Harmadik nap - szerelem, szerelem

A harmadik nap vasárnap volt. Friedersbach-ban aznap Ertnedankfest volt, vagyis az aratás ünnepe. A nénink azt mondta, hogy fél kilenckor van a mise, szóval jó reggel felkeltünk. Friss zsömle, kuglóf és sok más finomság várt minket, a néni csodálta a gyerekeket, aztán csöndesen elmesélte, hogy neki akkor halt meg a férje, amikor leszakadt az épülő híd, amin dolgozott, és a néni második lánya volt éppen hat hetes..
Csodálatos néni lehetett, az egész házból csak úgy sütött az életvidámság, tele volt minden apró vicces részletekkel, úgy tűnt, hogy ő is nagyon örült nekünk. Kiderült, hogy csak kilenckor van a mise, ennek örültünk. Felpakoltuk a biciklit, becsatoltuk a gyerekeket, nekiindultunk.
-"Gottes Namen" - mondta a néni.
Nem mentünk messzire, csak a templomig (dombtető, tolás). Mire leparkoltunk és kivettük a gyerekeket, addigra a fél falu minket nézett, letelepedtünk a templomba egy viszonylag üres padra. Magas volt, Erzsónak nem ért le a lába, kétszer leesett róla, mire a mise elkezdődött. Dirndl-be és bőrnadrágba öltözött fiatalok behoztak egy óriási aratókoszorút, bevonult az iskola és az óvoda, felsorakozott az énekkar, kezdődött a mise.
Az énekkar énekelt (gitáros énekeket, szemlátomást osztrák bulikon edzett szintetizátorkísérettel); az ovisok előadták az egér történetét, aki olyan szépen tudott a nyárról mesélni, hogy a társai nem fáztak télen; Jancsi sírt, Roni kivitte, végigjárták az egész temetőt a templom mellett, megtalálták a néni férjét is.
Vége lett a misének, szitáló esőben nekiindultunk a hegyeknek. Fel és le, le és fel. Kipróbáltunk mindent: nagy lendülettel le és alacsony fokozatban fel, óvatosan le és tolva fel. Traktorútról bicikliútra, országútról elfeledett szerpentinre, csak a Kampból nem láttunk egy cseppet sem. Aztán ki volt írva, hogy vigyázat, keskeny, meredek, kanyargós bicikliút. Nem vicc.
Tényleg az volt. Ilyen meredek bicikliúton még sosem jártunk, a két korlát között éppen elfért az utánfutó, kanyargott lefelé az út az erdőn át, egy sziklás völgy oldalában. Nem lehetett nem fékezni: hullott, vizes falevelekkel volt tele minden, egyik kanyar a másikat követte. Váltva fékeztem az elsővel és a hátsóval, hogy el ne égjen, el ne kopjon, fel ne forrósodjon, de bizony így is gyanús hangok jöttek a hátsó kerék felől, mire leértünk.
A völgyzáró gát aljánál találtuk magunkat. Muszáj volt szerelni, levettük a táskákat, kivettük a gyerekeket. Ki volt állítva két régi vízierőmű-turbina, a gyerekek azon mászókáztak, amíg be nem szorultak. Jancsi sírt, nem akart pépet enni, fázott, mászni akart, nem akart mászni, nem tudta, mit akart.

Ki volt lazulva a hátsó kerék csavarja, lötyögött az utánfutó csatlakozója, és a hátsó fékpofák gyakorlatilag a vasig el voltak kopva. Bármennyire meghúztam a bovdent, nem lehetett velük szorítani a felnit. Így jött a mentőötlet: ferdére voltak kopva, kicseréltem a jobbat a ballal. Gondoltam, az első bicikliszerelőig jó lesz.
Tavalyelőtt hasonló helyzetben azt rontottam el, hogy a hátsó kerékanyákat túl erősen szorítottam meg, elnyírtam a menetet az egyiken, ezt mindenáron el akartam kerülni az új aggyal. Mindenesetre középre került a kerék, forgott, fékezett, indultunk tovább. Innentől egy darabig jutalom volt az út: lefelé a felduzzasztott Kamp mellett, a napsütésben, vízszintes, széles úton, forgalom nélkül. Erzsó ült mögöttünk, nézte a folyót, meg az erdőt, beszélgettünk, jó dolgunk volt. Két kisebb emelkedő után megint meg kellett állni szerelni, de gyorsan megoldottuk, a gyerekeket ki sem vettük.
(Innen Roni)
    A Kamptól megint elkanyarodtunk, áttekertünk egy kedves falun, aztán fölfelé, fölfelé... Tolni kezdtük a biciklit abban a reményben, hogy csak pár kanyar, de aztán előttünk a tábla: szerpentin következik, méghozzá 2 km hosszan. Azt hiszem, ekkor hasonlította Andris először ezt a túrát az szupermaratonjaihoz. Végül csak felértünk, egy gyönyörű, napfényes fennsík terült el előttünk, sajnos az is látszott, hogy ezen a vidéken tartós, lankás lejtő nem lesz, folytatódik a Bergauf-Bergab. Az út szélén almafák, néhol tábla, hogy magánkézben vannak, hát ezek a magánkezek esetleg össze is szedhették volna, ami megtermett, mert így csak a szívünk fájt a sok gyönyörű almáért. A hegy másik oldalán meredek lejtő, a féket kímélendő én futottam, hogy annyival is kevesebb tehetetlensége legyen a szerelvénynek. Jól is esett, kicsit másfajta terhelés. A hegy lábánál patak, híd, szerelés, már kint a tábla, hogy nagy emelkedő jön.

A járni tudókat kézenfogva gyalogoltam felfelé, Andris tolta-tekerte a tandemet Jancsistul, közben áldotta az eget, hogy nem ő van a gyerekekkel, mert Misi nagyon zokon vette, hogy használnia kell a kis lábait, ordított, mint ama fábaszorult, én meg Erzsóval még hangosabban énekeltem, hogy legalább a ritmus segítsen.
   Tiefenbach a neve ellenére hegytetőn fekszik, utána már egész lankás volt a vidék, Erzsóval megnéztünk egy szép kápolnát a következő szerelés alatt, a fiúk aludtak.
   Altenberg előtt még egyszer eltévedtünk, mert megálltunk szerelni és ebédelni, ehhez kikanyarodtunk egy kis út mellé, és Andris úgy emlékezett, hogy arra kell majd tovább menni. Kis erdei kerülőt tettünk, de aztán az út járhatatlansága - biciklizhetetlensége, járni teljesen jó volt - meggyőzte Andrist is, hogy az autóút jobb lesz nekünk.  Számomra is nyilvánvaló lett, hogy a sólyombemutatót már nem érjük el, békésen kanyarogtunk tovább. Boldog-kimeülten érkeztünk meg Altenbergbe, és elkezdtük keresni a szállásunkat. Mondtam Andrisnak, hogy Altenberg Steinegg nevű részét keressük. végül megkérdeztünk egy arra járó hölgyet, tud-e segíteni, hol van.
- A Dunkler-Gasthofot keresik?
- Igen! - már megkönnyebbültem, hogy akkor csak közel lehet, ha így ismeri.
- Két faluval odébb, olyan 10 kilóméter. Fuglauig vissza kell menni, onnan egy hosszabb szerpentín, de ne aggódjanak, lefelé.

Fuglaut messze elkerülte az utunk, ha arra mentünk volna, eleve vagy 5 km-rel rövidebb lett volna a napi táv. A lefelé vezető út bizony enyhén fölfelé volt még sokáig, végre elértük Fuglaut, éhesen-szomjasan eltekertünk a Sturm-fesztivál mellett, a gyerekek hiába kérték, hogy álljunk meg az ugrálóvárnál. A tűzoltóságnál kérdezősködtünk, nincs messze, lefelé, lefelé. Kiértünk a másik végén a városkának, megint csak felfelé.. Aztán megértettük, miről beszéltek. Az összes addig megszerzett magasságunkat elvesztettük egy szempillantás alatt. Előre aggódtam, mi lesz, ha lentről nem megy más út, és reggel vissza kell majd tolni. A hegy alján megtaláltuk a bújkáló Kamp folyót, a falut, Andris elszaladt megkeresni a vendégházat. Sötét volt, mire odaértünk, egy tál levest még készítettek nekünk, meg egy jól megrakott sonkáskenyeret, aztán mentünk aludni. Egy szobát kaptunk, a "nagyok" egy ágyban, mi Jancsival hármasban a nagyágyon. Hogy az a gyerek mennyi ficereg, még szerencse, hogy itthon nem alszunk együtt! Azért persze nagyon jó is volt, egyik oldalamon Andris, a másikon Jancsi, bármerre fordultam, boldog lettem tőle.