2012. december 26., szerda
2012. dec. 22. Miska születésnapja
Már a délelőtt is különleges volt. Erzsóval kettesben itthon maradtunk, a fiúk pedig elmentek vásárolni, és a szeméttelepre, leadni a fáradt olajat. Mivel Ausztriában vasárnap nincs nyitva semmi, és 26-a is ünnepnap még, a vásárlás négy teljes napra szólt, javítási lehetőség nélkül. Benne a karácsonyi vacsora finomságai, kifogyóban lévő háztartási kellékek, elem a kis vonatba, és persze mindenki más is kénytelen volt hasonló nagybevásárlást csapni, így soha nem látott tömeg volt a boltban. A szeméttelep pedig nagyon-nagyon izgalmas, építkezés van, sorban állnak a kukás- és utcatisztító autók, már felsorakoztak a hókotrók is, de még ott várakoznak a falevél-szippantók. Misinek van egy könyve, ami a szemét elszállításáról, szelektív gyűjtésről, kukásautókról szól, most mindent láthatott élőben. Erről sajnos nem készültek képek, majd legközelebb, a fiúk úgyis azzal értek haza, hogy gyorsan töltsük meg a következő olajos vödröt is, mert ez nagyon jó volt!
Én itthon takarítani szerettem volna, amit persze gyerekek nélkül sokkal könnyebb lett volna, mégis nagyon érthető volt, hogy Andris nem szeretné a két gyereket végighurcolni a tömegen. De Erzsó semmi gondot nem okozott, szinte egész délelőtt rajzolt. Vonatokat. Elmélyülten, részletesen: mosolygó pofit kaptak, füstölgő kéményt (a kémény külön mosolygott), kapcsokat, lámpát. Az elsőt nekem, aztán Andrisnak, arra rá is írta, hogy Papa, nem is egyszer.
Aztán pedig mesét szeretett volna nézni, nálunk ennek feltétele is van: különleges jóságot kell csinálni. Erzsó segített felmosni, a nagyszobát szinte egyedül végigtisztogatta. Addigra én már a többi helységgel kész is voltam, még az ebéddel volt dolgom, egy kis tortakészítés, aztán jöhetnek a vendégek, a szülinapos.
Végül maldnem egyszerre érkeztek, Nagymama, Nagypapa, Dédnagymama utaztak ki hozzánk, autójuk telepakolva karácsonyi meglepetésekkel.
Mire a fiúk befutottak, már rotyogott az ebéd, kis játék után el is kezdtük az ünneplést.
Íme a hároméves:
Ajándékbontogatás:
És végre elkészült az új parkolóház, amiről négy emeleten gurulhatnak le az autók, kettő egyszerre, rajtgéppel indítva. A gyerekek egész este ezzel játszottak. Aztán reggel is. Mára kiderült, hogy ez a csoda is három napig tartott, de a Karácsonnyal nehéz is felvenni a versenyt, majd visszatérnek ehhez is.
Pár szó a mi Miskánkról, hogy feledésbe ne merüljön, milyen is volt három évesen...
Rengeteget bohóckodik. Az asztali áldást ritka kivétellel csupa Ó-betűvel mondja végig, mert az vicces szerinte. Szerintünk nem, ezért néha rendesen is hajlandó, főleg, ha ő kezdheti el az éneket. Vicces arcokat vág, kunkorgatja a nyelvét, direkt halandzsázva beszél, sokáig ismételgeti, ha valami vicceset hallott.
Utánozza, amit Erzsó mond, egyelőre nem bosszantásból, hanem mert ő a nagy, próbálja eltanulni tőle az okosságot.
Mostanában elkezdett barátkozni az oviban, aminek az egyik eredménye, hogy a "durva fiúk" hatására ő is hörög-morog, amitől Erzsó megijed, sír. Pedig halkan, szelíden morog ám, egyáltalán nem ijesztő. Viszont bosszantó, amit szándékosan és módszeresen gyakorol, aztán, ha Erzsó kiakad, akkor Misi sír hangosabban, én meg győzzek igazságot tenni. Beválik, ha előre megmondom, ha egyikük is sírni kezd, mindketten a sarokban kötnek ki.
Kezd németül beszélni a többi gyerekkel, énekel, játszik lelkesen. Néha itthon is átváltanak Erzsóval németre, ilyenkor Misi Mathis lesz, Erzsó Annika, én Susan. Misi hozza a német énekeskönyvet, tudja mindet fejből, egyedül is végigénekli.
Érthetően beszél, csak néha halkan. Magától is udvarias, kérem szépen, köszönöm, egészségedre teljesen automatikusan jönnek. Nem úgy a hangosan köszönés, inkább csak mosolyogni szokott. De tudja azt is, csak félénk néha.
Nagyon szeret magasról leugrani, lehetőleg puhára, de ezt nem ellenőrzi minden alkalommal. Szeret magasra mászni, bukfencet gyakorolni, nagyon gyorsan szaladni. Ha magát keverte bajba, általában nem is sír, csak, ha tényleg nagyon megütötte magát (amikor már én is elgondolkozom, hogy meg kéne mutatni orvosnak). Ha viszont más gyerek ártó szándékkal egy ujjal is hozzáér, akár fájt, akár nem, hangosan bömböl.
Kedvenc könyvei az Alle Vögel -énekeskönyv, a kukásautós könyv, és még mindig AnnaPeti.
Ismeri az összes betűt, összeolvasni még nem próbálja. Szeret gyurmázni, kisollóval vágni, térképet böngészni. Kisautózni, sínpárt építeni minden nap szokott.Szívesen bujkál dobozokban, ládákban, szekrényekben.
Kedves, nyitott, okos, huncut. Amilyennek lennie kell három évesen.
Én itthon takarítani szerettem volna, amit persze gyerekek nélkül sokkal könnyebb lett volna, mégis nagyon érthető volt, hogy Andris nem szeretné a két gyereket végighurcolni a tömegen. De Erzsó semmi gondot nem okozott, szinte egész délelőtt rajzolt. Vonatokat. Elmélyülten, részletesen: mosolygó pofit kaptak, füstölgő kéményt (a kémény külön mosolygott), kapcsokat, lámpát. Az elsőt nekem, aztán Andrisnak, arra rá is írta, hogy Papa, nem is egyszer.
Végül maldnem egyszerre érkeztek, Nagymama, Nagypapa, Dédnagymama utaztak ki hozzánk, autójuk telepakolva karácsonyi meglepetésekkel.
Mire a fiúk befutottak, már rotyogott az ebéd, kis játék után el is kezdtük az ünneplést.
Íme a hároméves:
És végre elkészült az új parkolóház, amiről négy emeleten gurulhatnak le az autók, kettő egyszerre, rajtgéppel indítva. A gyerekek egész este ezzel játszottak. Aztán reggel is. Mára kiderült, hogy ez a csoda is három napig tartott, de a Karácsonnyal nehéz is felvenni a versenyt, majd visszatérnek ehhez is.
Pár szó a mi Miskánkról, hogy feledésbe ne merüljön, milyen is volt három évesen...
Rengeteget bohóckodik. Az asztali áldást ritka kivétellel csupa Ó-betűvel mondja végig, mert az vicces szerinte. Szerintünk nem, ezért néha rendesen is hajlandó, főleg, ha ő kezdheti el az éneket. Vicces arcokat vág, kunkorgatja a nyelvét, direkt halandzsázva beszél, sokáig ismételgeti, ha valami vicceset hallott.
Utánozza, amit Erzsó mond, egyelőre nem bosszantásból, hanem mert ő a nagy, próbálja eltanulni tőle az okosságot.
Mostanában elkezdett barátkozni az oviban, aminek az egyik eredménye, hogy a "durva fiúk" hatására ő is hörög-morog, amitől Erzsó megijed, sír. Pedig halkan, szelíden morog ám, egyáltalán nem ijesztő. Viszont bosszantó, amit szándékosan és módszeresen gyakorol, aztán, ha Erzsó kiakad, akkor Misi sír hangosabban, én meg győzzek igazságot tenni. Beválik, ha előre megmondom, ha egyikük is sírni kezd, mindketten a sarokban kötnek ki.
Kezd németül beszélni a többi gyerekkel, énekel, játszik lelkesen. Néha itthon is átváltanak Erzsóval németre, ilyenkor Misi Mathis lesz, Erzsó Annika, én Susan. Misi hozza a német énekeskönyvet, tudja mindet fejből, egyedül is végigénekli.
Érthetően beszél, csak néha halkan. Magától is udvarias, kérem szépen, köszönöm, egészségedre teljesen automatikusan jönnek. Nem úgy a hangosan köszönés, inkább csak mosolyogni szokott. De tudja azt is, csak félénk néha.
Nagyon szeret magasról leugrani, lehetőleg puhára, de ezt nem ellenőrzi minden alkalommal. Szeret magasra mászni, bukfencet gyakorolni, nagyon gyorsan szaladni. Ha magát keverte bajba, általában nem is sír, csak, ha tényleg nagyon megütötte magát (amikor már én is elgondolkozom, hogy meg kéne mutatni orvosnak). Ha viszont más gyerek ártó szándékkal egy ujjal is hozzáér, akár fájt, akár nem, hangosan bömböl.
Kedvenc könyvei az Alle Vögel -énekeskönyv, a kukásautós könyv, és még mindig AnnaPeti.
Ismeri az összes betűt, összeolvasni még nem próbálja. Szeret gyurmázni, kisollóval vágni, térképet böngészni. Kisautózni, sínpárt építeni minden nap szokott.Szívesen bujkál dobozokban, ládákban, szekrényekben.
Kedves, nyitott, okos, huncut. Amilyennek lennie kell három évesen.
2012. december 13., csütörtök
Örülnék megjegyzéseknek
Mindig elfelejtem írni, hogy örülnék, ha írnátok is néha a megjegyzésekhez. Csak, hogy kicsit beszélgetősebb legyen, hiányoztok! Köszönöm annak, aki már eddig is írt, és annak is, aki fog!
Misi egyedül az oviban, Erzsónak Vorschule otthon
Múlt hétvégén nálunk jártak Stibrányiék, amit mind nagyon élveztünk, végre lehetett beszélgetni, a gyerekek is boldogan játszottak együtt. Persze hiszti, sírás volt így is elég, de mit várhatunk öt 1-4 éves csemetétől. Minden esetre évről évre jobban tudnak együtt játszani, egymásra figyelni, és nagyon számon tartják egymást a külön töltött időkben is.
Amikor a vendégek kitették a lábukat, Erzsó megbetegedett, begyulladt mindkét szeme. Úgy tűnik, nem kapta el senki, még Misi sem. Vasárnap éjjel Erzsó sírva ébredt, szemecskéi összeragadva. Kamillateás lemosás után el tudott aludni, nekem már nem volt olyan egyszerű. A doktornőnk ugyanis egy hárpia, egyáltalán nem volt kedvem meglátogatni, antibiotikumos szemcseppre viszont szükségünk volt. Gyorsan leültem a gép elé, és az interneten végigböngésztem a közeli gyermekorvosokat, hova lehetne váltani? Ez egy röpke óráig tartott, szegény Andris nem örült. Ha nem is a szomszédban, de az ovihoz közel találtam egy doktornőt, aki szimpatikus is volt, és a biztosításunk is érvényes volt rá.
Szerencsénk volt, nálam egy-két évvel idősebb doktornő, gyönyörű rendelő, kedves és gondos nővér. Volt helye is nekünk, bejelentkeztem mindkét gyerkőccel. Találkoztam több ismerőssel, az oviból is, és Grinzingből is, ami azt jelenti, hogy a helyiek ide járnak, ami biztató. A doktornő homeopátiával is foglalkozik, fel is írt egy szemlemosó szert, amit nem kaptunk a patikában, de látta, hogy ez komoly, úgyhogy az antibiotikumos szemcseppet is megkaptuk.
Másnap reggel, és azóta minden nap Andris vitte Misit oviba, háton, gyalog. Ez Andrisnak kb. fél óra út, közben beszélgettek nagyokat. Misi kifejtette, hogy a tihanyi óvodába szeretne inkább menni, mert ott nincsenek durva fiúk. Ó, Drágám, dehogy nincsenek, de legalább egyidősek lesznek...
Az óvodába érve először kicsit meg volt szeppenve, de hősiesen ottmaradt egyedül. És nem sírt. Egyik nap sem, csak ma, mert Mathis (egy francia hatéves "durva") hozzávágott valamit. Az óvónénik szerint játszik a többiekkel, nincs elanyátlanodva, még ki is nyílt így Erzsó nélkül. Azért vigyáztak is rá, minden nap úgy találtam, hogy valamelyikükkel kézen fogva bóklászott, vagy játszott. Most vannak rá elegen, két helyes kis óvónő-tanonc is csatlakozott a csapathoz. Itt csak jót tanulhatnak. :)
Erzsó pedig otthon van velem, délelőtt játszik, segít, és persze iskolásat játszunk. Ma négy betűs szavakat olvasgattunk, a betűzés már megy, a nagyon jól ismert szavakat felismeri olvasás nélkül (Mama, Erzsó), egyszerűket kiolvas (Baba, Misi). A betűk összeolvasásával bajban van, mert elmondja, hogy Cé, I, Cé, A, de nem akarja lehagyni az "é"-ket, így nem alakul ki a Cica... Nem sürgetem, csak akkor játszunk ilyet, ha külön kéri.
Aztán kakukktojásokat rajzoltam neki, már rajzolás közben kombinál, "Mama, ezek mind gyümölcsök!", "Alma, asztal, kisbaba, ablak, autó, csak a kisbaba él!" Aztán ennél az utóbbinál a szavak alá is írta a kezdőbetűket, így kiderült, hogy a kisbaba azért is kakukk, mert nem A-s.
Végül előrajzoltam hullámvonalat, cikkcakkot, egy vonalra meg félköröket, háromszögeket fölfelé és lefelé, amiket más színnel át kellett rajzolnia. Vonalvezetés, még nem önállóan, csak az enyémet követve.
Aztán le kellett rajzolnom Wartburg várát. Hát nem mutatnám meg egyetlen építész barátomnak sem, de a lényeg úgyis a rózsaszín zászlós ablak volt, ami Erzsébet szobáját jelezte.
Holnaptól megint mindketten mennek óvodába. Végre. Andris meg itthon marad, a plussz óráiból szabadság kivevése nélkül megteheti, és elmegyünk vásárolni. A Karácsony legkevésbé élvezetes része, de legalább együtt!
Amikor a vendégek kitették a lábukat, Erzsó megbetegedett, begyulladt mindkét szeme. Úgy tűnik, nem kapta el senki, még Misi sem. Vasárnap éjjel Erzsó sírva ébredt, szemecskéi összeragadva. Kamillateás lemosás után el tudott aludni, nekem már nem volt olyan egyszerű. A doktornőnk ugyanis egy hárpia, egyáltalán nem volt kedvem meglátogatni, antibiotikumos szemcseppre viszont szükségünk volt. Gyorsan leültem a gép elé, és az interneten végigböngésztem a közeli gyermekorvosokat, hova lehetne váltani? Ez egy röpke óráig tartott, szegény Andris nem örült. Ha nem is a szomszédban, de az ovihoz közel találtam egy doktornőt, aki szimpatikus is volt, és a biztosításunk is érvényes volt rá.
Szerencsénk volt, nálam egy-két évvel idősebb doktornő, gyönyörű rendelő, kedves és gondos nővér. Volt helye is nekünk, bejelentkeztem mindkét gyerkőccel. Találkoztam több ismerőssel, az oviból is, és Grinzingből is, ami azt jelenti, hogy a helyiek ide járnak, ami biztató. A doktornő homeopátiával is foglalkozik, fel is írt egy szemlemosó szert, amit nem kaptunk a patikában, de látta, hogy ez komoly, úgyhogy az antibiotikumos szemcseppet is megkaptuk.
Másnap reggel, és azóta minden nap Andris vitte Misit oviba, háton, gyalog. Ez Andrisnak kb. fél óra út, közben beszélgettek nagyokat. Misi kifejtette, hogy a tihanyi óvodába szeretne inkább menni, mert ott nincsenek durva fiúk. Ó, Drágám, dehogy nincsenek, de legalább egyidősek lesznek...
Az óvodába érve először kicsit meg volt szeppenve, de hősiesen ottmaradt egyedül. És nem sírt. Egyik nap sem, csak ma, mert Mathis (egy francia hatéves "durva") hozzávágott valamit. Az óvónénik szerint játszik a többiekkel, nincs elanyátlanodva, még ki is nyílt így Erzsó nélkül. Azért vigyáztak is rá, minden nap úgy találtam, hogy valamelyikükkel kézen fogva bóklászott, vagy játszott. Most vannak rá elegen, két helyes kis óvónő-tanonc is csatlakozott a csapathoz. Itt csak jót tanulhatnak. :)
Erzsó pedig otthon van velem, délelőtt játszik, segít, és persze iskolásat játszunk. Ma négy betűs szavakat olvasgattunk, a betűzés már megy, a nagyon jól ismert szavakat felismeri olvasás nélkül (Mama, Erzsó), egyszerűket kiolvas (Baba, Misi). A betűk összeolvasásával bajban van, mert elmondja, hogy Cé, I, Cé, A, de nem akarja lehagyni az "é"-ket, így nem alakul ki a Cica... Nem sürgetem, csak akkor játszunk ilyet, ha külön kéri.
