Elkezdtük írni az új blogot, még nem túl csinos, de Andris már összefoglalta a költözést.
Tihany partján a hegy alatt
Olvassátok szeretettel!
2014. február 6., csütörtök
2014. január 21., kedd
Utolsó hét
Már mindenből az utolsó történik velünk. Kivéve a dobozolást, abból még van pár.
Vasárnap volt az utolsó grinzingi misénk. Familienmese volt, csellóztam, a gyerekek Andrissal voltak. Szerencsére Jancsi már pár hete tartja magát a jó szokásához, hogy Andrison kenguruban szépen átalussza a misét. Nekem meg nagyon jó, hogy csellózhatok, feltöltődés. Mise végén Andris kiállt a mikrofonhoz, és elbúcsúzott a plébániaközösségtől, igazán nagyon jó volt közéjük tartozni, sokat segítettek jó szóval, mosollyal, még gyerekruhával is.
Délután Andris utolsó vasárnapi Parkour-edzése volt, az ő kedvéért Am Himmel, vagyis a mi hegyünk tetején. Az utolsó órájára mi is kimentünk a kicsikkel, ők játszótereztek, és persze nagy szemekkel figyelték az ugráló-guruló parkourosokat. Nagy elköszönés nem kellett, mert találkoznak még csütörtökön, és pénteken a legjobb barátai még átjönnek pakolni.
Mire hazaértünk, már ideje volt megsütni a vacsorához a kenyeret, és bármelyik percben megérkezhettek az aznapi segítségeink, Kata és Balázs. Beindult a nagy pakolás, a könyvesszekrény üres, dobozok sorakoznak a nagyszobában. A gyerekeknek egyre izgalmasabb, egyben egyre nehezebb, már nincs szőnyegük a gyerekszobában, a könyveik is dobozban lapulnak, fogynak a játékok, viszont lehet dobozba bújni.
Tegnap délelőtt átjött Julcsi Magdival, hogy tudjak pakolni. Eltettem az összes ruhánkat, ami már nem kell erre a hétre. Nagy segítség volt, hogy lefoglalták Jancsit! A nagyobbaknak közben z utolsó hétfő az óvodában, a hétfő olyan nap, amikor vihetnek játékot otthonról, Erzsó elvitte a Wurm társasjátékot, Misi egy vonatsín-tartozék hidat, ami gombnyomásra szétnyílik, így lehet baleseteset játszani vele.
Délután kicsit elszabadultak az indulatok, Erzsó a csendes pihenőben levetkőzött pucérra, és sálakba csomagolta magát, mert azt játszotta, hogy úszni megy, és az volt a fürdőruha. A még meglevő játékokat kiborogatták, hatalmas rendetlenséget csináltak, miközben maga a pakolás is éppen elég nekem. Jancsi meg negyed óra alvás után úgy döntött, hogy elég volt neki, de egész délután nyűgös, sírós volt. Én is nagyon nyűgös voltam. Misi tartotta a frontot, ő kedves volt, segített, nem nyafogott, amikor nem értem rá. Erzsó is édes volt, mindenhogy próbált jobbkedvre deríteni, szivecskéket rajzolt nekem. Azért felöltözni nem akart egyedül, és hatalmas hisztit csapott, amikor rendet raktam a gyerekszobában, mondván, hogy tönkreteszem az egész játékukat. Hát igen, nézőpont kérdése.
Estére még egyszer, utoljára jött Móni, a gyerekvigyázónk. Mi pedig sétáltunk a Ringen belül, vacsoráztunk a kedvenc kínainkban, Jancsi jó volt, csak nagyon hangosan sikítozott - örömében. Én eléggé túlfáradtam, nem sikerült jókedvet varázsolnom az arcomra, pedig nagyon igyekeztem. Már csak pár nap, már csak ez a rengeteg pakolás, kijelentkezés, adminisztráció, ezt már csak túlélem valahogy.
Vasárnap volt az utolsó grinzingi misénk. Familienmese volt, csellóztam, a gyerekek Andrissal voltak. Szerencsére Jancsi már pár hete tartja magát a jó szokásához, hogy Andrison kenguruban szépen átalussza a misét. Nekem meg nagyon jó, hogy csellózhatok, feltöltődés. Mise végén Andris kiállt a mikrofonhoz, és elbúcsúzott a plébániaközösségtől, igazán nagyon jó volt közéjük tartozni, sokat segítettek jó szóval, mosollyal, még gyerekruhával is.
Délután Andris utolsó vasárnapi Parkour-edzése volt, az ő kedvéért Am Himmel, vagyis a mi hegyünk tetején. Az utolsó órájára mi is kimentünk a kicsikkel, ők játszótereztek, és persze nagy szemekkel figyelték az ugráló-guruló parkourosokat. Nagy elköszönés nem kellett, mert találkoznak még csütörtökön, és pénteken a legjobb barátai még átjönnek pakolni.
Mire hazaértünk, már ideje volt megsütni a vacsorához a kenyeret, és bármelyik percben megérkezhettek az aznapi segítségeink, Kata és Balázs. Beindult a nagy pakolás, a könyvesszekrény üres, dobozok sorakoznak a nagyszobában. A gyerekeknek egyre izgalmasabb, egyben egyre nehezebb, már nincs szőnyegük a gyerekszobában, a könyveik is dobozban lapulnak, fogynak a játékok, viszont lehet dobozba bújni.
Tegnap délelőtt átjött Julcsi Magdival, hogy tudjak pakolni. Eltettem az összes ruhánkat, ami már nem kell erre a hétre. Nagy segítség volt, hogy lefoglalták Jancsit! A nagyobbaknak közben z utolsó hétfő az óvodában, a hétfő olyan nap, amikor vihetnek játékot otthonról, Erzsó elvitte a Wurm társasjátékot, Misi egy vonatsín-tartozék hidat, ami gombnyomásra szétnyílik, így lehet baleseteset játszani vele.
Délután kicsit elszabadultak az indulatok, Erzsó a csendes pihenőben levetkőzött pucérra, és sálakba csomagolta magát, mert azt játszotta, hogy úszni megy, és az volt a fürdőruha. A még meglevő játékokat kiborogatták, hatalmas rendetlenséget csináltak, miközben maga a pakolás is éppen elég nekem. Jancsi meg negyed óra alvás után úgy döntött, hogy elég volt neki, de egész délután nyűgös, sírós volt. Én is nagyon nyűgös voltam. Misi tartotta a frontot, ő kedves volt, segített, nem nyafogott, amikor nem értem rá. Erzsó is édes volt, mindenhogy próbált jobbkedvre deríteni, szivecskéket rajzolt nekem. Azért felöltözni nem akart egyedül, és hatalmas hisztit csapott, amikor rendet raktam a gyerekszobában, mondván, hogy tönkreteszem az egész játékukat. Hát igen, nézőpont kérdése.
Estére még egyszer, utoljára jött Móni, a gyerekvigyázónk. Mi pedig sétáltunk a Ringen belül, vacsoráztunk a kedvenc kínainkban, Jancsi jó volt, csak nagyon hangosan sikítozott - örömében. Én eléggé túlfáradtam, nem sikerült jókedvet varázsolnom az arcomra, pedig nagyon igyekeztem. Már csak pár nap, már csak ez a rengeteg pakolás, kijelentkezés, adminisztráció, ezt már csak túlélem valahogy.
2014. január 18., szombat
Phd és parkour
Tegnapelőtt, csütörtökön átadták a doktori oklevelemet. Nagy felhajtás volt, a reggel hatos vonattal indultam Budapestre, talpig Bocskaiban. Az ELTE Jogi Kar dísztermében volt az átadás. Előtte egy órán keresztül magyarázta nekünk két roppant fontos hölgy, hogy kinek hova kell állni, milyen sorrendben kell melyik dékánhelyettessel kezet fogni, nehogy elrontsuk. A díszterem falán Eötvös Loránd, Mária Terézia és Pázmány Péter voltak sorban felfestve, a rektor feltűnően hasonlított Eötvösre, mindkettő ugyanolyan unottan nézett, de Eötvössel kollégák vagyunk, a rektorral meg nem. Ezen is túl vagyunk.
Apapinál koccintottunk gyorsan a nagy eseményre, aztán Papival indultunk Tihanyba, hogy a készülő pályázatomról beszéljek az ottani kollégákkal. Mondanom sem kell, az a megbeszélés kicsit elhúzódott, még szerencse, hogy a komp visszajött értünk. Beugrottunk Szemesre, beraktuk a hajót a házba télire, aztán a Svábhegyen nagy vacsora várt.
Tegnap reggel szintén a hat óra körüli vonattal indultam vissza Bécsbe, még szerencse, hogy Papi levitt Kelenföldre, így ráértem fél öt helyett fél hatkor kelni.
A vonatról egyenesen az egyetemre mentem, de legalább délután négy körül már elindultam haza. Jó volt végre otthon lenni, látni a gyerekeket meg Ronit ébren, segíteni az esti procedúrával.
Utána először levonszoltam a karácsonyfát a szelektívbe, aztán lementem autóval Norbertékhez (ő a tanszékvezetőm), és elhoztam tőlük vagy negyven kartondobozt a költözéshez. Persze azért leültettek egy teára.
Valamelyik pihent agyú parkour-os barátnőm kitalálta, hogy ha már edzünk, akkor csináljunk valami olyat, ami mindenkinek kívül esik a komfortzónáján, és meghirdetett egy éjszakai edzést hajnali kettő órára a Donauparkba. Ennek megfelelően szépen fel is keltem éjszaka, és az üres városon át lebicikliztem a parkba. Már jó ideje nem sózták az utakat, úgyhogy a féltve őrzött országúti biciklimmel mentem.
Az edzésen voltunk vagy tízen. A bemelegítés még viszonylag hétköznapi gyakorlatokból állt, utána viszont a szemünket is be kellett kötni, úgy közlekedtünk négykézláb meg fekvőtámaszban. A következő lépcsőfok az volt, hogy a cipőnket is levettük, és párosával cipeltük egymást, meg összekapaszkodva felüléseket csináltunk, meg körben forogtunk úgy, hogy a fél társaság tartotta a levegőben a másik felét. A végén az egyetlen nyitott szemű lányt követve visszakúsztunk a cipőinkig, és aki bekötött szemmel megtalálta és megismerte, az kinyithatta a szemét.
A Donauparkból átszaladtunk-átbicikliztünk a Neue Donau partjára (egy-két kerítésen meg falon át, persze), ott még egy kicsit tornáztunk, hogy ne fázzunk, és aztán indult a fürdés. A víz fantasztikusan átlátszó volt, és persze elég hideg, de utána nagyon jól esett hazatekerni az éjszakában.
Roni fél tízig hagyta, hogy aludjak, és egy friss kenyérrel ébreszett.
Apapinál koccintottunk gyorsan a nagy eseményre, aztán Papival indultunk Tihanyba, hogy a készülő pályázatomról beszéljek az ottani kollégákkal. Mondanom sem kell, az a megbeszélés kicsit elhúzódott, még szerencse, hogy a komp visszajött értünk. Beugrottunk Szemesre, beraktuk a hajót a házba télire, aztán a Svábhegyen nagy vacsora várt.
Tegnap reggel szintén a hat óra körüli vonattal indultam vissza Bécsbe, még szerencse, hogy Papi levitt Kelenföldre, így ráértem fél öt helyett fél hatkor kelni.
A vonatról egyenesen az egyetemre mentem, de legalább délután négy körül már elindultam haza. Jó volt végre otthon lenni, látni a gyerekeket meg Ronit ébren, segíteni az esti procedúrával.
Utána először levonszoltam a karácsonyfát a szelektívbe, aztán lementem autóval Norbertékhez (ő a tanszékvezetőm), és elhoztam tőlük vagy negyven kartondobozt a költözéshez. Persze azért leültettek egy teára.
Valamelyik pihent agyú parkour-os barátnőm kitalálta, hogy ha már edzünk, akkor csináljunk valami olyat, ami mindenkinek kívül esik a komfortzónáján, és meghirdetett egy éjszakai edzést hajnali kettő órára a Donauparkba. Ennek megfelelően szépen fel is keltem éjszaka, és az üres városon át lebicikliztem a parkba. Már jó ideje nem sózták az utakat, úgyhogy a féltve őrzött országúti biciklimmel mentem.
Az edzésen voltunk vagy tízen. A bemelegítés még viszonylag hétköznapi gyakorlatokból állt, utána viszont a szemünket is be kellett kötni, úgy közlekedtünk négykézláb meg fekvőtámaszban. A következő lépcsőfok az volt, hogy a cipőnket is levettük, és párosával cipeltük egymást, meg összekapaszkodva felüléseket csináltunk, meg körben forogtunk úgy, hogy a fél társaság tartotta a levegőben a másik felét. A végén az egyetlen nyitott szemű lányt követve visszakúsztunk a cipőinkig, és aki bekötött szemmel megtalálta és megismerte, az kinyithatta a szemét.
A Donauparkból átszaladtunk-átbicikliztünk a Neue Donau partjára (egy-két kerítésen meg falon át, persze), ott még egy kicsit tornáztunk, hogy ne fázzunk, és aztán indult a fürdés. A víz fantasztikusan átlátszó volt, és persze elég hideg, de utána nagyon jól esett hazatekerni az éjszakában.
Roni fél tízig hagyta, hogy aludjak, és egy friss kenyérrel ébreszett.
2014. január 13., hétfő
Posta
Ezt hozta ma nekem a posta:
Úgy örülök neki, és nagyon nagy segítség lesz, nem kell húsz perceket állnom a kézi habverő mellett!
Aki pedig vendégségbe jön hozzánk, annak ígérek házi kenyeret, eddig is volt, most még több lesz! :)
Úgy örülök neki, és nagyon nagy segítség lesz, nem kell húsz perceket állnom a kézi habverő mellett!
Aki pedig vendégségbe jön hozzánk, annak ígérek házi kenyeret, eddig is volt, most még több lesz! :)
2014. január 12., vasárnap
Kezdődik...
Már nagyon közeledik a hazaút. Egyre feszültebbek vagyunk, naponta többször előkerül a téma a gyerekekkel is, bennem meg tótágast állnak a feladatok. Kenyérsütés, főzés, gyereköltöztetés, minőségi idő mindenkinek, óvoda, rend, mosás - a mi mosógépünk elromlott, így a fölső lakásét használjuk, mint ideköltözéskor, de Andris rengeteget segít ebben is. És a tetejébe a pakolás, a rém. Dobozok várnak az előszobában, de még valami visszatart attól, hogy megtöltsem őket, még nem akarom kiüríteni ezt a lakást, ahol két évet boldogan éltünk. Pedig lassan ideje lenne, legalább azokat a dolgokat, amiket biztosan nem fogunk használni a következő két hétben! Majd holnap... Ma vendégek jönnek.
A múlt héten kitaláltuk, hogyan rendezzük be az otthoni szobákat. Az igényeink is változtak kicsit, a gyerekszám is megnőtt, eddig két babaágy volt a gyerekszobában, most egy babaágy és egy emeletes felnőttméretű kell, hogy beférjen, a régi gyerekszoba-szekrényt levittük a pincébe, a helyére kell valami. Tervezgettük, papíron tologattuk, majd még Motának megmutatjuk, de nagyjából kialakult.
A tegnapi nap kicsit bicebócán indult, Andris előző éjjel a munkahelyi barátaival számítógépes focizott, későn ért haza, reggel morgós volt. Bútort akartunk vásárolni, de a listaíráshoz már nem volt elég türelmünk - vagy inkább a listaírás közben egymáshoz nem volt elég.
Andris délelőtt visszabújt aludni, én ebédet főztem, aztán pár óra múlva összeraktuk a listát, rávettük magunkat, hogy tényleg aznap intézzük el a vásárlást, és egyáltalán elinduljunk. A fehér skodával robogtunk a három gyerekkel az IKEA felé, buzgón imádkozva, hogy legyen hely a gyerekvigyázóban. Másfél óránk volt zárásig, ideális, főleg, ha listával indul az ember, és nem kell gondolkoznia.
Az áruházban aztán Andris csodák csodájára meglelte a jókedvét. Mindent megtaláltunk, vettünk még Szemesre való ágyneműt is magunknak. A nagyok jól érezték magukat a megőrzőben, Jancsi végig vigyorgott a bevásárlókocsiban, amibe végre ülni is tud. Győzelem. A nagy dobozokat hétfőn hozzák ki nekünk.
Aztán kezdődik a tél is... Legalábbis már nagyon várjuk. A gyerekek popsi-síznek órákon át. A szobában.
Jancsit a nagyok megetették babapiskótával, az első foga tiszteletére, ami tegnapelőtt búlt ki. A babapiskóta persze nem babáknak való, Misi tudta is, hogy cukrot Jancsi nem ehet, lenyalogatta hát a tetejéről. Így sokkal egészségesebb. :)
Szombat reggel Erzsó először próbált meg egyedül fésülködni, ma is nagyon lelkesen tanulgatta. Ilyen szép lett:
Ma reggel már békésebben ébredtünk, a gyerekek is átjöttek egy idő után. Ilyen nálunk nagyon ritkán engedtetik meg, ezért is fényképezte le Andris.
A kenyérsütéssel is új babérokra törtem, kipróbáltam az öregtésztás kenyeret. Félbarna lett ez is, egy félkilós egy étkezésre elég, vagyis ízlik a családnak.
A múlt héten kitaláltuk, hogyan rendezzük be az otthoni szobákat. Az igényeink is változtak kicsit, a gyerekszám is megnőtt, eddig két babaágy volt a gyerekszobában, most egy babaágy és egy emeletes felnőttméretű kell, hogy beférjen, a régi gyerekszoba-szekrényt levittük a pincébe, a helyére kell valami. Tervezgettük, papíron tologattuk, majd még Motának megmutatjuk, de nagyjából kialakult.
A tegnapi nap kicsit bicebócán indult, Andris előző éjjel a munkahelyi barátaival számítógépes focizott, későn ért haza, reggel morgós volt. Bútort akartunk vásárolni, de a listaíráshoz már nem volt elég türelmünk - vagy inkább a listaírás közben egymáshoz nem volt elég.
Andris délelőtt visszabújt aludni, én ebédet főztem, aztán pár óra múlva összeraktuk a listát, rávettük magunkat, hogy tényleg aznap intézzük el a vásárlást, és egyáltalán elinduljunk. A fehér skodával robogtunk a három gyerekkel az IKEA felé, buzgón imádkozva, hogy legyen hely a gyerekvigyázóban. Másfél óránk volt zárásig, ideális, főleg, ha listával indul az ember, és nem kell gondolkoznia.
Az áruházban aztán Andris csodák csodájára meglelte a jókedvét. Mindent megtaláltunk, vettünk még Szemesre való ágyneműt is magunknak. A nagyok jól érezték magukat a megőrzőben, Jancsi végig vigyorgott a bevásárlókocsiban, amibe végre ülni is tud. Győzelem. A nagy dobozokat hétfőn hozzák ki nekünk.
Aztán kezdődik a tél is... Legalábbis már nagyon várjuk. A gyerekek popsi-síznek órákon át. A szobában.
Ma reggel már békésebben ébredtünk, a gyerekek is átjöttek egy idő után. Ilyen nálunk nagyon ritkán engedtetik meg, ezért is fényképezte le Andris.
A kenyérsütéssel is új babérokra törtem, kipróbáltam az öregtésztás kenyeret. Félbarna lett ez is, egy félkilós egy étkezésre elég, vagyis ízlik a családnak.
2014. január 10., péntek
2014. január 9., csütörtök
Ugye nem?
Eddigi anyai működésem legeslegrosszabb délutánja. Szerencsére egyéb baleset nélkül, csak kiborultam a végére.
A csendespihenő vége felé megint nekiállt görcsölni a hasam, most a másik oldalon, nem tudom, mi lehet, mert most egészen biztosan nem terhesség. Hívogattam Andrist a három telefonján, egyiket sem vette fel. A hasam egyre jobban fájt, én pedig egyre mérgesebb lettem, miért nem lehet elérni? Úgy volt, hogy ma Parkour-edzésig bent ül a gép előtt, hol lehet, ha nem ott? Persze egy idő után már mindenféle szörnyűséget el tudok képzelni, hogy mi történt vele, de a legvalószínűbb, hogy elment vacsorázni. Remélem. Mert elérni azóta sem tudtam.
Közben a gyerekek, szegények, érzékelték a feszültséget, és egyre nagyobb butaságokat műveltek. Erzsó kártyát vágott szét, meg képeslapot, pedig jól tudja, hogy nem szabad. Összevesztek, hogy ki kezeli a magnót, pedig azt sem szabad nyomogatniuk. Vacsorázni alig sikerült odíhívnom őket, aztán nem ettek rendesen, szerintem éhesen mentek vissza. Jancsit össze-vissza pakolták, hogy ne vegye el a játékaikat. Misi közölte velem, hogy nincs egy csöpp eszem sem. Kitől hallhatott ilyet? Végül Misi egy kötéllel húzta ki Jancsit a szobából, aki ordítva tiltakozott, na itt elszakadt a türelmem, rácsaptam a kezére. Nem is emlékszem, Misi kapott-e már ezelőtt ilyet tőlem. Nagyon rossz volt. De a Jancsit, és egymást sem, semmiféle kötéllel nem szabad rángatni, ez tényleg veszélyes, csak a szerencsén múlt, hogy nem a nyakán volt. Áááá.
A rendrakásban ígérték, hogy segítenek, de persze nem tettek el semmit, csak rohangáltak. Addigra már szédülni is kezdtem, de Andris sehol, én egyedül, végül csak a vérnyomásmérésig jutottam. 140/100. Ja, akkor nem csoda, hogy fura a fejem, 110/70 a normál vérnyomásom, ezek szerint csak ki vagyok akadva. A gyerekek közben kiborítottak egy hatalmas láda vonatsínt a rendberakott szobában. Ők sem voltak maguknál.
Fogmosás. Összevesztek rajta, hogy ki álljon a széken, ki a lépcsősön, mint minden este, csak most hangosabban. Vagy csak én voltam érzékenyebb. Én egy kád meleg vízre vágyam, amitől majd abbamaradna a görcs, de a bojlerünk sem elég nagy ehhez, meg nem is szabad még fürödnöm, csak zuhanyoznom a műtét miatt. Mindenesetre a gyerekeket összenyaláboltam, leemeltem a lépcsősről, letettem a földre, és rájuk parancsoltam, hogy a kádnál mossanak fogat mindketten, a földön állva. Mire visszafordultam a fogkrémes fogkefékkel, mindkettő bent volt a kádban. Nagy nehezen, háromig számolással kikényszerítettem őket, fogat mostak. Ezalatt Jancsi már hiányolt, mire vele együtt visszaértem a fürdőbe, a két nagy csurom vizes volt, száraz pizsama kellett mindkettőnek.
Az utolsóra nem emlékszem. De még egy csíny következett, aminek az lett a vége, hogy ágyba küldtem őket, lámpa le, puszi, kiskereszt, és kimentem. Imádkozni, énekelni egyszerűen nem tudtam velük.
A fiúk békén feküdtek az ágyukban, de Erzsó sírt, hogy nem adtam puszit (de). Pár perc kellett, hogy lenyugodjak, aztán visszamentem hozzá. Adtam neki még egy puszit, aztán csak elmondtuk az imánkat, amiben Erzsó persze azt kérte, hogy holnap ne legyek ilyen borzasztó türelmetlen. Én is nagyon szeretném, ha így lenne. És elénekeltem az altatókat is. Így már békén alhatnak.
Annyira remélem, hogy ez a mai hasgörcs nem jelent újabb kórházat. Mostanra elmúlt, de bőven volt olyan erős, mint az, amivel múltkor be kellett volna mennem, de nem tettem. Akkor megígértem, hogy ha még egy ilyen lesz, nem teketóriázom, hívom a mentőt. Most mégis itt voltam a három gyerekkel, elérhetetlen férjjel, és nem találtam más megoldást, mint otthon maradni.
Nagyon nehéz így az elmúlt hónap után megítélni, hogy mi mekkora baj. Még nem rendeztem le magamban (ezek szerint, azt hittem, hogy már rég), hogy velem is tényleg, igazából történhet valami. Most félek. De hisztizni sem akarok, meg kis dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítani. Bizonytalan vagyok. És ez ma a gyerekeken csattant. Jaj.
A csendespihenő vége felé megint nekiállt görcsölni a hasam, most a másik oldalon, nem tudom, mi lehet, mert most egészen biztosan nem terhesség. Hívogattam Andrist a három telefonján, egyiket sem vette fel. A hasam egyre jobban fájt, én pedig egyre mérgesebb lettem, miért nem lehet elérni? Úgy volt, hogy ma Parkour-edzésig bent ül a gép előtt, hol lehet, ha nem ott? Persze egy idő után már mindenféle szörnyűséget el tudok képzelni, hogy mi történt vele, de a legvalószínűbb, hogy elment vacsorázni. Remélem. Mert elérni azóta sem tudtam.
Közben a gyerekek, szegények, érzékelték a feszültséget, és egyre nagyobb butaságokat műveltek. Erzsó kártyát vágott szét, meg képeslapot, pedig jól tudja, hogy nem szabad. Összevesztek, hogy ki kezeli a magnót, pedig azt sem szabad nyomogatniuk. Vacsorázni alig sikerült odíhívnom őket, aztán nem ettek rendesen, szerintem éhesen mentek vissza. Jancsit össze-vissza pakolták, hogy ne vegye el a játékaikat. Misi közölte velem, hogy nincs egy csöpp eszem sem. Kitől hallhatott ilyet? Végül Misi egy kötéllel húzta ki Jancsit a szobából, aki ordítva tiltakozott, na itt elszakadt a türelmem, rácsaptam a kezére. Nem is emlékszem, Misi kapott-e már ezelőtt ilyet tőlem. Nagyon rossz volt. De a Jancsit, és egymást sem, semmiféle kötéllel nem szabad rángatni, ez tényleg veszélyes, csak a szerencsén múlt, hogy nem a nyakán volt. Áááá.
A rendrakásban ígérték, hogy segítenek, de persze nem tettek el semmit, csak rohangáltak. Addigra már szédülni is kezdtem, de Andris sehol, én egyedül, végül csak a vérnyomásmérésig jutottam. 140/100. Ja, akkor nem csoda, hogy fura a fejem, 110/70 a normál vérnyomásom, ezek szerint csak ki vagyok akadva. A gyerekek közben kiborítottak egy hatalmas láda vonatsínt a rendberakott szobában. Ők sem voltak maguknál.
Fogmosás. Összevesztek rajta, hogy ki álljon a széken, ki a lépcsősön, mint minden este, csak most hangosabban. Vagy csak én voltam érzékenyebb. Én egy kád meleg vízre vágyam, amitől majd abbamaradna a görcs, de a bojlerünk sem elég nagy ehhez, meg nem is szabad még fürödnöm, csak zuhanyoznom a műtét miatt. Mindenesetre a gyerekeket összenyaláboltam, leemeltem a lépcsősről, letettem a földre, és rájuk parancsoltam, hogy a kádnál mossanak fogat mindketten, a földön állva. Mire visszafordultam a fogkrémes fogkefékkel, mindkettő bent volt a kádban. Nagy nehezen, háromig számolással kikényszerítettem őket, fogat mostak. Ezalatt Jancsi már hiányolt, mire vele együtt visszaértem a fürdőbe, a két nagy csurom vizes volt, száraz pizsama kellett mindkettőnek.
Az utolsóra nem emlékszem. De még egy csíny következett, aminek az lett a vége, hogy ágyba küldtem őket, lámpa le, puszi, kiskereszt, és kimentem. Imádkozni, énekelni egyszerűen nem tudtam velük.
A fiúk békén feküdtek az ágyukban, de Erzsó sírt, hogy nem adtam puszit (de). Pár perc kellett, hogy lenyugodjak, aztán visszamentem hozzá. Adtam neki még egy puszit, aztán csak elmondtuk az imánkat, amiben Erzsó persze azt kérte, hogy holnap ne legyek ilyen borzasztó türelmetlen. Én is nagyon szeretném, ha így lenne. És elénekeltem az altatókat is. Így már békén alhatnak.
Annyira remélem, hogy ez a mai hasgörcs nem jelent újabb kórházat. Mostanra elmúlt, de bőven volt olyan erős, mint az, amivel múltkor be kellett volna mennem, de nem tettem. Akkor megígértem, hogy ha még egy ilyen lesz, nem teketóriázom, hívom a mentőt. Most mégis itt voltam a három gyerekkel, elérhetetlen férjjel, és nem találtam más megoldást, mint otthon maradni.
Nagyon nehéz így az elmúlt hónap után megítélni, hogy mi mekkora baj. Még nem rendeztem le magamban (ezek szerint, azt hittem, hogy már rég), hogy velem is tényleg, igazából történhet valami. Most félek. De hisztizni sem akarok, meg kis dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítani. Bizonytalan vagyok. És ez ma a gyerekeken csattant. Jaj.
2014. január 6., hétfő
Karácsony
Ott tartottam, hogy hazaértem a kórházból. A lakás csillogott-villogott, a szennyestartó csukva, ami szinte csoda, akkora halmot hagytam benne. A nagyszobában angyaljárás, az üvegajtón angyalok rajzai és csillogó fehér papír, hogy ne lehessen bekukucskálni.
Nálunk a fadíszítés már 23-án éjjel elkezdődik, mert így sötétedéskor már kezdhetjük az ünneplést, és majdnem időben aludni mehetnek a gyerekek. Nagyon örültem, hogy ez idén is megvalósult. A fát én választottam, a díszek szépen szaporodnak az évek múlásával - nagy örömömre, és Andris icipicit szemrehányó pillantásaitól kísérve. Idén jó előre elkészítettem a habkarikákat, mézeskalácsokat. A mézessel csak az alapszínekig jutottam, fehér cukormáz, piros zselatinos máz, még szerettem volna az ellenkező színekkel kidíszíteni, de az már nem fért bele. Játszottam a gondolattal, hogy majd a kórházban befejezem, de végül nem vittem magammal őket.
Szóval ebéd után a gyerekek "csendes" pihenőre tértek, mi Andrissal tovább díszítettünk, ajándékokat csomagoltunk, közben Czirmos és Jankó papi a konyhában készítették a karácsonyi vacsorát. Milyen jó volt így együtt, mindenre békésen jutott idő! Persze van, ami Náluk is hagyomány, és van, amit én hoztam a családba, és a nagyszülőknek újdonság volt.
A pihenő végén már terített asztal várt minket a konyhában, a nagyszobából halk zene hallatszott, és a gyerekek szárnysuhogást is hallottak. Felvettük mind az ünneplő ruhánkat - nekem a 4 kis varrat miatt nem volt sok választási lehetőségem, ami szép is, kényelmes is. Erzsó és Misi az ablakra tapadva lesték, látnak-e távozó angyalokat.
Végre csöngettek az angyalok! A karácsonyfán égtek a gyertyák , az éneklés közben sorban gyújtotta Papi a csillagszórókat. Az evangéliumot is felolvasta Andris. A fa alatt állt a Betlehem, amit a keresztszüleimtől kaptunk nászajándékba, azt hiszem, igazából kertbe való szobrocskák, de a gyerekek nagyon szeretik, hogy újra meg újra eljátszhatják velük a karácsonyi történetet.
Aztán persze ajándékokat bontogattunk. Én egy túrahátizsákot kaptam, ami ugyan nem fér bele az előre megbeszélt "kézzel készített" kategóriába, de ez Andrist nem zavarta. Én meg el sem készültem a neki szánt ajándékkal, dehát idén az volt a nagy ajándék, hogy otthon lehettem.
Az ajándékok után megvacsoráztunk. Az előételhez csak hárman ültünk le, Czirmos nem szereti az avokádót rákkal, a gyerekek sem, játszottak addig. Ezt az egyet jobban megbeszéljük jövőre, a karácsonyi vacsorához együtt ülünk le. Sebaj, finom volt, megettük a plussza adagokat is zokszó nélkül. A főétel citromos hal rizzsel, a gyerekek ezt sem szeretik, ezért sütöttem egy kacsát is. Az édességre idén nem jutott energiám, de úgysem fért volna belénk.
A gyerekeket szépen lefektettük, aztán Andrissal leautóztunk a kényelmes, tíz órakor kezdődő éjféli misére. Nekem jutott ülőhely, igényeltem is, akkorra már éreztem, hogy műtét utáni napon vagyok. A mise szép volt, a ministránsok kifelé menet még rám mosolyogtak, egy csapat vagyunk, a családi misén együtt zenélünk. Fura lesz egy hónap múlva már nem ide tartozni.
Nagyon szép Karácsony volt. A lelki készületünket nagyon megnehezítette az utolsó hét sok kapkodása, rohanása, de zat hiszem, végül megérkeztünk.
Nálunk a fadíszítés már 23-án éjjel elkezdődik, mert így sötétedéskor már kezdhetjük az ünneplést, és majdnem időben aludni mehetnek a gyerekek. Nagyon örültem, hogy ez idén is megvalósult. A fát én választottam, a díszek szépen szaporodnak az évek múlásával - nagy örömömre, és Andris icipicit szemrehányó pillantásaitól kísérve. Idén jó előre elkészítettem a habkarikákat, mézeskalácsokat. A mézessel csak az alapszínekig jutottam, fehér cukormáz, piros zselatinos máz, még szerettem volna az ellenkező színekkel kidíszíteni, de az már nem fért bele. Játszottam a gondolattal, hogy majd a kórházban befejezem, de végül nem vittem magammal őket.
Szóval ebéd után a gyerekek "csendes" pihenőre tértek, mi Andrissal tovább díszítettünk, ajándékokat csomagoltunk, közben Czirmos és Jankó papi a konyhában készítették a karácsonyi vacsorát. Milyen jó volt így együtt, mindenre békésen jutott idő! Persze van, ami Náluk is hagyomány, és van, amit én hoztam a családba, és a nagyszülőknek újdonság volt.
A pihenő végén már terített asztal várt minket a konyhában, a nagyszobából halk zene hallatszott, és a gyerekek szárnysuhogást is hallottak. Felvettük mind az ünneplő ruhánkat - nekem a 4 kis varrat miatt nem volt sok választási lehetőségem, ami szép is, kényelmes is. Erzsó és Misi az ablakra tapadva lesték, látnak-e távozó angyalokat.
Végre csöngettek az angyalok! A karácsonyfán égtek a gyertyák , az éneklés közben sorban gyújtotta Papi a csillagszórókat. Az evangéliumot is felolvasta Andris. A fa alatt állt a Betlehem, amit a keresztszüleimtől kaptunk nászajándékba, azt hiszem, igazából kertbe való szobrocskák, de a gyerekek nagyon szeretik, hogy újra meg újra eljátszhatják velük a karácsonyi történetet.
Aztán persze ajándékokat bontogattunk. Én egy túrahátizsákot kaptam, ami ugyan nem fér bele az előre megbeszélt "kézzel készített" kategóriába, de ez Andrist nem zavarta. Én meg el sem készültem a neki szánt ajándékkal, dehát idén az volt a nagy ajándék, hogy otthon lehettem.
Az ajándékok után megvacsoráztunk. Az előételhez csak hárman ültünk le, Czirmos nem szereti az avokádót rákkal, a gyerekek sem, játszottak addig. Ezt az egyet jobban megbeszéljük jövőre, a karácsonyi vacsorához együtt ülünk le. Sebaj, finom volt, megettük a plussza adagokat is zokszó nélkül. A főétel citromos hal rizzsel, a gyerekek ezt sem szeretik, ezért sütöttem egy kacsát is. Az édességre idén nem jutott energiám, de úgysem fért volna belénk.
A gyerekeket szépen lefektettük, aztán Andrissal leautóztunk a kényelmes, tíz órakor kezdődő éjféli misére. Nekem jutott ülőhely, igényeltem is, akkorra már éreztem, hogy műtét utáni napon vagyok. A mise szép volt, a ministránsok kifelé menet még rám mosolyogtak, egy csapat vagyunk, a családi misén együtt zenélünk. Fura lesz egy hónap múlva már nem ide tartozni.
Nagyon szép Karácsony volt. A lelki készületünket nagyon megnehezítette az utolsó hét sok kapkodása, rohanása, de zat hiszem, végül megérkeztünk.
Ha túl nagy a csönd...
A nagyszobában néma csend. Erzsó és Misi a konyhában uzsonnáznak, Jancsit a gyerekszobában hagytam, én a fürdőt takarítom.
Elfogyott a kölesgolyó, a mazsola, már csak isznak a nagyok. A gyerekszoba üres.
Rosszat sejtve szaladok a nagyszobába, lelki szemeim előtt a karácsonyfa romjai - annak azért lett volna hangja, ha magára borítja, nem? Mi is volt még a földön? Nem sok minden, most takarítottam ott is, akkor mi ez a gyanúsan hosszú béke?
És nem vittem kapásból fényképezőgépet. Kellett volna.
Jancsi tényleg a karácsonyfát támadta, két kezével egy-egy ágba kapaszkodva állt, a középen lógó ingó-bingó habkarikát tömte magába. Mint a fánk-evő versenyen, amikor nem szabad kézzel hozzányúlni.
Amikor beléptem, bűntudatos pofival szaladt hozzám a négykézlábán. Szemmel láthatóan tudta, hogy ezt a nagyon finomat neki nem lett volna szabad megennie. Cukor, tojás, két tiltott mulatság...
Aztán persze kiivott egy nagy pohár vizet. És nem mászott vissza morzsákért.
Annyira édes volt!
Elfogyott a kölesgolyó, a mazsola, már csak isznak a nagyok. A gyerekszoba üres.
Rosszat sejtve szaladok a nagyszobába, lelki szemeim előtt a karácsonyfa romjai - annak azért lett volna hangja, ha magára borítja, nem? Mi is volt még a földön? Nem sok minden, most takarítottam ott is, akkor mi ez a gyanúsan hosszú béke?
És nem vittem kapásból fényképezőgépet. Kellett volna.
Jancsi tényleg a karácsonyfát támadta, két kezével egy-egy ágba kapaszkodva állt, a középen lógó ingó-bingó habkarikát tömte magába. Mint a fánk-evő versenyen, amikor nem szabad kézzel hozzányúlni.
Amikor beléptem, bűntudatos pofival szaladt hozzám a négykézlábán. Szemmel láthatóan tudta, hogy ezt a nagyon finomat neki nem lett volna szabad megennie. Cukor, tojás, két tiltott mulatság...
Aztán persze kiivott egy nagy pohár vizet. És nem mászott vissza morzsákért.
Annyira édes volt!
2014. január 2., csütörtök
Folytassuk?
Január végén hazaköltözünk Tihanyba. Ez a blog a bécsi két évünkről szól, lassan a végéhez érünk. Folytassuk Tihanyban az írást?
Kedves rokonok, barátok, akik olvassátok, aki úgy érzi, hogy még Tihanyban sem leszünk elég közel ahhoz, hogy elég hírt kapjon rólunk blog nélkül is, vagy csak szívesen olvassa, és örülne, ha lenne folytatás, kérem, írjon ide, vagy nekem a zlinszky.veronika@gmail.com címre!
Boldog új évet!
Kedves rokonok, barátok, akik olvassátok, aki úgy érzi, hogy még Tihanyban sem leszünk elég közel ahhoz, hogy elég hírt kapjon rólunk blog nélkül is, vagy csak szívesen olvassa, és örülne, ha lenne folytatás, kérem, írjon ide, vagy nekem a zlinszky.veronika@gmail.com címre!
Boldog új évet!
2013. december 25., szerda
Karácsony előtti napok nehezített kiadásban
Itt vagyok. Élek. Karácsony van.
Csütörtökön Andris Budapestre utazott. Én izgultam, hogy mi lesz a nőgyógyásznál, fáradt is voltam, de ezt a kialvatlanságra fogtam. Busszal-villamossal vittem a nagyokat az oviba, babakocsiban Jancsit, mert tudtam, hogy az orvoshoz nem jöhet be velem, a babakocsiban alhat addig, vagy legalább ülhet benne, remélhetőleg halkan.
Az orvos megnézett, ultrahangot is készített, folyadékgyülemet talált a hasüregben. Vonakodva írta fel az antibotikumot, mert két hete szedtem be egy ugyanolyat, petefészek-gyulladásra gyanakodott. Azért csinált egy terhességi tesztet. Még egyet. Még egyet. Pozitív. Még egy ultrahang, terhességnek nyoma sincs a méhemben. Méhen kívüli terhesség, ami a hasüreg felé vérzik.
Ott ültem az ölemben Jancsival, és egy határozott utasítással, hogy azonnal és rögtön kórházba kell mennem, nem vihetem haza a gyerekekt az oviból, de még jancsit sem, gyorsan találjak valakit, aki odajön a kórházba, és onnan elviszi. Mert nekem azonnal kórházba kell mennem, taxival. Aztán rájöttünk, hogy nincs nálam autós ülés, úgy taxizni sem illik. Hívtam sorban a barátokat, senki nem vette fel, egyetem volt még. Én úgy éreztem, hogy egy kicsit túl van pörögve az egész, hiszen már két hete tüneteket okoz ez a terhesség, tényleg életveszélyben voltam, de most sem nagyobban, mint eddig. Végül telefonvégre kaptam egy kedves barátomat, Zsuzsát, akivel a két év alatt egyetlen alkalommal sikerült összefutnom, múlt pénteken. Lemondta minden dolgát, és jött. Hazamentünk szabálytalanul az autósülésekért, elhoztuk a nagyokat az oviból. Addigra már régóta hármasban voltak az óvónénivel, az óvodaidőnek vége volt, várták, hogy találjak valakit, aki elhozza őket. Örültek, hogy még találkoztunk, mielőtt a kórházba mentem volna.
Az óvodából már gyerekestül a kórházhoz mentünk, elbúcsúztam mindenkitől, és besétáltam. A nőgyógyászom kétpercenként telefonált a kórházba, hogy hol vagyok, nagyon aggódott. Hát igen, nem éppen az utasításoknak megfelelően jártam el, amikor még összeszedtem a gyerekeket a kórház előtt...
Kaptam ágyat, megvizsgáltak, örültek, hogy reggel óta nem ettem, kész vagyok a műtétre. Azért még vártuk a vér-leletet, azon belül a terhességi hormonszintet. Meg is érkezett, és kiderült, hogy nagyon alacsony. Jó eséllyel vagy olyan kicsi az embriócska, hogy nem látnák, ha műtenének, vagy elhalt magától, és akkor akár műtét nélkül visszahúzódhat. Harmadik lehetőségként felmerült a gyógyszeres kezelés, de elvetettük, mert akkor abba kellett volna hagynom a szoptatást, hiszen ez egy enyhe kemoterápiát jelent.
Vártunk. Este úgy döntöttek, aznap már nem műtenek, vacsorázhattam. Andris behozta Jancsit szopni, kicsit megnyugodtunk, hogy nincs akut életveszély. Czirmos nagymamáék másnap délelőtt indultak segíteni Andrisnak a gyerekek körül, nem lehetett tudni, mikor mehetek haza.
Másnap reggel újabb vérkép, vizsgálat, nem változott semmi. Dél körül hazaengedtek azzal, hogy vasárnap este be kell feküdnöm, hétfőn műtenek. De addig is, ha bármikor fáj, vérzik, vagy bármi, azonnal szaladjak vissza mentővel, mert az akut vérzés lehetősége fennáll.
Nagyon örültem, mert így részt vehettem a gyerekek óvodai karácsonyi előadásán. (Képek majd jönnek, elfelejtettük letölteni Czirmos gépéről) Nagyon édesek voltak, Misi volt József, Erzsó két szöveget is kapott, amiket tökéletesen tudott már, de az előadáson kis segítségre szorult. Össze volt zavarodva ő is, már átlátta, hogy baj van.
Vasárnap Misi szülinapja. Nagy négyévesem. Mise után ünnepeltük, Berci is megérkezett a nővérével, Ágival. Misi nagyon örült az ajándékoknak, az oroszkrém-tortának, talán legjobban a négy marcipánfigurának, amiket azonnal felfalt.
Nekem hamarosan vissza kellett mennem a kórházba. Andris vitt be, velem is maradt a vizsgálatok alatt, együtt döntöttünk: ha nem feleződött meg a hormonszint a két nap alatt, akkor másnap műtét. A másik lehetőség az lett volna, hogy megfigyelnek, pár napont vissza kellett volna mennem, de akkor is 50%, hogy műtét lett volna a vége, de a hirtelen vérzés lehetősége megmaradt volna. Nekem már elegem volt az állandó életveszélyből, azt sem akartam, hogy végül a költözés körül kelljen még műteni is, vagy a kezelést a magyar egészségügyben is folytatni kelljen.
Hétfő reggel - dec. 23. - tehát koplaltam megint. Andris már úton volt Jancsival a reggeli szoptatáshoz, amikor görcsölni kezdtem. A műtéti tervben második voltam, végül nem is hoztak előbbre, de alig bírtam már a fájdalmat, mire sorra kerültem. Újra véreztem a hasüreg irányába, de az ultrahangon látszott, hogy nem életveszélyes mértékben. Legalább nem volt kétségem afelől, hogy ennek most meg kell lennie, jó, hogy a műtét mellett döntöttünk.
Altatás, műtét, ébredés, fájdalom. Őszintén szólva sokkal kisebb fájdalom, mint műtét előtt. Estére már sétálhattam, vacsorázhattam. A legjobban a vállam fájt, valahogy rosszul fektethettek, mert borzasztóan elgémberedtem. A műtét jól sikerült, a jobb petevezetőmet ki kellett szedni, teljesen szét volt szakadva, csoda, hogy nem okozott végzetes vérzést. Hála Istennek.
24-én délelőtt hazamehettem, és kisebb-nagyobb hasfájásokkal, de boldogan ünnepelhettünk. A gyerekek kérdezgettek, hogy miért nem lehetett ezt a babát is megtartani, nehéz volt elmagyarázni nekik. Ahogy Márta fogalmazta, kaptunk egy saját karácsonyi angyalkát.
Czirmos és Jankó-Papi hatalmasat segített, nagyon köszönjük!!!
Az ünnepről később írok. Boldog Karácsonyt!
Csütörtökön Andris Budapestre utazott. Én izgultam, hogy mi lesz a nőgyógyásznál, fáradt is voltam, de ezt a kialvatlanságra fogtam. Busszal-villamossal vittem a nagyokat az oviba, babakocsiban Jancsit, mert tudtam, hogy az orvoshoz nem jöhet be velem, a babakocsiban alhat addig, vagy legalább ülhet benne, remélhetőleg halkan.
Az orvos megnézett, ultrahangot is készített, folyadékgyülemet talált a hasüregben. Vonakodva írta fel az antibotikumot, mert két hete szedtem be egy ugyanolyat, petefészek-gyulladásra gyanakodott. Azért csinált egy terhességi tesztet. Még egyet. Még egyet. Pozitív. Még egy ultrahang, terhességnek nyoma sincs a méhemben. Méhen kívüli terhesség, ami a hasüreg felé vérzik.
Ott ültem az ölemben Jancsival, és egy határozott utasítással, hogy azonnal és rögtön kórházba kell mennem, nem vihetem haza a gyerekekt az oviból, de még jancsit sem, gyorsan találjak valakit, aki odajön a kórházba, és onnan elviszi. Mert nekem azonnal kórházba kell mennem, taxival. Aztán rájöttünk, hogy nincs nálam autós ülés, úgy taxizni sem illik. Hívtam sorban a barátokat, senki nem vette fel, egyetem volt még. Én úgy éreztem, hogy egy kicsit túl van pörögve az egész, hiszen már két hete tüneteket okoz ez a terhesség, tényleg életveszélyben voltam, de most sem nagyobban, mint eddig. Végül telefonvégre kaptam egy kedves barátomat, Zsuzsát, akivel a két év alatt egyetlen alkalommal sikerült összefutnom, múlt pénteken. Lemondta minden dolgát, és jött. Hazamentünk szabálytalanul az autósülésekért, elhoztuk a nagyokat az oviból. Addigra már régóta hármasban voltak az óvónénivel, az óvodaidőnek vége volt, várták, hogy találjak valakit, aki elhozza őket. Örültek, hogy még találkoztunk, mielőtt a kórházba mentem volna.
Az óvodából már gyerekestül a kórházhoz mentünk, elbúcsúztam mindenkitől, és besétáltam. A nőgyógyászom kétpercenként telefonált a kórházba, hogy hol vagyok, nagyon aggódott. Hát igen, nem éppen az utasításoknak megfelelően jártam el, amikor még összeszedtem a gyerekeket a kórház előtt...
Kaptam ágyat, megvizsgáltak, örültek, hogy reggel óta nem ettem, kész vagyok a műtétre. Azért még vártuk a vér-leletet, azon belül a terhességi hormonszintet. Meg is érkezett, és kiderült, hogy nagyon alacsony. Jó eséllyel vagy olyan kicsi az embriócska, hogy nem látnák, ha műtenének, vagy elhalt magától, és akkor akár műtét nélkül visszahúzódhat. Harmadik lehetőségként felmerült a gyógyszeres kezelés, de elvetettük, mert akkor abba kellett volna hagynom a szoptatást, hiszen ez egy enyhe kemoterápiát jelent.
Vártunk. Este úgy döntöttek, aznap már nem műtenek, vacsorázhattam. Andris behozta Jancsit szopni, kicsit megnyugodtunk, hogy nincs akut életveszély. Czirmos nagymamáék másnap délelőtt indultak segíteni Andrisnak a gyerekek körül, nem lehetett tudni, mikor mehetek haza.
Másnap reggel újabb vérkép, vizsgálat, nem változott semmi. Dél körül hazaengedtek azzal, hogy vasárnap este be kell feküdnöm, hétfőn műtenek. De addig is, ha bármikor fáj, vérzik, vagy bármi, azonnal szaladjak vissza mentővel, mert az akut vérzés lehetősége fennáll.
Nagyon örültem, mert így részt vehettem a gyerekek óvodai karácsonyi előadásán. (Képek majd jönnek, elfelejtettük letölteni Czirmos gépéről) Nagyon édesek voltak, Misi volt József, Erzsó két szöveget is kapott, amiket tökéletesen tudott már, de az előadáson kis segítségre szorult. Össze volt zavarodva ő is, már átlátta, hogy baj van.
Vasárnap Misi szülinapja. Nagy négyévesem. Mise után ünnepeltük, Berci is megérkezett a nővérével, Ágival. Misi nagyon örült az ajándékoknak, az oroszkrém-tortának, talán legjobban a négy marcipánfigurának, amiket azonnal felfalt.
Nekem hamarosan vissza kellett mennem a kórházba. Andris vitt be, velem is maradt a vizsgálatok alatt, együtt döntöttünk: ha nem feleződött meg a hormonszint a két nap alatt, akkor másnap műtét. A másik lehetőség az lett volna, hogy megfigyelnek, pár napont vissza kellett volna mennem, de akkor is 50%, hogy műtét lett volna a vége, de a hirtelen vérzés lehetősége megmaradt volna. Nekem már elegem volt az állandó életveszélyből, azt sem akartam, hogy végül a költözés körül kelljen még műteni is, vagy a kezelést a magyar egészségügyben is folytatni kelljen.
Hétfő reggel - dec. 23. - tehát koplaltam megint. Andris már úton volt Jancsival a reggeli szoptatáshoz, amikor görcsölni kezdtem. A műtéti tervben második voltam, végül nem is hoztak előbbre, de alig bírtam már a fájdalmat, mire sorra kerültem. Újra véreztem a hasüreg irányába, de az ultrahangon látszott, hogy nem életveszélyes mértékben. Legalább nem volt kétségem afelől, hogy ennek most meg kell lennie, jó, hogy a műtét mellett döntöttünk.
Altatás, műtét, ébredés, fájdalom. Őszintén szólva sokkal kisebb fájdalom, mint műtét előtt. Estére már sétálhattam, vacsorázhattam. A legjobban a vállam fájt, valahogy rosszul fektethettek, mert borzasztóan elgémberedtem. A műtét jól sikerült, a jobb petevezetőmet ki kellett szedni, teljesen szét volt szakadva, csoda, hogy nem okozott végzetes vérzést. Hála Istennek.
24-én délelőtt hazamehettem, és kisebb-nagyobb hasfájásokkal, de boldogan ünnepelhettünk. A gyerekek kérdezgettek, hogy miért nem lehetett ezt a babát is megtartani, nehéz volt elmagyarázni nekik. Ahogy Márta fogalmazta, kaptunk egy saját karácsonyi angyalkát.
Czirmos és Jankó-Papi hatalmasat segített, nagyon köszönjük!!!
Az ünnepről később írok. Boldog Karácsonyt!
2013. december 16., hétfő
Hétvége, készülődés
Pihenős hétvége volt, azt a kis izgalmat leszámítva, hogy a szombat délelőttöt kórházban töltöttük.
A St. Anna Kinderspitalban kezdtünk, de onnan átküldtek minket a szomszéd kórházba, ott van baleseti ügyelet. Egy metrómegálló, nem egy nagy táv, de Andris autóval vitt a kórházig, és mivel úgy volt, hogy jön is értünk, nem hámoztam ki az alvó babát az autósülésből, hanem azzal együtt cipeltem. Hát most cipelhettem át a másik kórházba, nem volt könnyű. Sebaj, odaértünk, Jancsi még mindig aludt, megkerestem a baleseti részleget, ahol az ággyal együtt odatolt fekvőbetegektől elkezdve, idősebbek és fiatalabbak együtt várakoztunk. Jancsi felébredt, mindenkit megmosolyogtatott, máris megérte elmenni a kórházig. Nagyon hamar behívtak minket, úgy látszik, azért figyeltek, hogy egy félévessel ne kelljen sokat várni. Az orvos nézegette a vállát - mint én otthon, és ugyanúgy semmit nem talált, mint én otthon. De Jancsi sírt, ha mozgattuk, lógatta a karját, nem nyúlt a játékokért, és nem tudott mászni sem. Aztán kiderült, hogy a könyöke volt a ludas. Persze, ahogy kimondta a "rotatio dolorosa" szót, nekem is beugrott, hogy az orsócsont feje ki tud ugrani, ha a baba támaszkodik a kezén, miközben elesik. A doktór úr párszor kinyújtotta Jancsi kezét, hogy visszakattanjon minden a helyére, persze hatalmas sírás támadt, aztán kiküldött minket, hogy várjunk tíz percet, ha csak ennyi volt a baj, addigra rendesen mozgatni fogja a karját. Még utánunk küldött egy ápolót egy lufivá fújt gumikesztyűvel. Tíz perc múlva kutya baja nem volt Jancsinak, csak unatkozott a lufi ellenére is, mászni akart. További fél órát vártunk a zárójelentésre, de addigra Jancsi is elfáradt (a sírás mindenkit zavart), meg nekem is elegem lett, Andris már várt a parkolóban, megszöktünk a jelentés nélkül.
A gyerekek nagyon várták a Türkenschanz-parkot, én viszont aznap még semmit nem ettem. a megoldás: Andris játszóterezett velük, én meg az alvó Jancsival beültem a park éttermébe. Luxus-reggeli volt, békén, egyedül, a pincér szemmel láthatóan sajnált, amiért nincs társaságom, de nekem nagyon jól esett zavartalanul enni.
Délután Andris aludt, én a gyerekszobában bábelőadást néztem Erzsó közreműködésével, mesét olvastam, Misi felolvasta nekem a Zengő ABC-t, jó volt nagyon. Misi a Zengő ABC-t nagyjából tudja fejből. De követi a szemével, és ha elakad, hősiesen elolvas egy szót, hogy eszébe jusson a következő sor. Nagyon ügyes, kis majdnem-négyévesem.
Este hajmosásos nagy fürdés, Andris kivételesen rendet rakott a gyerekszobában, így ő választhatta ki az esti mesét, böngészőztek. Aztán a kicsik elaludtak, én meg előszedtem a csellómat gyakorolni a másnapi misére. Átküldtek nekem egy kamara-darabot is, mire kettőt pislantottam, fél 11 lett, de a darab közepe még nem ment jól. Az sem használt persze, hogy sosem hallottam még ezt a darabot, és csak cselló-szólamot kaptam, partitúrát nem, fogalmam sem volt, hogy fog ez összeállni. Andris is meg volt ijedbe, mi lesz, ha Jancsi sikít - jókedvében is szokott, jó hangosan, és ki kell vinni, a nagyokat egyedül még azért nem lehet bent hagyni, hozzám nem jöhetnek, ha csellózom. Megegyeztünk, hogy kivételesen egyedül megyek a reggeli misére, Andris meg majd este.
A mise gyönyörű volt, előtte mindent el tudtunk próbálni - csak a kamara-darabot nem, mert a vezető furulyásunk a ministránsokat is vezeti, és velük volt elfoglalva. A többiek persze játszották már ezt együtt, csak én nem. Jobb híján (és a legjobbat választva) sürgős segítséget kértem a Szentlélektől, aki ügyesen el is játszotta nekem a darabot, csak egyszer vesztettem el a fonalat, de az szinte nem is hallatszott.
Délután Andris parkourozott, mi meg Misi egyik barátjához mentünk születésnapot ünnepelni. Ez olyan igazi kis otthoni gyerekzsúr volt, amilyenhez mi is szokva vagyunk. A lakás sem volt olyan steril, látszott, hogy sok gyerek lakik benne, otthonos volt nagyon. A buli hatig tartott, de annyira élvezték, hogy fél hétkor sem akartak hazamenni még, végül kölcsönkaptunk egy társasjátékot, és búcsúajándékokkal felszerelkezve nagy nehezen hazaautóztunk.
Este megint fájt a hasam, csütörtökön megyek orvoshoz, jó lesz megtudni, mi görcsölget.
Ma pedig mézeskalácsot sütök és habkarikát. Nyakunkon a Karácsony! :)
A St. Anna Kinderspitalban kezdtünk, de onnan átküldtek minket a szomszéd kórházba, ott van baleseti ügyelet. Egy metrómegálló, nem egy nagy táv, de Andris autóval vitt a kórházig, és mivel úgy volt, hogy jön is értünk, nem hámoztam ki az alvó babát az autósülésből, hanem azzal együtt cipeltem. Hát most cipelhettem át a másik kórházba, nem volt könnyű. Sebaj, odaértünk, Jancsi még mindig aludt, megkerestem a baleseti részleget, ahol az ággyal együtt odatolt fekvőbetegektől elkezdve, idősebbek és fiatalabbak együtt várakoztunk. Jancsi felébredt, mindenkit megmosolyogtatott, máris megérte elmenni a kórházig. Nagyon hamar behívtak minket, úgy látszik, azért figyeltek, hogy egy félévessel ne kelljen sokat várni. Az orvos nézegette a vállát - mint én otthon, és ugyanúgy semmit nem talált, mint én otthon. De Jancsi sírt, ha mozgattuk, lógatta a karját, nem nyúlt a játékokért, és nem tudott mászni sem. Aztán kiderült, hogy a könyöke volt a ludas. Persze, ahogy kimondta a "rotatio dolorosa" szót, nekem is beugrott, hogy az orsócsont feje ki tud ugrani, ha a baba támaszkodik a kezén, miközben elesik. A doktór úr párszor kinyújtotta Jancsi kezét, hogy visszakattanjon minden a helyére, persze hatalmas sírás támadt, aztán kiküldött minket, hogy várjunk tíz percet, ha csak ennyi volt a baj, addigra rendesen mozgatni fogja a karját. Még utánunk küldött egy ápolót egy lufivá fújt gumikesztyűvel. Tíz perc múlva kutya baja nem volt Jancsinak, csak unatkozott a lufi ellenére is, mászni akart. További fél órát vártunk a zárójelentésre, de addigra Jancsi is elfáradt (a sírás mindenkit zavart), meg nekem is elegem lett, Andris már várt a parkolóban, megszöktünk a jelentés nélkül.
A gyerekek nagyon várták a Türkenschanz-parkot, én viszont aznap még semmit nem ettem. a megoldás: Andris játszóterezett velük, én meg az alvó Jancsival beültem a park éttermébe. Luxus-reggeli volt, békén, egyedül, a pincér szemmel láthatóan sajnált, amiért nincs társaságom, de nekem nagyon jól esett zavartalanul enni.
Délután Andris aludt, én a gyerekszobában bábelőadást néztem Erzsó közreműködésével, mesét olvastam, Misi felolvasta nekem a Zengő ABC-t, jó volt nagyon. Misi a Zengő ABC-t nagyjából tudja fejből. De követi a szemével, és ha elakad, hősiesen elolvas egy szót, hogy eszébe jusson a következő sor. Nagyon ügyes, kis majdnem-négyévesem.
Este hajmosásos nagy fürdés, Andris kivételesen rendet rakott a gyerekszobában, így ő választhatta ki az esti mesét, böngészőztek. Aztán a kicsik elaludtak, én meg előszedtem a csellómat gyakorolni a másnapi misére. Átküldtek nekem egy kamara-darabot is, mire kettőt pislantottam, fél 11 lett, de a darab közepe még nem ment jól. Az sem használt persze, hogy sosem hallottam még ezt a darabot, és csak cselló-szólamot kaptam, partitúrát nem, fogalmam sem volt, hogy fog ez összeállni. Andris is meg volt ijedbe, mi lesz, ha Jancsi sikít - jókedvében is szokott, jó hangosan, és ki kell vinni, a nagyokat egyedül még azért nem lehet bent hagyni, hozzám nem jöhetnek, ha csellózom. Megegyeztünk, hogy kivételesen egyedül megyek a reggeli misére, Andris meg majd este.
A mise gyönyörű volt, előtte mindent el tudtunk próbálni - csak a kamara-darabot nem, mert a vezető furulyásunk a ministránsokat is vezeti, és velük volt elfoglalva. A többiek persze játszották már ezt együtt, csak én nem. Jobb híján (és a legjobbat választva) sürgős segítséget kértem a Szentlélektől, aki ügyesen el is játszotta nekem a darabot, csak egyszer vesztettem el a fonalat, de az szinte nem is hallatszott.
Délután Andris parkourozott, mi meg Misi egyik barátjához mentünk születésnapot ünnepelni. Ez olyan igazi kis otthoni gyerekzsúr volt, amilyenhez mi is szokva vagyunk. A lakás sem volt olyan steril, látszott, hogy sok gyerek lakik benne, otthonos volt nagyon. A buli hatig tartott, de annyira élvezték, hogy fél hétkor sem akartak hazamenni még, végül kölcsönkaptunk egy társasjátékot, és búcsúajándékokkal felszerelkezve nagy nehezen hazaautóztunk.
Este megint fájt a hasam, csütörtökön megyek orvoshoz, jó lesz megtudni, mi görcsölget.
Ma pedig mézeskalácsot sütök és habkarikát. Nyakunkon a Karácsony! :)
2013. december 14., szombat
Az elmúlt két héten
Az elmúlt két héten háromszor voltam a Karlsplatz-on puncsot inni a kollégáimmal, különböző ürügyekkel. Volt egy két napos szeminárium arról, hogy hogyan kell EU-pályázatot nyerni, három nappal később megtudtam, hogy (valószínűleg) nem nyert az aktuális EU-pályázatom. Most már legalább tudom, hogy miért.
Aztán leadtam a Balatonról és a gravitációról szóló cikkemet, immáron a harmadik folyóiratnak, miután két másik már elutasította. Végül pedig jött erre két hétre egy programozó kolléga Lengyelországból, és kiderült, hogy egy rangos folyóirat megjelentet egy különszámot természetvédelem és távérzékelés témában. A határidő holnap van.
Szóval dolgoztunk. Hétfőn Móni, a gyerekvigyázónk nem ért rá, úgyhogy dolgozhattam békén éjszakába, akkor készült el a cikk szövegének az első, nagyon kezdetleges változata (kb. éjfélig). Kedden volt Misivel az utolsó úszás, úgyhogy csak kora délutánig dolgoztam. Az úszáson volt egy olyan feladat, hogy egy úszó matracról kellett a vízbe ugrani, és onnan elevickélni a medence pár méterre levő széléig. Misinek is sikerült, egy-két tempót már egész jól úszik, ha éppen nem ijed meg.
Ez már nem az első cikkem, de abban az élményben még sosem volt részem, hogy a társszerzők tényleg együtt dolgoznak; szinte minden fejezetet más írt, én csak összefésültem a javaslatokat. Egyszerre tényleg többen dolgoztunk párhuzamosan, napról napra egyre pontosabban működött a térképezési módszerünk, amiről a cikk szól. Szerdán már a kész szöveget küldtük körbe a társszerzőkkel, csütörtök éjfélre lefutottak az utolsó számítások, éjjel három körül készen voltak az ábrák, meg volt írva a cikk. Tegnap tehát hajnali négyre otthon voltam, Roni elintézte a reggelt, megreggeliztette és csöndben elvitte az oviba a gyerekeket, én kilenc körül felkeltem, bementem dolgozni.
Megkaptam a korrektúrákat a nyolc társszerző közül héttől, újrarajzoltuk az ábrák felét, bíbelődtünk a megfogalmazásokkal, lerövidítettük, ahol tudtuk, megebédeltünk.
Délután felé már a formázással szenvedtünk (elvileg Word-ben könnyen lehet automatikus alfejezet-számozást csinálni, ugye), a programozó cimborám összeillesztgette a fotókat, a biológus kolléganő ráncba szedte a statisztikát. Este hatkor kinyomtattuk a végleges szöveget (31 oldal ábrák nélkül), és hárman leültünk átolvasni, hibákat keresni. Tíz körül mindenki elolvasta már részletesen, a nyomtatott példányokról átvittük a javításokat, vitatkoztunk a megfogalmazásokon. Fontos volt, hogy az informatikus is értse a biológiát, a biológus is lássa, hogyan számol a gép. Éjfélre kész volt, kivéve az alfejezet-számozást.
Kimentünk az operaház elé, bekaptunk egy éjjel-nappal pizzaszeletet, elköszönt a lengyel kolléga.
Ja, mindeközben az egyetem épületében a geodéta hallgatók évzáró bulit tartottak, jöttek-mentek, felhallatszott a zene, meg a forralt bor illata, meg a tűsarkú csizmák kopogása a folyosón.
Elkezdtem az elektronikus leadás folyamatát, regisztráltam, kitöltöttem a kilenc szerző elérhetőségeit, közben a biológus kolléganő átnézte még egyszer a formai követelményeket, és véglegesítette a formázást. Találtunk egy-két utolsó pillanatos hibát, utánaolvastunk még pár cikknek, kimásoltuk külön a címoldalt, a rövidebb meg a hosszabb összefoglalót.
És akkor rábukkantunk egy kitételre a folyóirat követelményeiben: ötezer szónál hosszabb kéziratot be sem vesznek, kivéve különlegesen indokolt esetben. Különszámoknál a határ kétezer szó. Ennek körülbelül a kétszerese volt a dolgozat.
Nem álltunk neki lerövidíteni, inkább megpróbáltam úgy megfogalmazni a kísérőlevelet a főszerkesztőnek, hogy legalább egyszer elolvassák az anyagot, mielőtt megszámolják, hány szó. Éjjel kettő körül jártunk.
Feltöltöttem a fájlokat, a szöveget, az ábrákat, az összefoglalókat, a táblázatokat, mindent. Ilyenkor az elektronikus kéziratkezelő rendszer összerakja egy dokumentumba a teljes leadott anyagot, amit le kell tölteni, és még egyszer átnézni, mielőtt véglegesítjük a leadást.
Ez a letöltés nem működött. Mindig megszakadt, aztán újraindítottuk. A huszadik próbálkozásnál végül megérkezett a dokumentum, átfutottuk még egyszer. Kiderült, hogy a szöveg sorait nem kell számozni a leadott kéziratban, mert azt automatikusan megcsinálta a folyóirat rendszere, így duplán lettek sorszámozva a sorok. Az is kiderült, hogy az utolsó táblázatnál az oldalbeállítást át kell alakítani állóról fekvő formátumra, mert le van vágva a széle.
Nem lehet véglegesíteni, le kell adni újra.
Kiszedtük a sorszámokat, átrendeztük a táblázatot, megformáztuk még egyszer, feltöltöttük. Összerakta a rendszer a dokumentumot, kiírta, hogy le lehet tölteni, át lehet nézni, mielőtt véglegesítik.
Nem lehetett letölteni. Mivel az előbb is huszadikra sikerült, újra és újra megpróbáltam. Megpróbáltam mindenféle beállításokat, megnéztem a neten a leírást, próbáltam újra és újra, mindig elkezdte, de megszakadt. Elkezdtem strigulázni, hogy hányszor próbálom meg. Kikapcsoltam és újraindítottam a gépet, megpróbáltam másik számítógépről, nem ment. A századik strigula után találtam valahol egy linket, az írták, hogy élőben nyújtanak segítséget chat-en keresztül. És tényleg: hajnali fél négykor, valahol a világhálón volt egy szegény ürge, akinek leírtam a problémát, és válaszolt. Elnézést kért a kiadó nevében. Leírta, hogyan kell eltüntetni a böngészőből a hibanaplót és újra próbálkozni. Végül megállapította, hogy túl nagyok a feltöltött adataim.
Megjegyzem, nem csoda: a kiadó nyomdai minőségű, nagy felbontású ábrákat kér, és én 90 négyzetkilométert ábrázoltam a térképeimen. Végül a legnagyobb, legbonyolultabb térképet legyártottuk még egyszer, kicsit rosszabb minőségben. Közben a chat-es segítőm automatikusan kilépett, mert nem válaszoltam neki a megadott időn belül.
Feltöltöttük a kéziratot még egyszer a kiadó oldalára (a német biológus kolléganő még mindig ott volt velem), összerakta a gép a dokumentumot. Csont nélkül elsőre letöltöttük. Átnéztük még egyszer ketten, amennyire tüzetesen hajnali négy körül az ember egy automatikusan tördelt szöveget ellenőrizni tud. Véglegesítettük az anyagot, készen voltunk. Negyed öt.
Koccintottunk a lengyel srác maradék meggyes vodkájával, majd hazabicikliztem.
Ma Roni fél kilenc körül ébresztett. Azt mondta, Jancsi átesett a kezén valahogy négykézláb, nem mozgatja rendesen, nem tudni, baj van-e vele. Nézegettük kicsit, tényleg be volt dagadva, nem mozgatta, ha hozzányúltunk, fájdalmasan sírt. Ficam.
A gyerekek még nem reggeliztek, mindenki pizsamában.
Negyed óra múlva már mindenki az autóban ült, gurultunk a kórházba, kitettük Jancsit és Ronit. Erzsóval és Misivel beültünk a kedvenc kávézómba, a Salettl-be reggelizni, amíg Jancsit vizsgálták. A Salettl, ahogy a nevéből is ki lehet találni, egy kis pavilon a hegyoldalban egy park tetején az ovi fölött. Letelepedtünk, került frissen facsart narancslé és habos forró csoki, lágytojás és Mohr im Hemd (Misi kedvence). Sütött a nap, vágni lehetett a cigarettafüstöt a kávézóban. A gyerekeknek azt ígértem, ha Roniék nem kerülnek elő, utána a Türkenschanzpark-ba megyünk játszóterezni. Roni hívott, hogy Jancsinak a könyöke ficamodott ki, de már helyrerántotta az orvos. Jaj, mondta a két nagy gyerek, akkor hogy megyünk játszótérre?
Visszaautózunk Roniékért a kórházba, aztán irány a Türkenschanzpark. Ott Roni beült az alvó Jancsival az ottani Café-ba, és eltüntetett egy steak-szendvicset, amíg mi játszóterezünk. Ragyogott a nap, minden jóra fordult.
Aztán leadtam a Balatonról és a gravitációról szóló cikkemet, immáron a harmadik folyóiratnak, miután két másik már elutasította. Végül pedig jött erre két hétre egy programozó kolléga Lengyelországból, és kiderült, hogy egy rangos folyóirat megjelentet egy különszámot természetvédelem és távérzékelés témában. A határidő holnap van.
Szóval dolgoztunk. Hétfőn Móni, a gyerekvigyázónk nem ért rá, úgyhogy dolgozhattam békén éjszakába, akkor készült el a cikk szövegének az első, nagyon kezdetleges változata (kb. éjfélig). Kedden volt Misivel az utolsó úszás, úgyhogy csak kora délutánig dolgoztam. Az úszáson volt egy olyan feladat, hogy egy úszó matracról kellett a vízbe ugrani, és onnan elevickélni a medence pár méterre levő széléig. Misinek is sikerült, egy-két tempót már egész jól úszik, ha éppen nem ijed meg.
Ez már nem az első cikkem, de abban az élményben még sosem volt részem, hogy a társszerzők tényleg együtt dolgoznak; szinte minden fejezetet más írt, én csak összefésültem a javaslatokat. Egyszerre tényleg többen dolgoztunk párhuzamosan, napról napra egyre pontosabban működött a térképezési módszerünk, amiről a cikk szól. Szerdán már a kész szöveget küldtük körbe a társszerzőkkel, csütörtök éjfélre lefutottak az utolsó számítások, éjjel három körül készen voltak az ábrák, meg volt írva a cikk. Tegnap tehát hajnali négyre otthon voltam, Roni elintézte a reggelt, megreggeliztette és csöndben elvitte az oviba a gyerekeket, én kilenc körül felkeltem, bementem dolgozni.
Megkaptam a korrektúrákat a nyolc társszerző közül héttől, újrarajzoltuk az ábrák felét, bíbelődtünk a megfogalmazásokkal, lerövidítettük, ahol tudtuk, megebédeltünk.
Délután felé már a formázással szenvedtünk (elvileg Word-ben könnyen lehet automatikus alfejezet-számozást csinálni, ugye), a programozó cimborám összeillesztgette a fotókat, a biológus kolléganő ráncba szedte a statisztikát. Este hatkor kinyomtattuk a végleges szöveget (31 oldal ábrák nélkül), és hárman leültünk átolvasni, hibákat keresni. Tíz körül mindenki elolvasta már részletesen, a nyomtatott példányokról átvittük a javításokat, vitatkoztunk a megfogalmazásokon. Fontos volt, hogy az informatikus is értse a biológiát, a biológus is lássa, hogyan számol a gép. Éjfélre kész volt, kivéve az alfejezet-számozást.
Kimentünk az operaház elé, bekaptunk egy éjjel-nappal pizzaszeletet, elköszönt a lengyel kolléga.
Ja, mindeközben az egyetem épületében a geodéta hallgatók évzáró bulit tartottak, jöttek-mentek, felhallatszott a zene, meg a forralt bor illata, meg a tűsarkú csizmák kopogása a folyosón.
Elkezdtem az elektronikus leadás folyamatát, regisztráltam, kitöltöttem a kilenc szerző elérhetőségeit, közben a biológus kolléganő átnézte még egyszer a formai követelményeket, és véglegesítette a formázást. Találtunk egy-két utolsó pillanatos hibát, utánaolvastunk még pár cikknek, kimásoltuk külön a címoldalt, a rövidebb meg a hosszabb összefoglalót.
És akkor rábukkantunk egy kitételre a folyóirat követelményeiben: ötezer szónál hosszabb kéziratot be sem vesznek, kivéve különlegesen indokolt esetben. Különszámoknál a határ kétezer szó. Ennek körülbelül a kétszerese volt a dolgozat.
Nem álltunk neki lerövidíteni, inkább megpróbáltam úgy megfogalmazni a kísérőlevelet a főszerkesztőnek, hogy legalább egyszer elolvassák az anyagot, mielőtt megszámolják, hány szó. Éjjel kettő körül jártunk.
Feltöltöttem a fájlokat, a szöveget, az ábrákat, az összefoglalókat, a táblázatokat, mindent. Ilyenkor az elektronikus kéziratkezelő rendszer összerakja egy dokumentumba a teljes leadott anyagot, amit le kell tölteni, és még egyszer átnézni, mielőtt véglegesítjük a leadást.
Ez a letöltés nem működött. Mindig megszakadt, aztán újraindítottuk. A huszadik próbálkozásnál végül megérkezett a dokumentum, átfutottuk még egyszer. Kiderült, hogy a szöveg sorait nem kell számozni a leadott kéziratban, mert azt automatikusan megcsinálta a folyóirat rendszere, így duplán lettek sorszámozva a sorok. Az is kiderült, hogy az utolsó táblázatnál az oldalbeállítást át kell alakítani állóról fekvő formátumra, mert le van vágva a széle.
Nem lehet véglegesíteni, le kell adni újra.
Kiszedtük a sorszámokat, átrendeztük a táblázatot, megformáztuk még egyszer, feltöltöttük. Összerakta a rendszer a dokumentumot, kiírta, hogy le lehet tölteni, át lehet nézni, mielőtt véglegesítik.
Nem lehetett letölteni. Mivel az előbb is huszadikra sikerült, újra és újra megpróbáltam. Megpróbáltam mindenféle beállításokat, megnéztem a neten a leírást, próbáltam újra és újra, mindig elkezdte, de megszakadt. Elkezdtem strigulázni, hogy hányszor próbálom meg. Kikapcsoltam és újraindítottam a gépet, megpróbáltam másik számítógépről, nem ment. A századik strigula után találtam valahol egy linket, az írták, hogy élőben nyújtanak segítséget chat-en keresztül. És tényleg: hajnali fél négykor, valahol a világhálón volt egy szegény ürge, akinek leírtam a problémát, és válaszolt. Elnézést kért a kiadó nevében. Leírta, hogyan kell eltüntetni a böngészőből a hibanaplót és újra próbálkozni. Végül megállapította, hogy túl nagyok a feltöltött adataim.
Megjegyzem, nem csoda: a kiadó nyomdai minőségű, nagy felbontású ábrákat kér, és én 90 négyzetkilométert ábrázoltam a térképeimen. Végül a legnagyobb, legbonyolultabb térképet legyártottuk még egyszer, kicsit rosszabb minőségben. Közben a chat-es segítőm automatikusan kilépett, mert nem válaszoltam neki a megadott időn belül.
Feltöltöttük a kéziratot még egyszer a kiadó oldalára (a német biológus kolléganő még mindig ott volt velem), összerakta a gép a dokumentumot. Csont nélkül elsőre letöltöttük. Átnéztük még egyszer ketten, amennyire tüzetesen hajnali négy körül az ember egy automatikusan tördelt szöveget ellenőrizni tud. Véglegesítettük az anyagot, készen voltunk. Negyed öt.
Koccintottunk a lengyel srác maradék meggyes vodkájával, majd hazabicikliztem.
Ma Roni fél kilenc körül ébresztett. Azt mondta, Jancsi átesett a kezén valahogy négykézláb, nem mozgatja rendesen, nem tudni, baj van-e vele. Nézegettük kicsit, tényleg be volt dagadva, nem mozgatta, ha hozzányúltunk, fájdalmasan sírt. Ficam.
A gyerekek még nem reggeliztek, mindenki pizsamában.
Negyed óra múlva már mindenki az autóban ült, gurultunk a kórházba, kitettük Jancsit és Ronit. Erzsóval és Misivel beültünk a kedvenc kávézómba, a Salettl-be reggelizni, amíg Jancsit vizsgálták. A Salettl, ahogy a nevéből is ki lehet találni, egy kis pavilon a hegyoldalban egy park tetején az ovi fölött. Letelepedtünk, került frissen facsart narancslé és habos forró csoki, lágytojás és Mohr im Hemd (Misi kedvence). Sütött a nap, vágni lehetett a cigarettafüstöt a kávézóban. A gyerekeknek azt ígértem, ha Roniék nem kerülnek elő, utána a Türkenschanzpark-ba megyünk játszóterezni. Roni hívott, hogy Jancsinak a könyöke ficamodott ki, de már helyrerántotta az orvos. Jaj, mondta a két nagy gyerek, akkor hogy megyünk játszótérre?
Visszaautózunk Roniékért a kórházba, aztán irány a Türkenschanzpark. Ott Roni beült az alvó Jancsival az ottani Café-ba, és eltüntetett egy steak-szendvicset, amíg mi játszóterezünk. Ragyogott a nap, minden jóra fordult.
2013. december 12., csütörtök
Sauber Zauber
Ma vendégeink voltak, a gyerekek két ovis társa a mamájukkal. Julia Erzsóval egy nagyságrend, kicsit fiatalabb, Alice olyan 3 éves lehet. Mi már voltunk náluk vendégségben, kedvesek voltak, régóta terveztük, hogy mi is áthívjuk őket. Aztán mindig közbejött valami. Először ők voltak betegek, aztán az egyetlen nagybácsim és az egyik nagynénim érkezett hozzánk pont aznap, amit megbeszéltünk velük, végül én betegedtem meg pont a találkozó napjára. De most végre sikerült.
A tegnapi nap nem ágyban töltöttt részét (valami alhasi görcsöm volt, majdnem kórházba szaladtam vele, de végül nem kellett) ajtó-és ablaksikálással töltöttem, mert porosak voltak, mancsnyomosak és penészesek. Andris mondta is, hogy az ő kedvéért bezzeg nem csináltam meg, de igazából most is az ő kedvéért vettem rá magam, magamtól eszembe sem jutott volna. :)
Ma pedig a szokásos rendrakással kezdődő, porszívózós, felmosós kört jártam végig, miközben ebédet is főztem, meg ugye Jancsiztam. Jancsi megnehezíti kicsit a hétköznapokat az ügyességével, valami megtetzik neki, feláll, de onnan nem tud elmozdulni, sír. Vagy felborul, na, attól én is sírnék, akkorákat koppan a kis feje. Vagy megszerzi, amit akar, de akkor meg is eszi, ami nem túl biztonságos a gombácskás ragasztószalagok világában (Erzsó kapta a névnapjára, és nagyon lelkesen ragasztja mindenhova, a kedvence, de sajnos fullasztó, ha félrenyelik).
Ráadásul belebonyolódtam a "már tavaszig nem fog kelleni - mehet a dobozba" ruhadarabok elpakolásába, ami szintén értelmes, de nem pont ma kellett volna nekilátnom.
No, de lényeg a lényeg, rend lett és tisztaság, sőt még ebéd is, mehettünk a gyerekekért Jancsival.
A vendégek háromkor érkeztek, addigra kitaláltam, hogy kisütök egy tepsi mézeskalácsot, és a frissen beszerzett ételfestékkel megszínezek hozzá mázat, aztán a gyerekek írókázhatnak. Nagyon tetszett nekik. Mi meg addig beszélgettünk Elisabettel, aki a mamájuk, gyereknevelésről, erről-arról. Nagyon szeretett volna segíteni nekem az íróka-készítésben, mindig keresett valamit, nyitogatta a szekrényeimet, hát odabenn bizony én is nehezen találom meg, amit keresek, így jár, aki csak a látható helyeken tart rendet. Gyönyörűen berendeztem egyszer valamikor régen azokat a szekrényeket, de hol van az már... Nem baj, így is szép tőlem, ameddig eljutottam. Elisabet meg rögtön elkezdett nagy zavarában arról áradozni, hogy hogy csodál, hogy a három gyerekkel egyedül ilyen állapotokat tudok létrehozni. Jót mosolyogtam rajta.
Erzsó és Julia nagyon kedvesen eljátszottak, a festegetés előtt megebédeltették a babákat. Julia már az ajtóban azt kérdezte, hogy Erzsó hol tartja a tündéreket, sokáig gondolkoztam, mire rájöttem, hogy Erzsó tíz centi magas babáit keresi, amik közül az egyiknek van egy szárnyas ruhácskája is. Ők voltak az asztaltársaság. Az óvodába a gyerekek minden hétfőn bevihetnek egy otthoni játékot, így a gyerekek már ismerik a többiek kedvenceit.
Szóval jó volt, megérte varázsolni, hokus-pokus-wusch. És most kihozom a szennyestartóba már be nem férő kupacot a mosókonyhából. És kiteregetek.
A tegnapi nap nem ágyban töltöttt részét (valami alhasi görcsöm volt, majdnem kórházba szaladtam vele, de végül nem kellett) ajtó-és ablaksikálással töltöttem, mert porosak voltak, mancsnyomosak és penészesek. Andris mondta is, hogy az ő kedvéért bezzeg nem csináltam meg, de igazából most is az ő kedvéért vettem rá magam, magamtól eszembe sem jutott volna. :)
Ma pedig a szokásos rendrakással kezdődő, porszívózós, felmosós kört jártam végig, miközben ebédet is főztem, meg ugye Jancsiztam. Jancsi megnehezíti kicsit a hétköznapokat az ügyességével, valami megtetzik neki, feláll, de onnan nem tud elmozdulni, sír. Vagy felborul, na, attól én is sírnék, akkorákat koppan a kis feje. Vagy megszerzi, amit akar, de akkor meg is eszi, ami nem túl biztonságos a gombácskás ragasztószalagok világában (Erzsó kapta a névnapjára, és nagyon lelkesen ragasztja mindenhova, a kedvence, de sajnos fullasztó, ha félrenyelik).
Ráadásul belebonyolódtam a "már tavaszig nem fog kelleni - mehet a dobozba" ruhadarabok elpakolásába, ami szintén értelmes, de nem pont ma kellett volna nekilátnom.
No, de lényeg a lényeg, rend lett és tisztaság, sőt még ebéd is, mehettünk a gyerekekért Jancsival.
A vendégek háromkor érkeztek, addigra kitaláltam, hogy kisütök egy tepsi mézeskalácsot, és a frissen beszerzett ételfestékkel megszínezek hozzá mázat, aztán a gyerekek írókázhatnak. Nagyon tetszett nekik. Mi meg addig beszélgettünk Elisabettel, aki a mamájuk, gyereknevelésről, erről-arról. Nagyon szeretett volna segíteni nekem az íróka-készítésben, mindig keresett valamit, nyitogatta a szekrényeimet, hát odabenn bizony én is nehezen találom meg, amit keresek, így jár, aki csak a látható helyeken tart rendet. Gyönyörűen berendeztem egyszer valamikor régen azokat a szekrényeket, de hol van az már... Nem baj, így is szép tőlem, ameddig eljutottam. Elisabet meg rögtön elkezdett nagy zavarában arról áradozni, hogy hogy csodál, hogy a három gyerekkel egyedül ilyen állapotokat tudok létrehozni. Jót mosolyogtam rajta.
Erzsó és Julia nagyon kedvesen eljátszottak, a festegetés előtt megebédeltették a babákat. Julia már az ajtóban azt kérdezte, hogy Erzsó hol tartja a tündéreket, sokáig gondolkoztam, mire rájöttem, hogy Erzsó tíz centi magas babáit keresi, amik közül az egyiknek van egy szárnyas ruhácskája is. Ők voltak az asztaltársaság. Az óvodába a gyerekek minden hétfőn bevihetnek egy otthoni játékot, így a gyerekek már ismerik a többiek kedvenceit.
Szóval jó volt, megérte varázsolni, hokus-pokus-wusch. És most kihozom a szennyestartóba már be nem férő kupacot a mosókonyhából. És kiteregetek.
2013. december 9., hétfő
Vigyázat, Jancsi-veszély!
Semmi sincs biztonságban, ha jön a mindent megevő, lepakoló, szétgurító Jancsi! Újabban álló formátumban is tetten érhető!
2013. december 8., vasárnap
Adventi idő
Közben pedig mennek a hétköznapok. Andris rengeteget dolgozik, cikkek készülnek, amiket határidőre le is kell adni. Tihanyból egyre inkább az látszik, hogy az üzemszünet előtt már nem foglalkoznak Andris szerződésével, így legkorábban január közepén írhatják meg. Január végén megyünk haza, ad egy kis alapfeszültséget a mindennapjainknak, hogy nincs szerződés, csak szóbeli ígéret. Bízni kell benne, hogy minden egyszerűen fog menni, de egy kis bizonytalanság mindig van bennünk.
Jancsi nagyon nehezen jön ki a betegségből, a nagyoknak is folyik még az orra, én köhécselek, Andris torokfájása jön-megy.
Óvodai barátok hívnak minket játszani, mi már háromszor voltunk kénytelenek lemondani azt a családot, akiket áthívtunk, talán jövő csütörtökön végre átjutnak hozzánk. Penészes a fal, majd eltakarom valamivel. Nem ez a lényeg. De szinte minden napra annyi a feladat, hogy az orrom hegyét is alig tudom kidugni belőlük.
Szeretnék játszani a gyerekekkel. Mesélni nekik. Együtt sütni a mézest, nem egyedül, mert úgy egyszerűbb. Látni őket, az ő világukat, Erzsó képzelet-játékait is csak komoly időráfordítással tudnám követni. Jancsi feláll, felmászik mindenhova, a kispad ülésén tornázik, sokat esik, de már próbál okosan lemászni. Misi bújik, mellém ül, amikor szoptatok, fogja Jancsi kezét. Időt kell szánni rájuk. Sokat.
Ég a második gyertya. Nagyon jól kezdtem ezt az adventet, szinte minden ajándék megvan már, várják, hogy eljussak a borítékok megcímzéséig, a postáig. Úgy terveztem, hogy békésen, minden nap egy keveset haladok majd a takarítással, nem szeretnék nagy hajtást a végén. A gyerekek vágyacskáit még be kell szereznem, még egy-két városi délelőtt.
Szeretnék megnyugodni, leállni, lelkileg is átélni az adventi várakozást, beengedni a Szentírás szavait a szívemig. Szeretnék eljutni gyónni, ha mégoly nehezemre esik is németül...
Szeretnék rengeteg sütit, finomságot, szépséget az ünnepre. Ez az, ami szinte csak nekem fontos, Andris tisztaságot szeretne, és más nem annyira érdekli, a gyerekeknek - bárhogy is lesz - egy kis csoda lesz megint a karácsonyfa és a betlehem.
Szeretnék támasz lenni Andrisnak a munkája után, amikor fáradtan hazaér. Sokszor még akkor látok neki a házimunkának, amiben persze segít, de hiányzik neki is a béke, az itthoni pihenés, a ráfordított idő.
Honnan vegyek ennyi időt? Én idén időt kérek Karácsonyra. Minden adventi napra családtagonként fél órát. Amit nem az alvásból kell elvennem. És még egy félórát imádkozni. Meg talán még tíz percet csak úgy, magamnak. Lehet?
2013. november 28., csütörtök
Koszorú, koszorú, miért vagy olyan...
...olyan másmilyen, mint ahogy elképzeltelek?
Az úgy volt, hogy rátaláltam egy mézecskalács készítős honlapra (mohakonyha.hu), amin olyan gyönyörűségek voltak, hogy egészen elámultam. És elhatároztam, hogy az idei adventi koszorúnk mézeskalácsból lesz, és ugyanolyan szép lesz, mint amazok, természetesen. Na jó, a gyakorlatlanság miatt lehet, hogy kicsit elnagyoltabb lesz, de az nem baj, attól még inkább az enyém.
A gyerekek lelkesek voltak, Andris kevésbé, ő inkább a hagyományos, fenyőillatút szerette volna. Azért kedves volt, és azt mondta, csináljam meg, amit elképzeltem, de jövőre legyen olyan, amilyen lenni szokott. És, hogy betegen miért nem valami egyszerűt csinálok? Én meg jól kiokoskodtam, hogy a fenyőágashoz kint kell kutakodnom a kertben egy csomót, ezt meg a meleg sütő mellett állva, különböző gépek segítségével kis munkával elkészíthetem.
A tésztát tegnap készítettem el, hogy ma délelőtt kisüthessem. Persze azt nem olvastam el elég figyelmesen, hogy mitől lesz olyan szép sima, hogy az állás után még jól át kell gyúrni, így girbegurba göcsörtös lett a kisült tészta, nagy bánatomra. Sebaj, majd a cukormáz elfedi.
Azért délután mégis elővettem a maradék tésztámat, jól meggyúrtam, és előállítottam az egészet sima kivitelben is. Ez már nem békén az asztalon hűlt, hanem a fagyban odakint, hogy még ma befejezhessem. A fölöslegessé vált mézesnek pedig nagyon örültek a gyerekek.
Elkészítettem a mázakat. Azt írta, kristálycukrot daráljak le kávédarálóban, de a kétlaki élet hátránya, hogy egy nem kávézó háziasszony nem biztos, hogy magával viszi a kávédarálót, mákot lehet kapni a boltban is darálva. Szóval daráló Tihanyban, én itt, marad a porcukor. Kétszer átszitálva. Ennek ellenére nem volt elég kisszemű, ezt már az elején láttam, de reménykedtem, hogy elég lesz. Terítőmáznak szép is lett. De hogy 6-8 órát száradjon? Azt már nem, inkább langyos sütőben szárítgattam, három óra alatt meg is száradt.
A mintázásnál jött a neheze, mert szép, finom, vékony mintát terveztem, de a kis lukon nem jött ki a kristályos porcukor, a kétszer átszitált. Nagyobb lukon meg ömlik, nem lehet úgy cifrázni. Csalódott sóhajjal lemondtam a finom mintákról. Húsvéti tojásokra is olyan hajszálvékonyan szoktam rajzolni, rossz volt, hogy ez itt nem megy. Nem baj, majd legközelebb, jövő héten Andris úgyis megy Tihanyba., elhozatom a darálót. A karácsonyfadíszek már csodaszépek lesznek! :)
No, itt a végeredmény. Nem, nem ilyenre gondoltam. De azért szép. És aláteszek holnap pár fenyőgallyat, hogy Andris is örüljön. Kész vagyok a holnapi óvodai koszorú-szentelésre, mehetek gőzölni, és aludni. Jóéjt!
Ja, és Jancsi megtanult felállni. Mindenhova felmászik, sokat esik, de rohamosan ügyesedik.
Az úgy volt, hogy rátaláltam egy mézecskalács készítős honlapra (mohakonyha.hu), amin olyan gyönyörűségek voltak, hogy egészen elámultam. És elhatároztam, hogy az idei adventi koszorúnk mézeskalácsból lesz, és ugyanolyan szép lesz, mint amazok, természetesen. Na jó, a gyakorlatlanság miatt lehet, hogy kicsit elnagyoltabb lesz, de az nem baj, attól még inkább az enyém.
A gyerekek lelkesek voltak, Andris kevésbé, ő inkább a hagyományos, fenyőillatút szerette volna. Azért kedves volt, és azt mondta, csináljam meg, amit elképzeltem, de jövőre legyen olyan, amilyen lenni szokott. És, hogy betegen miért nem valami egyszerűt csinálok? Én meg jól kiokoskodtam, hogy a fenyőágashoz kint kell kutakodnom a kertben egy csomót, ezt meg a meleg sütő mellett állva, különböző gépek segítségével kis munkával elkészíthetem.
A tésztát tegnap készítettem el, hogy ma délelőtt kisüthessem. Persze azt nem olvastam el elég figyelmesen, hogy mitől lesz olyan szép sima, hogy az állás után még jól át kell gyúrni, így girbegurba göcsörtös lett a kisült tészta, nagy bánatomra. Sebaj, majd a cukormáz elfedi.
Azért délután mégis elővettem a maradék tésztámat, jól meggyúrtam, és előállítottam az egészet sima kivitelben is. Ez már nem békén az asztalon hűlt, hanem a fagyban odakint, hogy még ma befejezhessem. A fölöslegessé vált mézesnek pedig nagyon örültek a gyerekek.
Elkészítettem a mázakat. Azt írta, kristálycukrot daráljak le kávédarálóban, de a kétlaki élet hátránya, hogy egy nem kávézó háziasszony nem biztos, hogy magával viszi a kávédarálót, mákot lehet kapni a boltban is darálva. Szóval daráló Tihanyban, én itt, marad a porcukor. Kétszer átszitálva. Ennek ellenére nem volt elég kisszemű, ezt már az elején láttam, de reménykedtem, hogy elég lesz. Terítőmáznak szép is lett. De hogy 6-8 órát száradjon? Azt már nem, inkább langyos sütőben szárítgattam, három óra alatt meg is száradt.
A mintázásnál jött a neheze, mert szép, finom, vékony mintát terveztem, de a kis lukon nem jött ki a kristályos porcukor, a kétszer átszitált. Nagyobb lukon meg ömlik, nem lehet úgy cifrázni. Csalódott sóhajjal lemondtam a finom mintákról. Húsvéti tojásokra is olyan hajszálvékonyan szoktam rajzolni, rossz volt, hogy ez itt nem megy. Nem baj, majd legközelebb, jövő héten Andris úgyis megy Tihanyba., elhozatom a darálót. A karácsonyfadíszek már csodaszépek lesznek! :)
No, itt a végeredmény. Nem, nem ilyenre gondoltam. De azért szép. És aláteszek holnap pár fenyőgallyat, hogy Andris is örüljön. Kész vagyok a holnapi óvodai koszorú-szentelésre, mehetek gőzölni, és aludni. Jóéjt!
Ja, és Jancsi megtanult felállni. Mindenhova felmászik, sokat esik, de rohamosan ügyesedik.
2013. november 25., hétfő
H. Martin, Lanternenfest Nov. 8.
Persze ez még Márton-nap előtt volt, de ha kimaradt is, muszáj megemlítenem, mert fontos esemény volt. Nagy titkolózással készültek rá, nem is tudtunk meg semmit arról, hogy mivel készülnek az óvodások az esti ünnepségre. Én mindenesetre szépen megmostam Erzsó haját, kibontva hagytam, hogy csak egy fonott tincs fogja le koszorúként a haját. Gyönyörű volt, nagyon szeretem így.
Csakhogy amikor megérkeztem az óvodába délben a gyerekekért, Erzsó azzal szaladt hozzám, hogy neki rossz a haja. Micsoda? Azazhogy tessék? Miért? Addigra Tante Monika is elindult felénk, és nagyon komoly arccal megkért, hogy fogjam össze Erzsó haját az esti ünnepre. Még mindig nem értettem, de amikor erzsó odébb ment, Monika elmagyarázta, hogy titok, de Erzsó játsza este Szt. Mártont a kis színdarabjukban, és a haja beleakad a köpenyébe, hogy a sisaklevétellel járó sikítást ne is emlegessük.
Erzsó hazafelé rákérdezett, hogy Monika elmesélte-e, hogy ő lesz Martin, és ha már kiderült, kérdezett róla párat. Mi az a Soldat, mi az a Bischof? Átbeszélgettük a történetet, Misi elmesélte, hogy perecet sütöttek aznap az oviban.
Erzsó haját befontam, egy szusszanásnyi csendespihenő után jó korán indultunk vissza az óvodába. Jancsit direkt nem altattam, hátha átalussza rajtam az ünnepség templomi részét, de az első gitárhangra felébredt.
A gyerekeket körben ültették le az oltár előtt, a furcsa plébános helyett (új az óvoda plébániáján, különleges egy szerzet) egy koromfekete pap vonult be velük, aki nagyon lelkesen, nagyon kedvesen vezette az imát, tört németséggel. Tante Monika is tartott egy kis beszédet, a pap is, aztán a gyerekek előadták a Márton-legendát. Erzsó egy falovon nyargalt körbe köpenyben, páncélban, a legenda szövegét énekelték. Aztán feltűnt a koldus, eleredt a hó, és Márton megosztotta vele a köpenyét, majd a többi katonánál hagyta fegyvereit és páncélját. Azt a részt, amikor elbújik, hogy ne legyen belőle püspök, már csak énekelték.
Csakhogy amikor megérkeztem az óvodába délben a gyerekekért, Erzsó azzal szaladt hozzám, hogy neki rossz a haja. Micsoda? Azazhogy tessék? Miért? Addigra Tante Monika is elindult felénk, és nagyon komoly arccal megkért, hogy fogjam össze Erzsó haját az esti ünnepre. Még mindig nem értettem, de amikor erzsó odébb ment, Monika elmagyarázta, hogy titok, de Erzsó játsza este Szt. Mártont a kis színdarabjukban, és a haja beleakad a köpenyébe, hogy a sisaklevétellel járó sikítást ne is emlegessük.
Erzsó hazafelé rákérdezett, hogy Monika elmesélte-e, hogy ő lesz Martin, és ha már kiderült, kérdezett róla párat. Mi az a Soldat, mi az a Bischof? Átbeszélgettük a történetet, Misi elmesélte, hogy perecet sütöttek aznap az oviban.
Erzsó haját befontam, egy szusszanásnyi csendespihenő után jó korán indultunk vissza az óvodába. Jancsit direkt nem altattam, hátha átalussza rajtam az ünnepség templomi részét, de az első gitárhangra felébredt.
A gyerekeket körben ültették le az oltár előtt, a furcsa plébános helyett (új az óvoda plébániáján, különleges egy szerzet) egy koromfekete pap vonult be velük, aki nagyon lelkesen, nagyon kedvesen vezette az imát, tört németséggel. Tante Monika is tartott egy kis beszédet, a pap is, aztán a gyerekek előadták a Márton-legendát. Erzsó egy falovon nyargalt körbe köpenyben, páncélban, a legenda szövegét énekelték. Aztán feltűnt a koldus, eleredt a hó, és Márton megosztotta vele a köpenyét, majd a többi katonánál hagyta fegyvereit és páncélját. Azt a részt, amikor elbújik, hogy ne legyen belőle püspök, már csak énekelték.
Misi is nagyon szépen részt vett, végig mutogatta az énekek alatt, amit kellett.
Aztán könyörgések következtek, Erzsó is mondott egyet, gyönyörűen beszél németül. A perecek megáldása után a pap jól szembefröcskölte a gyerekeket szentelt vízzel, volt nagy kacagás.
Mentünk egy nagy kört a lámpásokkal az utcán, Erzsónak nem tetszett, hogy még nem volt teljesen sötét,de megegyeztünk, hogy másnap is megyünk egy kört a sötétben a mi utcánkban.
Az ünnepség utolsó része hagyományosan a Perec-ünnep (Brezel-Fest), ami arról szól, hogy mindenki kap egy perecet, amit aztán minél több emberrel megoszt. A mi gyerekeink velem osztoztak, Jancsi kezébe is belecsempésztek egy darabot, aztán elvonultak békén elfogyasztani a maradékot. A templom elé készített asztalokon szendvics és puncs várt minket idén is.
Későn értünk haza, szerencsére a gyerekek teleették magukat pereccel, és már aludtak, mire Andris hazaért.
2013. november 24., vasárnap
Betegség, betegség, betegség
Varró Dániel: Bádatos dapok
Ott hagytuk abba, hogy betegek voltak a gyerekek. Szerda este már azt gondoltuk, jól lesznek, csütörtök reggel fel is keltettük őket hatkor, hogy oviba vigyük őket, de annyira nyűgösek és köhögősek voltak, hogy vártunk még egy napot. Én egész héten boldogan dolgoztam éjszakába, nem volt úszás, balett, gyerekvigyázós este. Írtam a következő cikkemet, csütörtök este pedig én tartottam a parkour-edzést, az esőben.
Péntek reggel már én is kellőképpen torokfájós voltam, Roni pedig kifejezetten lázas volt. Nem mentem be dolgozni, elvittem a két nagyot az óvodába, ahol már nagyon várták őket.
Megpróbáltam Jancsit lefoglalni a délelőttre, amennyire lehetett, aztán elhoztam a gyerekeket (meg a hétvégi bevásárlást) délben, aztán csendespihenőben mindketten aludtunk egy nagyot. Lemondtuk a hétvégére tervezett vendégséget.
A gyerekek tündérek voltak, csendespihenő után játszottam velük egy nagyot, este viszonylag korán letettük őket aludni. Megnéztük Ronival a Quartet című filmet, amit a születésnapomra kaptam, tudom ajánlani mindenkinek.
Szombat reggel Roni kelt fel a gyerekekhez, én sokáig alhattam. Utána elindultam Grinzing felé, hogy orvosságot vegyek, meg elintézzem a maradék vásárlást, de otthon hagytam a pénztárcámat, vissza kellett fordulnom. Mire visszaértem, bezárt a patika, mehettem villamossal Sievering-be. Roni aranygaluskát sütött ebédre (azt mondta, az egyszerű ételnek számít), aztán megint nagy csendespihenő következett. A gyerekeknek megígértem, hogy leviszem őket a Karlsplatzra utána, ott ilyenkor a karácsonyi vásáron a téren levő tó helyét megtöltik szalmával, és abban nagyszerűen lehet játszani. Erzsó és Misi még a szalmánál is jobban örült annak, hogy metróval megyünk. A hatalmas szalmatenger tele volt gyerekkel, ugráltunk, fészket raktunk, gödröt ástunk, Erzsó metrót vezetett, Misit el kellett temetni és örülni, hogy feltámad.
Első szóra elindultak hazafelé, Roninak vettünk citromolajat a torkára, hazametróztunk. Az erdei úton mentünk haza a két fáradt gyerekkel, már messziről néztük, hogy világítanak az otthoni ablakok.
Nem kellett őket sokat altatni este.
Ma Roni kicsit rosszabbul van, ráment az arcüregére, de amikor elsóhajtotta magát, hogy Vietnámi Balzsam tenne jót, akkor rájöttem, hogy van a gyógyszeres szekrényünkben. Délelőtt a gyerekatlaszt nézegettük, amit Erzsó kapott a névnapjára, a délutáni alvás után pedig Erzsó megmondta kerek perec, hogy jobban örülne, ha nem jönnék be a gyerekszobába. Holnap nekik ovi, nekem dolgozás, Roninak legalább délelőtt talán békesség.
Hideg dovebber dzsípős szele jő
biatta bost bidded bező kopár,
oda az egyhe, őszies idő,
s elbúlt a Gyár.
Deb tudob, bilyen erős akarat
lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
bégis dalolok, bitt a badarak,
bert hát buszáj.
Bost búcsú déked, trillázó patak,
ti rózsák, badarak, te tarka rét,
búcsú déktek, artikulált szavak,
áldott beszéd!
Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
csak hogy – hapci!!!
Ott hagytuk abba, hogy betegek voltak a gyerekek. Szerda este már azt gondoltuk, jól lesznek, csütörtök reggel fel is keltettük őket hatkor, hogy oviba vigyük őket, de annyira nyűgösek és köhögősek voltak, hogy vártunk még egy napot. Én egész héten boldogan dolgoztam éjszakába, nem volt úszás, balett, gyerekvigyázós este. Írtam a következő cikkemet, csütörtök este pedig én tartottam a parkour-edzést, az esőben.
Péntek reggel már én is kellőképpen torokfájós voltam, Roni pedig kifejezetten lázas volt. Nem mentem be dolgozni, elvittem a két nagyot az óvodába, ahol már nagyon várták őket.
Megpróbáltam Jancsit lefoglalni a délelőttre, amennyire lehetett, aztán elhoztam a gyerekeket (meg a hétvégi bevásárlást) délben, aztán csendespihenőben mindketten aludtunk egy nagyot. Lemondtuk a hétvégére tervezett vendégséget.
A gyerekek tündérek voltak, csendespihenő után játszottam velük egy nagyot, este viszonylag korán letettük őket aludni. Megnéztük Ronival a Quartet című filmet, amit a születésnapomra kaptam, tudom ajánlani mindenkinek.
Szombat reggel Roni kelt fel a gyerekekhez, én sokáig alhattam. Utána elindultam Grinzing felé, hogy orvosságot vegyek, meg elintézzem a maradék vásárlást, de otthon hagytam a pénztárcámat, vissza kellett fordulnom. Mire visszaértem, bezárt a patika, mehettem villamossal Sievering-be. Roni aranygaluskát sütött ebédre (azt mondta, az egyszerű ételnek számít), aztán megint nagy csendespihenő következett. A gyerekeknek megígértem, hogy leviszem őket a Karlsplatzra utána, ott ilyenkor a karácsonyi vásáron a téren levő tó helyét megtöltik szalmával, és abban nagyszerűen lehet játszani. Erzsó és Misi még a szalmánál is jobban örült annak, hogy metróval megyünk. A hatalmas szalmatenger tele volt gyerekkel, ugráltunk, fészket raktunk, gödröt ástunk, Erzsó metrót vezetett, Misit el kellett temetni és örülni, hogy feltámad.
Első szóra elindultak hazafelé, Roninak vettünk citromolajat a torkára, hazametróztunk. Az erdei úton mentünk haza a két fáradt gyerekkel, már messziről néztük, hogy világítanak az otthoni ablakok.
Nem kellett őket sokat altatni este.
Ma Roni kicsit rosszabbul van, ráment az arcüregére, de amikor elsóhajtotta magát, hogy Vietnámi Balzsam tenne jót, akkor rájöttem, hogy van a gyógyszeres szekrényünkben. Délelőtt a gyerekatlaszt nézegettük, amit Erzsó kapott a névnapjára, a délutáni alvás után pedig Erzsó megmondta kerek perec, hogy jobban örülne, ha nem jönnék be a gyerekszobába. Holnap nekik ovi, nekem dolgozás, Roninak legalább délelőtt talán békesség.
2013. november 20., szerda
Betegek
Rég nem voltak betegek a gyerekek, szinte már itt volt az ideje. A nagyobbak náthásak, pár nap itthon, és meggyógyulnak. Jancsi nehezebb eset, ugyanaz a vírus, de nála bronchitist okoz, mert kicsi még, és az a kis duzzanat, váladék már jelentős szűkületet okoz. Sípol a kis tüdeje, kap rá hörgtágítót, de nem sokat használ. A füléhez kapkod, de tegnap az orvos belenézett, és mindent rendben talált. Azért néha melegítem sapkával, meleg sóval töltött kis zoknikkal, attól baja nem lehet. Jaj, ilyenkor lenne jó egy gyerekorvosi szakvizsga, vagy legalább egy kicsit több tapasztalat!
A nehéz az, hogy ha tele van az orra, nem tud szopizni. Ma ezzel sokat küzdöttünk, már akkor elkezdett visítva sírni, ha evős testhelyzetbe tettem. Egyébként is rengeteget sír most, este 2-3- órát folyamatosan, és napközben is sokat. De abban a percben, hogy komolyan megfogalmazódik bennem, hogy viszem a kórházba, hirtelen hajlandó enni, játszani, mosolyogni. Ezt már ma kétszer eljátszottuk. Próbálok bízni az orvosban, aki szerint semmi komoly. Mindig ez van, az ember, ha orvos is, a saját gyerekével olyan tehetetlen...
A nehéz az, hogy ha tele van az orra, nem tud szopizni. Ma ezzel sokat küzdöttünk, már akkor elkezdett visítva sírni, ha evős testhelyzetbe tettem. Egyébként is rengeteget sír most, este 2-3- órát folyamatosan, és napközben is sokat. De abban a percben, hogy komolyan megfogalmazódik bennem, hogy viszem a kórházba, hirtelen hajlandó enni, játszani, mosolyogni. Ezt már ma kétszer eljátszottuk. Próbálok bízni az orvosban, aki szerint semmi komoly. Mindig ez van, az ember, ha orvos is, a saját gyerekével olyan tehetetlen...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)