Szóval Reisenberg szélén ébredtünk, valamikor reggel hat és hét között, Misire, ahogy otthon szoktuk. Kivittem a sátor elé, megmutattam neki, hogy még mindig fél percenként megy el egy repülő a fejünk fölött (úgy látszik, a megfelelő irányban voltunk ehhez Schwechat-tól). A bicikli meg az utánfutó a fa alatt várt az árnyékban, a reggelit kipakoltuk a szántóföld szélére, ahol már ragyogott a nap.
Meglepően gyors sátorbontás és pakolás után elindultunk, még mielőtt nagyon meleg lett volna, vagy feltámadt volna a szél. Amikor utoljára biciklitúráztunk a gyerekekkel, Misi még négykézlábas volt, azóta bizony sokat egyszerűsödött az élet..
Megkérdeztem az első szembejövő bácsit, hogy van-e bicikliszerelő a faluban, de persze nem volt, csak autószerelő. Odagurultunk a járművel, Roni elvitte kicsit sétálni a türelmetlen gyerekeket, amíg én szerencsét próbáltam. Persze eleinte nem akartak velem beszélni, hiszen autó nélkül érkeztem, de végül előhívták a legkisebb, legolajosabb inast a műhely sarkából, hogy adjon nekünk egy csavart. Adott egy jókora csavart, arra szereltük az utánfutó csatlakozóját, a hátsó tengely végleg elnyírt anyáját pedig kicseréltük az első keréken lévőre, mert az még ép volt.
Talpra állítottuk a tandemet, felkapcsoltuk az utánfutót, és irány a Lajta-hegység. Szántóföldek között, csendesen emelkedő utakon, széllel szemben tekertünk a szikrázó napsütésben. Találtunk egy kutat egy útszéli kápolnánál, megtöltöttük a kulacsokat, mentünk tovább. Mannersdorf-tól a régi Bécs-Budapest Szupermarathon útvonalán voltunk, utoljára talán 2004-ben futhattam erre. Emlékeztem, hogy valami szerpentin visz át a hegyen, de reméltem, hogy nem komoly. Sommerein után Kaisersteinbruch felé mentünk tovább, nagyjából szintvonalban, Kaisersteinbruch-nál fordult rá az út a hegységre. A következő falu már a Fertő-tó partján van, hirdette a térkép, addig pedig talán 100 méter magasságkülönbséget kell még legyőzni, felfelé. Amikor először ért hozzá a hátsó kerék a vázhoz, leszálltunk, gyorsan meghúztam a csavarokat, és onnantól toltuk a szerelvényt a szerpentin tetejéig, Roni hátulról az utánfutónál, én pedig a kormánynál fogva. Föntről lefelé már csak attól kellett tartani, hogy a fék megint túlmelegszik, de nem nagyon adtam neki esélyt. Szemlátomást volt annyi légellenállásunk csomagokkal, utánfutóval, hogy hosszú, egyenes lejtőkön sem gyorsultunk úgy nagyjából 30 km/h fölé, az autókra méretezett kanyarok nem okoztak gondot ilyen sebességgel, a fékhez nem nyúltunk gyakorlatilag a lejtő aljáig.
Breitenbrunn!
A falu szélétől, a szőlők fölött elnézve láttuk a tavat (valószínűtlenül fekete színe van a víznek), a végeláthatatlan nádast, a hullámzó bicikliutat, és bizony, az első strandot a távolban. Breitenbrunnban meg kellett tekinteni a sportpályát, ahol a Bécs-Budapest váltóhelye volt, és ahol annak idején a kedvenc szakaszom kezdődött, aztán ráálltunk a nádason át a strandig vezető több kilométeres bicikliútra, és megmondtuk a gyereknek. Erzsó fogadkozott, hogy ő azonnal bele fog csobbanni a vízbe. Így is lett, olyan húsz fokos lehetett a Fertő-tó, de Erzsót nem lehetett megállítani. Misi is ment derekasan, Roni inkább apránként.
(Átvettem. Roni)
Miután nagy nehezen kicsábítottuk a csibéket a vízből, megebédeltünk a parti kis étkezdében, aztán Andris szokás szerint szerelni kényszerült, a gyerekek meg kézen fogva rohantak fel-alá. A többi vendég nagy örömére.
