Itt vagyok. Élek. Karácsony van.
Csütörtökön Andris Budapestre utazott. Én izgultam, hogy mi lesz a nőgyógyásznál, fáradt is voltam, de ezt a kialvatlanságra fogtam. Busszal-villamossal vittem a nagyokat az oviba, babakocsiban Jancsit, mert tudtam, hogy az orvoshoz nem jöhet be velem, a babakocsiban alhat addig, vagy legalább ülhet benne, remélhetőleg halkan.
Az orvos megnézett, ultrahangot is készített, folyadékgyülemet talált a hasüregben. Vonakodva írta fel az antibotikumot, mert két hete szedtem be egy ugyanolyat, petefészek-gyulladásra gyanakodott. Azért csinált egy terhességi tesztet. Még egyet. Még egyet. Pozitív. Még egy ultrahang, terhességnek nyoma sincs a méhemben. Méhen kívüli terhesség, ami a hasüreg felé vérzik.
Ott ültem az ölemben Jancsival, és egy határozott utasítással, hogy azonnal és rögtön kórházba kell mennem, nem vihetem haza a gyerekekt az oviból, de még jancsit sem, gyorsan találjak valakit, aki odajön a kórházba, és onnan elviszi. Mert nekem azonnal kórházba kell mennem, taxival. Aztán rájöttünk, hogy nincs nálam autós ülés, úgy taxizni sem illik. Hívtam sorban a barátokat, senki nem vette fel, egyetem volt még. Én úgy éreztem, hogy egy kicsit túl van pörögve az egész, hiszen már két hete tüneteket okoz ez a terhesség, tényleg életveszélyben voltam, de most sem nagyobban, mint eddig. Végül telefonvégre kaptam egy kedves barátomat, Zsuzsát, akivel a két év alatt egyetlen alkalommal sikerült összefutnom, múlt pénteken. Lemondta minden dolgát, és jött. Hazamentünk szabálytalanul az autósülésekért, elhoztuk a nagyokat az oviból. Addigra már régóta hármasban voltak az óvónénivel, az óvodaidőnek vége volt, várták, hogy találjak valakit, aki elhozza őket. Örültek, hogy még találkoztunk, mielőtt a kórházba mentem volna.
Az óvodából már gyerekestül a kórházhoz mentünk, elbúcsúztam mindenkitől, és besétáltam. A nőgyógyászom kétpercenként telefonált a kórházba, hogy hol vagyok, nagyon aggódott. Hát igen, nem éppen az utasításoknak megfelelően jártam el, amikor még összeszedtem a gyerekeket a kórház előtt...
Kaptam ágyat, megvizsgáltak, örültek, hogy reggel óta nem ettem, kész vagyok a műtétre. Azért még vártuk a vér-leletet, azon belül a terhességi hormonszintet. Meg is érkezett, és kiderült, hogy nagyon alacsony. Jó eséllyel vagy olyan kicsi az embriócska, hogy nem látnák, ha műtenének, vagy elhalt magától, és akkor akár műtét nélkül visszahúzódhat. Harmadik lehetőségként felmerült a gyógyszeres kezelés, de elvetettük, mert akkor abba kellett volna hagynom a szoptatást, hiszen ez egy enyhe kemoterápiát jelent.
Vártunk. Este úgy döntöttek, aznap már nem műtenek, vacsorázhattam. Andris behozta Jancsit szopni, kicsit megnyugodtunk, hogy nincs akut életveszély. Czirmos nagymamáék másnap délelőtt indultak segíteni Andrisnak a gyerekek körül, nem lehetett tudni, mikor mehetek haza.
Másnap reggel újabb vérkép, vizsgálat, nem változott semmi. Dél körül hazaengedtek azzal, hogy vasárnap este be kell feküdnöm, hétfőn műtenek. De addig is, ha bármikor fáj, vérzik, vagy bármi, azonnal szaladjak vissza mentővel, mert az akut vérzés lehetősége fennáll.
Nagyon örültem, mert így részt vehettem a gyerekek óvodai karácsonyi előadásán. (Képek majd jönnek, elfelejtettük letölteni Czirmos gépéről) Nagyon édesek voltak, Misi volt József, Erzsó két szöveget is kapott, amiket tökéletesen tudott már, de az előadáson kis segítségre szorult. Össze volt zavarodva ő is, már átlátta, hogy baj van.
Vasárnap Misi szülinapja. Nagy négyévesem. Mise után ünnepeltük, Berci is megérkezett a nővérével, Ágival. Misi nagyon örült az ajándékoknak, az oroszkrém-tortának, talán legjobban a négy marcipánfigurának, amiket azonnal felfalt.
Nekem hamarosan vissza kellett mennem a kórházba. Andris vitt be, velem is maradt a vizsgálatok alatt, együtt döntöttünk: ha nem feleződött meg a hormonszint a két nap alatt, akkor másnap műtét. A másik lehetőség az lett volna, hogy megfigyelnek, pár napont vissza kellett volna mennem, de akkor is 50%, hogy műtét lett volna a vége, de a hirtelen vérzés lehetősége megmaradt volna. Nekem már elegem volt az állandó életveszélyből, azt sem akartam, hogy végül a költözés körül kelljen még műteni is, vagy a kezelést a magyar egészségügyben is folytatni kelljen.
Hétfő reggel - dec. 23. - tehát koplaltam megint. Andris már úton volt Jancsival a reggeli szoptatáshoz, amikor görcsölni kezdtem. A műtéti tervben második voltam, végül nem is hoztak előbbre, de alig bírtam már a fájdalmat, mire sorra kerültem. Újra véreztem a hasüreg irányába, de az ultrahangon látszott, hogy nem életveszélyes mértékben. Legalább nem volt kétségem afelől, hogy ennek most meg kell lennie, jó, hogy a műtét mellett döntöttünk.
Altatás, műtét, ébredés, fájdalom. Őszintén szólva sokkal kisebb fájdalom, mint műtét előtt. Estére már sétálhattam, vacsorázhattam. A legjobban a vállam fájt, valahogy rosszul fektethettek, mert borzasztóan elgémberedtem. A műtét jól sikerült, a jobb petevezetőmet ki kellett szedni, teljesen szét volt szakadva, csoda, hogy nem okozott végzetes vérzést. Hála Istennek.
24-én délelőtt hazamehettem, és kisebb-nagyobb hasfájásokkal, de boldogan ünnepelhettünk. A gyerekek kérdezgettek, hogy miért nem lehetett ezt a babát is megtartani, nehéz volt elmagyarázni nekik. Ahogy Márta fogalmazta, kaptunk egy saját karácsonyi angyalkát.
Czirmos és Jankó-Papi hatalmasat segített, nagyon köszönjük!!!
Az ünnepről később írok. Boldog Karácsonyt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése