munkáról, közérthetően

Sziasztok Otthoniak,
megpróbálom közérthetően leírni, hogy mivel foglalkozom itt, amíg Roni és a gyerekek mindenféle érdekes dolgon mennek keresztül. A beavatottak tudják, hogy a Bécsi Műszaki Egyetem Fotogrammetria és Távérzékelés tanszékén dolgozom.
A Fotogrammetria egy mérnöki tudomány, arról szól, hogy fotók alapján pontos méreteket, térbeli adatokat hogyan lehet kiszámolni. Nagy múltja van ennek itt Bécsben, ahol rengeteg a műemlék, és fel is újítják őket. A távérzékelés ennél annyiban több, hogy nem csak fényképfelvételek, hanem például távolságmérő eszözök, radar vagy lézer adatok alapján is elő lehet állítani képeket, adatokat olyan helyekről, ahonnan nehéz lenne terepi méréseket végezni. Amióta műholdak keringenek fölöttünk, az időjárás-előrejelzés, a klímakutatás, a természetvédelem és természetesen a katonaság használja és persze fejleszti az ilyen módszereket.
A mi szűkebben vett szakterületünk a légi lézerszkennelés, vagy még magyarosabban légi lézeres letapogatás. Egy repülőre vagy helikopterre szerelt lézeres távolságmérő az alapja ennek a módszernek, amely a repülő haladási irányára merőlegesen pásztázva, "soronként", másodpercenként százezerszer olvassa le a távolságot a repülő és a felszín között. A gép helyzetét műholdak segítségével nyomon lehet követni, és ebből, valamint a távolságból ki lehet számolni a felszín tényleges domborzatát, nagyon sok pontban. Négyzetméterenként egy és ötven közötti számú pontot mérünk, tehát tényleg azonosíthatóak a terep, a növényzet részletei.
A kutatási témám az, hogy természetvédelmi területek vizsgálatára hogyan lehet ezt az eljárást használni. Ez azért időszerű kérdés, mert az EU az utóbbi években bizonyos szempontból új alapokra helyezte a természetvédelmet: ahelyett, hogy megpróbálnánk minél több olyan területet létrehozni, ahova az ember be sem lép (mint a nemzeti parkok legvédettebb, úgynevezett magterületei), inkább valamilyen egyensúlyt próbálnak tartani a védett területeken az emberi jelenlét és a természet között. A Natura 2000 nevű hálózatban olyan területeket jelöltek ki, amelyek sokszor erdészeti vagy mezőgazdasági művelés alatt (is) állnak, de valamilyen szempontból fontos és ritka élőhelyeket tartalmaznak. Ezzel megnövekedett a természetvédelem alatt álló terület Európában: a Natura 2000 hálózat összterülete nagyjából annyi, mint a mai Németországé. Minden tagország kötelezettséget vállal ezeknek a fenntartására, és arra is, hogy hat évente ezek állapotáról jelentést tesz az EU felé.
Itt jön be a távérzékelés: Erről a rengeteg védett területről nehéz lenne másként hatévente jelentést tenni. A világon nem lenne annyi biológus, hogy hat évente az egészet bejárják és feltérképezzék; gyorsabb, olcsóbb módszereket kell alkalmazni. Az én dolgom, hogy kialakítsak egy olyan módszert, amivel a légi lézerszkenneléssel mért adatokból ki lehet számolni, hogy a térképezett területen milyen élőhelyek vannak, és azok jó állapotban vannak-e.

Ennyit erről most, akit bővebben érdekel, utánanézhet a wikipedián: http://de.wikipedia.org/wiki/Natura_2000 (ez a német oldal, de itt jobban van leírva, mint az angolon), vagy a Natura 2000 saját, térképes oldalán http://natura2000.eea.europa.eu/

Személyesen azt kell, hogy mondjam, hogy mindig ilyen feladatra vágytam, mint biológus. Jó dolog elméleti kérdéseket megválaszolni (pl. mitől pusztul a nádas? majd arról is írok egyszer), de még fontosabb, még sürgősebb kitalálni, hogyan tudjuk a meglévő természetvédelmi rendszereinket jobban működtetni. Titokban azért jól esik arra gondolni, hogy ha valami okosat sikerül kitalálnunk, azt egész Európa használni tudja majd..