Tovább indultunk a tűző napon, a vízhez közel kicsit elviselhetőbb volt a forróság, a szúnyogok sem keltek még ki, békésen haladtunk. Az út főleg a nádas szélén vezetett, a falvakon épphogy átsuhantunk. Purbach am Neusiedlersee, Donnerskirchen, Oggau. Végig szembe fújt a szél, de a táj gyönyörű volt. Siettünk, mert a gyerekeknek még ígértünk aznapra egy csobbanást. Lassan eldöntöttük, hogy nem megyünk teljesen körbe, a magyar részt a fürdés kedvéért kihagyjuk. Így egy maszatos Cornetto elfogyasztása után (Erzsó: "Mama, legközelebb gombócos fagyit vegyünk, az sokkal finomabb!") felszálltunk a bicikli-kompra, felküzdöttük a megpakolt tandemet, utánfutót. Aztán igyekeztünk egy gyereket sem vízbe pottyanni hagyni, nem volt egyszerű. Hiszen egész nap ültek, persze, hogy rohangálni szerettek volna!
Erzsó kiszúrta a parton strandoló gyerekeket, akik feketék voltak az iszaptól, meg is állapította, hogy "ezek borzi rossz gyerekek, hogy összekenték magukat fekete sárral". Már akkor sejtettem, hogy hamarosan csatlakozik a borzi rosszasághoz. :)
A komp Podersdorfig vitt, ahol éppen szörfös-kite-os bajnokság volt. Már esteledett. Andris dobálózott a gyerekekkel, és szabad napozóidőt kaptam. Áldott lélek ez a férj.
A kézen fogva szaladgálás most sem maradt el. De baleset nem lett belőle, pedig föl-le rángatták egymást ezeken a kis stégeken.
Már besötétedett, és nem mertünk tovább tekerni sátorhelyet keresni, fogalmunk sem volt, merre van olyan terület, ami nem falu, nem szántóföld, de nem is szigorúan védett. Rászántuk magunkat a kempingben alvásra, bár sejtettük, hogy a bajnokság miatt tele lesz, hangos és világos is volt. Mire a sátor állt, a gyerekek is elfáradtak. Erzsó nem akart aludni, de Andris kilátásba helyezte, hogy ha nem alszik el szépen, akkor én a Miska mellett fogok aludni, Erzsó mellé pedig a szigorúúú Papa kerül, és hátat is fordít neki. Ez hatott. Szépen elaludtak, mire Andris a zuhanyzóból előkerült.
Mi még beszélgettünk egy keveset, aztán bebújtunk a gyerekek közé, ahogy megígértük. Jó éjszakát!
NAgyon jól sikerült pakolni aznap, csak hátra kellett nyúlnom, és menet közben fényképezhettem is. Erre is jó, hogy hátul a tandemen csak tekerni kell, irányítani nem. 
Végül nyitás előtt fél órával megérkeztünk Illmitzbe, végignéztük a kiállítást, sok kitömött madár, vízi apróságokról hatalmasra kinagyított fényképek. Sajnos a felnőtteket jobban érdekelte, mint a kicsiket. Felmentünk a madárleső toronyba is, vettünk egy-egy pólót a gyerekeknek az egész út emlékére, aztán mentünk tovább. Természetesen az illmitzi strandra. :) Május elseje lévén mindenki ünnepelt, rezesbanda járta sorra a vendéglőket. Fagyiztunk
egyet, a gyerekek legnagyobb döbbenetére a pincér nekem adta a kék
szívószálat a jeges kávémba, és Andrisnak a rózsaszínt. Ezen azóta sem
tudták túltenni magukat. 
Nagyon forró nap volt ez is, már csak sapkában lehetett fürdeni. Utána pedig megebédeltünk, a gyerekek irigykedve nézték a főpincér kislányát, akinek mindenféle jó játéka hevert a vendéglőben, bevásárlókocsi, babakocsi, kisautó... Végül felfogták, hogy azok nem közös játékok, kisebb hiszti után bele is nyugodtak. Rengeteget kellett várni, nem lehetett ennyi ideig egy helyben tartani őket, úgyhogy rohangáltak, szerencsére bent rajtunk kívül még két asztalnál ültek, egyébként üres volt a terem, mert mindenki kint ült le. Azt hiszem, nem zavartak senkit, a pincéreket sem lökték fel. Nagyon finom spárgát adtak, érdemes volt kivárni.
