Babsi, és a csütörtöki zenés foglalkozás

   Ez egy fényképes bejegyzés lenne, de nem találom a fényképezőgép tokját, amiben a letöltéshez használatos kábelt tartom, az SD-kártyáról meg újabban nem hajlandó letölteni a képeket a számítógép.
De úgy látszik, az "adta teremtette, most aztán már elég legyen" nem csak a gyerekeknél válik be, előbújt a haszontalan. Végre.

   Múlt csütörtökön Erzsó egy gyönyörűen kiszínezett meghívót lobogtatva szaladt felém, amikor értük mentem. Nem nekem szólt, szigorúan csak a Papának, az enyémet Misi készítette el. Az állt rajta, hogy a mai napon délben sok szeretettel várnak minden szülőt a zenés foglalkozás bemutatóján, a tornateremben.

   A zenés foglalkozást Babsi tartja, azt hiszem, több óvodába is eljár, nálunk minden csütörtök délelőtt játszik a gyerekekkel, hol mindenkivel közösen, hol külön a kicsikkel, és külön a "Vorschulkinder" nevezetű nagyokkal. Erzsó a nagyokhoz tartozik, bár szó sincs iskoláról még, de érettségben tart már ott, végig figyel, részt vesz, motiválja, hogy a nagyok közé hívják. Ez új, eddig nem tudott ennyit figyelni, most álmélkodnak rajta az óvónénik is.
Babsi mindenesetre nagyon ügyes, bevonja a gyerekeket, hol hangszereken, hol csak az ülőpárnájukon, hol közös nagy matracon zenélnek, Babsi gitározik is, zenét is hallgatnak, amire történeteket talál ki nekik. Azt eltáncolják, eljátsszák. Mondókáznak, énekelnek.

   Ma egy félórára mi is láthattuk, hogy megy ez. Nem előadás volt, azt csinálták, amit máskor is szoktak, inkább nyílt órának nevezhető. A főszereplő a kerek ülőpárna volt, ami varázslatos módon mindenfélére jó volt, kormánykerék, fényképezőgép, kosár, amibe virágokat szedtek, vagy amiből madarat etettek, gitár, s még ki tudja, mivé változott rövid idő alatt.

Itt éppen körbe ültek, Misi a legjobb barátja ölébe dőlt, ő Mathis, egyébként francia anyanyelvű, és igazi nagy Vorschulkind.

Ez egy nagyon jó játék, a matrac a zeneeszköz, a kezük a dobverő, a középre kirakott sárga lapokra különféle jelek vannak rajzolva. A jelek "kottát" alkotnak. Pl. egy pötty, az ujjbeggyel nagyon halk koppintás, a nagy barna négyzet az "medve", hangos dübörgés tenyérrel, a hullámvonal olyan, mint a tenger a parton, végighúzzák a tenyerüket a matracon. Egész sokféle jelük volt, és ahogy különböző sorrendben eléjük tették, egyszerre "lejátszották".

Itt szaladni kellett, amig szólt a zene, aztán megmerevedni, amikor elhallgatott.

 Erzsó szalad sárga felsőben

Misi csíkosban hátul

Elbújtak, azt hiszem, dobogtak a párnákkal, esett az eső.

Misi vezeti az autót

Zauberei

Fiúsor-lánysor, helycserék különböző ugrási módokon

Babsi a végén külön odajött hozzám, hogy elmondja, mennyire elégedett a gyerekekkel, Erzsó gyönyörűen rajzol, és együttműködik, Miska is mindent szépen megpróbál a többiekkel csinálni. Őt jobban zavarta, hogy ott voltam, mindig oda szeretett volna jönni hozzám.

  

A kenyér receptje - testvéreim kérésére

Akkor íme:
450 g liszt (negyed rész teljes kiőrlésűvel is gyerekeknek is finom)
1 teáskanál só
1 mokkáskanál cukor
egy zacsi instant élesztő / 2dkg friss élesztő felfuttatva, de én instanttal szoktam

A száraz anyagokat összekeverni, aztán hozzáadni, és jól összedolgozni:
kb 3 dl meleg vízzel

Ha szép sima, akkor két evőkanál étolajjal is összegyúrni, liszttel megszórni, én a tálat is ki szoktam kicsit lisztezni
Száraz konyharuhával letakarni, 1,5-2 órát keleszteni melegben (eközben rá se kell nézni, én ilyenkor szoktam vásárolni)
Jól kinyomkodni belőle a levegőt, összegyúrni, újra pici legyen, újra liszttel hinteni, rá a
konyharuha, újabb 1 óra kelesztés, újra kiszorítani belőle a gázt, de ekkor már kenyérformára alakítva sütőpapíros lapos tepsibe teszem.
Fél órát keleszteni már kenyér-alakban, a konyharuhát éppenhogy egy kicsit benedvesítve teszem rá. A végén egy jól összekevert tojással megkenem a tetejét, és bevagdosom kb fél-1 cm mélyen. Ezt lehet a félórából 20 percnél csinálni, akkor még kicsit kinyílnak a vágások.
Eközben a sütőt 200°C-ra melegítem elő, és 50 percet sütöm, ha nagyon barnul, letakarom alufóliával, csak fölé biggyesztem, de erre igazából csak első alkalommal hittem azt, hogy szükség van, az 50 perc ránézés nélkül is pont jó szokott lenni.
Ha nem vagy biztos benne, hogy kész, ha alulról megkocogtatod a kenyeret, akkor jó kis "üres hordó" döngése van, ha már jó. Rácsra téve kell hűlni hagyni, aztán én konyharuhába csomagolva beteszem még egy papírzacskóba, vagy akár műanyagba, úgy tárolom. 3 napig biztos puha, a legszélső szelet szárad csak.

Az egész kenyérrel kb félóra munka van, csak jól széthúzva. :) Jó étvágyat!

"Besüt Isten áldása"

  Erzsó Lego babáinak ma esküvője volt. Gondoltam, akkor építünk hozzá templomot, de Erzsó elmagyarázta, hogy erre nincs szükség, mert "már most is olyan házban vannak, aminek az ablakain csak úgy besüt Isten áldása"! Kicsit így érzem magam ezen a hétvégén, és ezek szerint a többiek is itt körülöttem.

   Szombat reggel fél nyolckor halk kopogtatással jelezték a gyerekek, hogy eleget játszottak egyedül a szobájukban, jó lenne, ha mi is megmozdulnánk végre. Amikor mondtuk, hogy rendben, "Jóreggelt van", akkor Erzsó bependerült mellém a paplan alá, amit csak hétvégén szabad. Misi is az én oldalamon próbálkozott, de látta, hogy ott már nincs hely, így elterült a kupac tetején. Én nagyon szeretem ezeket a reggeli összebújásokat, pont ebben a mennyiségben, azon a pár hétvégén, amikor béke van, és nem sietünk sehova.
   Misi elővette a ruháit, Erzsónak én készítettem ki, neki már nem akkora élmény összeválogatni, csak arra szokott megkérni, hogy aznap szoknya vagy nadrág legyen. Míg mi kettesben, gyerekmentesre zárt ajtók mögött lezuhanyoztunk, ki-ki tudása szerint fel is öltözött egyedül. Ezalatt megbeszéltük, hogy három lehetőséget ajánlunk fel, mindhárom esetben itthon töltjük a délelőttöt, végre játszhatnak sokat Papával (Andrissal). Ebéd után kihagyhatjuk a pihenőt, és mehetünk a Naturhistorisches Museumba, vagy korcsolyázni, vagy szánkózni még utoljára. Misi szokása szerint egy negyedikért könyörgött, menjünk kirándulni az erdőbe! Végül megegyeztünk, hogy a kirándulásra visszük a szánkót és a popsi-síket is, így mindkét gyerek öröme meglehet.
   A délelőtt a tervek szerint játékkal, meséléssel, részemről főzéssel telt, ebéd után tíz perc pihenőt kértem (ami alatt Andris olvasott, a gyerekek meg érett gyümölcsként potyogtak rám a dívány háttámlájáról), és már indultunk is. Felautóztunk "Am Himmel"-ig, onnan elindultunk az erdőbe. Pár perc séta után egy tábla jelezte, hogy erre lehet a legrövidebb úton Cobenzl felé indulni, és mivel a nagy kirándulás-vágyónk az erdőben már nem is volt olyan lelkes, inkább arra kanyarodtunk. Cobenzl-nél van ugyanis a szánkó-pálya, amit Erzsó nagyon szeret. Mi is.
   Út közben egy egészen új játszótérre bukkantunk, amit eddig még sosem láttunk. Csigavonalú, elég meredek csúszda alkotta, két libikóka, és talán hat hinta, és egy egészen nagy rét szélén volt, ami száraz időben biztosan nagyon jó szaladgáló terep, most meg szánkózni is alkalmas lett volna, ha nem olvad ennyire. Nagyon tapadt a hó, csak az előre letaposott részeken lehetett csúszni, a még szűz, mély hó csak besüppedt alattunk.
   Persze Andris a tapadó hónak megörülvén hatalmas alsó gömböt görgetett hóember-lábnak. Erzsó a csúszdához szaladt, de meghátrált, azt hiszem, neki biztonságosabb látvány egy bármilyen meredek, de legalább egyenes csúszda, a csigavonalú kiszámíthatatlan. Miska viszont bátran lecsúszott, és miután hatodszorra sem esett baja, Erzsó is megpróbálkozott, óvatosan, hason.
   A középső hólabdát Andris a szánkóból készített emelkedőn próbálta felgördíteni az alsóra, de nem sikerült egyedül, megemelni esélytelen volt, így én is segítettem, na nem emelni, az kellett volna még, csak ráültem a szánkó másik végére, hogy ne billenjen ki, így Andris már fel tudta juttatni a hóember pocakját, amit gyorsan körbetapasztottam. A feje már megemelhető nagyságú volt. A hólabdák alakjából kiindulva végül egy gyönyörű hókirálynőt szobrászkodott Andris, aki ráadásul áldott állapotban volt. Valószínűleg Mária Terézia, állapította meg Andris. A fejformájában, arcában én is segítettem, Andris kontyot formázott, szép hosszú ruhát, kecses kezeket, a mellette játszó gyerekek meg is állapították, hogy "Ich glaube, dass er ein Künstler ist". Vagy valami hasonlót. :) Tavaly a vízi játszótéren tudósnak titulálták, játszótéren kapja a legnagyobb elismeréseket! :)
   Közben a gyerekek csúsztak, hintáztak, leestek, sírtak, nevettek, átáztak. Muszáj volt indulni, és még nem is szánkóztunk, pedig Erzsó azt várta legjobban. Cobenzlnél még csúszhatott párat, aztán szánkóra ültettük, és Andris visszahúzta a két gyereket az autóhoz.  
  Otthon vacsora, fürdés, lefekvés, én még sütöttem egy kenyeret - új receptem van, illetve a régi recept szerinti kenyeremet kelesztem máshogy, jóval több ideig. Amióta ezt a módszert megtaláltam, nem is vettem kenyeret boltban, annyira finom, ropogós héjú, puha, nagy kenyér lesz belőle. Olyan, mint otthon a bolti fehér kenyér. Ma egynegyed rész teljes kiőrlésű liszttel készítettem, és úgy is tökéletes, világosbarna, könnyű.

A kenyérsütés kelesztős-pihentetős fázisai alatt pedig a családi albumba válogattunk képeket, egyelőre a számítógépről. Szégyen-gyalázat, de több, mint két évvel le vagyunk maradva. Ilyesmik kerültek a kezünkbe, 2010. Karácsonyától 2011. tavaszáig:  

 Utána még átbeszélgettük a Holzhausban töltött hónapokat, nagyon jó volt, de mély nyomokat hagyott, a rengeteg munka, a távolság megnehezítették. Úgy látjuk, azóta sokkal ügyesebben beszélünk már egymás nyelvén, sok olyasmit emlegettünk fel, ami ma már nem is lenne probléma, mert egészen máshogy beszélnénk meg. Jó ezekre is visszatekinteni, egyrészt a félreértéseket tisztázni, másrészt örülni a fejlődésnek. Annak, hogy már akkor is nagyon szerettük egymást, de most még sokkal-sokkal boldogabbak vagyunk együtt. Ha így haladunk, nagyon jó lesz nekünk 80-90 évesen, csak érjük meg!

  Ma pedig megint csellóztam a szentmisén, bátran bejátszottam rögtönzött kis szólókat, nagyon szép volt a hallgatóság szerint. :) Én is nagyon jól éreztem magam, a gyerekek is jók voltak, Misi nyújtogatta ugyan felém a kezét, de igazán nagyon halkan. Utána Pfarrcafé is volt, kaptunk sütit, kávét. Ma senki nem jött külön oda hozzánk, de pár szót sok ismerőssel váltottunk.

Most Andris Parkour-edzésen van, a gyerekek csendes pihenőn. Én is lefekszem egy pár percre.
 

Diplomácia, gyárlátogatás, jutalom

Egyszer régen leírtam, hogy mivel is foglalkozom itt Bécsben. Mint tudjuk, az Európai Unió fizet engem, azért, hogy más egyetemekkel meg cégekkel együttműködve természetvédelmi területek állapotát mérjük fel a levegőből. Tegnap, tegnapelőtt az együttműködő partnereinkkel találkoztunk, hogy megbeszéljük, merre haladjon tovább a munka. A találkozónak az egyik ipari partner adott otthont, egy lézeres távolságmérőkkel és légi térképező műszerekkel foglalkozó cég, Horn-ban, Bécstől nagyjából egy óra autózásnyira.
Már a hét elején összeültünk a tanszéki kollégákkal, aztán a többiekkel sorban, ahogy érkeztek, hogy előkészítsük a tényleges megbeszélést. Végeláthatatlanul tanakodtunk arról, hogyan osszuk be a hátralévő hónapjainkat, ki melyik feladatot kapja, és az igazi nagy megbeszélésen majd mit próbáljunk elérni.
Ennek megfelelően a projektmegbeszélés nagyobb zökkenő és meglepetés nélkül zajlott, ami a korábbi hasonló találkozókra egyáltalán nem volt jellemző. A házigazdánk tejben-vajban és reklámbrosúrákban fürdetett minket, körbevezettek a gyárban és elvittek megnézni a cég repülőgépét is. Fotózni nem volt szabad :~)

Én már nagyon régen nem voltam igazi gyárban, ahol igazi emberek igazi dolgokat raknak össze. Ez pedig egy osztrák gyár volt, ahol precíziós optikai műszerek készülnek. Mégsem volt patika-rend, nem viselt senki arcmaszkot és hajhálót. Egy régi textilgyár csarnokát rendezték be, végeláthatatlan IKEA-polcrendszerekkel választották el az egyes feladatokat, futószalagokról szó sem volt, egy-egy íróasztalon, pici csavarhúzókkal bütyköltek az emberek. A munkások nagy része kicsit szakadt, kicsit borostás volt, egyáltalán nem úgy néztek ki, mint például az esztergomi Suzuki-gyár egyenruhás, vasalt inges szerelői. Egy asztalon egy tükrös-lézeres kütyü forgott, mellette egy cipősdoboz nagyságú acélhengerrel. Az acélhengerről kiderült, hogy az a kütyü  vízhűtéses burkolata, mert ezzel a lézerszkennerrel egy kohászati üzemben fognak dolgozni, valami öntvények pontosságát ellenőrzik, és hát ott nagyon meleg van.
Kérdezgettük őket, mennyibe kerül egy műszer. Erre mutattak egy dupla lézerszkennert, amit autóra szerelnek, és azt mérik vele, hogy a fák, épületek között mennyi hely marad, mekkora szállítmány fér el. Annyiba kerül, hogy gondolkoztak már azon, hogy aki megveszi, annak ingyen adják hozzá az autót, amire fel van szerelve, egy Mercedes kombit. Évente talán ezer darabot adnak el belőle.
Bevittek az esztergák és marógépek közé, mutatták, hogy egy-egy tengelyt vagy házat mekkora acéltömbökből faragnak ki egyben, és hogy két tized milliméter pontosan kell a külső méreteket egyeztetni valami mérőkarral. Az egyik gépet egy vékony legényke kezelte, szerintem húsz évesnél nem lehetett idősebb. Mutattak egy-két selejt alkatrészt, némelyiken meg is volt jelölve, hol a hiba. Egy tenyérnyi alumínium lapon például a nyíl egy szó szerint tűszúrásnyi fekete pöttyre mutatott: emiatt selejt.

