Hétköznapok

Tegnap tényleg gyerekúszáson voltunk Misivel. Roni jelentkezett nekünk az interneten, és megbeszélte a tanárokkal telefonon, hogy majd "kicsivel előbb" odamegyünk, hogy kiderüljön, melyik csoportba osztják Misit. A "kicsivel előbb" az fél kettő előtt lett volna valamikor, nekem az egyetemen volt egy megbeszélésem, elvileg tizenegytől háromnegyed tizenkettőig. Persze tovább tartott, de nem igazán lehetett megszökni, hiszen az én munkámról is volt szó. Háromnegyed egykor álltam fel végül az asztaltól, szaladtam a Karlsplatzra. Elment az orrom előtt a metró, a következő metró nem szállított utasokat, a harmadikra szállhattam fel. Számolgattam: tizenkét perc az út, ha Heiligenstadt-ban fogok egy taxit, akkor még negyed kettő előtt otthon lehetek.
Persze nem így történt: taxi volt, de az utcánk legszűkebb szakaszában épp megállt egy teherautó pakolni, úgyhogy mégis fel kellett szaladnom a Himmelstraßén. Misi már összepakolva várt, bedobtam a bicikliutánfutóba, nem felejtettem el magammal vinni a biciklizárat, tekerünk lefelé. Háromnegyed kettőkor beestünk a Döbling-i uszodába. A pénztárnál elmagyaráztam, hogy gyerekúszásra jöttünk, de a nevünk még nincs a listán, mert tegnap jelentkeztünk. Morgott a néni, de azért beengedett.
A medencében éppen három kisbabát pancsoltattak, az úszóedző néni elmagyarázta, hogy fél óra múlva kezdődik a haladó csoport. Misi addig szerzett egy úszógumit, meg egy homokkal töltött teknősbékát. Az volt a játék, hogy megpróbálta felszedni a teknőst a medence aljáról, de nem mert kibújni az úszógumiból hozzá.
Aztán sorra kerültünk, volt vagy tíz gyerek a csoportban, egy és öt éves között. A gyerekek már korábban végigjárhatták a kezdő tanfolyamot, az anyukák ismerték egymást, és szemlátomást egyáltalán nem számítottak arra, hogy délután fél háromkor egy apa (egy férfi!) elhozhatja a kisfiát úszásra. Misi ügyesen lubickolt, boldogan ugrált a vízbe, magasra feldobtam a megfelelő nóta megfelelő részénél, nem úgy, mint az anyukák a maguk gyerekeit.
Szóval sikerrel jártunk, Misi is, én is alig várjuk a következőt.

Egyébként változtak a hétköznapok, mert mostanában megint főleg Roni viszi a gyerekeket, így délelőtt is tudok dolgozni, és nem kell (lehet) annyit éjszakázni. Hétfő randi-este, kedd úszás, szerda Roninak balett, csütörtök este hétkor parkour-edzés, szóval nincs több éjszakai busszal hazautazás a munkából, jelentem.
Van viszont egyre több feladat, és egyre rövidülő hetek-hónapok január végéig. Van egy kész cikkem, amire még mindig nem kaptam meg a végső választ, hogy elfogadják. Van egy kész cikkem, amit kicsit át kell írni és be kell adni egy másik folyóirathoz, ehhez el kell olvasnom egy csomó másik cikket, meg ki kell könyörögnöm a fehérvári vízügytől néhány adatot. Aztán van még egy félkész cikkem, és van még egy, amit meg kellene írni sürgősen, mert alapjaiban változtatná meg az európai természetvédelmet. Csak vicceltem.
Van még egy téma, amire még nem volt időm rendesen kipróbálni az ötleteimet, de kéne még, mielőtt hazajövünk.
És van Magyarország. Az a benyomásom, hogy amióta itt vagyunk Bécsben, az összes stressz és gond és aggodalom csak Magyarországról származott, a régi munkahelyemről, a különböző hivataloktól, a projektünk magyar partnereitől. De ott vár az otthonunk, ott újra biológus lehetnék, és vége lenne a kétlakiságnak.
És vannak más lehetőségek. El sem kezdtem körülnézni, de kaptam kollégáktól két nagyon jó álláshirdetést, egyet Norvégiában, egyet Kanadában.
Még nem volt időm megpályázni őket, és lehet, hogy nem is lesz. Számolom a napokat Tihanyig.