Illusztrációnak pedig íme egy nádas-térkép, amit még a Balatoni adatokból készítettem tavaly.

Autó nélkül, hóesésben

Ma volt az első olyan nap, hogy Andris elvitte az autót, mióta Erzsó oviba jár. Eddig is mentem már tömegközlekedéssel a két gyerekkel óvodába, de akkor tudtam, hogy délután nem kell újra felkerekednem, mert ott az autó.
Nem is olyan egyszerű ám ez a közlekedés-dolog, tegnap egymás után két régi típusú villamost kellet elengednünk, mert arra nem fér fel a járgányunk, amiben a két gyerek trónol. (Ráadásul azt nem lehet letolni az ovihoz, ki kellett kötnöm már a templom mellett egy padhoz, és utóbb kiderült, hogy nem a megfelelő biciklizár-kulcs volt nálam, alig tudtam kiszabadítani az utánfutánt, a biciklizárat meg szégyenszemre ott kellett hagynom a padhoz kötve délutánig. Mindezt egy árgus szemekkel figyelő templomi zenekar mellett közvetlenül. És mennyit ér a kikötés, ha egy gyenge nő bármikor szétkapja a szerkezetet, hogy leszedje a biciklizárról a babakocsit?) Ma nem akartam így járni, ezért megbeszéltem Erzsóval, hogy Ő már nagyon nagylány, és le tudna sétálni a lábán is a villamosig. Ha elfárad, majd segít a maci. Lelkesen el is indult, én meg hátamra vettem Misit, mert a kisebb babakocsink még Tihanyban van. Persze amint az utcára értünk, jöttek a kifogások, hogy "Mama, nekem elzsibbadt a lábam", "Mama, elfáradtam, és a Maci is elfáradt, nem tud segíteni", "Feltörte a sarkamat a cipő", és ehhez hasonlók. De erős voltam, nem vettem nyakba, szépen lesétáltunk, jót beszélgettünk közben.
A 38-as villamossal kb. 6 megállót kell menni, aztán átszállni a 35A buszra, és azzal végigdöcögni a Krottenbachstrassén Glanzingig. Az egész, ha minden jól jön ki, fél óra. Szóval nem vészes.

Erzsó beszaladt az oviba, Miska utána, rögtön a könyvespolchoz rohant, kivett egy indiános könyvet, az óvónénik persze biztatták, olvasson csak. Nekem persze haza kellett volna sietnem, de sebaj...

Azt néztük Andrissal, hogy gyalog sem lehet több, mint fél óra, bár nekem az útvonaltervező kicsit többet írt ki. Egyszer ki kellett próbálni, itt volt az alkalom, Miska a hátamon, igaz, közben elkezdett szemerkélni a hó. A végére már szakadt. Feltettem a napvédőt Misi feje fölé, de jutott így is elég hó az arcára, minden pehelynél felkiáltott, hogy "Nem, nem! Mama, én ezt nem szeretem, állítsd el a hóesést, már tavasz van!".
Az ovi minden kétséget kizáróan 2 völgynyire van tőlünk, pedig próbáltuk neki megmagyarázni, hogy csak egy völgy van ott. Most kétszer kellett felkapaszkodnom, az biztos. Közben meredeken le... És miután kikeveredtem a sikátorrendszerből, még fel kellett mászni a Himmelstraßéra is. 42 perc, marad a buszozás.

Hazaértünk, Miska elmerült a játékban, én az ebédfőzésben, s lassan már indulhattunk is vissza Erzsóért. Itt egyelőre nincs ebéd az oviban, tízórait is dobozban visznek magukkal, amit Erzsó nagyon élvez. Hazaérés után tehát még ebédeltetni kell, pedig Miska már odafelé elaludna, ha hagynám. Fél egy - egyre megyek Érte (Tihanyban pont fektetés-idő), fél kettőre hazaérünk jó esetben, ebéd, fél 3-kor teszem le a társaságot aludni. Ez órákkal később van, mint a megszokott, nem is alszanak el, vagy ha igen, akkor nem kelnek fel estig. Mint most. Itt ülök, írok, a gyerekek meg fél 7-kor még alszanak. Pedig próbáltam én felébreszteni Őket, világít a lámpa az arcocskájukra, énekeltem, rázogattam Őket, semmi.

Visszakanyarodom. A hazahozás teljesen zökkenőmentes volt, jöttek a járművek, felfértünk az utánfutánnal, hógolyóztunk egyet az udvaron. :)

Holnap azt hiszem, az autót választom, ha Andris hazahozza, mert ma igencsak elfáradtam, pedig még ma szerettem volna takarítani is. Mert ez a lakás egy pormacskagyár. :)

Első nap az óvodában

Nagyon jól sikerült!
Erzsó kicsit nehezen indult el, látszott, hogy nehezedik a kis szíve, ahogy teltek a percek. Pedig tudta, hogy ma még nem hagyom ott, legfeljebb egy kis időre. Azért vidáman ment, megtalálta a fogasát, átvette a cicás váltócipőt (amilyet a Nagymama is szeretne), és elmerült a gyöngy-pakolásban. Nekem még sok papírt ki kellett töltenek, haza is hoztam a felét, igazán nem könnyű olyan kérdésekre németül értelmesen válaszolni, hogy volt-e rossz élménye, hogy zajlik nálunk egy napi program, a mozgásfejlődésében mikor mi történt. Majd Andris segít, meg Erzsó kis naplója, amit kiskora óta vezetgetünk.
Uzsonnára minden gyerek magának vitt elemózsiát, Erzsónak az első nap örömére fánkot csomagoltam. Úgy látszik, a többiek csak csipegetni szoktak, gyerekek-felnőttek nagyon meg voltak lepve, amikor a másodikat is eltüntette. Hiába, az én lányom, hogy az Apjáról ne is beszéljünk, enni tud, azt jól megtanulta itthon.
Aztán engem elküldtek vásárolni. Fél egyre mentem a lányért, azt mondták, vidám volt végig, volt tornaóra, ügyesen szaladt, labdázott. Azért a nap végén a kezében találtam a maciját.

Csodálkozott, hogy máris hazaviszem, ebben az oviban nincsen ebéd, alvás... Misit is nagyon várja, mindig kérdezgeti, hogy is lesz, ha ősszel Miska is jár majd oviba? De az biztos, hogy holnap is szívesen megy majd!

Vendégek, Klosterneuburg, Duna

    Ezen a hétvégén Réka és Vince látogattak meg minket. Olyan jó dolgom volt, hogy délelőtt, amíg Ők még felénk autóztak, egyedül elmehettem vásárolni! Andris pedig játszótérre ment a gyerekekkel. Oktogon am Himmel a játszótér környékének a neve, kb. negyedórányira van tőlünk a hegy teteje felé. Van rajta lábzongora, Miska ugorva éppen, hogy le tudja nyomni a billentyűket, van nagy csúszda, nagyoknak való mászóka, amin még én is félek, kisházak, famalacok lovaglás céljából, tányér alakú hinta, amibe a család egyszerre is befér. Nagyot futkároztak az erdőben, találtak egy forrást, amit persze el kellett magyarázni, "Papa, mi az a forrás?", Erzsó gyógyfüveket szedett Andris aftájának meggyógyítására.
    Rékáék ebédidőben érkeztek, nagyokat beszélgettünk velük, jó volt látni Őket. Kicsit még jobb lett volna, ha több időnk van, egy este pont arra elég, hogy belemelegedjünk a beszélgetésbe. De nagyon jó volt így is!

   Vasárnap misére mentünk, Wortgottesdienst volt a gyerekeknek, ez azt jelenti, hogy a tanító rész alatt a plébánián az evangéliumot elmagyarázzák, eljátsszák a gyerekeknek, éneket tanítanak, aztán visszamegyünk a helyünkre, az első sorokat fenntartják a kisgyerekeseknek.
Születésnapja volt a Herr Pfarrernek, nagyon örült az éneknek, ajándékoknak, olyan őszintén boldog volt! Utána autóba ültünk, és Klosterneuburgba utaztunk, ami nagyon közel van hozzánk, biciklis távolság, csak nem tudtunk róla. Megebédeltünk étteremben, a gyerekek nagyon rendesek voltak. Aztán megpróbáltuk megkeresni a Dunát, ami nehezebb volt, mint hittük, átvágtunk egy ártéri erdőn, kiszáradt nádason, kacsaúsztatók között. Persze a gyerekek is élvezték, nagyon jó idő is volt, büszkén mondták, hogy "most kirándulunk"! Erzsó kérésére felmásztunk egy magaslesre is.
Persze azért megtaláltuk a vizet is, egy kis betonlépcsőn le is mentünk kavicsokat dobálni. Nagy volt a szomorúság, amikor haza kellett indulni.
Megígértük, hogy de sokat fogunk jönni, közel is van, szép is, és nagyon megszerették.

Végre lett óvodánk!

Az óvoda-keresés Bécsben sem egyszerű. Ráadásul finnyásak is voltunk, mert azt szerettük volna, hogy Miska is járhasson. Itt ugyanis sok óvodában van "Familiengruppe", ami azt jelenti, hogy 2-6 éves gyerekek vegyes csoportban vannak együtt, a nagyok segítenek a kicsiknek. Ez tetszett, így Miska sem érezné egyedül magát, és nekem is lett volna lehetőségem német nyelvtanfolyamra járni, esetleg később dolgozni.
Nagyon sok ovit végigtelefonált Andris, sehol nem volt hely. Aztán feladta, elege lett, azt mondta, intézzem én. De előtte még talált egy honlapot, ahol a privát ovik alkalomadtán közzéteszik, ha felszabadult egy-egy hely.
   Aznap, amikor nagy nehezen rászántam magam a telefonálgatásra - tényleg nehezen szólalok meg németül - éppen felszabadult egy hely Glanzingban, egy völgynyire tőlünk, egy katolikus plébánia magánóvodájában. Nekünk volt odakészítve. A vezető óvónéni nem volt bent, másnap is kellett telefonálni, közben írtam nekik egy emailt is, hogy lássák leírva is, kik vagyunk.
   Másnap a telefon után négyesben elmentünk megnézni az ovit. Nagyon kedves, családias hely, a templom alatt van a csoportszoba, tornaterem, közösségi terem, irodák. Modern az egész, az ovi sem üzemelhet túl régen. Még egy magyar pap is tartozik hozzájuk. Az óvónénik kedvesek, nyitottak, a gyerekek befogadók, Erzsó rögtön elmerült a sok fagyöngy bedobozolásában. Több idegennyelvű is van a gyerekek között, az a tapasztalat, hogy pár hónap alatt tökéletesen megtanultak németül. Magyar egy sincs köztük sajnos, de van francia, litván, orosz.
 Holnap kezdhet is, Miska pedig szeptembertől jár majd. Erzsó jele ALMA lett, nagyon boldog vele. Azért nehéz volt meggyőzni, hogy az alma tényleg az Ő jele, nem Sárié, Tihanyban Sári jele volt...
   A nagyböjt jegyében Húsvétig csupa nagyon egyszerű játék van az oviban, főleg újrahasznosítható dolgok, joghurtos pohártól a wc-papír gurigáig, sok fa gyöngy, s persze rajzoltak is szépeket. Kíváncsian várom a holnapi napot...
glanzing.kathkids.at

Gyorstalpaló

Nagyon szeretném már utolérni magam, hogy arról írhassak, ami most történik velünk, úgyhogy ebben a bejegyzésben megemlítek minden fontosat a közelmúltból.

Első vendégeink egy hétvégére Czirmos (Nagymama), Jankó Papi (Nagypapa), Petyó és Fanni voltak. Nagyon várták őket gyerekek és felnőttek, a kisebbek még a délutáni alvást is szabotálták, nehogy lekéssék Őket. Sétáltunk, nagyokat beszélgettünk, este a felnőttek játszottak, nappal a gyerekekkel mindenki. Nagyon jó volt!

    Hét közben mindenféle papírmunkát kellett szegény Andrisnak elintéznie, biztosítás, lakcím-bejelentés, óvoda-nyilvántartásba bekerülés... Elege is lett belőle hamar. Ahhoz, hogy a gyerekeknek reménye legyen óvodába kerülni, ezeknek meg kellett lenniük. Közben rengeteg munkája is volt, látszik már, hogy ha nem vigyáz éjjel-nappal dolgozni fog megint, Ő az a projektben, aki a biológus és a térinformatikus feladatokat is el tudja látni, és mindkét oldal szívesen rá is hagyja a munkát. Tihanyban pedig várják a doktoranduszok.
   Épp egy ilyen kéthetente esedékes tihanyi útra készült Andris, én meg az egyedül túlélendő napra, amikor meghívást kaptunk R. Gergő és Bégi eljegyzésének megünneplésére. Nagyon rég láttuk Őket, bulizni is volt kedvünk, úgyhogy összepakoltam a gyerekeket, és együtt mentünk Budapestre.
  Emlékeztek, az autó fényénél kerestük a kulcsot... Amikor este 7 körül indultunk volna, kiderült, hogy teljesen lemerült az akkumulátor! Ki kellett hívnunk a sárga autómentőt, hogy elindítsa valahogy. Ezzel nyertünk egy éves osztrák autóklub-tagságot, ezt kellett kifizetni a segítségért. Nem is bánom, biztonságérzetet ad, hogy kisegítenek, ha bajba kerülök - mostantól ingyen. Ezután kicsit később, mint terveztük, de békén eldöcögtünk a Vadkörte utcáig.
   Hogy a gyerekeknek is jó legyen ez a budapesti út, pénteken, míg Andris Tihanyban járt, elvittem Őket az Elevenpark nevű játszóházba. Nem volt nálam babakocsi, Miskát háti hordozóban vittem, Erzsó sétált, ha elfáradt, nyakba vettem, na, úgy már nehezek voltak. Keresztül buszoztunk-villamosoztunk a városon, nagyon élvezték.
A park egy bevásárlóközpont teljes felső emeletét foglalja el, hatalmas, mindenféle játékkal. Van belépti díj, és vannak zsetonnal működő játékok is, de a legizgalmasabbak a trambulinok, csúszdák, kis labdákkal megtöltött kuckók, akadálypályák voltak. Azóta is emlegetik, Erzsó minden alkalommal elmondja, hogy "ha legközelebb megyünk, akkor több időt maradjunk, nem leszünk hisztisek, nem fogunk elfáradni"! Mert bizony nagyon elfáradtak. Eszterrel találkoztunk hazafelé, segített hazavinni a kezemben alvó nagylányt.