Aztán kakukktojásokat rajzoltam neki, már rajzolás közben kombinál, "Mama, ezek mind gyümölcsök!", "Alma, asztal, kisbaba, ablak, autó, csak a kisbaba él!" Aztán ennél az utóbbinál a szavak alá is írta a kezdőbetűket, így kiderült, hogy a kisbaba azért is kakukk, mert nem A-s.
Végül előrajzoltam hullámvonalat, cikkcakkot, egy vonalra meg félköröket, háromszögeket fölfelé és lefelé, amiket más színnel át kellett rajzolnia. Vonalvezetés, még nem önállóan, csak az enyémet követve.
Aztán le kellett rajzolnom Wartburg várát. Hát nem mutatnám meg egyetlen építész barátomnak sem, de a lényeg úgyis a rózsaszín zászlós ablak volt, ami Erzsébet szobáját jelezte.
Holnaptól megint mindketten mennek óvodába. Végre. Andris meg itthon marad, a plussz óráiból szabadság kivevése nélkül megteheti, és elmegyünk vásárolni. A Karácsony legkevésbé élvezetes része, de legalább együtt!
2012. december 5., szerda
Ohne Kuscheltier
Az úgy volt, hogy Erzsó hétfőn itthon felejtette a Macit. Igazából hamar eszébe jutott, de már elindultunk az autóval, és nem akartunk visszafordulni.Már csak azért sem, mert amikor Misi otthon hagyta a kutyusát, akkor sem fordultunk vissza, pedig ő kisebb, és frissebben ovis. Igaz, nem kötődik úúúgy...
Erzsó sírt az óvodáig, még bent is, hogy ő nem bírja ki Maci nélkül. Tihanyban minden délelőtt maci nélkül volt, mert csak alváshoz volt szabad elővenni, úgyhogy nem aggódtam nagyon emiatt. A síró gyereket átadtam az óvónéninek, bevitte a csoportba, mi meg elmentünk.
Délben Monika azzal fogadott, hogy Erzsó sokkal aktívabb, társaságibb volt, rengeteget játszott, sokkal jobb volt így, Kuschelie nélkül neki. Felvetette, hogy többet ne is hozza be az oviba. Erzsó, aki persze már ért németül, rögtön sírva fakadt az ötlet hallatán, én viszont egyet értettem, itt az ideje. Persze akkor Misi kutyusával is hasonlóan járunk el, könnyebb együtt tanulni, és Erzsó így nem akad ki, ha a kutyát meglátja. Abban egyeztünk meg, hogy a kedvenceikkel együtt érkeznek meg, de beteszik őket a kistáskámba, és magammal viszem mindkettőt. Délben jövök értük, addig kell kibírni.
Otthon már látszott, hogy ez nem lesz könnyű játszma Erzsóval, ahányszor szóba hoztam, ugyanaz a hisztis sírás volt a válasz, gondolni sem akart rá. De közben itthon órákra elszakadt a Macitól, én meg kicsit úgy vagyok vele, hogy ha ilyen csúnyán hisztizik, akkor csak azért is végigcsináljuk.
Az óvodában reggel Misi gond nélkül bedobta a Kutyust a táskámba, Erzsót rá kellett beszélni, de sírás nem volt. Monika megmutatta neki, hogy mit ragasztanak éppen a nagyobbacskák, ő is csatlakozott lelkesen, én meg a háta mögött eltettem a Macit. Tudta, megbeszéltük, hogy így lesz, de nem akarta maga odaadni.
Persze vidáman telt a napjuk, szó sem volt sírdogálásról. Megkönnyebbültünk, óvónénik és én is. A délutáni pihenőben megint együtt lehettek. Hogy meddig? Azt nem tudom, mert a pihenő után a Macinak híre-hamva sem volt. A gyerekszoba, amiben még rend is van, nyomtalanul elnyelte a Macit. Délután 4-től estig kerestem mindenhol, kertben, autóban lakásban, szemetesekben és a szennyestartóban, polctetőkön és minden lehető tárolóban. Erzsó szerint bebújt a barlangjába. Mindig ezt mondja, ha elhagyja valahol. Nélküle kellett éjszaka aludni, és ma nem volt vita az oviban, mert nem volt min vitatkozni. Remélem, hamar előbújik, nem így terveztük a "leszoktatást"...
Erzsó sírt az óvodáig, még bent is, hogy ő nem bírja ki Maci nélkül. Tihanyban minden délelőtt maci nélkül volt, mert csak alváshoz volt szabad elővenni, úgyhogy nem aggódtam nagyon emiatt. A síró gyereket átadtam az óvónéninek, bevitte a csoportba, mi meg elmentünk.
Délben Monika azzal fogadott, hogy Erzsó sokkal aktívabb, társaságibb volt, rengeteget játszott, sokkal jobb volt így, Kuschelie nélkül neki. Felvetette, hogy többet ne is hozza be az oviba. Erzsó, aki persze már ért németül, rögtön sírva fakadt az ötlet hallatán, én viszont egyet értettem, itt az ideje. Persze akkor Misi kutyusával is hasonlóan járunk el, könnyebb együtt tanulni, és Erzsó így nem akad ki, ha a kutyát meglátja. Abban egyeztünk meg, hogy a kedvenceikkel együtt érkeznek meg, de beteszik őket a kistáskámba, és magammal viszem mindkettőt. Délben jövök értük, addig kell kibírni.
Otthon már látszott, hogy ez nem lesz könnyű játszma Erzsóval, ahányszor szóba hoztam, ugyanaz a hisztis sírás volt a válasz, gondolni sem akart rá. De közben itthon órákra elszakadt a Macitól, én meg kicsit úgy vagyok vele, hogy ha ilyen csúnyán hisztizik, akkor csak azért is végigcsináljuk.
Az óvodában reggel Misi gond nélkül bedobta a Kutyust a táskámba, Erzsót rá kellett beszélni, de sírás nem volt. Monika megmutatta neki, hogy mit ragasztanak éppen a nagyobbacskák, ő is csatlakozott lelkesen, én meg a háta mögött eltettem a Macit. Tudta, megbeszéltük, hogy így lesz, de nem akarta maga odaadni.
Persze vidáman telt a napjuk, szó sem volt sírdogálásról. Megkönnyebbültünk, óvónénik és én is. A délutáni pihenőben megint együtt lehettek. Hogy meddig? Azt nem tudom, mert a pihenő után a Macinak híre-hamva sem volt. A gyerekszoba, amiben még rend is van, nyomtalanul elnyelte a Macit. Délután 4-től estig kerestem mindenhol, kertben, autóban lakásban, szemetesekben és a szennyestartóban, polctetőkön és minden lehető tárolóban. Erzsó szerint bebújt a barlangjába. Mindig ezt mondja, ha elhagyja valahol. Nélküle kellett éjszaka aludni, és ma nem volt vita az oviban, mert nem volt min vitatkozni. Remélem, hamar előbújik, nem így terveztük a "leszoktatást"...
2012. december 3., hétfő
Adventi koszorú-áldás az óvodában (2012 nov. 29.)
Meglepődtem, amikor a gyerekek újabb program-meghívót lobogtatva vártak, mi lehet az: nem Mikulás, nem Karácsony, az új ünnepünk a Koszorú-áldás. Az első gondolatom az volt, hogy lám, nem elég szombaton elkészítenem a koszorút, pedig úgy terveztem. Csütörtökön ott kel virítania a többi között, és még örülhetek, ha csak egynek, ugyanis a szöveg szerint "alle Kinder" hozza a koszorúját. Azért erre rákérdeztem, és megnyugtattak, családonként egy koszorú.
Szerdán nekiláttam, vettem fenyőágat, összekötözgettem belőle a koszorút, kidíszítettem. Andris mindig minimalistát akar, de én olyat nem tudok. A végeredménnyel viszont mindig elégedett, most is így volt. Hozzáteszem, én ilyet sem tudok. Mindig bántja a szememet a csálé gyertya (utóbb kiderült, hogy focilabda-találatot kapott, már egyenes), a kilógó csipkebogyó, vagy a gyerekek által ezerszer megszaglászott fahéj-darabka, ami nem is úgy volt odatűzve... De hát mitől lenne a jövő évi szebb, mint az előző, ha nem lenne mindig újabb szempont a listámon, amire legközelebb jobban figyelek?!
Az ünnepség délben kezdődött a templomban, addigra mi, anyák, már szépen kitettük a koszorúkat, a gyerekeket várták a kisszékek, rajtuk egy-egy csengővel. Amikor beléptek a templomba, Erzsó meglátott, és odakiáltott, hogy "Hát Te, Mama, mit keresel itt? Ez óvodai ünnepség"! Visszasuttogtam, hogy a mamák hivatalosak rá, ez megnyugtatta, felfedezte a mi koszorúnkat az oltár előtt, elégedetten leült a csengőjéhez. Misi játékokkal felszerelkezve jött, egyik kezében a Kutyus himbálózott, a másikban a kék polipja. Susan óvónéni megszabadította ezektől.
Az óvónénik elmesélték a gyerekeknek, hogy mit ünneplünk, miről szól az Advent, aztán gitárkísérettel énekeltek egy szépet- Kling, Glöckchen, klingelingeling-, ehhez csengettek a gyerekek, a mieink is szépen tudták a szöveget, a kis játékot hozzá, nagyon helyesek voltak.
Diavetítés következett, egy kis mese arról, hogy milyen jó adni, meg szeretetet kapni. Aztán a plébános szólt pár szót, megáldotta a koszorúkat, meggyújtotta mindegyiken az első gyertyát. Újabb éneklés után a gyerekek visszamentek az oviba, felszedték a kis hátizsákjaikat, és mehettünk haza.
Itt következik a mindennapos hiszti, hogy "Mama, de miért jöttél ilyen korán, még szerettünk volna százat csúszdázni!" (Erzsó). Megfűszerezve egy kis "Mama, nem bírom el a Rucksackomat!" (Misi) kiabálással, illetve "De hol a macim? Még csak egy hónapos, nem tud odamenni az autóhoz!" (Erzsó) nyafogással. Ez persze azt jelenti, hogy jól érezték magukat, és szeretnek ide járni. Meg azt, hogy nagyon fáradtak.
Hazafelé az autóban mesélni szoktam. A témát ők döntik el, vannak kis meséink róluk (arról a kislányról mesélj, akinek macija volt), az útra kiugró szarvasról/őzről, a 18-as villamosról (Mama, azt, amikor Budapesten leugrott a sínről a villamos, mert azt kiabálták, hogy sárga szöcske!), vagy a kedvencük: Miért káros a dohányzás? címmel. Ezek pont ezekre az utakra vannak kitalálva, húzhatók, nyújthatók, rossz látási viszonyok esetén rövidre foghatók. De olyan is van ám, hogy nagyon csöndben kell lenni, mert a Maci, vagy a Kutyus, vagy legrosszabb esetben mindkettő elaludt. Ha egyszerre a kettő, az nagy baj, ugyanis ekkor a gyerekek a csöndet is duplázni akarják, és néha hangos sírásba fullad a játék, mert az autó hangosan megy a macskaköves úton, és ezen sehogy sem tudok változtatni. A gyerekek pedig fáradtak. Addig a percig, amíg le nem teszem őket csendes pihenőre. Hangos pihenőre.
Szerdán nekiláttam, vettem fenyőágat, összekötözgettem belőle a koszorút, kidíszítettem. Andris mindig minimalistát akar, de én olyat nem tudok. A végeredménnyel viszont mindig elégedett, most is így volt. Hozzáteszem, én ilyet sem tudok. Mindig bántja a szememet a csálé gyertya (utóbb kiderült, hogy focilabda-találatot kapott, már egyenes), a kilógó csipkebogyó, vagy a gyerekek által ezerszer megszaglászott fahéj-darabka, ami nem is úgy volt odatűzve... De hát mitől lenne a jövő évi szebb, mint az előző, ha nem lenne mindig újabb szempont a listámon, amire legközelebb jobban figyelek?!
Az ünnepség délben kezdődött a templomban, addigra mi, anyák, már szépen kitettük a koszorúkat, a gyerekeket várták a kisszékek, rajtuk egy-egy csengővel. Amikor beléptek a templomba, Erzsó meglátott, és odakiáltott, hogy "Hát Te, Mama, mit keresel itt? Ez óvodai ünnepség"! Visszasuttogtam, hogy a mamák hivatalosak rá, ez megnyugtatta, felfedezte a mi koszorúnkat az oltár előtt, elégedetten leült a csengőjéhez. Misi játékokkal felszerelkezve jött, egyik kezében a Kutyus himbálózott, a másikban a kék polipja. Susan óvónéni megszabadította ezektől.
Az óvónénik elmesélték a gyerekeknek, hogy mit ünneplünk, miről szól az Advent, aztán gitárkísérettel énekeltek egy szépet- Kling, Glöckchen, klingelingeling-, ehhez csengettek a gyerekek, a mieink is szépen tudták a szöveget, a kis játékot hozzá, nagyon helyesek voltak.
Diavetítés következett, egy kis mese arról, hogy milyen jó adni, meg szeretetet kapni. Aztán a plébános szólt pár szót, megáldotta a koszorúkat, meggyújtotta mindegyiken az első gyertyát. Újabb éneklés után a gyerekek visszamentek az oviba, felszedték a kis hátizsákjaikat, és mehettünk haza.
Itt következik a mindennapos hiszti, hogy "Mama, de miért jöttél ilyen korán, még szerettünk volna százat csúszdázni!" (Erzsó). Megfűszerezve egy kis "Mama, nem bírom el a Rucksackomat!" (Misi) kiabálással, illetve "De hol a macim? Még csak egy hónapos, nem tud odamenni az autóhoz!" (Erzsó) nyafogással. Ez persze azt jelenti, hogy jól érezték magukat, és szeretnek ide járni. Meg azt, hogy nagyon fáradtak.
Hazafelé az autóban mesélni szoktam. A témát ők döntik el, vannak kis meséink róluk (arról a kislányról mesélj, akinek macija volt), az útra kiugró szarvasról/őzről, a 18-as villamosról (Mama, azt, amikor Budapesten leugrott a sínről a villamos, mert azt kiabálták, hogy sárga szöcske!), vagy a kedvencük: Miért káros a dohányzás? címmel. Ezek pont ezekre az utakra vannak kitalálva, húzhatók, nyújthatók, rossz látási viszonyok esetén rövidre foghatók. De olyan is van ám, hogy nagyon csöndben kell lenni, mert a Maci, vagy a Kutyus, vagy legrosszabb esetben mindkettő elaludt. Ha egyszerre a kettő, az nagy baj, ugyanis ekkor a gyerekek a csöndet is duplázni akarják, és néha hangos sírásba fullad a játék, mert az autó hangosan megy a macskaköves úton, és ezen sehogy sem tudok változtatni. A gyerekek pedig fáradtak. Addig a percig, amíg le nem teszem őket csendes pihenőre. Hangos pihenőre.
2012. október 26., péntek
Őszi biciklitúra - Wachau
A múlt hétvégére megint biciklizést terveztünk. Erzsó könyörgött, hogy Ő is tekerhessen, de úgy még messzire nem jutottunk volna, maradt a tandem és az utánfutó. A tandemet először meg kellett javíttatni, mert az egyik elülső pedál menete elnyíródott, ki kellett cserélni. Ha az olyan egyszerű lett volna... De nem, átvariálták az egész meghajtást, egy oldalra került a két lánc, új hajtóművet kaptunk előre, hátra. Már a szerelőhöz eljutás is nehézkes volt, a meggyengült pedál ugyanis leesett, így Andris a hátsó ülésnél tudott csak tekerni, miközben kormányozni ugyebár csak elöl lehet, előrehajolva-fekve vergődött át a városon. Élvezte. Azok is, akik látták.
Szombaton hagytuk aludni a gyerekeket, mert már nagyon elfáradtak a rendszeres 6-kor keléstől, Erzsó magától akár tízig is szívesen alszik. Ezt szerencsére mégsem igényelte szombaton, fél nyolc körül keltünk, reggeli és pakolás után szépen útra keltünk, és a 11:18-as vonatot békésen elértük. Mivel most nem sátorozni akartunk, nem kellett hálózsák, sátor, polifoam, elég volt a hátsó bicikli-táska, az utánfutó hátuljába is csak ennivaló került.
Így is alig fértünk föl a vonatra, az utánfutót csak a vonat ajtaján lehetett betolni, a kerékpár-tárolós részbe már széltében nem fért be. Azért csak elhelyezkedtünk, a vonaton tízóraiztunk, aztán néztük az ablakon át a ködös világot. Na igen, 20 °C-ot, napsütést ígértek, kicsit aggódtam, hogy nem fognak-e fázni a gyerekek hátul, hiszen Ők csak ülnek. Nem fáztak, jó melegre belehelték a zárt utánfutót.
Ebéd közben a nap is kisütött, a túlparton épp esküvő után gratuláltak a népek, jó volt a hangulat. Mentünk tovább, olyan jó, ha ezzel a hosszú szerelvénnyel megyünk, mindenki mosolyog ránk. És gyorsak vagyunk, hiszen ketten hajtunk.
Melkben sétáltunk egyet, az apátságig nem mentünk föl, de a sétálóutca szép volt. A gyerekek nagyon szeretik a sikátorokat, kerestünk egy párat.
Willendorfban Andris szeretett volna lefényképezni a willendorfi Vénusszal, de túl magasan volt a lelőhely, ahol szobrot állítottak neki. Bevallom, nem sajnáltam nagyon.
A terveink szerint Spitzben aludtunk volna, de már délután 4 körül odaértünk. Hátha eljutunk még Dürnsteinig, vagy ha nem, minden falu tele van vendéglátó házakkal. Mentünk tovább. Spitzben utánajártam a szálláslehetőségeknek, a többi faluban nem, de hideg is volt, utószezon vége, csak nem lehet olyan sok a vendég...
Végül a falu legutolsó házán is kint virított a zászló a kedves felirattal. A házinéni ugyan nagyon sokallta a négy főt, de a gyerekek kicsik, és egy ágyban is elalszunk mind, mondtuk. Befogadott minket, hála Istennek. Megvacsoráztunk egy heurigerben, aztán 8 körül már ágyba is tettük a gyerekeket. A kanapén jól elfértek ketten. Mi is lefeküdtünk velük, és az egész család békésen aludt másnap reggel 3/4 8-ig, 8-ra kértünk reggelit.
A mise hirdetéseiben már elhangzott, hogy milyen jók voltak a gyerekek, de utána külön oda is jött hozzánk a Herr Pfarrer, nagyon megdicsérte a gyerekeket, álmélkodott.
Aztán egy néni is hasonlóképpen, ő még egy zacskó bonbont is adott jutalmul.
Tovább, Krems felé. Kremsnél akartunk vonatra ülni, de megint nagyon gyorsak voltunk. Andris mondta, hogy végig a vasút mentén megyünk, bárhol felszállhatunk. Nem voltam meggyőzve, de engedelmesen tekertem tovább. Nem a vasút mentén mentünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint előző este a szállással, mikor kiderült, hogy Tullnig nincs állomás. Az ugyanis még 40 km utat jelentett. Hideg, ködös időben, sietve, mert 6-ra haza kellett érnünk a Himmelstraßéba. Hősiesen befogtam a számat,
Igazából pont jókor érkeztünk Tullnba, a vonatig negyed óránk volt, pontosan a megbeszélt időre haza is értünk. A pockok jól elfáradtak, nagyot aludtak hazafelé.
Nagyon szeretünk túrázni, jó volt kimozdulni, együtt lenni, a gyerekek nevetését hallgatni egész nap. Tavasszal - hát, akkor nem hiszem, hogy mennénk, de jövő ősszel mindenképp!
2012. október 2., kedd
Idő - ezúttal szinte elég
Bizony, ilyet ovis korom óta nem éreztem. Főleg olyankor élvezem, amikor még a reggeli oviba-szállítást is Andris intézi. Hihetetlen, hogy nem kell minden délelőtt oviba, iskolába, gimibe, egyetemre mennem, és a gyerekeket sem én szórakoztatom délelőtt.
A háztartás persze itt van, és sajnos nem áll jobban, mint amikor még Misi-program volt délelőtt. Ellenben egész jól beállt egy normál-állapot, látszik az élet a lakáson, de nincs rendetlenség, a takarítás szabályos időközönként megtörténik, csak a mosással úszom el néha, ha esős idő van, és nem szárad, vagy több nap után jövünk haza.
Andris segít a gyerekek körül is, a napi rutinba kedvesen és magától beépített némi - nem is kevés - segítséget. Ő terít meg reggelire, amíg én a két alvó gyereket ébresztgetem, öltöztetem, aztán lecsendesítem, amikor Erzsó rájön, hogy megint nem egyedül öltözött fel, és ennek nem örül. Közben még az éjszaka lejárt mosogatógépet is kipakolja, hogy a nap többi részében egyből belepakolhassak.
Aztán éjjel, amikor hazajön a munkából, általában az utolsó mosást még együtt teregetjük ki. Nagyon hálás vagyok!
Én pedig élem világomat.
Megint többet olvasok, most, hogy túl vagyok a napi egy letehetetlen Fábián Janka-könyvön, és nincs több itthon, visszatértem Johannes Mario Simmel műveihez, persze németül. A történetet, legalábbis a lényegét mindig értem, a stílusát szeretem, az ismeretlen szavak egyre ismerősebbé válnak, bár ezt siettetném.
Járok balettozni hetente egyszer. Erzsó is. Ő kettőre megy, úgyhogy Andris szerda délutánonként itthonról dolgozik, hogy Misi ne egyedül aludjon. Én meg leviszem Erzsót, boldogan felveszi a kis rózsaszín harisnyát, dresszt, szoknyácskát (azt nem lehet elrontani, úgyhogy én varrtam), balettcipőt. Nem, nem spicc-cipőt, csak bőrtalpú gyakorló-papucskát, de egy az egybe olyan, mint az enyém. Táncol, hazaviszem, játszunk, aztán én jövök. Nagyon élvezem, a tartásomon sokat javít, már van egy lány, akivel együtt szoktunk hazafelé villamosozni. Egyébként pedig nagyon elfáradok, amire nagy szükségem van, jó nem csak lejárni a nap végére, hanem keményen dolgozni is érte. :)
Délelőtt bejutok a városba vagy a konditerembe, vagy itthon takarítok egyedül, ügyeket intézek gyerekek nélkül, hatalmas érzés.
Októberben ennek vége lesz, ha minden jól megy. Elkezdek komolyabban németül tanulni. Ami ugyan a szabadidőmet megnyirbálja majd, de végre, végre használnom kell az agyamat, ami nagyon hiányzott. Vajon megvan még egyáltalán?
A háztartás persze itt van, és sajnos nem áll jobban, mint amikor még Misi-program volt délelőtt. Ellenben egész jól beállt egy normál-állapot, látszik az élet a lakáson, de nincs rendetlenség, a takarítás szabályos időközönként megtörténik, csak a mosással úszom el néha, ha esős idő van, és nem szárad, vagy több nap után jövünk haza.
Andris segít a gyerekek körül is, a napi rutinba kedvesen és magától beépített némi - nem is kevés - segítséget. Ő terít meg reggelire, amíg én a két alvó gyereket ébresztgetem, öltöztetem, aztán lecsendesítem, amikor Erzsó rájön, hogy megint nem egyedül öltözött fel, és ennek nem örül. Közben még az éjszaka lejárt mosogatógépet is kipakolja, hogy a nap többi részében egyből belepakolhassak.
Aztán éjjel, amikor hazajön a munkából, általában az utolsó mosást még együtt teregetjük ki. Nagyon hálás vagyok!
Én pedig élem világomat.
Megint többet olvasok, most, hogy túl vagyok a napi egy letehetetlen Fábián Janka-könyvön, és nincs több itthon, visszatértem Johannes Mario Simmel műveihez, persze németül. A történetet, legalábbis a lényegét mindig értem, a stílusát szeretem, az ismeretlen szavak egyre ismerősebbé válnak, bár ezt siettetném.
Járok balettozni hetente egyszer. Erzsó is. Ő kettőre megy, úgyhogy Andris szerda délutánonként itthonról dolgozik, hogy Misi ne egyedül aludjon. Én meg leviszem Erzsót, boldogan felveszi a kis rózsaszín harisnyát, dresszt, szoknyácskát (azt nem lehet elrontani, úgyhogy én varrtam), balettcipőt. Nem, nem spicc-cipőt, csak bőrtalpú gyakorló-papucskát, de egy az egybe olyan, mint az enyém. Táncol, hazaviszem, játszunk, aztán én jövök. Nagyon élvezem, a tartásomon sokat javít, már van egy lány, akivel együtt szoktunk hazafelé villamosozni. Egyébként pedig nagyon elfáradok, amire nagy szükségem van, jó nem csak lejárni a nap végére, hanem keményen dolgozni is érte. :)
Délelőtt bejutok a városba vagy a konditerembe, vagy itthon takarítok egyedül, ügyeket intézek gyerekek nélkül, hatalmas érzés.
Októberben ennek vége lesz, ha minden jól megy. Elkezdek komolyabban németül tanulni. Ami ugyan a szabadidőmet megnyirbálja majd, de végre, végre használnom kell az agyamat, ami nagyon hiányzott. Vajon megvan még egyáltalán?
2012. szeptember 15., szombat
Németül
Csütörtökön volt az első szülői értekezlet az óvodában. Andris "Institut Ausflug"-on volt Csehországban, így én mentem, egyébként együtt mentünk volna. Mert Andris mégiscsak jobban beszél németül... Vagyis féltem, hogy egy kukkot sem fogok érteni. Na jó, ez túlzás, de féltem, hogy kevesebbet, mint kellene.
A gyerekekhez elhívtam Mónikát, a világ legjobb gyerekvigyázóját, akihez boldogan szaladnak, és onnantól, hogy megérkezik, én nem is hiányzom. Most is hamarabb jött fél órával, volt időm átöltözni, és busszal menni.
Végül majdnem mindent értettem, és mindent előre leírtak nekünk, úgyhogy biztosan minden fontos információ eljutott hozzám is.
Az óvónéni elmondta, hogy a gyerekeink nagyon okosak, ő már több magyar gyerekkel foglalkozott, szerinte általában a magyar gyerekek okosabbak, mint az osztrákok, jóval többet is igényelnek, foglalkoztatni kell őket.
A mieink egyelőre egymással játszanak főleg. Ha Erzsó egyedül van bent, akkor sem szeret "együtt" játszani, ha valaki odamegy mellé a kiskonyhába, inkább odébbáll, keres új játékot. Ez kicsit Tihanyban is így volt, és Andristól hallottam, hogy ő is így emlékszik az óvodai évére, volt kitől örökölni. De biztatott, nem kell aggódni, hogy így nem tanulnak meg németül, ő már látja, hogy Erzsó mindent ért, és Misi is egyre többet. Ha Misi sír, Erzsó rögtön szalad hozzá, vigasztalja, játszik vele. Ha végére jutunk a beszoktatásnak, meg fogják találni a saját kis barátaikat. (Erzsó véleménye más, mikor megkérdeztem, hogy miért nem játszik Juliával, aki nagyon szeretne vele játszani, elkerekedő szemmel válaszolt: "Nekem Misi a barátom!")
Szerencsére azt is határozottan kérte az óvónő, hogy én soha ne beszéljek a gyerekekkel németül. Ezen Andrissal vitatkoztunk, szerinte attól fejlődnének, de én tartottam tőle, hogy tőlem nem csak helyes német szöveget hallanának, és az csak ártana, megkavarná őket. Monika is így gondolja, aminek nagyon örülök, egy nehézség lekerült a vállamról. Majd ha én is jól megtanulok, akkor szabad lesz.
Beszélgettem még több szülővel, nagyon jó volt az egész este. Hazafelé pedig beültem egy taxiba, mert 20 percet várhattam volna a buszra, amiről még át kell szállni villamosra, és még utána jön a hegymászás hazáig. Így kicsit olcsóbb lett volna, ha eleve autóba ülök, de a jószándék is fontos...
Másnap ünnepelték Erzsó születéknapját az oviban. Az ünnepeltről szól az egész nap, reggel bemehet a konyhába, és Susan óvónénivel együtt készítik el a tortát (piskótát) a csoportnak, és külön egy maci alakú kicsi tortát az ünnepeltnek, amit haza is vihet. Aztán körbeülnek, középen ezúttal Erzsó, rajta a születésnaposok köpenye, amit minden ovis kézlenyomata díszít. Az asztalon a torta, egy vonat alakú gyertyatartó, minden kocsiján mécses, összesen annyi, ahány éves lett a gyermek. Kap ajándékot is, Erzsó egy fényes anyagból varrt szalamandrát kapott, megy fura bábút, és ehy klis doboz cukorkát. Misi is kapott egy szalamandrát, szerinte babavaránuszt.
És csodák csodája: Misi egész nap nem sírt! A nap 11-ig tartott, mert így beszéltük meg. Mindig egyre tovább marad bent Misi, amig majd kibírja az egész napot.
Amikor az oviba beléptem, az én két gyerekem az előszobában vonatozott. Az összes többiek a tornateremben voltak. Van még hova alakulni...
Búcsúzóban Susan még félrehívott, és elmesélte, hogy vonatozás közben egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a gyerekeink szép kerek NÉMET mondatokban beszélgetnek játék közben! :)
A gyerekekhez elhívtam Mónikát, a világ legjobb gyerekvigyázóját, akihez boldogan szaladnak, és onnantól, hogy megérkezik, én nem is hiányzom. Most is hamarabb jött fél órával, volt időm átöltözni, és busszal menni.
Végül majdnem mindent értettem, és mindent előre leírtak nekünk, úgyhogy biztosan minden fontos információ eljutott hozzám is.
Az óvónéni elmondta, hogy a gyerekeink nagyon okosak, ő már több magyar gyerekkel foglalkozott, szerinte általában a magyar gyerekek okosabbak, mint az osztrákok, jóval többet is igényelnek, foglalkoztatni kell őket.
A mieink egyelőre egymással játszanak főleg. Ha Erzsó egyedül van bent, akkor sem szeret "együtt" játszani, ha valaki odamegy mellé a kiskonyhába, inkább odébbáll, keres új játékot. Ez kicsit Tihanyban is így volt, és Andristól hallottam, hogy ő is így emlékszik az óvodai évére, volt kitől örökölni. De biztatott, nem kell aggódni, hogy így nem tanulnak meg németül, ő már látja, hogy Erzsó mindent ért, és Misi is egyre többet. Ha Misi sír, Erzsó rögtön szalad hozzá, vigasztalja, játszik vele. Ha végére jutunk a beszoktatásnak, meg fogják találni a saját kis barátaikat. (Erzsó véleménye más, mikor megkérdeztem, hogy miért nem játszik Juliával, aki nagyon szeretne vele játszani, elkerekedő szemmel válaszolt: "Nekem Misi a barátom!")
Szerencsére azt is határozottan kérte az óvónő, hogy én soha ne beszéljek a gyerekekkel németül. Ezen Andrissal vitatkoztunk, szerinte attól fejlődnének, de én tartottam tőle, hogy tőlem nem csak helyes német szöveget hallanának, és az csak ártana, megkavarná őket. Monika is így gondolja, aminek nagyon örülök, egy nehézség lekerült a vállamról. Majd ha én is jól megtanulok, akkor szabad lesz.
Beszélgettem még több szülővel, nagyon jó volt az egész este. Hazafelé pedig beültem egy taxiba, mert 20 percet várhattam volna a buszra, amiről még át kell szállni villamosra, és még utána jön a hegymászás hazáig. Így kicsit olcsóbb lett volna, ha eleve autóba ülök, de a jószándék is fontos...
Másnap ünnepelték Erzsó születéknapját az oviban. Az ünnepeltről szól az egész nap, reggel bemehet a konyhába, és Susan óvónénivel együtt készítik el a tortát (piskótát) a csoportnak, és külön egy maci alakú kicsi tortát az ünnepeltnek, amit haza is vihet. Aztán körbeülnek, középen ezúttal Erzsó, rajta a születésnaposok köpenye, amit minden ovis kézlenyomata díszít. Az asztalon a torta, egy vonat alakú gyertyatartó, minden kocsiján mécses, összesen annyi, ahány éves lett a gyermek. Kap ajándékot is, Erzsó egy fényes anyagból varrt szalamandrát kapott, megy fura bábút, és ehy klis doboz cukorkát. Misi is kapott egy szalamandrát, szerinte babavaránuszt.
És csodák csodája: Misi egész nap nem sírt! A nap 11-ig tartott, mert így beszéltük meg. Mindig egyre tovább marad bent Misi, amig majd kibírja az egész napot.
Amikor az oviba beléptem, az én két gyerekem az előszobában vonatozott. Az összes többiek a tornateremben voltak. Van még hova alakulni...
Búcsúzóban Susan még félrehívott, és elmesélte, hogy vonatozás közben egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a gyerekeink szép kerek NÉMET mondatokban beszélgetnek játék közben! :)
2012. szeptember 7., péntek
Kislányszemmel
Építkezés mellett mentünk hazafelé. Tegnap megbeszéltük, hogy erre a házra már ki van írva, hogy meg lehet vásárolni a lakásokat, valakinek az lesz az otthona. Most Erzsó erre kérdezett vissza:
- Mama, akkor már hozhatják a bútorokat meg a kádat? De mit fúrnak?
- Erzsó, úgy látom, most szerelik a szobákba a lámpákat, csillárokat.
- Hű... (nyaknyújtogatás a szobák felé, de nem láttunk be)... Akkor ők tündérek. Mert tudnak repülni. Az emberek nem érik el a plafont! Ezt dolgozzák a tündérek?
Teljesen logikus az Ő szempontjából. Azért elmondtam neki, hogy létráról is lehet...
- Mama, akkor már hozhatják a bútorokat meg a kádat? De mit fúrnak?
- Erzsó, úgy látom, most szerelik a szobákba a lámpákat, csillárokat.
- Hű... (nyaknyújtogatás a szobák felé, de nem láttunk be)... Akkor ők tündérek. Mert tudnak repülni. Az emberek nem érik el a plafont! Ezt dolgozzák a tündérek?
Teljesen logikus az Ő szempontjából. Azért elmondtam neki, hogy létráról is lehet...
2012. szeptember 6., csütörtök
Misi első napjai az oviban
Bizony, itt Bécsben már kétéves kortól lehet oviba járni. Miska is elkezdte hétfőn nagy lelkesen, két és fél évesen. Itthon nagyon sokat játszanak ketten Erzsóval, sokszor órák hosszat nem is kellene rájuk néznem. Ezért úgy gondoltuk, jobb lenne Misinek, ha délelőttönként nem itthon ülne egyedül, vagyis velem, hanem Erzsóval menne az óvodába. Ez egy pici óvoda, csak egy csoport van, így együtt vannak. Ráadásul megtanul németül. Remélem.
Első nap tényleg nagyon lelkes volt, beszaladt, játszott, én meg a sarokban ültem. Egy idő után Monika (vezető óvónéni) elküldött, hogy egy órára hagyjam egyedül a gyerekeket. Ha baj van, majd hívnak telefonon. Hívtak is. Misit egy másik anyuka ölében találtam zokogva, nem tudták lecsillapítani. A hatalmas gyász oka az volt, hogy egy másik kisfiú belenyúlt a kisautós dobozba! Nem, nem vette ki a kezéből az autót, nem is lökte fel, csak szegény Jonas is ki akart venni egyet a sok közül. Dehát otthon Misi egyedül uralkodik a kisautók fölött, ezt nem könnyű feladni...
Bent maradtam játszani velük még egy órát, aztán hazamentünk.
Ja, Erzsó természetesen egyszerűen megtalálta a helyét, semmi gondja nem volt, mintha nem is lett volna nyári szünet.
Második nap Misi szintén vidáman szaladt be. Én meg vidáman elmentem negyedóra múlva, az óvónénik kérésére. Majd háromnegyed óra múlva vissza a telefonhívásra.
Amint megérkeztem, Miska letörölte a könnyeit, semmi baja nem volt, nem is tudtam kideríteni, mitől fakadt sírva. Monika arra kért, hogy ha egyszer visszajöttem, vigyem haza Misit, Erzsóért pedig jöjjünk vissza egyre, ahogy rendesen. Hurrá, napi kétszer szaladgálhatok az ovi és a Himmelstrasse között! Autóval nem nagy ceremónia, de mégis...
Harmadik nap, szerda. Monika szerdánként nincs bent, Susan egy pót-óvónénivel szokott ilyenkor vigyázni a sok gyerekre. Az idei pót-néni nagyon jónak tűnik, tapasztalt, kedves, külön foglalkozott Erzsóval, aki azzal jött haza, hogy aznap nagyon sokat tanult németül beszélni.
Susannak elmagyaráztam, hogy Misi nem szereti, ha ölelgetik, amikor hisztizik, csak belelovalja magát a keservébe, jobb lenne kicsit egyedül hagyni ilyen esetben, akkor hamarabb letörli a könnyeit. Szó szerint. De erre Susan nem alkalmas, aznap negyed óra után hívtak vissza kétségbeesetten, Susan a kertben hintáztatta az őrjöngő Misit, mert bent a többi gyerek nem bírta a sírást. Döbbenten mesélte, hogy Misi csak még jobban sír, ha megöleli, vagy a többi gyerek simogatja. Pont erre próbáltam reggel rávilágítani. Susan még elmagyarázta, hogy Misi kicsi az ovihoz, talán nem kéne járatni. Van-e már 2 éves? Jó, kicsi a Misi, de az bőven látszik rajta, hogy elmúlt két éves. Szegénynek megnehezíti a dolgát, hogy nem tud németül, az óvónéniknek meg az, hogy teljes öntudattal ordít az arcukba, hogy végre visszahívjanak.
Délután Andrissal beszélgettünk egy nagyot. Mit rontottunk el Misinél? Mivel lehetne kicsit megerősíteni a lelkét? Egyéniség kérdése, teljesen normális ez egy kétévesnél, vagy el van kényeztetve?
A vége az lett, hogy mindketten megnyugodtunk, és Andris vitte ma a gyerekeket. :) Szuper problémakezelővé nyilvánítom magunkat, hogy ebből feszültség nélkül jöttünk ki!
Ma ugyanis több fronton támadtuk Misi előre eltervezett és mesterien véghezvitt "Gyere vissza, Mama"-hisztijét.
1. Beszéltünk vele. Elmondtuk, hogy az óvoda fontos, és igazából jó is, amit Erzsó megerősített. És, hogy járni fog, nincs más megoldás. (Andris lebeszélt arról, hogy kezdjük újra januárban, amikor 3 éves lesz.) Sírni szabad, ha baj van, de hagyja abba, ha már nincs baj.
2. Andris vitte őket, és vállalta, hogy egész délelőtt az ovi körül bóklászik, zsebében a telefonommal, hogy az óvónénik elérjék. Így Misi tudta, hogy nem én fogok megjelenni, ha bömböl.
3. Kilátásba helyeztünk egy kisautót, amit aznap kap meg, amikor kibírja a déli érkezésemig. Meg is mutattuk neki. Kellőképpen vágyott rá.
4. Elhelyeztem egy dobozka cukormentes cukrot a kis táskájában, amivel Monika talán abba tudja hagyatni vele a sírást.
5. Felhívtam Monikát, és elmagyaráztam neki, hogy Misi szerencsére okos, és sajnos ezt arra használja, hogy hamar felfogja, hogy sírással vissza tud varázsolni engem. Úgyhogy új stratégia: nem jövök vissza. Papa van helyettem, ami biztonságos, de messze nem oyan vonzó. Mármint Misinek. Viszont van cukorka (remélem, abba is tudjuk majd hagyni a cukorkázást), van Erzsó, és lesz kisautó. És ne ölelgessék, hagyják megnyugodni.
Monika megértette, egyet is értett, megpróbáltuk. (Nehezítő körülmény, hogy elromlott az autónk, így nagyon nem akartam a kétszeri oda-vissza menetet, ahhoz kicsit magasan lakunk.)
És igen, sikerült!!! Délre mentem Misiért, boldogan szaladt elém Monika. Erzsó sokat segített, játszott Misivel, elmagyarázta neki a dolgokat magyarul. Misi néha sírni kezdett, de mindig abba tudta hagyni. Hol cukorkával, hol anélkül. Utána vidáman játszott tovább. Csak a WC-t kerülte, de baleset nem volt, otthonig víztornyot játszott. Erzsó is vidám volt, Misi büszke, megkapta a kisautót is. Susan kicsit megorrolt rám, de sebaj, Misi tényleg nem egyszerű eset, és nyilván nehéz mindenkinek, hogy nem érti a nyelvet, s nem lehet öleléssel megnyugtatni.
Remélem, holnap is ilyen jó napunk lesz! Kicsit nehezebb lesz, mert Andris az autót viszi szerelőhöz, Misi pedig a nyáron esett egy nagyot biciklivel, úgyhogy most meg kell mutatnom egy fogorvosnak, mert az egyik foga mozog és szürkül. Így csonka nap lesz az oviban.
Első hétnek nem is rossz. :) Erzsó az Ő beszoktatásánál még két hét után is pityergett az oviban, én meg néha otthon. Lehet, hogy most a nehéz kezdet után a folytatás könnyebb lesz?
