. A boltban vettünk egy orvosi készletet, Erzsó ugyanis orvos lesz, ha a mostani tervei nem változnak. És két kisautót, egy BMW cabriót Misinek, és egy Land Rovert Kornélnak. Aztán visszabuszoztunk az óvodához, mellette még vásároltunk némi élelmiszert is, megsétáltattunk pár katicát, szedtünk szulák-csokrot, Misi egyensúlyozott a támfal tetején, aztán fél 12-kor bementünk Erzsóért. Nem volt kedvem félóra otthon tölthető időért oda-vissza autózni. Így ebéd előtt még volt idejük játszani, aminek nagyon örültek.

   Délutáni alvásban mindenki aludt, csak Erzsó nem, és sajnos Misit is hamarabb ébresztette. Sebaj, gondoltam, jól lefárasztom Őket, megyünk játszótérre. Biciklik az autóba, és háromnegyed óra múlva már mentünk is. Mert nem könnyű ám elindulni, bár mindkét gyerek majd szétpattant a tettvágytól és az indulhatnéktól. De akkor mi lesz a babákkal, kisautókkal, még megehető uzsonna-maradékkal, ráadásul a biciklizéshez zárt cipő kell, ahhoz meg zokni, ahhoz meg küzdelem, hogy a lábacskákra kerüljenek. És ott van még a Mama (én) mániája, hogy arcot kell mosni, hogy ne higgye azt a többi gyerek, hogy két zsemlemorzsába hengergetett túrógombóc biciklizik itt. Huh.
   A játszótéren minden rendben volt, nagyot bicikliztek, mászókáztak, katicáztak, csak kicsit sírtak a hazajövetelkor.

   Itthon pedig minden szigoromat összeszedtem, mert bizony ma egyik gyerek sem segített a rendrakásban, márpedig nálunk akkor van diavetítés ha ők raknak rendet. Ami nem is szokott gondot jelenteni, csak ha ennyire fáradtak. Hatalmas sírás volt, erőszakkal kellett fogat mosnom nekik, kicsit én is belefáradtam már a mai napba, nem volt tele a tarsolyom remek együttműködést segítő ötletekkel, ahogy máskor. Így esett, hogy háromnegyed 8-ra mindkét kókadt gyerek ágyban volt, hallgatta a két könyvből olvasott mesét (nem hármat, és nem vetítve, mert szörnyen eltökélt, és következetes vagyok). Mostanra pedig csönd van. "Psszt, már alszik!"

Ami kimaradt - képekben

5. házassági évforduló alkalmából elmentünk Andrissal ketten Dugi Otokra, ami egy kis sziget Zadar mellett.
Előszezon előtt voltunk, ezért a helyieken kívül nem volt senki más a szigeten, és a szállodák sem működtek még, egy világítótorony aljában berendezett apartmant béreltünk. Gyönyörű volt. Az idő némi fagyoskodó pipás búvárkodást engedett, amíg el nem kékültünk. :)

Erzsó segített az aranygaluska-készítésben. Diót darálni, gombócokat dióba hengergetni, tálba tenni. Aztán Miska is beszállt.

Misi mostanában sorba szokta tenni az autóit. Ez az első alkalom...

Ez pedig a születésnapi ajándékom Erzsótól, egy hóember lila kesztyűben, gyurmából.

Erzsó biciklin

Ugrom egy nagyot. Még így is nagyon régi történet, amit leírok most.

Június második hétvégéjére Szemesre mentünk a Stibrányi családdal. Előre megbeszéltük, hogy viszünk a "nagy"lányoknak pedálos biciklit, mert Flóra már nem volt hajlandó a futóbiciklire ülni. Erzsó egy fél éve próbálkozott már a pedálossal, de akkor még kicsit nagy is volt neki, meg is ijedt tőle rettentően, a tekerés mozdulatára sem érzett rá. Kisit aggódtam, hogy még most sem lesz elég nagy hozzá, úgyhogy vittük a két futóbiciklit is. Bécsből Tihanyon át mentünk a komppal, Tihanyban tettük be az autóba a pincéből előhozott piros pedálos biciklit. Az első kereke lukas volt, de már volt nálam két biciklibelső.
Erzsó egész úton arról magyarázott, hogy rápattan a biciklire, és már teker-teker-teker is vele, és nagyon gyorsan fog menni. Próbáltam csitítani, hogy majd szép lassan megtanulja. Nem akartam csalódást.

Szemesen takarítgattam, aztán szétszereltem a biciklikereket, a belső-cseréhez már Andris kellett, abban még nem vagyok rutinos. Aztán Andris és Erzsó elvitték a biciklit a benzinkúthoz, mert nem volt nálunk használható pumpa.
  Mikor hazaértek, tisztáztuk a szabályokat: biciklizni csak bukósisakban, zárt cipőben szabad, egyelőre csak felnőttel.
  És elkezdtük gyakorolni. Már jól leér a lába, fölöslegesen aggódtam. Persze az egyensúlyt nehéz megtalálni. Negyedóra próbálgatás után kijött Andris, és újabb negyed óra után Erzsó egyedül biciklizett! Közben mondta magának a varázsigét, hogy "futóbiciklim, futóbiciklim, és hirtelen... pedálos biciklim!". Andris így tanította, először lendületet szerzett lábbal lökve magát, aztán, mikor már gurult, feltette a lábait a pedálra, és minden működött.
Erzsó nagyon boldog a tudományával, ki is jelentette, hogy Ő mostantól semmivel nem fog játszani, mindig csak biciklizik! Így is tenne, ha a kertünk alkalmas lenne a biciklizésre. 

Megállni úgy szokott, hogy lemegy az útról, és a fűben lelassul, vagy leteszi a lábát. A kontraféket még nem használja, bár elméletileg tudja, hogy működik. Még emésztgeti magában, hogy ha gyorsan meg akar állni, akkor hátrafelé kell tekernie, mondogatja, ígérgeti, aztán letámaszt lábbal. Nem baj, így is biztonságosan megy.

 Kornél is megtanult futóbiciklizni, nagyon büszke és boldog volt. :)
Flóra ugyanúgy megijedt elsőre, ahogy Erzsó is pár hónapja, de a biciklije gyönyörű, és haladt is a tanulásban a hétvégén, biztosan Neki is hamarosan menni fog!
Misi kicsit elkeseredett, mert persze Ő is pedálozni szeretne, talán menne is neki, de olyan kicsi pedálos nincs...

Azóta a Donauparkban Erzsó már kilométeres nagyságrendet is tekert. Ügyes lány.

Biciklitúra 3. nap

Rövid lesz, mert már nagyon szeretnénk utolérni magunkat.

A kempingből korán reggel útra keltünk, visszafelé indultunk el, az illmitz-i bemutatóházba mindenképp be akartunk nézni, Andrisnak nagyon tetszett, mikor korábban ott volt. A falu szélén már kint volt a tábla: vigyázat, lúdcsaládok kelnek át az úton. Így is volt, csapatostul terelgették a kislibáikat a gondos szülők.                 

Itt már a tó felé minden nagyon védett terület volt, nem is volt szabad lelépni az útról. Az út másik oldalán általában szőlők voltak, néhol háziállatokat tartottak, vagy kis vendéglőkkel várták a biciklistákat, kirándulókat.
NAgyon jól sikerült pakolni aznap, csak hátra kellett nyúlnom, és menet közben fényképezhettem is. Erre is jó, hogy hátul a tandemen csak tekerni kell, irányítani nem.
Láttunk kócsagot békával a csőrében, lovakat, sok nyulat, ürgét, még egy kanalas gémet is, azt még sosem láttam élőben, vadon.

Egymás után feküdtek a kiszáradt szikes tavak, olyan volt, mintha jég lenne rajtuk, teljesen fehér a sekély medrük.

Végül nyitás előtt fél órával megérkeztünk Illmitzbe, végignéztük a kiállítást, sok kitömött madár, vízi apróságokról hatalmasra kinagyított fényképek. Sajnos a felnőtteket jobban érdekelte, mint a kicsiket. Felmentünk a madárleső toronyba is, vettünk egy-egy pólót a gyerekeknek az egész út emlékére, aztán mentünk tovább. Természetesen az illmitzi strandra. :) Május elseje lévén mindenki ünnepelt, rezesbanda járta sorra a vendéglőket. Fagyiztunk egyet, a gyerekek legnagyobb döbbenetére a pincér nekem adta a kék szívószálat a jeges kávémba, és Andrisnak a rózsaszínt. Ezen azóta sem tudták túltenni magukat.

Nagyon forró nap volt ez is, már csak sapkában lehetett fürdeni. Utána pedig megebédeltünk, a gyerekek irigykedve nézték a főpincér kislányát, akinek mindenféle jó játéka hevert a vendéglőben, bevásárlókocsi, babakocsi, kisautó... Végül felfogták, hogy azok nem közös játékok, kisebb hiszti után bele is nyugodtak. Rengeteget kellett várni, nem lehetett ennyi ideig egy helyben tartani őket, úgyhogy rohangáltak, szerencsére bent rajtunk kívül még két asztalnál ültek, egyébként üres volt a terem, mert mindenki kint ült le. Azt hiszem, nem zavartak senkit, a pincéreket sem lökték fel. Nagyon finom spárgát adtak, érdemes volt kivárni.
A vonat felé tartva elég hosszú földutas szakaszt is meg kellett tennünk, ettől kicsit féltem, emlékezvén a tavaly előtti túránkra, a bokáig érő süppedős homokkal. Ilyesmiről szó sem volt szerencsére, szép, kavicsos úton mentünk, csak a gyerekeket sajnáltuk a belélegzett finom por miatt. De nem panaszkodtak, nem is prüszköltek. Volt néhány nehezebb helyzet, például a vasúti átjáró, ami nem ilyen hosszú szerkezetre volt kitalálva.

A vonaton rajtunk kívül még vagy 30 biciklista utazott Bécs felé, egyébként is tele volt a kocsi, a gyerekek az utánfutóban maradtak, Andris a tandemet őrizte, és egy lépcsőn ültem. Egy másfél év körüli kisfiú ült velünk szemben a babakocsijában, nevettették egymást az enyémekkel, nagyon kedvesek voltak, csak kicsit sokat sikítoztak...

Bécsben már csak haza kellett jutni. Próbáltunk minél lankásabb utcákat választani, ez az otthonunkhoz közeledve egyre nehezebb feladat. Andris elfáradt, de most hála Istennek a tandem megengedte, hogy én is tekerjem erősen, nem csúszott előre a kerék. A Himmelstrassén már toltuk azért...
Este a gyerekek boldogan lubickoltak a kádban, csak a fekete iszapot hiányolták...

Biciklitúra: a második nap

Szóval Reisenberg szélén ébredtünk, valamikor reggel hat és hét között, Misire, ahogy otthon szoktuk. Kivittem a sátor elé, megmutattam neki, hogy még mindig fél percenként megy el egy repülő a fejünk fölött (úgy látszik, a megfelelő irányban voltunk ehhez Schwechat-tól). A bicikli meg az utánfutó a fa alatt várt az árnyékban, a reggelit kipakoltuk a szántóföld szélére, ahol már ragyogott a nap.

Meglepően gyors sátorbontás és pakolás után elindultunk, még mielőtt nagyon meleg lett volna, vagy feltámadt volna a szél. Amikor utoljára biciklitúráztunk a gyerekekkel, Misi még négykézlábas volt, azóta bizony sokat egyszerűsödött az élet..
Megkérdeztem az első szembejövő bácsit, hogy van-e bicikliszerelő a faluban, de persze nem volt, csak autószerelő. Odagurultunk a járművel, Roni elvitte kicsit sétálni a türelmetlen gyerekeket, amíg én szerencsét próbáltam. Persze eleinte nem akartak velem beszélni, hiszen autó nélkül érkeztem, de végül előhívták a legkisebb, legolajosabb inast a műhely sarkából, hogy adjon nekünk egy csavart. Adott egy jókora csavart, arra szereltük az utánfutó csatlakozóját, a hátsó tengely végleg elnyírt anyáját pedig kicseréltük az első keréken lévőre, mert az még ép volt.
Talpra állítottuk a tandemet, felkapcsoltuk az utánfutót, és irány a Lajta-hegység. Szántóföldek között, csendesen emelkedő utakon, széllel szemben tekertünk a szikrázó napsütésben. Találtunk egy kutat egy útszéli kápolnánál, megtöltöttük a kulacsokat, mentünk tovább. Mannersdorf-tól a régi Bécs-Budapest Szupermarathon útvonalán voltunk, utoljára talán 2004-ben futhattam erre. Emlékeztem, hogy valami szerpentin visz át a hegyen, de reméltem, hogy nem komoly. Sommerein után Kaisersteinbruch felé mentünk tovább, nagyjából szintvonalban, Kaisersteinbruch-nál fordult rá az út a hegységre. A következő falu már a Fertő-tó partján van, hirdette a térkép, addig pedig talán 100 méter magasságkülönbséget kell még legyőzni, felfelé. Amikor először ért hozzá a hátsó kerék a vázhoz, leszálltunk, gyorsan meghúztam a csavarokat, és onnantól toltuk a szerelvényt a szerpentin tetejéig, Roni hátulról az utánfutónál, én pedig a kormánynál fogva. Föntről lefelé már csak attól kellett tartani, hogy a fék megint túlmelegszik, de nem nagyon adtam neki esélyt. Szemlátomást volt annyi légellenállásunk csomagokkal, utánfutóval, hogy hosszú, egyenes lejtőkön sem gyorsultunk úgy nagyjából 30 km/h fölé, az autókra méretezett kanyarok nem okoztak gondot ilyen sebességgel, a fékhez nem nyúltunk gyakorlatilag a lejtő aljáig.
Breitenbrunn!

A falu szélétől, a szőlők fölött elnézve láttuk a tavat (valószínűtlenül fekete színe van a víznek), a végeláthatatlan nádast, a hullámzó bicikliutat, és bizony, az első strandot a távolban. Breitenbrunnban meg kellett tekinteni a sportpályát, ahol a Bécs-Budapest váltóhelye volt, és ahol annak idején a kedvenc szakaszom kezdődött, aztán ráálltunk a nádason át a strandig vezető több kilométeres bicikliútra, és megmondtuk a gyereknek. Erzsó fogadkozott, hogy ő azonnal bele fog csobbanni a vízbe. Így is lett, olyan húsz fokos lehetett a Fertő-tó, de Erzsót nem lehetett megállítani. Misi is ment derekasan, Roni inkább apránként.

(Átvettem. Roni)
   Miután nagy nehezen kicsábítottuk a csibéket a vízből, megebédeltünk a parti kis étkezdében, aztán Andris szokás szerint szerelni kényszerült, a gyerekek meg kézen fogva rohantak fel-alá. A többi vendég nagy örömére.
    Tovább indultunk a tűző napon, a vízhez közel kicsit elviselhetőbb volt a forróság, a szúnyogok sem keltek még ki, békésen haladtunk. Az út főleg a nádas szélén vezetett, a falvakon épphogy átsuhantunk. Purbach am Neusiedlersee, Donnerskirchen, Oggau. Végig szembe fújt a szél, de a táj gyönyörű volt. Siettünk, mert a gyerekeknek még ígértünk aznapra egy csobbanást. Lassan eldöntöttük, hogy nem megyünk teljesen körbe, a magyar részt a fürdés kedvéért kihagyjuk.  Így egy maszatos Cornetto elfogyasztása után (Erzsó: "Mama, legközelebb gombócos fagyit vegyünk, az sokkal finomabb!") felszálltunk a     bicikli-kompra, felküzdöttük a megpakolt tandemet, utánfutót. Aztán igyekeztünk egy gyereket sem vízbe pottyanni hagyni, nem volt egyszerű. Hiszen egész nap ültek, persze, hogy rohangálni szerettek volna!

Erzsó kiszúrta a parton strandoló gyerekeket, akik feketék voltak az iszaptól, meg is állapította, hogy "ezek borzi rossz gyerekek, hogy összekenték magukat fekete sárral". Már akkor sejtettem, hogy hamarosan csatlakozik a borzi rosszasághoz. :)
   A komp Podersdorfig vitt, ahol éppen szörfös-kite-os bajnokság volt. Már esteledett. Andris dobálózott a gyerekekkel, és szabad napozóidőt kaptam. Áldott lélek ez a férj.

 A kézen fogva szaladgálás most sem maradt el. De baleset nem lett belőle, pedig föl-le rángatták egymást ezeken a kis stégeken.

Már besötétedett, és nem mertünk tovább tekerni sátorhelyet keresni, fogalmunk sem volt, merre van olyan terület, ami nem falu, nem szántóföld, de nem is szigorúan védett. Rászántuk magunkat a kempingben alvásra, bár sejtettük, hogy a bajnokság miatt tele lesz, hangos és világos is volt. Mire a sátor állt, a gyerekek is elfáradtak. Erzsó nem akart aludni, de Andris kilátásba helyezte, hogy ha nem alszik el szépen, akkor én a Miska mellett fogok aludni, Erzsó mellé pedig a szigorúúú Papa kerül, és hátat is fordít neki. Ez hatott. Szépen elaludtak, mire Andris a zuhanyzóból előkerült.  

  Mi még beszélgettünk egy keveset, aztán bebújtunk a gyerekek közé, ahogy megígértük. Jó éjszakát!

Biciklitúra 1. nap

Már régen nem írtunk.
Ez azért volt, mert mindenféle jó dolgokat csináltunk, amiket utólag jól le lehet írni.
Aki ott volt öt évvel ezelőtt a Zugligeti templomban, április 28-án, az tudja, hogy most lettünk öt éves házasok. Ezt egy kis kettesben töltött nyaralással terveztük megünnepelni Ronival, de hogy a gyerekek se maradjanak élmény nélkül, elhatároztuk, hogy biciklitúrára megyünk.
Természetesen tandemmel.
A tandemnek viszont voltak kisebb-nagyobb műszaki problémái, egy fél napig kerekeztem vele egyedül Bécsben, mire találtam olyan szerelőt, aki egyáltalán elvállalta, hogy hozzányúl. 27-re, péntekre ígérte, hogy átnézi, beállítja, rendbe rakja. A hét elején előadtam egy nagy földtanos konferencián, a hét második felében Magyarországon voltam biológus kollégákkal helyszínelni a leendő repülési területeinket. Minden gondosan ki volt számolva, szombat délben indulok haza Sopronból Bécsbe vonattal, kettőkor zár a szerelő, addigra én pont el tudom hozni a biciklit.
Ez sikerült is, igaz, hogy taxival kellett az állomástól a szerelőig utaznom. Mindegy, ennyit megért, hogy ne két szingli kerékpárral tekerjünk, hanem együtt, tandemen. Az útvonalat nem határoztuk el előre, olyan helyre akartunk menni, ahonnan legalább látszanak az Alpok, de azért nem nagyon meredekek az utak. Végül kis töprengés után úgy döntöttünk, hogy a Fertő tavat tekerjük körbe.
Szóval szombat délután három körül, három nap távollét után hazaértem a tandemmel. Roni Rákóczi túróssal várt, ünnepeltünk.
Gyerekfektetés után mindent összepakoltunk, nagyjából kinéztük az útvonalat a neten, és rájöttünk, hogy a Magyarország autóstérképen pont rajta van Bécs és a Fertő-tó között minden, amire csak szükségünk lehet. Nem véletlen, azt a térképet még egy Szupermarathonon kaptam. Kora reggel terveztünk indulni, vasárnap, hogy misére már Bécs valamelyik külvárosában, vagy akár az első faluban menjünk.

.

A műszakiakról röviden bicikliseknek: Neuzer Twilight tandem, háromfokozatú, szabadonfutós Shimano Nexus agyváltó, V fékek elöl és hátul. Nem gyári tartozék az első csomagtartó, amit a fék konzoljai tartanak, és egy nagyon hangos kézi duda (gumilabdás, mint az igazán régi autókon). Croozer utánfutó, Tatonka táskák (még nászajándékba kaptuk őket a Juhar rétegtől). A nehéz holmikat (sátor, víz, ennivaló, gyerekek) az utánfutóba tettük az alacsony súlypont érdekében, a ruhák és hálózsákok a táskákba kerültek. Összesen öt méter hosszú, és óvatosan számolva is kétszázötven kiló a járműszerelvény utasokkal

Ha jól emlékszem, fél kilenckor kigördültünk a kapun. Aki járt már nálunk, az tudja, hogy a Himmelstraße meredek. Igyekeztem határozottan fékezni, de hamar felforrósodott ettől az első abroncs, még Grinzing előtt kidurrant a kerék. Nem ijedtünk meg, félrehúzódtunk, felszaladtam a hazáig a nagy pumpáért, gumijavító készlet meg egyébként is volt nálunk. Szereltünk, ragasztottunk, pumpáltunk, de a kerék megint leeresztett, nem tartotta meg a ragasztás. Nem baj, tudtam a nußdorfi rakparton egy bicikliszerelőt, ami félig kocsmaként is üzemel, elindultam lefelé, addig Roni vigyázott a gyerekekre, tízóraizott velük a bolt előtti terecskén. A busz elment az orrom előtt, úgyhogy kezemben az első kerékkel lefutottam a boltig, vettem három nagyon erős belsőt, gondolva a jövőre, és a megállóban beszereltem a kerékbe.

(Átvettem a "tollat". Roni)
Elindultunk újra. Szépen felpumpált kerekekkel, vidáman. A baj csak az volt, hogy a megterhelt, kigömbölyödött kerekek nem fértek el a sárhányók alatt. Hát igen, nem tandemre, nem vastag kerékre való sárhányók voltak. Egy-két utcasaroknyira Grinzingtől megint megálltunk szerelni. Sárhányók le, be egy fenyő alá, majd visszajövünk értük. Na, persze azóta is ott rozsdásodnak, ha valaki ki nem dobta őket. A leszerelés sem volt egyszerű, nem volt minden méretben csavarkulcsunk, pár csavar meg olyan mélyen volt, hogy nem is lehetett elérni, egyet Andris tört le valahogy, mert mást nem lehetett kezdeni vele.
Sebaj, végre súrlódó hangok nélkül mentünk tovább. Nem egészen 100 métert. Mert akkor én kiáltottam, hogy valami nagyon fékez minket, egy tapodtat se tovább! Megálltunk, kitámasztottuk a járgányt, pörgettük az első kereket, semmi, a hátsót, semmi. Örültünk egy kört a kitámasztónak, mennyivel könnyebb így vizsgálódni, hogy középen megemeli a biciklit. Nem találtunk hibát, felszálltunk. Hiába, megint ugyanaz a szörnyű éneklő hang, alig bírtam tekerni, úgy súrlódott. Lenéztem az alattam levő kerékre, és megláttam a hibát! A nyamvadt kitámasztó a nagy kerekek miatt egy műanyag kábelrögzítővel volt a rugójánál fogva hátrahúzva. Ami a megfelelő pillanatban elpattant. A rugó nekinyomódott a keréknek, innen a hang, a fékező erő. :) Leszereltük sóhajtozva a kitámasztót is.
Én már azon voltam, hogy forduljunk vissza, még mindig csak negyed óra gyalogtávolságra voltunk otthonról, induljunk újra két szingli-biciklivel. De Andris ennél makacsabb. :) Hála Istennek...
Mert tandemmel mégis sokkal jobb, lehet beszélgetni, útközben fényképezni, hátat simogatni, együtt feneket fájlalni. :)

Már csak annyi volt a gond, hogy ha emelkedő került az utunkba, és én is rendesebben rátapostam a pedálra, akkor a hátsó kereket előre tudtam tépni, hozzáért a vázhoz. Minden emelkedő után szerelgette Andris. Én pedig mérgemben is örültem, hogy ezt nem nekem kell csinálni, van, aki ért a biciklihez. :) Közben tűzött a nap. Nagyon.

Végre kijutottunk Bécsből, és kis falvakon át igyekeztünk tovább. 
Himberg volt az első pihenőhelyünk, ott fagyiztunk egy nagyot, aztán megnéztük, hogy működik-e már a strand, de csak egy nappal később nyitott. A focipályát viszont locsolták, jó nagy spriccelő slagokkal, aminek a hatósugara épp egy kicsit elérte a játszóteret. Úgyhogy azért hűsített minket is.

A gyerekek itt találták ki, hogy kézen fogva rohanni jó, azóta ez vissza-visszatér, persze általában Misi végül elröpül.

Aztán mentünk tovább, elhatároztuk, hogy másnap keresünk egy bicikliszerelőt, vagy valakit, aki tud adni egy jó nagy csavart, hogy ne a hátsó kerék tengelyének a csavarján lógjon még az utánfutó is, hátha úgy kevésbé mozdul majd ki a kerék.
Gramatneusiedel következett. Végig hatalmas szembe-szél fújt, lefelé is erőst tekerni kellett, hogy ne álljunk meg, de végül megérkeztünk Reisenbergbe. Egy kedves Heurigerben kértünk vizet, aztán nem álltuk meg, kértünk szőlőlét, és némi vacsorát is. A fél falu ott volt, ezen a vidéken még tartják a szokást, hogy időközönként kijelölik, melyik család árulja éppen a saját borát, akkor a háziak pár hétig csak azzal foglalkoznak, és odajár mindenki. Így sorban mindenki eladhatja, ami a szőlőjén megtermett, nem rontják egymás üzletét. Nagyon kedvesek voltak velünk is. 

Mire a vacsorával végeztünk, már esteledni kezdett, így a falu határában sátorhelyet kerestünk magunknak. Egy buckás kis fenyőerdős részt találtunk legalkalmasabbnak, viszonylag rejtve is volt, és mégis jobb, mint a vetés. Mivel minden talpalattnyi földet megművelnek, láttuk, hogy más helyet nem érdemes keresni. Andris szénával próbálta a gödröket kibélelni, a gyerekek lelkesen segítettek. Szeretnek sátorban aludni, kaptak meleg hálózsákokat is hozzá.


Így alszanak a sátorban: