Nem tudom mással kezdeni, mint egy hatalmas hálaadással. Köszönjük, hogy Jancsi megszületett, hogy egészséges, és egy csoda. Köszönjük, hogy nem imádkoztunk hiába harmadik gyermekért. És mint minden percben, most is hálát adok Andrisért, a szeretetéért, azért, hogy mindig mellettem van, hogy együtt visszük a vállunkon a terheket, és együtt repülünk a boldogságtól.
2013. május 15. délelőtt telefonálgatni kezdtem. Nem tetszett, hogy harmadik napja szivárog a "nem magzatvíz", nem akartam fertőzést kockáztatni. A kórház sokáig nem vette fel a telefont, hívtam a nőgyógyászomat is, de neki csak délután volt rendelési ideje, végül barátokkal beszéltem, aztán sikerült elérnem a klinikát. Elmondtam, hogy igazából csak tanácsot kérek, hiszen megmondták, hogy akkor menjek csak be, ha rendes, erős fájásaim vannak, azoknak pedig híre-hamva sem volt. Azért mégis behívtak, hogy még egyszer megnézzék, mi ez a folyadék. El voltam keseredve út közben, tudtam, hogy vagy befektetnek, ami akár várakozással töltött heteket is jelenthet, vagy hazaküldenek, de akkor meg minek az egész beszaladgálás. Úgy szerettem volna legközelebb megjelenni a klinikán, ahogy Misi születésénél, tele boldogsággal, magabiztosan, tudva, hogy mi következik.
A kórházban megvizsgáltak, ezt Andris már leírta, mégis magzatvíz volt, próbálták kiszedni belőlem, hogy mikor lehetett a burokrepedés, de csak a hétfőhöz tudtam kötni,amit pedig nem akartak elfogadni, mert aznap negatív volt az eredmény. Protokoll szerint megkaptam az első antibiotikum-infúziót, felkészítettek, hogy nyolc óránként fogom kapni, amíg meg nem születik a kicsi. Azt mondták, nem fogják sürgetni semmivel, várunk...
Jaj, nagyon szomorkodtam, a gyerekektől sem tudtam elbúcsúzni, a könyvemet is jól megfontolva otthon hagytam, gondoltam, Andrisnak lesz ideje még behozni, ha maradnom kell. Megírtam pár embernek, hogy bekerültem a kórházba, de telefonálni a sírhatéktól nem tudtam.
Este a doktornő feltett egy prosztaglandin-gélt, ami érleli, puhítja a méhszájat. Ez fél kilenckor történt, egy ujjnyira nyitott méhszájnál, az harmadik gyereknél nagyon kevés, mondta is, hogy nem számít semmi nagy változásra. Fél órát mindenképp feküdnöm kell, közben megy a CTG (méhösszehúzódásokat és a baba szívhangját figyeli).
Nem bírtam ki a fél órát. Azonnal elindultak a fájások, de olyan erősen és gyorsan, hogy két fájás között alig telt el annyi idő, mint maga a fájás, a CTG szinte szabályos sinus-görbét mutatott. 20 perc múlva 3-4 ujjnál tartottam, kérdeztem, hogy hívhatom-e Andrist. Mondták, hogy beugorhat pár percre kivételesen, de ne számítsak rá, hogy hamar baba lenne ma este. Mondtam, hogy nekem innentől már Misinél is nagyon gyorsan ment, és nagyon-nagyon imádkoztam, hogy Andris időben beérjen.
Már a szülőszobán voltam, mire Andris megérkezett, utcai ruhában, ahogy volt, szaladt be hozzám. Fogta a kezem, én támaszkodtam rá, próbáltam kitalálni, hogyan lenne kicsit kényelmesebb, nagyon melegem volt. Egy fiatal szülésznő-tanonc végig velem volt, kedves, mosolygós lány volt, és nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Persze be-bejött az oktatója is, ugyanaz az idősebb hölgy, aki hétfőn vizsgált. Mondta, hogy sajnos le kell fektetnie, kellene egy infúzió. Tiltakoztam, nagyon rossz volt fekve, meg is ijedtem, hogy még mindennek a tetejébe oxitocint akar bekötni, de megnyugtatott, hogy pont, hogy enyhíteni akarja a fájásokat, kicsit lassítani, mert túl viharos ez így. Ezzel egyetértettem,nagy nehezen lefeküdtem.
Ettől kezdve kicsit békésebb lett az egész, így is gyakran, és persze erős fájások jöttek, de már kibírható mértékűek. Egész meglepő volt, hogy nem egyre erősebbek, hanem az infúzió miatt egyre gyengébbek lettek, tudhattam előre, hogy nem fogok belehalni.
Andris ott volt mellettem, hideg vízzel itatgatott, törölgette a homlokomat. Ablakot is nyitottunk, így nem volt már annyira melegem. Jó volt fogni a kezét, beletámaszkodni teljes erőből, ha úgy esett jól.
Tudtam imádkozni, amikor nehéz volt, általában egy fél Üdvözlégyig jutottam.
Aztán éreztem, hogy már jön a fejecske, a szülésznő még nem akarta elhinni, de jobban éreztem. Nagyon hamar kint volt, nem is nyomódott meg a buksija, szép kerek maradt. A szülésznők hozzám se nyúltak, de ott álltak, így biztonságban éreztem magam.
Mondták, hogy én vegyem fel az ágyról Jancsit, én legyek, aki először megfogja. Magamhoz öleltem, nálam is maradt, amíg Andris el nem vágta a köldökzsinórt, aztán megint visszakaptam. Másfél-két óra múlva ott a szobában letörölgették kicsit, megméricskélték, 3000 g és 51 cm. Nem fürdették meg, hogy a magzatmáz védje még a bőrét. Kapott egy pelenkát, és visszakaptam, másnap délelőttig még nem öltöztették fel, hogy minél többet érintkezzen a bőrömmel.
Nem volt metszés, nem kellett varrni sem, már aznap tudtam ülni, menni. Felvittek az osztályra, és nagyot aludtunk, kétszer kért szopizni éjszaka, békésen aludt a mellkasomon.
Egész más volt így, mint ha külön kiságyban lett volna, és tényleg nagyon békés azóta is.