Este pedig elmentünk Vidrára. Olyan jó volt, nagyon hiányoztak már, mindenkinek egyenként örültünk! Ez a legnehezebb Tihanyban is, meg itt is, a családdal még csak-csak találkozunk, de a heti Vidra pótolhatatlan.
Nagy nehezen elszakadtunk o Vidráktól, és elmentünk a buliba, ami inkább beszélgetős volt, rengeteg rég nem látott ismerőssel. Megérte az utazást.
  Hazafelé Andris kért, hogy ne az autópályán, hanem a Bécs-Budapest futóverseny útvonalán menjünk, amíg bírjuk. Persze sokkal lassabb volt így, viszont gyönyörű!
Megálltunk a monostori erődnél, megnéztük a kiállításokat, Erzsónak a katonai öltözékek, Misinek a repülőmodellek tetszettek legjobban.

A lakás

Íme pár kép a lakásról, lehet, hogy  ismétlődni fognak a képek, de sebaj.

Kleinkindertreff

   A plébánián kéthetente kedden délelőtt összegyűlnek a kisgyerekes anyák, nagymamák, meg a porontyok. Én is, rögtön az első keddünkön, amikor mindenki egészséges volt, összeszedtem a bátorságomat, beültettem a gyerekeket az utánfutánba, és nekivágtam. Nem nagy dolog egy ilyen találkozó, de mindig le kell küzdenem a félelmemet, ha becsöppenek egy  közösségbe, ahol mindenki ismer már mindenkit, ráadásul idegen nyelven beszélnek.
   Megérkeztünk jó korán, még csak egy anyuka, a szervező volt ott a kislányával, segítettünk neki előpakolni a párnákat, játékokat. Lefelé nagyjából összeraktam a fejemben, hogy mit is tudok elmondani magunkról, úgyhogy egész zökkenőmentesen ment, többen meg is dicsérték a nyelvtudásomat, hitetlenkedtek, hogy még csak egy hete vagyunk itt. Én persze tudtam, hogy ez elő volt készítve, azért a szókincsemen is van mit fejleszteni, a nyelvtanról ne is beszéljünk!
   (Andrisnak az egyetemen kifejtették, hogy fontos nekik, hogy mi jól legyünk itt,
úgyhogy ha lenne nyelvtanfolyam, amire járnék, akkor Andris nyugodtan kezelje rugalmasan a munkaidejét, vigyázzon a gyerekekre. Ennek örömére fogok is járni egy nyelvtani rendszerező tanfolyamra.)

A találkozó óvodásnál fiatalabb gyerekeknek van kitalálva persze, úgyhogy Erzsó kilógott kicsit, de még nem kaptunk helyet az óvodákban, pedig rengeteget végigkérdeztünk. Van itt egy központ, ahol nyilvántartják, hogy melyik városi óvodában van hely, várólistát vezetnek, igyekeznek mindenkinek a lakóhelyhez legközelebbit megtalálni. Aki magánoviba megy, annak is be kell itt jelentkezni. De azt mondták, szeptemberig esélyünk sincs. Úgyhogy hívogattuk a magánóvodákat rendületlen bizalommal.
Először szabad játék volt, felnőtteknek beszélgetés, utána kis éneklés, zenélés, körjátékok. Utána evés, üres kenyér, nagyon komolyan veszik, hogy a gyerekek ne egyenek édeset. Vagy közösségben úgy csinálnak :), sok háromévesnek feketék a fogai itt is.
Aztán megint egy-két dal, és vége.
Nagyon élveztük, a gyerekek is, én is.

Következő héten húshagyó keddre esett a találkozó, persze farsangoltunk, volt sok fánk, mindenki beöltözött.
Erzsót le kellett beszélni a baktérium-jelmezről ("De Mama, én jó baktérium lennék, olyan, aki segít lebontani az ennivalót!"), a Ciprián -forrásról, mert azt itt senki nem ismeri, és végül a szivárványhalról, mert azt nem akartam varrni. Igazából egyszerű jelmezeket szerettem volna, még alig pakolunk ki, nem volt elég plussz energiám.
Végül megbeszéltük, hogy veszünk a Bipában arcfestéket, és pillangó lesz, de az arcán lesz a pillangó, rajta meg az egyik legeslegszebb ruhája. A Bipával nyertem, ott ugyanis gyerekeknek való bevásárlókocsi is van, amit mindketten nagyon szeretnek tolni.

