Egy hétvége - két kaland 1.

Most tartunk január 28-nál, ha valaki elvesztette volna a fonalat...

Előző héten végre leesett a hó, a fagyos sár helyett bokáig érő fehérség volt mindenütt. Karácsonyra pedig a szüleimtől egy nagyon jó kis faszánkót kaptunk, mindkét gyereknek van rajta levehető, áthelyezhető kis háttámlája, amiben kapaszkodni is lehet. Fel kellett avatni végre!
A gyerekek, miután kiszomorkodták magukat, hogy nem korcsolyázni indulunk (még eddig nem szánkóztak sosem), végre felöltöztek, mindenki nagy kezeslábast, meleg kesztyűt kapott, a csuklókra lábszárvédőt, hogy véletlenül se mehessen be hó. Andris felcibálta Őket a gyönyörűen letakarított, kavicsokkal csúszásmentesített járdán a Himmelwieséig, kb. 10 perc út tőlünk, egy nagy tisztás, ahonnan egész Bécset látni lehet, és van hely szánkózni.
Nagyot szánkóztunk, a gyerekek szépen mindig visszagyalogoltak a tisztás tetejéig, onnan Andris lökte-kísérte a szánkót lefelé. Nagyon élvezték, hatalmas kacagással csúsztak, Misi egyedül akarta felhúzni a szánkót a hegyre, aztán megengedte, hogy Andris segítsen, de büszkén húzta Ő is.
    Egy idő után Erzsó fázni kezdett, és gyorsan elindultunk haza, éppen kimászott az előző betegségből, nem akartam kockáztatni. És hogy szegény szánkót se kínozzuk, Andris kitalálta, hogy menjünk másfelé haza. A kertünk alján is megy egy gyalogösvény, azt akartuk elérni, ehhez le kellett csúszni egy lejtőn, és a völgyben megtalálni az utat. Én ugyan gyanakodtam, hogy ott közben egy erdősáv és egy patak is lesz, de Andris szerint az út csak lejjebb került volna a másik oldalra.

    A lejtőn sem volt egyszerű lemenni, nagyon meredek volt, ha szintben mentünk, mindig fel akart borulni a szánkó, ha lefelé, Erzsó arcába csapódott a hó. Az alján pedig ott várt az erdősáv, amire emlékeztem, jó sok bokorral, leszakadt ágakkal. Sebaj, ezen még átverekedtük magunkat, no, de a patak, ami tényleg köztünk és az út között volt, jó mély, és nagyon meredek völgyet vájt magának. Először Andris ment át, letette a szánkót a patak jegére, hogy könnyebb legyen átmászni, talált egy pont jó helyet fekvő fát is, amit a túloldalon létrának lehetett használni. Aztán visszajött Miskáért, fenéken fától fáig lecsúszott vele a patakhoz, sikeresen fölküzdötték magukat, és letette az útra.
Én Erzsót nem hagyhattam magára, annyira átfagyott, hogy hangosan sírt folyamatosan. Ijesztő is lehetett Neki az útvonal :). Nekem is az volt, mondtam is Andrisnak, hogy ha nem lenne szükséghelyzet, én le nem mennék itt, ahol még Ő is csak csúszva tud. Persze átment Erzsóval is, felmásztak a fa mellett. Én is lejutottam, csak keveset sikítottam közben, aztán hátamra vettem a szánkót, és én is felkapaszkodtam a fa segítségével.
Most már simán hazaértünk, csak az otthon készült képeken láttam, mennyire átfagyhatott Erzsó, nézzétek az arcát! Szegénykém...
 Itt már csak a mézes puszedli segített! :)
És nem esett vissza a betegségbe.