A nagyszobában néma csend. Erzsó és Misi a konyhában uzsonnáznak, Jancsit a gyerekszobában hagytam, én a fürdőt takarítom.
Elfogyott a kölesgolyó, a mazsola, már csak isznak a nagyok. A gyerekszoba üres.
Rosszat sejtve szaladok a nagyszobába, lelki szemeim előtt a karácsonyfa romjai - annak azért lett volna hangja, ha magára borítja, nem? Mi is volt még a földön? Nem sok minden, most takarítottam ott is, akkor mi ez a gyanúsan hosszú béke?
És nem vittem kapásból fényképezőgépet. Kellett volna.
Jancsi tényleg a karácsonyfát támadta, két kezével egy-egy ágba kapaszkodva állt, a középen lógó ingó-bingó habkarikát tömte magába. Mint a fánk-evő versenyen, amikor nem szabad kézzel hozzányúlni.
Amikor beléptem, bűntudatos pofival szaladt hozzám a négykézlábán. Szemmel láthatóan tudta, hogy ezt a nagyon finomat neki nem lett volna szabad megennie. Cukor, tojás, két tiltott mulatság...
Aztán persze kiivott egy nagy pohár vizet. És nem mászott vissza morzsákért.
Annyira édes volt!
2014. január 6., hétfő
2014. január 2., csütörtök
Folytassuk?
Január végén hazaköltözünk Tihanyba. Ez a blog a bécsi két évünkről szól, lassan a végéhez érünk. Folytassuk Tihanyban az írást?
Kedves rokonok, barátok, akik olvassátok, aki úgy érzi, hogy még Tihanyban sem leszünk elég közel ahhoz, hogy elég hírt kapjon rólunk blog nélkül is, vagy csak szívesen olvassa, és örülne, ha lenne folytatás, kérem, írjon ide, vagy nekem a zlinszky.veronika@gmail.com címre!
Boldog új évet!
Kedves rokonok, barátok, akik olvassátok, aki úgy érzi, hogy még Tihanyban sem leszünk elég közel ahhoz, hogy elég hírt kapjon rólunk blog nélkül is, vagy csak szívesen olvassa, és örülne, ha lenne folytatás, kérem, írjon ide, vagy nekem a zlinszky.veronika@gmail.com címre!
Boldog új évet!
2013. december 25., szerda
Karácsony előtti napok nehezített kiadásban
Itt vagyok. Élek. Karácsony van.
Csütörtökön Andris Budapestre utazott. Én izgultam, hogy mi lesz a nőgyógyásznál, fáradt is voltam, de ezt a kialvatlanságra fogtam. Busszal-villamossal vittem a nagyokat az oviba, babakocsiban Jancsit, mert tudtam, hogy az orvoshoz nem jöhet be velem, a babakocsiban alhat addig, vagy legalább ülhet benne, remélhetőleg halkan.
Az orvos megnézett, ultrahangot is készített, folyadékgyülemet talált a hasüregben. Vonakodva írta fel az antibotikumot, mert két hete szedtem be egy ugyanolyat, petefészek-gyulladásra gyanakodott. Azért csinált egy terhességi tesztet. Még egyet. Még egyet. Pozitív. Még egy ultrahang, terhességnek nyoma sincs a méhemben. Méhen kívüli terhesség, ami a hasüreg felé vérzik.
Ott ültem az ölemben Jancsival, és egy határozott utasítással, hogy azonnal és rögtön kórházba kell mennem, nem vihetem haza a gyerekekt az oviból, de még jancsit sem, gyorsan találjak valakit, aki odajön a kórházba, és onnan elviszi. Mert nekem azonnal kórházba kell mennem, taxival. Aztán rájöttünk, hogy nincs nálam autós ülés, úgy taxizni sem illik. Hívtam sorban a barátokat, senki nem vette fel, egyetem volt még. Én úgy éreztem, hogy egy kicsit túl van pörögve az egész, hiszen már két hete tüneteket okoz ez a terhesség, tényleg életveszélyben voltam, de most sem nagyobban, mint eddig. Végül telefonvégre kaptam egy kedves barátomat, Zsuzsát, akivel a két év alatt egyetlen alkalommal sikerült összefutnom, múlt pénteken. Lemondta minden dolgát, és jött. Hazamentünk szabálytalanul az autósülésekért, elhoztuk a nagyokat az oviból. Addigra már régóta hármasban voltak az óvónénivel, az óvodaidőnek vége volt, várták, hogy találjak valakit, aki elhozza őket. Örültek, hogy még találkoztunk, mielőtt a kórházba mentem volna.
Az óvodából már gyerekestül a kórházhoz mentünk, elbúcsúztam mindenkitől, és besétáltam. A nőgyógyászom kétpercenként telefonált a kórházba, hogy hol vagyok, nagyon aggódott. Hát igen, nem éppen az utasításoknak megfelelően jártam el, amikor még összeszedtem a gyerekeket a kórház előtt...
Kaptam ágyat, megvizsgáltak, örültek, hogy reggel óta nem ettem, kész vagyok a műtétre. Azért még vártuk a vér-leletet, azon belül a terhességi hormonszintet. Meg is érkezett, és kiderült, hogy nagyon alacsony. Jó eséllyel vagy olyan kicsi az embriócska, hogy nem látnák, ha műtenének, vagy elhalt magától, és akkor akár műtét nélkül visszahúzódhat. Harmadik lehetőségként felmerült a gyógyszeres kezelés, de elvetettük, mert akkor abba kellett volna hagynom a szoptatást, hiszen ez egy enyhe kemoterápiát jelent.
Vártunk. Este úgy döntöttek, aznap már nem műtenek, vacsorázhattam. Andris behozta Jancsit szopni, kicsit megnyugodtunk, hogy nincs akut életveszély. Czirmos nagymamáék másnap délelőtt indultak segíteni Andrisnak a gyerekek körül, nem lehetett tudni, mikor mehetek haza.
Másnap reggel újabb vérkép, vizsgálat, nem változott semmi. Dél körül hazaengedtek azzal, hogy vasárnap este be kell feküdnöm, hétfőn műtenek. De addig is, ha bármikor fáj, vérzik, vagy bármi, azonnal szaladjak vissza mentővel, mert az akut vérzés lehetősége fennáll.
Nagyon örültem, mert így részt vehettem a gyerekek óvodai karácsonyi előadásán. (Képek majd jönnek, elfelejtettük letölteni Czirmos gépéről) Nagyon édesek voltak, Misi volt József, Erzsó két szöveget is kapott, amiket tökéletesen tudott már, de az előadáson kis segítségre szorult. Össze volt zavarodva ő is, már átlátta, hogy baj van.
Vasárnap Misi szülinapja. Nagy négyévesem. Mise után ünnepeltük, Berci is megérkezett a nővérével, Ágival. Misi nagyon örült az ajándékoknak, az oroszkrém-tortának, talán legjobban a négy marcipánfigurának, amiket azonnal felfalt.
Nekem hamarosan vissza kellett mennem a kórházba. Andris vitt be, velem is maradt a vizsgálatok alatt, együtt döntöttünk: ha nem feleződött meg a hormonszint a két nap alatt, akkor másnap műtét. A másik lehetőség az lett volna, hogy megfigyelnek, pár napont vissza kellett volna mennem, de akkor is 50%, hogy műtét lett volna a vége, de a hirtelen vérzés lehetősége megmaradt volna. Nekem már elegem volt az állandó életveszélyből, azt sem akartam, hogy végül a költözés körül kelljen még műteni is, vagy a kezelést a magyar egészségügyben is folytatni kelljen.
Hétfő reggel - dec. 23. - tehát koplaltam megint. Andris már úton volt Jancsival a reggeli szoptatáshoz, amikor görcsölni kezdtem. A műtéti tervben második voltam, végül nem is hoztak előbbre, de alig bírtam már a fájdalmat, mire sorra kerültem. Újra véreztem a hasüreg irányába, de az ultrahangon látszott, hogy nem életveszélyes mértékben. Legalább nem volt kétségem afelől, hogy ennek most meg kell lennie, jó, hogy a műtét mellett döntöttünk.