Megmutatták, hogyan kalibrálják az elkészült műszereket egyenként. A Tihanyi klímakamrához hasonló dobozokban melegítik és hűtik őket, a gyár udvarán álló betonoszlopokat mérik be újra és újra. A pince legaljában, egy kis lépcsőn lemenve egy kicsi, egészen feketére burkolt szobába vittek, ahol a mennyezetről piramis alakú fekete szivacsok lógtak, a falakat és a padlót fekete ferrit-csempék borították. Itt tesztelik a műszerek toleranciáját mindenféle elektromos sugárzásokra. A legtöbb elektromos eszköz fémházban van, saját magát árnyékolja, nem érzékeny a mobiltelefonra, nem sugároz. Az optikai műszereken ablak van, nem árnyékolják magukat, tesztelni kell őket. Egy kis asztalra leteszik a műszert, vele szemben egy óriási antennával mindenféle szörnyű rádióhullámokat gerjesztenek, és a műszernek ilyenkor is pontosan kell mérni.

Utána elvittek minket a repülőtérre, ahol a gyár saját kis repülője felszáll minden egyes kész műszerrel, hogy ellenőrizzék a kalibrációt. Találkoztunk a pilótával, aki azokat a repüléseket is végezte, amiknek az adataiból most dolgozom, elhalmoztuk kérdésekkel. Azt mondta, a Tisza-tó nagyon szép a levegőből.
Nemsokára kihúzták a gépet a hangárból. Bemutató repülés következik, mondták. Leszedték róla a takarókat, kihúzták a "konnektorból", készítgették, bütykölték, majd egyszer csak elhangzott, hogy ketten beszállhatnak. Én lettem az egyik, ráadásul én ülhettem elöl, a pilóta mellett.

Nem mentünk túl sokat, talán egy fél órát felszállástól leszállásig, de pont a Wachau fölött, kicsivel naplemente előtt, ködös, de nagyon csendes időben. Elrepültünk a Dürnstein-i apátság tornya fölött, ahol nemrég a gyerekekkel jártunk, megcsodáltuk a teraszos szőlőket, a valószínűtlenül meredek hegyoldalakat, röpködtünk kicsit a felhők fölött a napsütésben is. A pilóta megdöntötte a gépet, lejjebb ereszkedett, egy szűk kanyarral körbejártuk a Göttweig-i apátságot, ahol két évvel ezelőtt Erzsó meg Misi postásat játszottak a kavicsokkal..

Ilyen volt, csak sokkal szebb, mert hó volt a fák alatt, meg addigra már nagyon alacsonyról sütött a nap. Visszafordultunk a reptér felé, még elszálltunk a Kamptal szurdokvölgye fölött (ott lesz a következő biciklitúránk, már elhatároztam), majd leszerpentineztünk az égből, és földet értünk.

Húshagyó keddi farsangolás

  Hosszas tanakodás előzte meg az óvodai farsangot: ki mi legyen végül? Miska hamarabb döntött, aztán ki is tartott szépen az ötlete mellett: szarvas lesz. Erzsó sokáig baktérium akart lenni, aztán csontgalléros dinoszaurusz, már készítettem a lelkem a papírmasézáshoz, amit amúgy nem szeretek nagyon, de más ötletem nem volt a csontgallér elkészítéséhez. aztán úgy egy héttel a nagy esemény előtt kitalálta, hogy idén is pillangó lesz. Jó emlék maradhatott a tavalyi, mert ugyanazt a ruhát kérte, ugyanolyan arcfestéssel. Azért én kitaláltam, hogy idén készítek a hátára lepkeszárnyat, amit lelkesen fogadott.
   A jelmezek elkészítését persze húztam, halasztottam, végül hétfő éjjel szántam rá magam, Andris úgyis sokáig dolgozott, én pedig szívesen megvárom ilyenkor ébren. Így mégis válthatunk legalább pár szót a napról, és együtt elaludni is jobb.
   A szarvasnak kartonpapír-agancsot vontam be barna termo-anyaggal, persze füle is volt, s ugyanabból az anyagból pulóver is készült. A lábára pedig egy barna leggingst kapott Miska, amit előrelátóan Erzsó méretében vettem, szoknyával is nagyon jól használható darab.
  A pillangó szárnya metálosan csillogó ezüst-kék-rózsaszín apró pöttyös csomagolópapírból készült, rajta ezüst rajzolattal és kék glitterből ragasztott nagy pöttyökkel. A gerincét szívószállal erősítettem meg, egész jó tartása volt. Rátűztem a tavalyi pörgős ruha hátára, ami alá fekete felsőt vett Erzsó, a lábára pedig csillámos fekete leggingst. Na igen, a télvégi leárazás segít a jelmezvarróknak is...

   Reggel kicsit győzködtük egymást Andrissal, mármint ki-ki a másikat, hogy vigye el a gyerekeket az óvodába, én nagyon szerettem volna az éjszakázás után kicsit pihenni, és takarítani, meg németezni is jó lett volna, Andris meg sietett a munkahelyére. Végül én nyertem az utat a frissen esett hóban Glanzing felé. Elégedetten gondoltam az otthon már összehajtogatva váró jelmezekre, és magyaráztam a gyerekeknek, mi is lesz délután. Mert az ünnepek itt általában délután vannak megtartva, délelőtt még rendes óvodai nap szokott lenni.
   Nem így aznap, az óvodába beérve rögtön feltűnt, hogy Susan óvónéni cowboy-kalapban feszít, a többi gyerek is sorban jelmezben érkezett. "O-ó", mondta Erzsó, "úgy látszik, délelőtt van a farsang!" Ezt bizony félreértettem a szülői értekezleten. Sebaj, kilencre már vissza is értem a jelmezekkel, csak Erzsó csápja maradt otthon, és a gyors átöltözés után olyan elégedett volt a szárnyával, hogy arcfestést nem is kért. Én pedig hálát adtam magamban a sugallatért, hogy vállaljam a reggeli fuvart, mert Andris erre nagyon nem ért volna rá.

   Délben mentem a gyerekekért, akik gömbölyű hassal (méret tekintetében azért én nyertem) mesélték a fánkot, sült krumplit, virslit, kezükben egy-egy csomag gumicukrot és tölcsérbe bújtatható bábot szorongatva. Jó volt a mulatság, estig ki sem fogytak a történetekből. Véletlenül otthon is virsli és sült krumpli volt ebédre, nem fogyott úgy, mint ahogy készítés közben reméltem.  

A barna pulóvert Misi még jó ideig viselni tudja majd, megbeszéltük, hogy egy kutyát fogok még rávarrni a hasára. Hátha ma jut rá idő...

Fényképeket pótlólag fogok idebiggyeszteni, a kapkodásban itthon kimaradt a képkészítés, de Susan megígérte, hogy minden gyerekről lesz óvodai.

Dabasi dizsnóvágás - február 2.

   Azoknak, akik nem tudják, elmondom, hogy a dabasi disznóvágás a Zlinszky-család évről évre ismétlődő programja. A családi birtok egy részét többek között évi egy disznóért bérli egy gazda, amit január-február táján levágnak, s erre az alkalomra dédszülőtől dédunokáig aki tud, jöhet. Hajnalban kezdődik a munka, közös ebéddel fejeződik be, amihez már a frissen vágott malacunk is hozzájárul. A család pedig nő, pár éve már két disznóra is elegendően vagyunk.

    Péntek este indultunk, hogy a Svábhegyen éjszakázva hajnalban felverhessük a gyerekeket. Volt, aki még korábban kelt, s ezt Misi meg is neszelte, ötkor már ott ült a kiságyban. Erzsót már nehezebb volt ébredésre bírni, ráadásul Papi még egy kis reggelit is elővarázsolt nekünk, így fél 7 körül indultunk Dabas felé. Útközben elmeséltük a gyerekeknek, hogy mi történt ott, amíg mi még úton voltunk, kicsit előre is szaladtunk, mert azt hittük, jóval korábban kezdték a vágást. Mire odaértünk, már feküdtek a malacok, éppen az elsőt perzselték. A zúgó hang félelmetesnek bizonyult, Erzsó nem nagyon akart közelíteni. De aztán látta, hogy nem a hatalmas vetőgép adja ki a hangot, és megnyugodott. A disznók körül pedig nagybácsi, jövendőbeli nagynéni, unokanagybácsik, barátnők, egyéb családtagok és hozzátartozók gyűrűje feledtette a riadalmat, és mutogatta lelkesen, mit is lehet itt egy négyévesnek segíteni. Például kefével sikálni a kormot a disznóról. És Erzsó ment, és élvezte, és mindenben benne volt.

   Nagyon tetszett neki, amikor félbevágták a disznót, és sorban mindenről elmagyaráztam, hogy mi is az. Szép is volt, és Erzsó biológiai műveltsége már elég ahhoz, hogy mindenhez legyen hozzáfűzni-valója, hogy egyedül megismerje a vékony-és vastagbelet, hogy rácsodálkozzon, hogy a tüdő rózsaszín, de tudja, hogy a városiaknak bizony feketébb, nem is beszélve a dohányosokéról... De a malac nem dohányzott, ezt megállapítottuk.
  

 Miska álmos is volt, fázott is - az idő nem kedvezett nekünk, hideg, szeles, esős nap volt, igazából a disznóvágáshoz nem elég hideg, de távolról sem tavaszias. Andris körbejárta a gyerekekkel az állatokat, gépeket, mindent megnéztek boldogan. Kaptak játékokat is, a fedett teraszon autóztak. Egy idő után láttam, hogy Misit nem érdemes tovább hajszolni, segíteni ő még nem is igen tud, bementem vele a kis tanyaházba, ahol elhelyezkedett az ölemben, és a nap többi részét ott is töltötte disznósajt-rágicsálással, alvással, ebéddel. Csak Apapinak sikerült újra kicsalogatnia sétálni.
   Mert bizony, Ők is megérkeztek, Amami, Apapi, és Tanti, ahogy már Erzsó is nevezi. Amami leült a tanyaházban, mi pedig boldogan beszélgettünk vele, megismerkedett az újabban családtagjainkhoz közelebb kerülő leányokkal, kikérdezte az unokákat munkáról, tanulmányokról. 

   Eközben persze odakint haladt a munka, a fiatal párok kolbászt gyúrtak, a lányokat szokás szerint ugratták a bél töltőre húzása kapcsán, csak pálinka nem fogyott annyi, mint házigazdáink remélték, úgy látszik, fiataljainkat kisiskolás korukban könnyebb volt ivásra csábítani, mint manapság...
   Laci bácsi (is) nagyon elégedett volt Erzsóval, aki boldogan szaladt ki vele az esőbe szarvasmarhákat etetni a tenyeréből. Jó látni, hogy a gyerekeink feltétel nélküli bizalommal fordulnak az emberek felé, s az új feladatok felé is. Ugyanakkor óvatosak is, a szülői megerősítés viszont elfújja az aggodalmakat. 
  
   Ebéd után felkerekedtünk, és megnéztük a régi családi kúriát. Nagy boldogság, hogy az eddig iskolaként működő kúriát visszakapta a család, remélem, a maradék formaságok már szépen elintéződnek. A gyerekek persze élvezték ezt is.
  

  Aztán elindultunk haza, a hátsó üléseken mély álomba merültek a kicsik. Este Andris még elugrott Vicziántelepre Patkoló-elcsendesülésre.

  Másnap sokáig alhattunk, hála a nagyszülőknek, akik addig játszottak a gyerekekkel. Késői reggelire pedig megérkezett Petyó, Mota és Totó, így alkalom nyílt közösen egy nagyot beszélgetni. Ezt nem is sikerült időben befejeznünk, egy órát késtünk Pátyról, ahol Nagymami és Nagypapi (az én Rochlitz-nagyszüleim) vártak minket. Nagyon sajnáltam ezt az időkiesést, egyrészt a késés érzékeny terület nálam, nagyon el tudok keseredni tőle. Másrészt Ők azok, akikkel a legkevesebbet sikerült együtt lennünk Karácsonykor, mert a közös ünneplésen a nagycsalád sok-sok tagjával találkozhattunk, de természetesen így mindenkire kevesebb idő és figyelem jutott. Most viszont, végre kicsit ott lehettünk Náluk, Nagypapi születésnapja után pár nappal - Isten éltessen sokáig!

   A nap pedig nem hallgatott Erzsó határozott utasítására, és lement, mire hazaértünk Bécsbe.