Első nap tényleg nagyon lelkes volt, beszaladt, játszott, én meg a sarokban ültem. Egy idő után Monika (vezető óvónéni) elküldött, hogy egy órára hagyjam egyedül a gyerekeket. Ha baj van, majd hívnak telefonon. Hívtak is. Misit egy másik anyuka ölében találtam zokogva, nem tudták lecsillapítani. A hatalmas gyász oka az volt, hogy egy másik kisfiú belenyúlt a kisautós dobozba! Nem, nem vette ki a kezéből az autót, nem is lökte fel, csak szegény Jonas is ki akart venni egyet a sok közül. Dehát otthon Misi egyedül uralkodik a kisautók fölött, ezt nem könnyű feladni...
Bent maradtam játszani velük még egy órát, aztán hazamentünk.
Ja, Erzsó természetesen egyszerűen megtalálta a helyét, semmi gondja nem volt, mintha nem is lett volna nyári szünet.
Második nap Misi szintén vidáman szaladt be. Én meg vidáman elmentem negyedóra múlva, az óvónénik kérésére. Majd háromnegyed óra múlva vissza a telefonhívásra.
Amint megérkeztem, Miska letörölte a könnyeit, semmi baja nem volt, nem is tudtam kideríteni, mitől fakadt sírva. Monika arra kért, hogy ha egyszer visszajöttem, vigyem haza Misit, Erzsóért pedig jöjjünk vissza egyre, ahogy rendesen. Hurrá, napi kétszer szaladgálhatok az ovi és a Himmelstrasse között! Autóval nem nagy ceremónia, de mégis...
Harmadik nap, szerda. Monika szerdánként nincs bent, Susan egy pót-óvónénivel szokott ilyenkor vigyázni a sok gyerekre. Az idei pót-néni nagyon jónak tűnik, tapasztalt, kedves, külön foglalkozott Erzsóval, aki azzal jött haza, hogy aznap nagyon sokat tanult németül beszélni.
Susannak elmagyaráztam, hogy Misi nem szereti, ha ölelgetik, amikor hisztizik, csak belelovalja magát a keservébe, jobb lenne kicsit egyedül hagyni ilyen esetben, akkor hamarabb letörli a könnyeit. Szó szerint. De erre Susan nem alkalmas, aznap negyed óra után hívtak vissza kétségbeesetten, Susan a kertben hintáztatta az őrjöngő Misit, mert bent a többi gyerek nem bírta a sírást. Döbbenten mesélte, hogy Misi csak még jobban sír, ha megöleli, vagy a többi gyerek simogatja. Pont erre próbáltam reggel rávilágítani. Susan még elmagyarázta, hogy Misi kicsi az ovihoz, talán nem kéne járatni. Van-e már 2 éves? Jó, kicsi a Misi, de az bőven látszik rajta, hogy elmúlt két éves. Szegénynek megnehezíti a dolgát, hogy nem tud németül, az óvónéniknek meg az, hogy teljes öntudattal ordít az arcukba, hogy végre visszahívjanak.
Délután Andrissal beszélgettünk egy nagyot. Mit rontottunk el Misinél? Mivel lehetne kicsit megerősíteni a lelkét? Egyéniség kérdése, teljesen normális ez egy kétévesnél, vagy el van kényeztetve?
A vége az lett, hogy mindketten megnyugodtunk, és Andris vitte ma a gyerekeket. :) Szuper problémakezelővé nyilvánítom magunkat, hogy ebből feszültség nélkül jöttünk ki!
Ma ugyanis több fronton támadtuk Misi előre eltervezett és mesterien véghezvitt "Gyere vissza, Mama"-hisztijét.
1. Beszéltünk vele. Elmondtuk, hogy az óvoda fontos, és igazából jó is, amit Erzsó megerősített. És, hogy járni fog, nincs más megoldás. (Andris lebeszélt arról, hogy kezdjük újra januárban, amikor 3 éves lesz.) Sírni szabad, ha baj van, de hagyja abba, ha már nincs baj.
2. Andris vitte őket, és vállalta, hogy egész délelőtt az ovi körül bóklászik, zsebében a telefonommal, hogy az óvónénik elérjék. Így Misi tudta, hogy nem én fogok megjelenni, ha bömböl.
3. Kilátásba helyeztünk egy kisautót, amit aznap kap meg, amikor kibírja a déli érkezésemig. Meg is mutattuk neki. Kellőképpen vágyott rá.
4. Elhelyeztem egy dobozka cukormentes cukrot a kis táskájában, amivel Monika talán abba tudja hagyatni vele a sírást.
5. Felhívtam Monikát, és elmagyaráztam neki, hogy Misi szerencsére okos, és sajnos ezt arra használja, hogy hamar felfogja, hogy sírással vissza tud varázsolni engem. Úgyhogy új stratégia: nem jövök vissza. Papa van helyettem, ami biztonságos, de messze nem oyan vonzó. Mármint Misinek. Viszont van cukorka (remélem, abba is tudjuk majd hagyni a cukorkázást), van Erzsó, és lesz kisautó. És ne ölelgessék, hagyják megnyugodni.
Monika megértette, egyet is értett, megpróbáltuk. (Nehezítő körülmény, hogy elromlott az autónk, így nagyon nem akartam a kétszeri oda-vissza menetet, ahhoz kicsit magasan lakunk.)
Remélem, holnap is ilyen jó napunk lesz! Kicsit nehezebb lesz, mert Andris az autót viszi szerelőhöz, Misi pedig a nyáron esett egy nagyot biciklivel, úgyhogy most meg kell mutatnom egy fogorvosnak, mert az egyik foga mozog és szürkül. Így csonka nap lesz az oviban.
Első hétnek nem is rossz. :) Erzsó az Ő beszoktatásánál még két hét után is pityergett az oviban, én meg néha otthon. Lehet, hogy most a nehéz kezdet után a folytatás könnyebb lesz?
2012. szeptember 1., szombat
Erzsó 4. születésnapja
 |
| Ezt a babaházat újítgattam |
 |
| Varrnak... |
 |
| "A csuka, a Duna és minden vizek ura" című mesét figyeli ilyen komolyan |
Augusztus - 1. nekifutás
Nem is próbálok mindent leírni, csak néhány emléket felvillantok.
Augusztus első két hetét Tihanyban töltöttük, Andris dolgozott a doktoriján, mi pedig nyaraltunk. Először Réka jött el hozzánk pár napra. Strandoltunk, beszélgettünk, nagyot tornáztunk együtt, nagyon jó volt!
Aztán mi látogattuk meg sok jó barátunkat. Persze (és sajnos) nem mindenkit, de így is elég zsúfolt lett a programunk, a gyerekek csak úgy kapkodták a fejüket, minden napra jutott vendégség.
Közben felugrottunk Wettstein Oszkár Nagypapa temetésére. Nagyon nagy szeretettel emlékszünk Rá, nagy öröm, hogy a gyerekek is ismerhették.Jó volt tudni, hogy végig a családdal volt, békésen, türelemmel viselte az utolsó napokat.
A 2. hét végén megérkezett Fanni, Petyó, Cirmos és Jankó Papi. Este el is indultunk Petyóékkal négyesben Bécs felé. A gyerekek Tihanyban maradtak a nagyszüleikkel, dédszüleikkel, aztán átugrottak -nagyszülőstül- Szemesre, hogy (Déd)Nagymamuska se legyen egyedül, maradhasson még pár napig a Balatonnál.
Még az Apapi-hegyet is megmászták a képek tanúsága szerint. :)
Augusztus első két hetét Tihanyban töltöttük, Andris dolgozott a doktoriján, mi pedig nyaraltunk. Először Réka jött el hozzánk pár napra. Strandoltunk, beszélgettünk, nagyot tornáztunk együtt, nagyon jó volt!
Aztán mi látogattuk meg sok jó barátunkat. Persze (és sajnos) nem mindenkit, de így is elég zsúfolt lett a programunk, a gyerekek csak úgy kapkodták a fejüket, minden napra jutott vendégség.
Közben felugrottunk Wettstein Oszkár Nagypapa temetésére. Nagyon nagy szeretettel emlékszünk Rá, nagy öröm, hogy a gyerekek is ismerhették.Jó volt tudni, hogy végig a családdal volt, békésen, türelemmel viselte az utolsó napokat.
A 2. hét végén megérkezett Fanni, Petyó, Cirmos és Jankó Papi. Este el is indultunk Petyóékkal négyesben Bécs felé. A gyerekek Tihanyban maradtak a nagyszüleikkel, dédszüleikkel, aztán átugrottak -nagyszülőstül- Szemesre, hogy (Déd)Nagymamuska se legyen egyedül, maradhasson még pár napig a Balatonnál.
Erzsó nagyon rákapott a vonalvezetős foglalkoztató füzetekre, egyszerre akár fél órát is komoly figyelemmel rajzolt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)