Altatás, műtét, ébredés, fájdalom. Őszintén szólva sokkal kisebb fájdalom, mint műtét előtt. Estére már sétálhattam, vacsorázhattam. A legjobban a vállam fájt, valahogy rosszul fektethettek, mert borzasztóan elgémberedtem. A műtét jól sikerült, a jobb petevezetőmet ki kellett szedni, teljesen szét volt szakadva, csoda, hogy nem okozott végzetes vérzést. Hála Istennek.
24-én délelőtt hazamehettem, és kisebb-nagyobb hasfájásokkal, de boldogan ünnepelhettünk. A gyerekek kérdezgettek, hogy miért nem lehetett ezt a babát is megtartani, nehéz volt elmagyarázni nekik. Ahogy Márta fogalmazta, kaptunk egy saját karácsonyi angyalkát.
Czirmos és Jankó-Papi hatalmasat segített, nagyon köszönjük!!!
Az ünnepről később írok. Boldog Karácsonyt!
Csütörtökön Andris Budapestre utazott. Én izgultam, hogy mi lesz a nőgyógyásznál, fáradt is voltam, de ezt a kialvatlanságra fogtam. Busszal-villamossal vittem a nagyokat az oviba, babakocsiban Jancsit, mert tudtam, hogy az orvoshoz nem jöhet be velem, a babakocsiban alhat addig, vagy legalább ülhet benne, remélhetőleg halkan.
Az orvos megnézett, ultrahangot is készített, folyadékgyülemet talált a hasüregben. Vonakodva írta fel az antibotikumot, mert két hete szedtem be egy ugyanolyat, petefészek-gyulladásra gyanakodott. Azért csinált egy terhességi tesztet. Még egyet. Még egyet. Pozitív. Még egy ultrahang, terhességnek nyoma sincs a méhemben. Méhen kívüli terhesség, ami a hasüreg felé vérzik.
Ott ültem az ölemben Jancsival, és egy határozott utasítással, hogy azonnal és rögtön kórházba kell mennem, nem vihetem haza a gyerekekt az oviból, de még jancsit sem, gyorsan találjak valakit, aki odajön a kórházba, és onnan elviszi. Mert nekem azonnal kórházba kell mennem, taxival. Aztán rájöttünk, hogy nincs nálam autós ülés, úgy taxizni sem illik. Hívtam sorban a barátokat, senki nem vette fel, egyetem volt még. Én úgy éreztem, hogy egy kicsit túl van pörögve az egész, hiszen már két hete tüneteket okoz ez a terhesség, tényleg életveszélyben voltam, de most sem nagyobban, mint eddig. Végül telefonvégre kaptam egy kedves barátomat, Zsuzsát, akivel a két év alatt egyetlen alkalommal sikerült összefutnom, múlt pénteken. Lemondta minden dolgát, és jött. Hazamentünk szabálytalanul az autósülésekért, elhoztuk a nagyokat az oviból. Addigra már régóta hármasban voltak az óvónénivel, az óvodaidőnek vége volt, várták, hogy találjak valakit, aki elhozza őket. Örültek, hogy még találkoztunk, mielőtt a kórházba mentem volna.
Az óvodából már gyerekestül a kórházhoz mentünk, elbúcsúztam mindenkitől, és besétáltam. A nőgyógyászom kétpercenként telefonált a kórházba, hogy hol vagyok, nagyon aggódott. Hát igen, nem éppen az utasításoknak megfelelően jártam el, amikor még összeszedtem a gyerekeket a kórház előtt...
Kaptam ágyat, megvizsgáltak, örültek, hogy reggel óta nem ettem, kész vagyok a műtétre. Azért még vártuk a vér-leletet, azon belül a terhességi hormonszintet. Meg is érkezett, és kiderült, hogy nagyon alacsony. Jó eséllyel vagy olyan kicsi az embriócska, hogy nem látnák, ha műtenének, vagy elhalt magától, és akkor akár műtét nélkül visszahúzódhat. Harmadik lehetőségként felmerült a gyógyszeres kezelés, de elvetettük, mert akkor abba kellett volna hagynom a szoptatást, hiszen ez egy enyhe kemoterápiát jelent.
Vártunk. Este úgy döntöttek, aznap már nem műtenek, vacsorázhattam. Andris behozta Jancsit szopni, kicsit megnyugodtunk, hogy nincs akut életveszély. Czirmos nagymamáék másnap délelőtt indultak segíteni Andrisnak a gyerekek körül, nem lehetett tudni, mikor mehetek haza.
Másnap reggel újabb vérkép, vizsgálat, nem változott semmi. Dél körül hazaengedtek azzal, hogy vasárnap este be kell feküdnöm, hétfőn műtenek. De addig is, ha bármikor fáj, vérzik, vagy bármi, azonnal szaladjak vissza mentővel, mert az akut vérzés lehetősége fennáll.
Nagyon örültem, mert így részt vehettem a gyerekek óvodai karácsonyi előadásán. (Képek majd jönnek, elfelejtettük letölteni Czirmos gépéről) Nagyon édesek voltak, Misi volt József, Erzsó két szöveget is kapott, amiket tökéletesen tudott már, de az előadáson kis segítségre szorult. Össze volt zavarodva ő is, már átlátta, hogy baj van.
Vasárnap Misi szülinapja. Nagy négyévesem. Mise után ünnepeltük, Berci is megérkezett a nővérével, Ágival. Misi nagyon örült az ajándékoknak, az oroszkrém-tortának, talán legjobban a négy marcipánfigurának, amiket azonnal felfalt.
Nekem hamarosan vissza kellett mennem a kórházba. Andris vitt be, velem is maradt a vizsgálatok alatt, együtt döntöttünk: ha nem feleződött meg a hormonszint a két nap alatt, akkor másnap műtét. A másik lehetőség az lett volna, hogy megfigyelnek, pár napont vissza kellett volna mennem, de akkor is 50%, hogy műtét lett volna a vége, de a hirtelen vérzés lehetősége megmaradt volna. Nekem már elegem volt az állandó életveszélyből, azt sem akartam, hogy végül a költözés körül kelljen még műteni is, vagy a kezelést a magyar egészségügyben is folytatni kelljen.
Hétfő reggel - dec. 23. - tehát koplaltam megint. Andris már úton volt Jancsival a reggeli szoptatáshoz, amikor görcsölni kezdtem. A műtéti tervben második voltam, végül nem is hoztak előbbre, de alig bírtam már a fájdalmat, mire sorra kerültem. Újra véreztem a hasüreg irányába, de az ultrahangon látszott, hogy nem életveszélyes mértékben. Legalább nem volt kétségem afelől, hogy ennek most meg kell lennie, jó, hogy a műtét mellett döntöttünk.
Altatás, műtét, ébredés, fájdalom. Őszintén szólva sokkal kisebb fájdalom, mint műtét előtt. Estére már sétálhattam, vacsorázhattam. A legjobban a vállam fájt, valahogy rosszul fektethettek, mert borzasztóan elgémberedtem. A műtét jól sikerült, a jobb petevezetőmet ki kellett szedni, teljesen szét volt szakadva, csoda, hogy nem okozott végzetes vérzést. Hála Istennek.
24-én délelőtt hazamehettem, és kisebb-nagyobb hasfájásokkal, de boldogan ünnepelhettünk. A gyerekek kérdezgettek, hogy miért nem lehetett ezt a babát is megtartani, nehéz volt elmagyarázni nekik. Ahogy Márta fogalmazta, kaptunk egy saját karácsonyi angyalkát.
Czirmos és Jankó-Papi hatalmasat segített, nagyon köszönjük!!!
Az ünnepről később írok. Boldog Karácsonyt!
2013. december 16., hétfő
Hétvége, készülődés
Pihenős hétvége volt, azt a kis izgalmat leszámítva, hogy a szombat délelőttöt kórházban töltöttük.
A St. Anna Kinderspitalban kezdtünk, de onnan átküldtek minket a szomszéd kórházba, ott van baleseti ügyelet. Egy metrómegálló, nem egy nagy táv, de Andris autóval vitt a kórházig, és mivel úgy volt, hogy jön is értünk, nem hámoztam ki az alvó babát az autósülésből, hanem azzal együtt cipeltem. Hát most cipelhettem át a másik kórházba, nem volt könnyű. Sebaj, odaértünk, Jancsi még mindig aludt, megkerestem a baleseti részleget, ahol az ággyal együtt odatolt fekvőbetegektől elkezdve, idősebbek és fiatalabbak együtt várakoztunk. Jancsi felébredt, mindenkit megmosolyogtatott, máris megérte elmenni a kórházig. Nagyon hamar behívtak minket, úgy látszik, azért figyeltek, hogy egy félévessel ne kelljen sokat várni. Az orvos nézegette a vállát - mint én otthon, és ugyanúgy semmit nem talált, mint én otthon. De Jancsi sírt, ha mozgattuk, lógatta a karját, nem nyúlt a játékokért, és nem tudott mászni sem. Aztán kiderült, hogy a könyöke volt a ludas. Persze, ahogy kimondta a "rotatio dolorosa" szót, nekem is beugrott, hogy az orsócsont feje ki tud ugrani, ha a baba támaszkodik a kezén, miközben elesik. A doktór úr párszor kinyújtotta Jancsi kezét, hogy visszakattanjon minden a helyére, persze hatalmas sírás támadt, aztán kiküldött minket, hogy várjunk tíz percet, ha csak ennyi volt a baj, addigra rendesen mozgatni fogja a karját. Még utánunk küldött egy ápolót egy lufivá fújt gumikesztyűvel. Tíz perc múlva kutya baja nem volt Jancsinak, csak unatkozott a lufi ellenére is, mászni akart. További fél órát vártunk a zárójelentésre, de addigra Jancsi is elfáradt (a sírás mindenkit zavart), meg nekem is elegem lett, Andris már várt a parkolóban, megszöktünk a jelentés nélkül.
A gyerekek nagyon várták a Türkenschanz-parkot, én viszont aznap még semmit nem ettem. a megoldás: Andris játszóterezett velük, én meg az alvó Jancsival beültem a park éttermébe. Luxus-reggeli volt, békén, egyedül, a pincér szemmel láthatóan sajnált, amiért nincs társaságom, de nekem nagyon jól esett zavartalanul enni.
Délután Andris aludt, én a gyerekszobában bábelőadást néztem Erzsó közreműködésével, mesét olvastam, Misi felolvasta nekem a Zengő ABC-t, jó volt nagyon. Misi a Zengő ABC-t nagyjából tudja fejből. De követi a szemével, és ha elakad, hősiesen elolvas egy szót, hogy eszébe jusson a következő sor. Nagyon ügyes, kis majdnem-négyévesem.
Este hajmosásos nagy fürdés, Andris kivételesen rendet rakott a gyerekszobában, így ő választhatta ki az esti mesét, böngészőztek. Aztán a kicsik elaludtak, én meg előszedtem a csellómat gyakorolni a másnapi misére. Átküldtek nekem egy kamara-darabot is, mire kettőt pislantottam, fél 11 lett, de a darab közepe még nem ment jól. Az sem használt persze, hogy sosem hallottam még ezt a darabot, és csak cselló-szólamot kaptam, partitúrát nem, fogalmam sem volt, hogy fog ez összeállni. Andris is meg volt ijedbe, mi lesz, ha Jancsi sikít - jókedvében is szokott, jó hangosan, és ki kell vinni, a nagyokat egyedül még azért nem lehet bent hagyni, hozzám nem jöhetnek, ha csellózom. Megegyeztünk, hogy kivételesen egyedül megyek a reggeli misére, Andris meg majd este.
A mise gyönyörű volt, előtte mindent el tudtunk próbálni - csak a kamara-darabot nem, mert a vezető furulyásunk a ministránsokat is vezeti, és velük volt elfoglalva. A többiek persze játszották már ezt együtt, csak én nem. Jobb híján (és a legjobbat választva) sürgős segítséget kértem a Szentlélektől, aki ügyesen el is játszotta nekem a darabot, csak egyszer vesztettem el a fonalat, de az szinte nem is hallatszott.
Délután Andris parkourozott, mi meg Misi egyik barátjához mentünk születésnapot ünnepelni. Ez olyan igazi kis otthoni gyerekzsúr volt, amilyenhez mi is szokva vagyunk. A lakás sem volt olyan steril, látszott, hogy sok gyerek lakik benne, otthonos volt nagyon. A buli hatig tartott, de annyira élvezték, hogy fél hétkor sem akartak hazamenni még, végül kölcsönkaptunk egy társasjátékot, és búcsúajándékokkal felszerelkezve nagy nehezen hazaautóztunk.
Este megint fájt a hasam, csütörtökön megyek orvoshoz, jó lesz megtudni, mi görcsölget.
Ma pedig mézeskalácsot sütök és habkarikát. Nyakunkon a Karácsony! :)
A St. Anna Kinderspitalban kezdtünk, de onnan átküldtek minket a szomszéd kórházba, ott van baleseti ügyelet. Egy metrómegálló, nem egy nagy táv, de Andris autóval vitt a kórházig, és mivel úgy volt, hogy jön is értünk, nem hámoztam ki az alvó babát az autósülésből, hanem azzal együtt cipeltem. Hát most cipelhettem át a másik kórházba, nem volt könnyű. Sebaj, odaértünk, Jancsi még mindig aludt, megkerestem a baleseti részleget, ahol az ággyal együtt odatolt fekvőbetegektől elkezdve, idősebbek és fiatalabbak együtt várakoztunk. Jancsi felébredt, mindenkit megmosolyogtatott, máris megérte elmenni a kórházig. Nagyon hamar behívtak minket, úgy látszik, azért figyeltek, hogy egy félévessel ne kelljen sokat várni. Az orvos nézegette a vállát - mint én otthon, és ugyanúgy semmit nem talált, mint én otthon. De Jancsi sírt, ha mozgattuk, lógatta a karját, nem nyúlt a játékokért, és nem tudott mászni sem. Aztán kiderült, hogy a könyöke volt a ludas. Persze, ahogy kimondta a "rotatio dolorosa" szót, nekem is beugrott, hogy az orsócsont feje ki tud ugrani, ha a baba támaszkodik a kezén, miközben elesik. A doktór úr párszor kinyújtotta Jancsi kezét, hogy visszakattanjon minden a helyére, persze hatalmas sírás támadt, aztán kiküldött minket, hogy várjunk tíz percet, ha csak ennyi volt a baj, addigra rendesen mozgatni fogja a karját. Még utánunk küldött egy ápolót egy lufivá fújt gumikesztyűvel. Tíz perc múlva kutya baja nem volt Jancsinak, csak unatkozott a lufi ellenére is, mászni akart. További fél órát vártunk a zárójelentésre, de addigra Jancsi is elfáradt (a sírás mindenkit zavart), meg nekem is elegem lett, Andris már várt a parkolóban, megszöktünk a jelentés nélkül.
A gyerekek nagyon várták a Türkenschanz-parkot, én viszont aznap még semmit nem ettem. a megoldás: Andris játszóterezett velük, én meg az alvó Jancsival beültem a park éttermébe. Luxus-reggeli volt, békén, egyedül, a pincér szemmel láthatóan sajnált, amiért nincs társaságom, de nekem nagyon jól esett zavartalanul enni.
Délután Andris aludt, én a gyerekszobában bábelőadást néztem Erzsó közreműködésével, mesét olvastam, Misi felolvasta nekem a Zengő ABC-t, jó volt nagyon. Misi a Zengő ABC-t nagyjából tudja fejből. De követi a szemével, és ha elakad, hősiesen elolvas egy szót, hogy eszébe jusson a következő sor. Nagyon ügyes, kis majdnem-négyévesem.
Este hajmosásos nagy fürdés, Andris kivételesen rendet rakott a gyerekszobában, így ő választhatta ki az esti mesét, böngészőztek. Aztán a kicsik elaludtak, én meg előszedtem a csellómat gyakorolni a másnapi misére. Átküldtek nekem egy kamara-darabot is, mire kettőt pislantottam, fél 11 lett, de a darab közepe még nem ment jól. Az sem használt persze, hogy sosem hallottam még ezt a darabot, és csak cselló-szólamot kaptam, partitúrát nem, fogalmam sem volt, hogy fog ez összeállni. Andris is meg volt ijedbe, mi lesz, ha Jancsi sikít - jókedvében is szokott, jó hangosan, és ki kell vinni, a nagyokat egyedül még azért nem lehet bent hagyni, hozzám nem jöhetnek, ha csellózom. Megegyeztünk, hogy kivételesen egyedül megyek a reggeli misére, Andris meg majd este.
A mise gyönyörű volt, előtte mindent el tudtunk próbálni - csak a kamara-darabot nem, mert a vezető furulyásunk a ministránsokat is vezeti, és velük volt elfoglalva. A többiek persze játszották már ezt együtt, csak én nem. Jobb híján (és a legjobbat választva) sürgős segítséget kértem a Szentlélektől, aki ügyesen el is játszotta nekem a darabot, csak egyszer vesztettem el a fonalat, de az szinte nem is hallatszott.
Délután Andris parkourozott, mi meg Misi egyik barátjához mentünk születésnapot ünnepelni. Ez olyan igazi kis otthoni gyerekzsúr volt, amilyenhez mi is szokva vagyunk. A lakás sem volt olyan steril, látszott, hogy sok gyerek lakik benne, otthonos volt nagyon. A buli hatig tartott, de annyira élvezték, hogy fél hétkor sem akartak hazamenni még, végül kölcsönkaptunk egy társasjátékot, és búcsúajándékokkal felszerelkezve nagy nehezen hazaautóztunk.
Este megint fájt a hasam, csütörtökön megyek orvoshoz, jó lesz megtudni, mi görcsölget.
Ma pedig mézeskalácsot sütök és habkarikát. Nyakunkon a Karácsony! :)
2013. december 14., szombat
Az elmúlt két héten
Az elmúlt két héten háromszor voltam a Karlsplatz-on puncsot inni a kollégáimmal, különböző ürügyekkel. Volt egy két napos szeminárium arról, hogy hogyan kell EU-pályázatot nyerni, három nappal később megtudtam, hogy (valószínűleg) nem nyert az aktuális EU-pályázatom. Most már legalább tudom, hogy miért.
Aztán leadtam a Balatonról és a gravitációról szóló cikkemet, immáron a harmadik folyóiratnak, miután két másik már elutasította. Végül pedig jött erre két hétre egy programozó kolléga Lengyelországból, és kiderült, hogy egy rangos folyóirat megjelentet egy különszámot természetvédelem és távérzékelés témában. A határidő holnap van.
Szóval dolgoztunk. Hétfőn Móni, a gyerekvigyázónk nem ért rá, úgyhogy dolgozhattam békén éjszakába, akkor készült el a cikk szövegének az első, nagyon kezdetleges változata (kb. éjfélig). Kedden volt Misivel az utolsó úszás, úgyhogy csak kora délutánig dolgoztam. Az úszáson volt egy olyan feladat, hogy egy úszó matracról kellett a vízbe ugrani, és onnan elevickélni a medence pár méterre levő széléig. Misinek is sikerült, egy-két tempót már egész jól úszik, ha éppen nem ijed meg.
Ez már nem az első cikkem, de abban az élményben még sosem volt részem, hogy a társszerzők tényleg együtt dolgoznak; szinte minden fejezetet más írt, én csak összefésültem a javaslatokat. Egyszerre tényleg többen dolgoztunk párhuzamosan, napról napra egyre pontosabban működött a térképezési módszerünk, amiről a cikk szól. Szerdán már a kész szöveget küldtük körbe a társszerzőkkel, csütörtök éjfélre lefutottak az utolsó számítások, éjjel három körül készen voltak az ábrák, meg volt írva a cikk. Tegnap tehát hajnali négyre otthon voltam, Roni elintézte a reggelt, megreggeliztette és csöndben elvitte az oviba a gyerekeket, én kilenc körül felkeltem, bementem dolgozni.
Megkaptam a korrektúrákat a nyolc társszerző közül héttől, újrarajzoltuk az ábrák felét, bíbelődtünk a megfogalmazásokkal, lerövidítettük, ahol tudtuk, megebédeltünk.
Délután felé már a formázással szenvedtünk (elvileg Word-ben könnyen lehet automatikus alfejezet-számozást csinálni, ugye), a programozó cimborám összeillesztgette a fotókat, a biológus kolléganő ráncba szedte a statisztikát. Este hatkor kinyomtattuk a végleges szöveget (31 oldal ábrák nélkül), és hárman leültünk átolvasni, hibákat keresni. Tíz körül mindenki elolvasta már részletesen, a nyomtatott példányokról átvittük a javításokat, vitatkoztunk a megfogalmazásokon. Fontos volt, hogy az informatikus is értse a biológiát, a biológus is lássa, hogyan számol a gép. Éjfélre kész volt, kivéve az alfejezet-számozást.
Kimentünk az operaház elé, bekaptunk egy éjjel-nappal pizzaszeletet, elköszönt a lengyel kolléga.
Ja, mindeközben az egyetem épületében a geodéta hallgatók évzáró bulit tartottak, jöttek-mentek, felhallatszott a zene, meg a forralt bor illata, meg a tűsarkú csizmák kopogása a folyosón.
Elkezdtem az elektronikus leadás folyamatát, regisztráltam, kitöltöttem a kilenc szerző elérhetőségeit, közben a biológus kolléganő átnézte még egyszer a formai követelményeket, és véglegesítette a formázást. Találtunk egy-két utolsó pillanatos hibát, utánaolvastunk még pár cikknek, kimásoltuk külön a címoldalt, a rövidebb meg a hosszabb összefoglalót.
És akkor rábukkantunk egy kitételre a folyóirat követelményeiben: ötezer szónál hosszabb kéziratot be sem vesznek, kivéve különlegesen indokolt esetben. Különszámoknál a határ kétezer szó. Ennek körülbelül a kétszerese volt a dolgozat.
Nem álltunk neki lerövidíteni, inkább megpróbáltam úgy megfogalmazni a kísérőlevelet a főszerkesztőnek, hogy legalább egyszer elolvassák az anyagot, mielőtt megszámolják, hány szó. Éjjel kettő körül jártunk.
Feltöltöttem a fájlokat, a szöveget, az ábrákat, az összefoglalókat, a táblázatokat, mindent. Ilyenkor az elektronikus kéziratkezelő rendszer összerakja egy dokumentumba a teljes leadott anyagot, amit le kell tölteni, és még egyszer átnézni, mielőtt véglegesítjük a leadást.
Ez a letöltés nem működött. Mindig megszakadt, aztán újraindítottuk. A huszadik próbálkozásnál végül megérkezett a dokumentum, átfutottuk még egyszer. Kiderült, hogy a szöveg sorait nem kell számozni a leadott kéziratban, mert azt automatikusan megcsinálta a folyóirat rendszere, így duplán lettek sorszámozva a sorok. Az is kiderült, hogy az utolsó táblázatnál az oldalbeállítást át kell alakítani állóról fekvő formátumra, mert le van vágva a széle.
Nem lehet véglegesíteni, le kell adni újra.
Kiszedtük a sorszámokat, átrendeztük a táblázatot, megformáztuk még egyszer, feltöltöttük. Összerakta a rendszer a dokumentumot, kiírta, hogy le lehet tölteni, át lehet nézni, mielőtt véglegesítik.
Nem lehetett letölteni. Mivel az előbb is huszadikra sikerült, újra és újra megpróbáltam. Megpróbáltam mindenféle beállításokat, megnéztem a neten a leírást, próbáltam újra és újra, mindig elkezdte, de megszakadt. Elkezdtem strigulázni, hogy hányszor próbálom meg. Kikapcsoltam és újraindítottam a gépet, megpróbáltam másik számítógépről, nem ment. A századik strigula után találtam valahol egy linket, az írták, hogy élőben nyújtanak segítséget chat-en keresztül. És tényleg: hajnali fél négykor, valahol a világhálón volt egy szegény ürge, akinek leírtam a problémát, és válaszolt. Elnézést kért a kiadó nevében. Leírta, hogyan kell eltüntetni a böngészőből a hibanaplót és újra próbálkozni. Végül megállapította, hogy túl nagyok a feltöltött adataim.
Megjegyzem, nem csoda: a kiadó nyomdai minőségű, nagy felbontású ábrákat kér, és én 90 négyzetkilométert ábrázoltam a térképeimen. Végül a legnagyobb, legbonyolultabb térképet legyártottuk még egyszer, kicsit rosszabb minőségben. Közben a chat-es segítőm automatikusan kilépett, mert nem válaszoltam neki a megadott időn belül.
Feltöltöttük a kéziratot még egyszer a kiadó oldalára (a német biológus kolléganő még mindig ott volt velem), összerakta a gép a dokumentumot. Csont nélkül elsőre letöltöttük. Átnéztük még egyszer ketten, amennyire tüzetesen hajnali négy körül az ember egy automatikusan tördelt szöveget ellenőrizni tud. Véglegesítettük az anyagot, készen voltunk. Negyed öt.
Koccintottunk a lengyel srác maradék meggyes vodkájával, majd hazabicikliztem.
Ma Roni fél kilenc körül ébresztett. Azt mondta, Jancsi átesett a kezén valahogy négykézláb, nem mozgatja rendesen, nem tudni, baj van-e vele. Nézegettük kicsit, tényleg be volt dagadva, nem mozgatta, ha hozzányúltunk, fájdalmasan sírt. Ficam.
A gyerekek még nem reggeliztek, mindenki pizsamában.
Negyed óra múlva már mindenki az autóban ült, gurultunk a kórházba, kitettük Jancsit és Ronit. Erzsóval és Misivel beültünk a kedvenc kávézómba, a Salettl-be reggelizni, amíg Jancsit vizsgálták. A Salettl, ahogy a nevéből is ki lehet találni, egy kis pavilon a hegyoldalban egy park tetején az ovi fölött. Letelepedtünk, került frissen facsart narancslé és habos forró csoki, lágytojás és Mohr im Hemd (Misi kedvence). Sütött a nap, vágni lehetett a cigarettafüstöt a kávézóban. A gyerekeknek azt ígértem, ha Roniék nem kerülnek elő, utána a Türkenschanzpark-ba megyünk játszóterezni. Roni hívott, hogy Jancsinak a könyöke ficamodott ki, de már helyrerántotta az orvos. Jaj, mondta a két nagy gyerek, akkor hogy megyünk játszótérre?
Visszaautózunk Roniékért a kórházba, aztán irány a Türkenschanzpark. Ott Roni beült az alvó Jancsival az ottani Café-ba, és eltüntetett egy steak-szendvicset, amíg mi játszóterezünk. Ragyogott a nap, minden jóra fordult.
Aztán leadtam a Balatonról és a gravitációról szóló cikkemet, immáron a harmadik folyóiratnak, miután két másik már elutasította. Végül pedig jött erre két hétre egy programozó kolléga Lengyelországból, és kiderült, hogy egy rangos folyóirat megjelentet egy különszámot természetvédelem és távérzékelés témában. A határidő holnap van.
Szóval dolgoztunk. Hétfőn Móni, a gyerekvigyázónk nem ért rá, úgyhogy dolgozhattam békén éjszakába, akkor készült el a cikk szövegének az első, nagyon kezdetleges változata (kb. éjfélig). Kedden volt Misivel az utolsó úszás, úgyhogy csak kora délutánig dolgoztam. Az úszáson volt egy olyan feladat, hogy egy úszó matracról kellett a vízbe ugrani, és onnan elevickélni a medence pár méterre levő széléig. Misinek is sikerült, egy-két tempót már egész jól úszik, ha éppen nem ijed meg.
Ez már nem az első cikkem, de abban az élményben még sosem volt részem, hogy a társszerzők tényleg együtt dolgoznak; szinte minden fejezetet más írt, én csak összefésültem a javaslatokat. Egyszerre tényleg többen dolgoztunk párhuzamosan, napról napra egyre pontosabban működött a térképezési módszerünk, amiről a cikk szól. Szerdán már a kész szöveget küldtük körbe a társszerzőkkel, csütörtök éjfélre lefutottak az utolsó számítások, éjjel három körül készen voltak az ábrák, meg volt írva a cikk. Tegnap tehát hajnali négyre otthon voltam, Roni elintézte a reggelt, megreggeliztette és csöndben elvitte az oviba a gyerekeket, én kilenc körül felkeltem, bementem dolgozni.
Megkaptam a korrektúrákat a nyolc társszerző közül héttől, újrarajzoltuk az ábrák felét, bíbelődtünk a megfogalmazásokkal, lerövidítettük, ahol tudtuk, megebédeltünk.
Délután felé már a formázással szenvedtünk (elvileg Word-ben könnyen lehet automatikus alfejezet-számozást csinálni, ugye), a programozó cimborám összeillesztgette a fotókat, a biológus kolléganő ráncba szedte a statisztikát. Este hatkor kinyomtattuk a végleges szöveget (31 oldal ábrák nélkül), és hárman leültünk átolvasni, hibákat keresni. Tíz körül mindenki elolvasta már részletesen, a nyomtatott példányokról átvittük a javításokat, vitatkoztunk a megfogalmazásokon. Fontos volt, hogy az informatikus is értse a biológiát, a biológus is lássa, hogyan számol a gép. Éjfélre kész volt, kivéve az alfejezet-számozást.
Kimentünk az operaház elé, bekaptunk egy éjjel-nappal pizzaszeletet, elköszönt a lengyel kolléga.
Ja, mindeközben az egyetem épületében a geodéta hallgatók évzáró bulit tartottak, jöttek-mentek, felhallatszott a zene, meg a forralt bor illata, meg a tűsarkú csizmák kopogása a folyosón.
Elkezdtem az elektronikus leadás folyamatát, regisztráltam, kitöltöttem a kilenc szerző elérhetőségeit, közben a biológus kolléganő átnézte még egyszer a formai követelményeket, és véglegesítette a formázást. Találtunk egy-két utolsó pillanatos hibát, utánaolvastunk még pár cikknek, kimásoltuk külön a címoldalt, a rövidebb meg a hosszabb összefoglalót.
És akkor rábukkantunk egy kitételre a folyóirat követelményeiben: ötezer szónál hosszabb kéziratot be sem vesznek, kivéve különlegesen indokolt esetben. Különszámoknál a határ kétezer szó. Ennek körülbelül a kétszerese volt a dolgozat.
Nem álltunk neki lerövidíteni, inkább megpróbáltam úgy megfogalmazni a kísérőlevelet a főszerkesztőnek, hogy legalább egyszer elolvassák az anyagot, mielőtt megszámolják, hány szó. Éjjel kettő körül jártunk.
Feltöltöttem a fájlokat, a szöveget, az ábrákat, az összefoglalókat, a táblázatokat, mindent. Ilyenkor az elektronikus kéziratkezelő rendszer összerakja egy dokumentumba a teljes leadott anyagot, amit le kell tölteni, és még egyszer átnézni, mielőtt véglegesítjük a leadást.
Ez a letöltés nem működött. Mindig megszakadt, aztán újraindítottuk. A huszadik próbálkozásnál végül megérkezett a dokumentum, átfutottuk még egyszer. Kiderült, hogy a szöveg sorait nem kell számozni a leadott kéziratban, mert azt automatikusan megcsinálta a folyóirat rendszere, így duplán lettek sorszámozva a sorok. Az is kiderült, hogy az utolsó táblázatnál az oldalbeállítást át kell alakítani állóról fekvő formátumra, mert le van vágva a széle.
Nem lehet véglegesíteni, le kell adni újra.
Kiszedtük a sorszámokat, átrendeztük a táblázatot, megformáztuk még egyszer, feltöltöttük. Összerakta a rendszer a dokumentumot, kiírta, hogy le lehet tölteni, át lehet nézni, mielőtt véglegesítik.
Nem lehetett letölteni. Mivel az előbb is huszadikra sikerült, újra és újra megpróbáltam. Megpróbáltam mindenféle beállításokat, megnéztem a neten a leírást, próbáltam újra és újra, mindig elkezdte, de megszakadt. Elkezdtem strigulázni, hogy hányszor próbálom meg. Kikapcsoltam és újraindítottam a gépet, megpróbáltam másik számítógépről, nem ment. A századik strigula után találtam valahol egy linket, az írták, hogy élőben nyújtanak segítséget chat-en keresztül. És tényleg: hajnali fél négykor, valahol a világhálón volt egy szegény ürge, akinek leírtam a problémát, és válaszolt. Elnézést kért a kiadó nevében. Leírta, hogyan kell eltüntetni a böngészőből a hibanaplót és újra próbálkozni. Végül megállapította, hogy túl nagyok a feltöltött adataim.
Megjegyzem, nem csoda: a kiadó nyomdai minőségű, nagy felbontású ábrákat kér, és én 90 négyzetkilométert ábrázoltam a térképeimen. Végül a legnagyobb, legbonyolultabb térképet legyártottuk még egyszer, kicsit rosszabb minőségben. Közben a chat-es segítőm automatikusan kilépett, mert nem válaszoltam neki a megadott időn belül.
Feltöltöttük a kéziratot még egyszer a kiadó oldalára (a német biológus kolléganő még mindig ott volt velem), összerakta a gép a dokumentumot. Csont nélkül elsőre letöltöttük. Átnéztük még egyszer ketten, amennyire tüzetesen hajnali négy körül az ember egy automatikusan tördelt szöveget ellenőrizni tud. Véglegesítettük az anyagot, készen voltunk. Negyed öt.
Koccintottunk a lengyel srác maradék meggyes vodkájával, majd hazabicikliztem.
Ma Roni fél kilenc körül ébresztett. Azt mondta, Jancsi átesett a kezén valahogy négykézláb, nem mozgatja rendesen, nem tudni, baj van-e vele. Nézegettük kicsit, tényleg be volt dagadva, nem mozgatta, ha hozzányúltunk, fájdalmasan sírt. Ficam.
A gyerekek még nem reggeliztek, mindenki pizsamában.
Negyed óra múlva már mindenki az autóban ült, gurultunk a kórházba, kitettük Jancsit és Ronit. Erzsóval és Misivel beültünk a kedvenc kávézómba, a Salettl-be reggelizni, amíg Jancsit vizsgálták. A Salettl, ahogy a nevéből is ki lehet találni, egy kis pavilon a hegyoldalban egy park tetején az ovi fölött. Letelepedtünk, került frissen facsart narancslé és habos forró csoki, lágytojás és Mohr im Hemd (Misi kedvence). Sütött a nap, vágni lehetett a cigarettafüstöt a kávézóban. A gyerekeknek azt ígértem, ha Roniék nem kerülnek elő, utána a Türkenschanzpark-ba megyünk játszóterezni. Roni hívott, hogy Jancsinak a könyöke ficamodott ki, de már helyrerántotta az orvos. Jaj, mondta a két nagy gyerek, akkor hogy megyünk játszótérre?
Visszaautózunk Roniékért a kórházba, aztán irány a Türkenschanzpark. Ott Roni beült az alvó Jancsival az ottani Café-ba, és eltüntetett egy steak-szendvicset, amíg mi játszóterezünk. Ragyogott a nap, minden jóra fordult.
2013. december 12., csütörtök
Sauber Zauber
Ma vendégeink voltak, a gyerekek két ovis társa a mamájukkal. Julia Erzsóval egy nagyságrend, kicsit fiatalabb, Alice olyan 3 éves lehet. Mi már voltunk náluk vendégségben, kedvesek voltak, régóta terveztük, hogy mi is áthívjuk őket. Aztán mindig közbejött valami. Először ők voltak betegek, aztán az egyetlen nagybácsim és az egyik nagynénim érkezett hozzánk pont aznap, amit megbeszéltünk velük, végül én betegedtem meg pont a találkozó napjára. De most végre sikerült.
A tegnapi nap nem ágyban töltöttt részét (valami alhasi görcsöm volt, majdnem kórházba szaladtam vele, de végül nem kellett) ajtó-és ablaksikálással töltöttem, mert porosak voltak, mancsnyomosak és penészesek. Andris mondta is, hogy az ő kedvéért bezzeg nem csináltam meg, de igazából most is az ő kedvéért vettem rá magam, magamtól eszembe sem jutott volna. :)
Ma pedig a szokásos rendrakással kezdődő, porszívózós, felmosós kört jártam végig, miközben ebédet is főztem, meg ugye Jancsiztam. Jancsi megnehezíti kicsit a hétköznapokat az ügyességével, valami megtetzik neki, feláll, de onnan nem tud elmozdulni, sír. Vagy felborul, na, attól én is sírnék, akkorákat koppan a kis feje. Vagy megszerzi, amit akar, de akkor meg is eszi, ami nem túl biztonságos a gombácskás ragasztószalagok világában (Erzsó kapta a névnapjára, és nagyon lelkesen ragasztja mindenhova, a kedvence, de sajnos fullasztó, ha félrenyelik).
Ráadásul belebonyolódtam a "már tavaszig nem fog kelleni - mehet a dobozba" ruhadarabok elpakolásába, ami szintén értelmes, de nem pont ma kellett volna nekilátnom.
No, de lényeg a lényeg, rend lett és tisztaság, sőt még ebéd is, mehettünk a gyerekekért Jancsival.
A vendégek háromkor érkeztek, addigra kitaláltam, hogy kisütök egy tepsi mézeskalácsot, és a frissen beszerzett ételfestékkel megszínezek hozzá mázat, aztán a gyerekek írókázhatnak. Nagyon tetszett nekik. Mi meg addig beszélgettünk Elisabettel, aki a mamájuk, gyereknevelésről, erről-arról. Nagyon szeretett volna segíteni nekem az íróka-készítésben, mindig keresett valamit, nyitogatta a szekrényeimet, hát odabenn bizony én is nehezen találom meg, amit keresek, így jár, aki csak a látható helyeken tart rendet. Gyönyörűen berendeztem egyszer valamikor régen azokat a szekrényeket, de hol van az már... Nem baj, így is szép tőlem, ameddig eljutottam. Elisabet meg rögtön elkezdett nagy zavarában arról áradozni, hogy hogy csodál, hogy a három gyerekkel egyedül ilyen állapotokat tudok létrehozni. Jót mosolyogtam rajta.
Erzsó és Julia nagyon kedvesen eljátszottak, a festegetés előtt megebédeltették a babákat. Julia már az ajtóban azt kérdezte, hogy Erzsó hol tartja a tündéreket, sokáig gondolkoztam, mire rájöttem, hogy Erzsó tíz centi magas babáit keresi, amik közül az egyiknek van egy szárnyas ruhácskája is. Ők voltak az asztaltársaság. Az óvodába a gyerekek minden hétfőn bevihetnek egy otthoni játékot, így a gyerekek már ismerik a többiek kedvenceit.
Szóval jó volt, megérte varázsolni, hokus-pokus-wusch. És most kihozom a szennyestartóba már be nem férő kupacot a mosókonyhából. És kiteregetek.
A tegnapi nap nem ágyban töltöttt részét (valami alhasi görcsöm volt, majdnem kórházba szaladtam vele, de végül nem kellett) ajtó-és ablaksikálással töltöttem, mert porosak voltak, mancsnyomosak és penészesek. Andris mondta is, hogy az ő kedvéért bezzeg nem csináltam meg, de igazából most is az ő kedvéért vettem rá magam, magamtól eszembe sem jutott volna. :)
Ma pedig a szokásos rendrakással kezdődő, porszívózós, felmosós kört jártam végig, miközben ebédet is főztem, meg ugye Jancsiztam. Jancsi megnehezíti kicsit a hétköznapokat az ügyességével, valami megtetzik neki, feláll, de onnan nem tud elmozdulni, sír. Vagy felborul, na, attól én is sírnék, akkorákat koppan a kis feje. Vagy megszerzi, amit akar, de akkor meg is eszi, ami nem túl biztonságos a gombácskás ragasztószalagok világában (Erzsó kapta a névnapjára, és nagyon lelkesen ragasztja mindenhova, a kedvence, de sajnos fullasztó, ha félrenyelik).
Ráadásul belebonyolódtam a "már tavaszig nem fog kelleni - mehet a dobozba" ruhadarabok elpakolásába, ami szintén értelmes, de nem pont ma kellett volna nekilátnom.
No, de lényeg a lényeg, rend lett és tisztaság, sőt még ebéd is, mehettünk a gyerekekért Jancsival.
A vendégek háromkor érkeztek, addigra kitaláltam, hogy kisütök egy tepsi mézeskalácsot, és a frissen beszerzett ételfestékkel megszínezek hozzá mázat, aztán a gyerekek írókázhatnak. Nagyon tetszett nekik. Mi meg addig beszélgettünk Elisabettel, aki a mamájuk, gyereknevelésről, erről-arról. Nagyon szeretett volna segíteni nekem az íróka-készítésben, mindig keresett valamit, nyitogatta a szekrényeimet, hát odabenn bizony én is nehezen találom meg, amit keresek, így jár, aki csak a látható helyeken tart rendet. Gyönyörűen berendeztem egyszer valamikor régen azokat a szekrényeket, de hol van az már... Nem baj, így is szép tőlem, ameddig eljutottam. Elisabet meg rögtön elkezdett nagy zavarában arról áradozni, hogy hogy csodál, hogy a három gyerekkel egyedül ilyen állapotokat tudok létrehozni. Jót mosolyogtam rajta.
Erzsó és Julia nagyon kedvesen eljátszottak, a festegetés előtt megebédeltették a babákat. Julia már az ajtóban azt kérdezte, hogy Erzsó hol tartja a tündéreket, sokáig gondolkoztam, mire rájöttem, hogy Erzsó tíz centi magas babáit keresi, amik közül az egyiknek van egy szárnyas ruhácskája is. Ők voltak az asztaltársaság. Az óvodába a gyerekek minden hétfőn bevihetnek egy otthoni játékot, így a gyerekek már ismerik a többiek kedvenceit.
Szóval jó volt, megérte varázsolni, hokus-pokus-wusch. És most kihozom a szennyestartóba már be nem férő kupacot a mosókonyhából. És kiteregetek.
2013. december 9., hétfő
Vigyázat, Jancsi-veszély!
Semmi sincs biztonságban, ha jön a mindent megevő, lepakoló, szétgurító Jancsi! Újabban álló formátumban is tetten érhető!
2013. december 8., vasárnap
Adventi idő
Közben pedig mennek a hétköznapok. Andris rengeteget dolgozik, cikkek készülnek, amiket határidőre le is kell adni. Tihanyból egyre inkább az látszik, hogy az üzemszünet előtt már nem foglalkoznak Andris szerződésével, így legkorábban január közepén írhatják meg. Január végén megyünk haza, ad egy kis alapfeszültséget a mindennapjainknak, hogy nincs szerződés, csak szóbeli ígéret. Bízni kell benne, hogy minden egyszerűen fog menni, de egy kis bizonytalanság mindig van bennünk.
Jancsi nagyon nehezen jön ki a betegségből, a nagyoknak is folyik még az orra, én köhécselek, Andris torokfájása jön-megy.
Óvodai barátok hívnak minket játszani, mi már háromszor voltunk kénytelenek lemondani azt a családot, akiket áthívtunk, talán jövő csütörtökön végre átjutnak hozzánk. Penészes a fal, majd eltakarom valamivel. Nem ez a lényeg. De szinte minden napra annyi a feladat, hogy az orrom hegyét is alig tudom kidugni belőlük.
Szeretnék játszani a gyerekekkel. Mesélni nekik. Együtt sütni a mézest, nem egyedül, mert úgy egyszerűbb. Látni őket, az ő világukat, Erzsó képzelet-játékait is csak komoly időráfordítással tudnám követni. Jancsi feláll, felmászik mindenhova, a kispad ülésén tornázik, sokat esik, de már próbál okosan lemászni. Misi bújik, mellém ül, amikor szoptatok, fogja Jancsi kezét. Időt kell szánni rájuk. Sokat.
Ég a második gyertya. Nagyon jól kezdtem ezt az adventet, szinte minden ajándék megvan már, várják, hogy eljussak a borítékok megcímzéséig, a postáig. Úgy terveztem, hogy békésen, minden nap egy keveset haladok majd a takarítással, nem szeretnék nagy hajtást a végén. A gyerekek vágyacskáit még be kell szereznem, még egy-két városi délelőtt.
Szeretnék megnyugodni, leállni, lelkileg is átélni az adventi várakozást, beengedni a Szentírás szavait a szívemig. Szeretnék eljutni gyónni, ha mégoly nehezemre esik is németül...
Szeretnék rengeteg sütit, finomságot, szépséget az ünnepre. Ez az, ami szinte csak nekem fontos, Andris tisztaságot szeretne, és más nem annyira érdekli, a gyerekeknek - bárhogy is lesz - egy kis csoda lesz megint a karácsonyfa és a betlehem.
Szeretnék támasz lenni Andrisnak a munkája után, amikor fáradtan hazaér. Sokszor még akkor látok neki a házimunkának, amiben persze segít, de hiányzik neki is a béke, az itthoni pihenés, a ráfordított idő.
Honnan vegyek ennyi időt? Én idén időt kérek Karácsonyra. Minden adventi napra családtagonként fél órát. Amit nem az alvásból kell elvennem. És még egy félórát imádkozni. Meg talán még tíz percet csak úgy, magamnak. Lehet?
2013. november 28., csütörtök
Koszorú, koszorú, miért vagy olyan...
...olyan másmilyen, mint ahogy elképzeltelek?
Az úgy volt, hogy rátaláltam egy mézecskalács készítős honlapra (mohakonyha.hu), amin olyan gyönyörűségek voltak, hogy egészen elámultam. És elhatároztam, hogy az idei adventi koszorúnk mézeskalácsból lesz, és ugyanolyan szép lesz, mint amazok, természetesen. Na jó, a gyakorlatlanság miatt lehet, hogy kicsit elnagyoltabb lesz, de az nem baj, attól még inkább az enyém.
A gyerekek lelkesek voltak, Andris kevésbé, ő inkább a hagyományos, fenyőillatút szerette volna. Azért kedves volt, és azt mondta, csináljam meg, amit elképzeltem, de jövőre legyen olyan, amilyen lenni szokott. És, hogy betegen miért nem valami egyszerűt csinálok? Én meg jól kiokoskodtam, hogy a fenyőágashoz kint kell kutakodnom a kertben egy csomót, ezt meg a meleg sütő mellett állva, különböző gépek segítségével kis munkával elkészíthetem.
A tésztát tegnap készítettem el, hogy ma délelőtt kisüthessem. Persze azt nem olvastam el elég figyelmesen, hogy mitől lesz olyan szép sima, hogy az állás után még jól át kell gyúrni, így girbegurba göcsörtös lett a kisült tészta, nagy bánatomra. Sebaj, majd a cukormáz elfedi.
Azért délután mégis elővettem a maradék tésztámat, jól meggyúrtam, és előállítottam az egészet sima kivitelben is. Ez már nem békén az asztalon hűlt, hanem a fagyban odakint, hogy még ma befejezhessem. A fölöslegessé vált mézesnek pedig nagyon örültek a gyerekek.
Elkészítettem a mázakat. Azt írta, kristálycukrot daráljak le kávédarálóban, de a kétlaki élet hátránya, hogy egy nem kávézó háziasszony nem biztos, hogy magával viszi a kávédarálót, mákot lehet kapni a boltban is darálva. Szóval daráló Tihanyban, én itt, marad a porcukor. Kétszer átszitálva. Ennek ellenére nem volt elég kisszemű, ezt már az elején láttam, de reménykedtem, hogy elég lesz. Terítőmáznak szép is lett. De hogy 6-8 órát száradjon? Azt már nem, inkább langyos sütőben szárítgattam, három óra alatt meg is száradt.
A mintázásnál jött a neheze, mert szép, finom, vékony mintát terveztem, de a kis lukon nem jött ki a kristályos porcukor, a kétszer átszitált. Nagyobb lukon meg ömlik, nem lehet úgy cifrázni. Csalódott sóhajjal lemondtam a finom mintákról. Húsvéti tojásokra is olyan hajszálvékonyan szoktam rajzolni, rossz volt, hogy ez itt nem megy. Nem baj, majd legközelebb, jövő héten Andris úgyis megy Tihanyba., elhozatom a darálót. A karácsonyfadíszek már csodaszépek lesznek! :)
No, itt a végeredmény. Nem, nem ilyenre gondoltam. De azért szép. És aláteszek holnap pár fenyőgallyat, hogy Andris is örüljön. Kész vagyok a holnapi óvodai koszorú-szentelésre, mehetek gőzölni, és aludni. Jóéjt!
Ja, és Jancsi megtanult felállni. Mindenhova felmászik, sokat esik, de rohamosan ügyesedik.
Az úgy volt, hogy rátaláltam egy mézecskalács készítős honlapra (mohakonyha.hu), amin olyan gyönyörűségek voltak, hogy egészen elámultam. És elhatároztam, hogy az idei adventi koszorúnk mézeskalácsból lesz, és ugyanolyan szép lesz, mint amazok, természetesen. Na jó, a gyakorlatlanság miatt lehet, hogy kicsit elnagyoltabb lesz, de az nem baj, attól még inkább az enyém.
A gyerekek lelkesek voltak, Andris kevésbé, ő inkább a hagyományos, fenyőillatút szerette volna. Azért kedves volt, és azt mondta, csináljam meg, amit elképzeltem, de jövőre legyen olyan, amilyen lenni szokott. És, hogy betegen miért nem valami egyszerűt csinálok? Én meg jól kiokoskodtam, hogy a fenyőágashoz kint kell kutakodnom a kertben egy csomót, ezt meg a meleg sütő mellett állva, különböző gépek segítségével kis munkával elkészíthetem.
A tésztát tegnap készítettem el, hogy ma délelőtt kisüthessem. Persze azt nem olvastam el elég figyelmesen, hogy mitől lesz olyan szép sima, hogy az állás után még jól át kell gyúrni, így girbegurba göcsörtös lett a kisült tészta, nagy bánatomra. Sebaj, majd a cukormáz elfedi.
Azért délután mégis elővettem a maradék tésztámat, jól meggyúrtam, és előállítottam az egészet sima kivitelben is. Ez már nem békén az asztalon hűlt, hanem a fagyban odakint, hogy még ma befejezhessem. A fölöslegessé vált mézesnek pedig nagyon örültek a gyerekek.
Elkészítettem a mázakat. Azt írta, kristálycukrot daráljak le kávédarálóban, de a kétlaki élet hátránya, hogy egy nem kávézó háziasszony nem biztos, hogy magával viszi a kávédarálót, mákot lehet kapni a boltban is darálva. Szóval daráló Tihanyban, én itt, marad a porcukor. Kétszer átszitálva. Ennek ellenére nem volt elég kisszemű, ezt már az elején láttam, de reménykedtem, hogy elég lesz. Terítőmáznak szép is lett. De hogy 6-8 órát száradjon? Azt már nem, inkább langyos sütőben szárítgattam, három óra alatt meg is száradt.
A mintázásnál jött a neheze, mert szép, finom, vékony mintát terveztem, de a kis lukon nem jött ki a kristályos porcukor, a kétszer átszitált. Nagyobb lukon meg ömlik, nem lehet úgy cifrázni. Csalódott sóhajjal lemondtam a finom mintákról. Húsvéti tojásokra is olyan hajszálvékonyan szoktam rajzolni, rossz volt, hogy ez itt nem megy. Nem baj, majd legközelebb, jövő héten Andris úgyis megy Tihanyba., elhozatom a darálót. A karácsonyfadíszek már csodaszépek lesznek! :)
No, itt a végeredmény. Nem, nem ilyenre gondoltam. De azért szép. És aláteszek holnap pár fenyőgallyat, hogy Andris is örüljön. Kész vagyok a holnapi óvodai koszorú-szentelésre, mehetek gőzölni, és aludni. Jóéjt!
Ja, és Jancsi megtanult felállni. Mindenhova felmászik, sokat esik, de rohamosan ügyesedik.
2013. november 25., hétfő
H. Martin, Lanternenfest Nov. 8.
Persze ez még Márton-nap előtt volt, de ha kimaradt is, muszáj megemlítenem, mert fontos esemény volt. Nagy titkolózással készültek rá, nem is tudtunk meg semmit arról, hogy mivel készülnek az óvodások az esti ünnepségre. Én mindenesetre szépen megmostam Erzsó haját, kibontva hagytam, hogy csak egy fonott tincs fogja le koszorúként a haját. Gyönyörű volt, nagyon szeretem így.
Csakhogy amikor megérkeztem az óvodába délben a gyerekekért, Erzsó azzal szaladt hozzám, hogy neki rossz a haja. Micsoda? Azazhogy tessék? Miért? Addigra Tante Monika is elindult felénk, és nagyon komoly arccal megkért, hogy fogjam össze Erzsó haját az esti ünnepre. Még mindig nem értettem, de amikor erzsó odébb ment, Monika elmagyarázta, hogy titok, de Erzsó játsza este Szt. Mártont a kis színdarabjukban, és a haja beleakad a köpenyébe, hogy a sisaklevétellel járó sikítást ne is emlegessük.
Erzsó hazafelé rákérdezett, hogy Monika elmesélte-e, hogy ő lesz Martin, és ha már kiderült, kérdezett róla párat. Mi az a Soldat, mi az a Bischof? Átbeszélgettük a történetet, Misi elmesélte, hogy perecet sütöttek aznap az oviban.
Erzsó haját befontam, egy szusszanásnyi csendespihenő után jó korán indultunk vissza az óvodába. Jancsit direkt nem altattam, hátha átalussza rajtam az ünnepség templomi részét, de az első gitárhangra felébredt.
A gyerekeket körben ültették le az oltár előtt, a furcsa plébános helyett (új az óvoda plébániáján, különleges egy szerzet) egy koromfekete pap vonult be velük, aki nagyon lelkesen, nagyon kedvesen vezette az imát, tört németséggel. Tante Monika is tartott egy kis beszédet, a pap is, aztán a gyerekek előadták a Márton-legendát. Erzsó egy falovon nyargalt körbe köpenyben, páncélban, a legenda szövegét énekelték. Aztán feltűnt a koldus, eleredt a hó, és Márton megosztotta vele a köpenyét, majd a többi katonánál hagyta fegyvereit és páncélját. Azt a részt, amikor elbújik, hogy ne legyen belőle püspök, már csak énekelték.
Csakhogy amikor megérkeztem az óvodába délben a gyerekekért, Erzsó azzal szaladt hozzám, hogy neki rossz a haja. Micsoda? Azazhogy tessék? Miért? Addigra Tante Monika is elindult felénk, és nagyon komoly arccal megkért, hogy fogjam össze Erzsó haját az esti ünnepre. Még mindig nem értettem, de amikor erzsó odébb ment, Monika elmagyarázta, hogy titok, de Erzsó játsza este Szt. Mártont a kis színdarabjukban, és a haja beleakad a köpenyébe, hogy a sisaklevétellel járó sikítást ne is emlegessük.
Erzsó hazafelé rákérdezett, hogy Monika elmesélte-e, hogy ő lesz Martin, és ha már kiderült, kérdezett róla párat. Mi az a Soldat, mi az a Bischof? Átbeszélgettük a történetet, Misi elmesélte, hogy perecet sütöttek aznap az oviban.
Erzsó haját befontam, egy szusszanásnyi csendespihenő után jó korán indultunk vissza az óvodába. Jancsit direkt nem altattam, hátha átalussza rajtam az ünnepség templomi részét, de az első gitárhangra felébredt.
A gyerekeket körben ültették le az oltár előtt, a furcsa plébános helyett (új az óvoda plébániáján, különleges egy szerzet) egy koromfekete pap vonult be velük, aki nagyon lelkesen, nagyon kedvesen vezette az imát, tört németséggel. Tante Monika is tartott egy kis beszédet, a pap is, aztán a gyerekek előadták a Márton-legendát. Erzsó egy falovon nyargalt körbe köpenyben, páncélban, a legenda szövegét énekelték. Aztán feltűnt a koldus, eleredt a hó, és Márton megosztotta vele a köpenyét, majd a többi katonánál hagyta fegyvereit és páncélját. Azt a részt, amikor elbújik, hogy ne legyen belőle püspök, már csak énekelték.
Misi is nagyon szépen részt vett, végig mutogatta az énekek alatt, amit kellett.
Aztán könyörgések következtek, Erzsó is mondott egyet, gyönyörűen beszél németül. A perecek megáldása után a pap jól szembefröcskölte a gyerekeket szentelt vízzel, volt nagy kacagás.
Mentünk egy nagy kört a lámpásokkal az utcán, Erzsónak nem tetszett, hogy még nem volt teljesen sötét,de megegyeztünk, hogy másnap is megyünk egy kört a sötétben a mi utcánkban.
Az ünnepség utolsó része hagyományosan a Perec-ünnep (Brezel-Fest), ami arról szól, hogy mindenki kap egy perecet, amit aztán minél több emberrel megoszt. A mi gyerekeink velem osztoztak, Jancsi kezébe is belecsempésztek egy darabot, aztán elvonultak békén elfogyasztani a maradékot. A templom elé készített asztalokon szendvics és puncs várt minket idén is.
Későn értünk haza, szerencsére a gyerekek teleették magukat pereccel, és már aludtak, mire Andris hazaért.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)