Tegnapelőtt, csütörtökön átadták a doktori oklevelemet. Nagy felhajtás volt, a reggel hatos vonattal indultam Budapestre, talpig Bocskaiban. Az ELTE Jogi Kar dísztermében volt az átadás. Előtte egy órán keresztül magyarázta nekünk két roppant fontos hölgy, hogy kinek hova kell állni, milyen sorrendben kell melyik dékánhelyettessel kezet fogni, nehogy elrontsuk. A díszterem falán Eötvös Loránd, Mária Terézia és Pázmány Péter voltak sorban felfestve, a rektor feltűnően hasonlított Eötvösre, mindkettő ugyanolyan unottan nézett, de Eötvössel kollégák vagyunk, a rektorral meg nem. Ezen is túl vagyunk.
Apapinál koccintottunk gyorsan a nagy eseményre, aztán Papival indultunk Tihanyba, hogy a készülő pályázatomról beszéljek az ottani kollégákkal. Mondanom sem kell, az a megbeszélés kicsit elhúzódott, még szerencse, hogy a komp visszajött értünk. Beugrottunk Szemesre, beraktuk a hajót a házba télire, aztán a Svábhegyen nagy vacsora várt.
Tegnap reggel szintén a hat óra körüli vonattal indultam vissza Bécsbe, még szerencse, hogy Papi levitt Kelenföldre, így ráértem fél öt helyett fél hatkor kelni.
A vonatról egyenesen az egyetemre mentem, de legalább délután négy körül már elindultam haza. Jó volt végre otthon lenni, látni a gyerekeket meg Ronit ébren, segíteni az esti procedúrával.
Utána először levonszoltam a karácsonyfát a szelektívbe, aztán lementem autóval Norbertékhez (ő a tanszékvezetőm), és elhoztam tőlük vagy negyven kartondobozt a költözéshez. Persze azért leültettek egy teára.
Valamelyik pihent agyú parkour-os barátnőm kitalálta, hogy ha már edzünk, akkor csináljunk valami olyat, ami mindenkinek kívül esik a komfortzónáján, és meghirdetett egy éjszakai edzést hajnali kettő órára a Donauparkba. Ennek megfelelően szépen fel is keltem éjszaka, és az üres városon át lebicikliztem a parkba. Már jó ideje nem sózták az utakat, úgyhogy a féltve őrzött országúti biciklimmel mentem.
Az edzésen voltunk vagy tízen. A bemelegítés még viszonylag hétköznapi gyakorlatokból állt, utána viszont a szemünket is be kellett kötni, úgy közlekedtünk négykézláb meg fekvőtámaszban. A következő lépcsőfok az volt, hogy a cipőnket is levettük, és párosával cipeltük egymást, meg összekapaszkodva felüléseket csináltunk, meg körben forogtunk úgy, hogy a fél társaság tartotta a levegőben a másik felét. A végén az egyetlen nyitott szemű lányt követve visszakúsztunk a cipőinkig, és aki bekötött szemmel megtalálta és megismerte, az kinyithatta a szemét.
A Donauparkból átszaladtunk-átbicikliztünk a Neue Donau partjára (egy-két kerítésen meg falon át, persze), ott még egy kicsit tornáztunk, hogy ne fázzunk, és aztán indult a fürdés. A víz fantasztikusan átlátszó volt, és persze elég hideg, de utána nagyon jól esett hazatekerni az éjszakában.
Roni fél tízig hagyta, hogy aludjak, és egy friss kenyérrel ébreszett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése