Ugye nem?

  Eddigi anyai működésem legeslegrosszabb délutánja. Szerencsére egyéb baleset nélkül, csak kiborultam a végére.

  A csendespihenő vége felé megint nekiállt görcsölni a hasam, most a másik oldalon, nem tudom, mi lehet, mert most egészen biztosan nem terhesség. Hívogattam Andrist a három telefonján, egyiket sem vette fel. A hasam egyre jobban fájt, én pedig egyre mérgesebb lettem, miért nem lehet elérni? Úgy volt, hogy ma Parkour-edzésig bent ül a gép előtt, hol lehet, ha nem ott? Persze egy idő után már mindenféle szörnyűséget el tudok képzelni, hogy mi történt vele, de a legvalószínűbb, hogy elment vacsorázni. Remélem. Mert elérni azóta sem tudtam.
   Közben a gyerekek, szegények, érzékelték a feszültséget, és egyre nagyobb butaságokat műveltek. Erzsó kártyát vágott szét, meg képeslapot, pedig jól tudja, hogy nem szabad. Összevesztek, hogy ki kezeli a magnót, pedig azt sem szabad nyomogatniuk. Vacsorázni alig sikerült odíhívnom őket, aztán nem ettek rendesen, szerintem éhesen mentek vissza. Jancsit össze-vissza pakolták, hogy ne vegye el a játékaikat. Misi közölte velem, hogy nincs egy csöpp eszem sem. Kitől hallhatott ilyet? Végül Misi egy kötéllel húzta ki Jancsit a szobából, aki ordítva tiltakozott, na itt elszakadt a türelmem, rácsaptam a kezére. Nem is emlékszem, Misi kapott-e már ezelőtt ilyet tőlem. Nagyon rossz volt. De a Jancsit, és egymást sem, semmiféle kötéllel nem szabad rángatni, ez tényleg veszélyes, csak a szerencsén múlt, hogy nem a nyakán volt. Áááá.
   A rendrakásban ígérték, hogy segítenek, de persze nem tettek el semmit, csak rohangáltak. Addigra már szédülni is kezdtem, de Andris sehol, én egyedül, végül csak a vérnyomásmérésig jutottam. 140/100. Ja, akkor nem csoda, hogy fura a fejem, 110/70 a normál vérnyomásom, ezek szerint csak ki vagyok akadva. A gyerekek közben kiborítottak egy hatalmas láda vonatsínt a rendberakott szobában. Ők sem voltak maguknál.
   Fogmosás. Összevesztek rajta, hogy ki álljon a széken, ki a lépcsősön, mint minden este, csak most hangosabban. Vagy csak én voltam érzékenyebb. Én egy kád meleg vízre vágyam, amitől majd abbamaradna a görcs, de a bojlerünk sem elég nagy ehhez, meg nem is szabad még fürödnöm, csak zuhanyoznom a műtét miatt. Mindenesetre a gyerekeket összenyaláboltam, leemeltem a lépcsősről, letettem a földre, és rájuk parancsoltam, hogy a kádnál mossanak fogat mindketten, a földön állva. Mire visszafordultam a fogkrémes fogkefékkel, mindkettő bent volt a kádban. Nagy nehezen, háromig számolással kikényszerítettem őket, fogat mostak. Ezalatt Jancsi már hiányolt, mire vele együtt visszaértem a fürdőbe, a két nagy csurom vizes volt, száraz pizsama kellett mindkettőnek.

 Az utolsóra nem emlékszem. De még egy csíny következett, aminek az lett a vége, hogy ágyba küldtem őket, lámpa le, puszi, kiskereszt, és kimentem. Imádkozni, énekelni egyszerűen nem tudtam velük.
   A fiúk békén feküdtek az ágyukban, de Erzsó sírt, hogy nem adtam puszit (de). Pár perc kellett, hogy lenyugodjak, aztán visszamentem hozzá. Adtam neki még egy puszit, aztán csak elmondtuk az imánkat, amiben Erzsó persze azt kérte, hogy holnap ne legyek ilyen borzasztó türelmetlen. Én is nagyon szeretném, ha így lenne. És elénekeltem az altatókat is. Így már békén alhatnak.

   Annyira remélem, hogy ez a mai hasgörcs nem jelent újabb kórházat. Mostanra elmúlt, de bőven volt olyan erős, mint az, amivel múltkor be kellett volna mennem, de nem tettem. Akkor megígértem, hogy ha még egy ilyen lesz, nem teketóriázom, hívom a mentőt. Most mégis itt voltam a három gyerekkel, elérhetetlen férjjel, és nem találtam más megoldást, mint otthon maradni.

   Nagyon nehéz így az elmúlt hónap után megítélni, hogy mi mekkora baj. Még nem rendeztem le magamban (ezek szerint, azt hittem, hogy már rég), hogy velem is tényleg, igazából történhet valami. Most félek. De hisztizni sem akarok, meg kis dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítani. Bizonytalan vagyok. És ez ma a gyerekeken csattant. Jaj.