Az elmúlt két héten

Az elmúlt két héten háromszor voltam a Karlsplatz-on puncsot inni a kollégáimmal, különböző ürügyekkel. Volt egy két napos szeminárium arról, hogy hogyan kell EU-pályázatot nyerni, három nappal később megtudtam, hogy (valószínűleg) nem nyert az aktuális EU-pályázatom. Most már legalább tudom, hogy miért.
Aztán leadtam a Balatonról és a gravitációról szóló cikkemet, immáron a harmadik folyóiratnak, miután két másik már elutasította. Végül pedig jött erre két hétre egy programozó kolléga Lengyelországból, és kiderült, hogy egy rangos folyóirat megjelentet egy különszámot természetvédelem és távérzékelés témában. A határidő holnap van.
Szóval dolgoztunk. Hétfőn Móni, a gyerekvigyázónk nem ért rá, úgyhogy dolgozhattam békén éjszakába, akkor készült el a cikk szövegének az első, nagyon kezdetleges változata (kb. éjfélig). Kedden volt Misivel az utolsó úszás, úgyhogy csak kora délutánig dolgoztam. Az úszáson volt egy olyan feladat, hogy egy úszó matracról kellett a vízbe ugrani, és onnan elevickélni a medence pár méterre levő széléig. Misinek is sikerült, egy-két tempót már egész jól úszik, ha éppen nem ijed meg.
Ez már nem az első cikkem, de abban az élményben még sosem volt részem, hogy a társszerzők tényleg együtt dolgoznak; szinte minden fejezetet más írt, én csak összefésültem a javaslatokat. Egyszerre tényleg többen dolgoztunk párhuzamosan, napról napra egyre pontosabban működött a térképezési módszerünk, amiről a cikk szól. Szerdán már a kész szöveget küldtük körbe a társszerzőkkel, csütörtök éjfélre lefutottak az utolsó számítások, éjjel három körül készen voltak az ábrák, meg volt írva a cikk. Tegnap tehát hajnali négyre otthon voltam, Roni elintézte a reggelt, megreggeliztette és csöndben elvitte az oviba a gyerekeket, én kilenc körül felkeltem, bementem dolgozni.
Megkaptam a korrektúrákat a nyolc társszerző közül héttől, újrarajzoltuk az ábrák felét, bíbelődtünk a megfogalmazásokkal, lerövidítettük, ahol tudtuk, megebédeltünk.
Délután felé már a formázással szenvedtünk (elvileg Word-ben könnyen lehet automatikus alfejezet-számozást csinálni, ugye), a programozó cimborám összeillesztgette a fotókat, a biológus kolléganő ráncba szedte a statisztikát. Este hatkor kinyomtattuk a végleges szöveget (31 oldal ábrák nélkül), és hárman leültünk átolvasni, hibákat keresni. Tíz körül mindenki elolvasta már részletesen, a nyomtatott példányokról átvittük a javításokat, vitatkoztunk a megfogalmazásokon. Fontos volt, hogy az informatikus is értse a biológiát, a biológus is lássa, hogyan számol a gép. Éjfélre kész volt, kivéve az alfejezet-számozást.
Kimentünk az operaház elé, bekaptunk egy éjjel-nappal pizzaszeletet, elköszönt a lengyel kolléga.
Ja, mindeközben az egyetem épületében a geodéta hallgatók évzáró bulit tartottak, jöttek-mentek, felhallatszott a zene, meg a forralt bor illata, meg a tűsarkú csizmák kopogása a folyosón.
Elkezdtem az elektronikus leadás folyamatát, regisztráltam, kitöltöttem a kilenc szerző elérhetőségeit, közben a biológus kolléganő átnézte még egyszer a formai követelményeket, és véglegesítette a formázást. Találtunk egy-két utolsó pillanatos hibát, utánaolvastunk még pár cikknek, kimásoltuk külön a címoldalt, a rövidebb meg a hosszabb összefoglalót.
És akkor rábukkantunk egy kitételre a folyóirat követelményeiben: ötezer szónál hosszabb kéziratot be sem vesznek, kivéve különlegesen indokolt esetben. Különszámoknál a határ kétezer szó. Ennek körülbelül a kétszerese volt a dolgozat.
Nem álltunk neki lerövidíteni, inkább megpróbáltam úgy megfogalmazni a kísérőlevelet a főszerkesztőnek, hogy legalább egyszer elolvassák az anyagot, mielőtt megszámolják, hány szó. Éjjel kettő körül jártunk.
Feltöltöttem a fájlokat, a szöveget, az ábrákat, az összefoglalókat, a táblázatokat, mindent. Ilyenkor az elektronikus kéziratkezelő rendszer összerakja egy dokumentumba a teljes leadott anyagot, amit le kell tölteni, és még egyszer átnézni, mielőtt véglegesítjük a leadást.
Ez a letöltés nem működött. Mindig megszakadt, aztán újraindítottuk. A huszadik próbálkozásnál végül megérkezett a dokumentum, átfutottuk még egyszer. Kiderült, hogy a szöveg sorait nem kell számozni a leadott kéziratban, mert azt automatikusan megcsinálta a folyóirat rendszere, így duplán lettek sorszámozva a sorok. Az is kiderült, hogy az utolsó táblázatnál az oldalbeállítást át kell alakítani állóról fekvő formátumra, mert le van vágva a széle.
Nem lehet véglegesíteni, le kell adni újra.
Kiszedtük a sorszámokat, átrendeztük a táblázatot, megformáztuk még egyszer, feltöltöttük. Összerakta a rendszer a dokumentumot, kiírta, hogy le lehet tölteni, át lehet nézni, mielőtt véglegesítik.
Nem lehetett letölteni. Mivel az előbb is huszadikra sikerült, újra és újra megpróbáltam. Megpróbáltam mindenféle beállításokat, megnéztem a neten a leírást, próbáltam újra és újra, mindig elkezdte, de megszakadt. Elkezdtem strigulázni, hogy hányszor próbálom meg. Kikapcsoltam és újraindítottam a gépet, megpróbáltam másik számítógépről, nem ment. A századik strigula után találtam valahol egy linket, az írták, hogy élőben nyújtanak segítséget chat-en keresztül. És tényleg: hajnali fél négykor, valahol a világhálón volt egy szegény ürge, akinek leírtam a problémát, és válaszolt. Elnézést kért a kiadó nevében. Leírta, hogyan kell eltüntetni a böngészőből a hibanaplót és újra próbálkozni. Végül megállapította, hogy túl nagyok a feltöltött adataim.
Megjegyzem, nem csoda: a kiadó nyomdai minőségű, nagy felbontású ábrákat kér, és én 90 négyzetkilométert ábrázoltam a térképeimen. Végül a legnagyobb, legbonyolultabb térképet legyártottuk még egyszer, kicsit rosszabb minőségben. Közben a chat-es segítőm automatikusan kilépett, mert nem válaszoltam neki a megadott időn belül.
Feltöltöttük a kéziratot még egyszer a kiadó oldalára (a német biológus kolléganő még mindig ott volt velem), összerakta a gép a dokumentumot. Csont nélkül elsőre letöltöttük. Átnéztük még egyszer ketten, amennyire tüzetesen hajnali négy körül az ember egy automatikusan tördelt szöveget ellenőrizni tud. Véglegesítettük az anyagot, készen voltunk. Negyed öt.
Koccintottunk a lengyel srác maradék meggyes vodkájával, majd hazabicikliztem.

Ma Roni fél kilenc körül ébresztett. Azt mondta, Jancsi átesett a kezén valahogy négykézláb, nem mozgatja rendesen, nem tudni, baj van-e vele. Nézegettük kicsit, tényleg be volt dagadva, nem mozgatta, ha hozzányúltunk, fájdalmasan sírt. Ficam.
A gyerekek még nem reggeliztek, mindenki pizsamában.
Negyed óra múlva már mindenki az autóban ült, gurultunk a kórházba, kitettük Jancsit és Ronit. Erzsóval és Misivel beültünk a kedvenc kávézómba, a Salettl-be reggelizni, amíg Jancsit vizsgálták. A Salettl, ahogy a nevéből is ki lehet találni, egy kis pavilon a hegyoldalban egy park tetején az ovi fölött. Letelepedtünk, került frissen facsart narancslé és habos forró csoki, lágytojás és Mohr im Hemd (Misi kedvence). Sütött a nap, vágni lehetett a cigarettafüstöt a kávézóban. A gyerekeknek azt ígértem, ha Roniék nem kerülnek elő, utána a Türkenschanzpark-ba megyünk játszóterezni. Roni hívott, hogy Jancsinak a könyöke ficamodott ki, de már helyrerántotta az orvos. Jaj, mondta a két nagy gyerek, akkor hogy megyünk játszótérre?
Visszaautózunk Roniékért a kórházba, aztán irány a Türkenschanzpark. Ott Roni beült az alvó Jancsival az ottani Café-ba, és eltüntetett egy steak-szendvicset, amíg mi játszóterezünk. Ragyogott a nap, minden jóra fordult.