Miska pedig kutya lett volna, szép lelógó fülekkel. Persze a farsang reggelén kijelentette, hogy "de én nem kutya leszek, hanem farkas, haúúúúúú, Mama, nem kérek kutyafület, farkas leszek!" Úgyhogy gyorsan kivágtam neki farkasfüleket, farkasfarkat. Gyorsabb volt így, mint megpróbálni lebeszélni, és nagyon büszke kis farkas volt.

Egy hétvége - két kaland 2.

A vasárnapi kalandunk rövidebb, de azért az is izgalmas volt!

Andrisnak kéthetente haza kell járnia Tihanyba a doktoranduszaihoz, ezen a pénteken is autózott oda-vissza, keresztül a Bakonyon. Előtte pedig elég sokáig egy direkt sárfröcskölésre kifejlesztett, lassú és kikerülhetetlen kamion haladt, úgyhogy a fehér autónk majdnem sírva fakadt. Megnyugtattuk, hogy hamar lemosatjuk majd.
A szombati szánkózás után már nem indultunk el, vasárnap délelőtt misére mentünk, de délutáni alvás után felkerekedtünk. A gyerekek nagyon várták, az egyik mesekönyvükben van egy autómosós mese, amiben a gyerekek az autóból nézték a mosást, kíváncsiak voltak Ők is.
 Azt hittük, hogy félóra alatt vissza is érünk, a benzinkút közel van.  Csakhogy a közeliben nem volt autómosó. A távolabbi meg olyan cselesen helyezte el, hogy csak miután kifizettük előre a mosást, és beálltunk a sorba, akkor láttuk, hogy a sarok mögött hosszú sor várja a mosást. 5-6 autó volt, másfél óra. Énekeltünk, játszottunk, türelmet gyakoroltunk, igazán nagyon kedvesen végigvárták azt a hosszú időt. Közben be is sötétedett.
Az autómosóba persze csak Magyarországon lehet bemenni az autóval. Végül Andris kiszállt, dörmögve, hogy "persze, Ő kimarad a buliból", benyomta a kódunkat, és ránk csukódott az autómosó ajtaja. Mi hárman meg nagyon szabályellenesen sunnyogtunk az autóban, hogy a gyerekek láthassák a mosást.
Utána boldogan hazahajtottunk a tiszta autóval, hurrá! Este 7 körül értünk haza, már a kezemben volt a kulcs, hogy minél hamarabb bejussunk a lakásba, vacsora, alvás az apróknak.
De mikor Erzsót kivettem az autóból, egyet fickándozott, és a kulcsot kirúgta a kezemből. Csörrenés az autón, csönd a mély hóban. A gyerekek csak kabátban voltak, az autómosóba nem kell kezeslábas, siettünk megkeresni a kulcsot. De nem találtuk. Andris lejjebb gurult, hogy jobban lássunk, de most sem találtuk. A gyerekek már sírtak, láttam, hogy a Holzhaus ablakai világítanak, épp beköltözött az új lakó, még nem is ismertük. No, bekopogtam a két gyerekkel, engedjen be, megfagyunk, Andris keresi a kulcsot. Mindezt persze németül, ami még csak nagyon akadozva megy, főleg, ha ilyen nehéz helyzetben kell rajta gondolkoznom. A lány nagyon aranyos volt, lemondta a randiját, és teát főzött nekünk, úgy szégyelltem magam! Ráadásul erzsó nem akart bemenni, mert Ő nem szereti a faházat, Ő most a kőházban lakik. Mondtam, hogy nem lakni jövünk, csak megvárjuk a Papát itt.
Andris közben az út szélén leszedte az autó kerekét, hátha beleesett a kulcs, de nem. Lejjebb állította a reflektort, és végig pásztázta még háromszor az összes olyan helyet, ahol nem érintetlen hó volt. Háromnegyed óra múlva büszkén beállított a kulccsal!
Minden jó, ha a vége jó.
Akkor még nem tudtuk, hogy közben lemerült az akkumulátor a nagy világítástól.

Egy hétvége - két kaland 1.

Most tartunk január 28-nál, ha valaki elvesztette volna a fonalat...

Előző héten végre leesett a hó, a fagyos sár helyett bokáig érő fehérség volt mindenütt. Karácsonyra pedig a szüleimtől egy nagyon jó kis faszánkót kaptunk, mindkét gyereknek van rajta levehető, áthelyezhető kis háttámlája, amiben kapaszkodni is lehet. Fel kellett avatni végre!
A gyerekek, miután kiszomorkodták magukat, hogy nem korcsolyázni indulunk (még eddig nem szánkóztak sosem), végre felöltöztek, mindenki nagy kezeslábast, meleg kesztyűt kapott, a csuklókra lábszárvédőt, hogy véletlenül se mehessen be hó. Andris felcibálta Őket a gyönyörűen letakarított, kavicsokkal csúszásmentesített járdán a Himmelwieséig, kb. 10 perc út tőlünk, egy nagy tisztás, ahonnan egész Bécset látni lehet, és van hely szánkózni.
Nagyot szánkóztunk, a gyerekek szépen mindig visszagyalogoltak a tisztás tetejéig, onnan Andris lökte-kísérte a szánkót lefelé. Nagyon élvezték, hatalmas kacagással csúsztak, Misi egyedül akarta felhúzni a szánkót a hegyre, aztán megengedte, hogy Andris segítsen, de büszkén húzta Ő is.
    Egy idő után Erzsó fázni kezdett, és gyorsan elindultunk haza, éppen kimászott az előző betegségből, nem akartam kockáztatni. És hogy szegény szánkót se kínozzuk, Andris kitalálta, hogy menjünk másfelé haza. A kertünk alján is megy egy gyalogösvény, azt akartuk elérni, ehhez le kellett csúszni egy lejtőn, és a völgyben megtalálni az utat. Én ugyan gyanakodtam, hogy ott közben egy erdősáv és egy patak is lesz, de Andris szerint az út csak lejjebb került volna a másik oldalra.

    A lejtőn sem volt egyszerű lemenni, nagyon meredek volt, ha szintben mentünk, mindig fel akart borulni a szánkó, ha lefelé, Erzsó arcába csapódott a hó. Az alján pedig ott várt az erdősáv, amire emlékeztem, jó sok bokorral, leszakadt ágakkal. Sebaj, ezen még átverekedtük magunkat, no, de a patak, ami tényleg köztünk és az út között volt, jó mély, és nagyon meredek völgyet vájt magának. Először Andris ment át, letette a szánkót a patak jegére, hogy könnyebb legyen átmászni, talált egy pont jó helyet fekvő fát is, amit a túloldalon létrának lehetett használni. Aztán visszajött Miskáért, fenéken fától fáig lecsúszott vele a patakhoz, sikeresen fölküzdötték magukat, és letette az útra.
Én Erzsót nem hagyhattam magára, annyira átfagyott, hogy hangosan sírt folyamatosan. Ijesztő is lehetett Neki az útvonal :). Nekem is az volt, mondtam is Andrisnak, hogy ha nem lenne szükséghelyzet, én le nem mennék itt, ahol még Ő is csak csúszva tud. Persze átment Erzsóval is, felmásztak a fa mellett. Én is lejutottam, csak keveset sikítottam közben, aztán hátamra vettem a szánkót, és én is felkapaszkodtam a fa segítségével.
Most már simán hazaértünk, csak az otthon készült képeken láttam, mennyire átfagyhatott Erzsó, nézzétek az arcát! Szegénykém...
 Itt már csak a mézes puszedli segített! :)
És nem esett vissza a betegségbe.