Ma vendégeink voltak, a gyerekek két ovis társa a mamájukkal. Julia Erzsóval egy nagyságrend, kicsit fiatalabb, Alice olyan 3 éves lehet. Mi már voltunk náluk vendégségben, kedvesek voltak, régóta terveztük, hogy mi is áthívjuk őket. Aztán mindig közbejött valami. Először ők voltak betegek, aztán az egyetlen nagybácsim és az egyik nagynénim érkezett hozzánk pont aznap, amit megbeszéltünk velük, végül én betegedtem meg pont a találkozó napjára. De most végre sikerült.
A tegnapi nap nem ágyban töltöttt részét (valami alhasi görcsöm volt, majdnem kórházba szaladtam vele, de végül nem kellett) ajtó-és ablaksikálással töltöttem, mert porosak voltak, mancsnyomosak és penészesek. Andris mondta is, hogy az ő kedvéért bezzeg nem csináltam meg, de igazából most is az ő kedvéért vettem rá magam, magamtól eszembe sem jutott volna. :)
Ma pedig a szokásos rendrakással kezdődő, porszívózós, felmosós kört jártam végig, miközben ebédet is főztem, meg ugye Jancsiztam. Jancsi megnehezíti kicsit a hétköznapokat az ügyességével, valami megtetzik neki, feláll, de onnan nem tud elmozdulni, sír. Vagy felborul, na, attól én is sírnék, akkorákat koppan a kis feje. Vagy megszerzi, amit akar, de akkor meg is eszi, ami nem túl biztonságos a gombácskás ragasztószalagok világában (Erzsó kapta a névnapjára, és nagyon lelkesen ragasztja mindenhova, a kedvence, de sajnos fullasztó, ha félrenyelik).
Ráadásul belebonyolódtam a "már tavaszig nem fog kelleni - mehet a dobozba" ruhadarabok elpakolásába, ami szintén értelmes, de nem pont ma kellett volna nekilátnom.
No, de lényeg a lényeg, rend lett és tisztaság, sőt még ebéd is, mehettünk a gyerekekért Jancsival.
A vendégek háromkor érkeztek, addigra kitaláltam, hogy kisütök egy tepsi mézeskalácsot, és a frissen beszerzett ételfestékkel megszínezek hozzá mázat, aztán a gyerekek írókázhatnak. Nagyon tetszett nekik. Mi meg addig beszélgettünk Elisabettel, aki a mamájuk, gyereknevelésről, erről-arról. Nagyon szeretett volna segíteni nekem az íróka-készítésben, mindig keresett valamit, nyitogatta a szekrényeimet, hát odabenn bizony én is nehezen találom meg, amit keresek, így jár, aki csak a látható helyeken tart rendet. Gyönyörűen berendeztem egyszer valamikor régen azokat a szekrényeket, de hol van az már... Nem baj, így is szép tőlem, ameddig eljutottam. Elisabet meg rögtön elkezdett nagy zavarában arról áradozni, hogy hogy csodál, hogy a három gyerekkel egyedül ilyen állapotokat tudok létrehozni. Jót mosolyogtam rajta.
Erzsó és Julia nagyon kedvesen eljátszottak, a festegetés előtt megebédeltették a babákat. Julia már az ajtóban azt kérdezte, hogy Erzsó hol tartja a tündéreket, sokáig gondolkoztam, mire rájöttem, hogy Erzsó tíz centi magas babáit keresi, amik közül az egyiknek van egy szárnyas ruhácskája is. Ők voltak az asztaltársaság. Az óvodába a gyerekek minden hétfőn bevihetnek egy otthoni játékot, így a gyerekek már ismerik a többiek kedvenceit.
Szóval jó volt, megérte varázsolni, hokus-pokus-wusch. És most kihozom a szennyestartóba már be nem férő kupacot a mosókonyhából. És kiteregetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése