Karácsony előtti napok nehezített kiadásban

  Itt vagyok. Élek. Karácsony van.

   Csütörtökön Andris Budapestre utazott. Én izgultam, hogy mi lesz a nőgyógyásznál, fáradt is voltam, de ezt a kialvatlanságra fogtam. Busszal-villamossal vittem a nagyokat az oviba, babakocsiban Jancsit, mert tudtam, hogy az orvoshoz nem jöhet be velem, a babakocsiban alhat addig, vagy legalább ülhet benne, remélhetőleg halkan.
   Az orvos megnézett, ultrahangot is készített, folyadékgyülemet talált a hasüregben. Vonakodva írta fel az antibotikumot, mert két hete szedtem be egy ugyanolyat, petefészek-gyulladásra  gyanakodott. Azért csinált egy terhességi tesztet. Még egyet. Még egyet. Pozitív. Még egy ultrahang, terhességnek nyoma sincs a méhemben. Méhen kívüli terhesség, ami a hasüreg felé vérzik.
   Ott ültem az ölemben Jancsival, és egy határozott utasítással, hogy azonnal és rögtön kórházba kell mennem, nem vihetem haza a gyerekekt az oviból, de még jancsit sem, gyorsan találjak valakit, aki odajön a kórházba, és onnan elviszi. Mert nekem azonnal kórházba kell mennem, taxival. Aztán rájöttünk, hogy nincs nálam autós ülés, úgy taxizni sem illik. Hívtam sorban a barátokat, senki nem vette fel, egyetem volt még. Én úgy éreztem, hogy egy kicsit túl van pörögve az egész, hiszen már két hete tüneteket okoz ez a terhesség, tényleg életveszélyben voltam, de most sem nagyobban, mint eddig. Végül telefonvégre kaptam egy kedves barátomat, Zsuzsát, akivel a két év alatt egyetlen alkalommal sikerült összefutnom, múlt pénteken. Lemondta minden dolgát, és jött. Hazamentünk szabálytalanul az autósülésekért, elhoztuk a nagyokat az oviból. Addigra már régóta hármasban voltak az óvónénivel, az óvodaidőnek vége volt, várták, hogy találjak valakit, aki elhozza őket. Örültek, hogy még találkoztunk, mielőtt a kórházba mentem volna.
   Az óvodából már gyerekestül a kórházhoz mentünk, elbúcsúztam mindenkitől, és besétáltam. A nőgyógyászom kétpercenként telefonált a kórházba, hogy hol vagyok, nagyon aggódott. Hát igen, nem éppen az utasításoknak megfelelően jártam el, amikor még összeszedtem a gyerekeket a kórház előtt...
Kaptam ágyat, megvizsgáltak, örültek, hogy reggel óta nem ettem, kész vagyok a műtétre. Azért még vártuk a vér-leletet, azon belül a terhességi hormonszintet. Meg is érkezett, és kiderült, hogy nagyon alacsony. Jó eséllyel vagy olyan kicsi az embriócska, hogy nem látnák, ha műtenének, vagy elhalt magától, és akkor akár műtét nélkül visszahúzódhat. Harmadik lehetőségként felmerült a gyógyszeres kezelés, de elvetettük, mert akkor abba kellett volna hagynom a szoptatást, hiszen ez egy enyhe kemoterápiát jelent.
  
   Vártunk. Este úgy döntöttek, aznap már nem műtenek, vacsorázhattam. Andris behozta Jancsit szopni, kicsit megnyugodtunk, hogy nincs akut életveszély. Czirmos nagymamáék másnap délelőtt indultak segíteni Andrisnak a gyerekek körül, nem lehetett tudni, mikor mehetek haza.
   Másnap reggel újabb vérkép, vizsgálat, nem változott semmi. Dél körül hazaengedtek azzal, hogy vasárnap este be kell feküdnöm, hétfőn műtenek. De addig is, ha bármikor fáj, vérzik, vagy bármi, azonnal szaladjak vissza mentővel, mert az akut vérzés lehetősége fennáll.
Nagyon örültem, mert így részt vehettem a gyerekek óvodai karácsonyi előadásán. (Képek majd jönnek, elfelejtettük letölteni Czirmos gépéről) Nagyon édesek voltak, Misi volt József, Erzsó két szöveget is kapott, amiket tökéletesen tudott már, de az előadáson kis segítségre szorult. Össze volt zavarodva ő is, már átlátta, hogy baj van.
   Vasárnap Misi szülinapja. Nagy négyévesem. Mise után ünnepeltük, Berci is megérkezett a nővérével, Ágival. Misi nagyon örült az ajándékoknak, az oroszkrém-tortának, talán legjobban a négy marcipánfigurának, amiket azonnal felfalt.
  
   Nekem hamarosan vissza kellett mennem a kórházba. Andris vitt be, velem is maradt a vizsgálatok alatt, együtt döntöttünk: ha nem feleződött meg a hormonszint a két nap alatt, akkor másnap műtét. A másik lehetőség az lett volna, hogy megfigyelnek, pár napont vissza kellett volna mennem, de akkor is 50%, hogy műtét lett volna a vége, de a hirtelen vérzés lehetősége megmaradt volna. Nekem már elegem volt az állandó életveszélyből, azt sem akartam, hogy végül a költözés körül kelljen még műteni is, vagy a kezelést a magyar egészségügyben is folytatni kelljen.
   Hétfő reggel - dec. 23. - tehát koplaltam megint. Andris már úton volt Jancsival a reggeli szoptatáshoz, amikor görcsölni kezdtem. A műtéti tervben második voltam, végül nem is hoztak előbbre, de alig bírtam már a fájdalmat, mire sorra kerültem. Újra véreztem a hasüreg irányába, de az ultrahangon látszott, hogy nem életveszélyes mértékben. Legalább nem volt kétségem afelől, hogy ennek most meg kell lennie, jó, hogy a műtét mellett döntöttünk.
   Altatás, műtét, ébredés, fájdalom. Őszintén szólva sokkal kisebb fájdalom, mint műtét előtt. Estére már sétálhattam, vacsorázhattam. A legjobban a vállam fájt, valahogy rosszul fektethettek, mert borzasztóan elgémberedtem. A műtét jól sikerült, a jobb petevezetőmet ki kellett szedni, teljesen szét volt szakadva, csoda, hogy nem okozott végzetes vérzést. Hála Istennek.

 24-én délelőtt hazamehettem, és kisebb-nagyobb hasfájásokkal, de boldogan ünnepelhettünk.  A gyerekek kérdezgettek, hogy miért nem lehetett ezt a babát is megtartani, nehéz volt elmagyarázni nekik. Ahogy Márta fogalmazta, kaptunk egy saját karácsonyi angyalkát.


Czirmos és Jankó-Papi hatalmasat segített, nagyon köszönjük!!!
Az ünnepről később írok. Boldog Karácsonyt!




      

Hétvége, készülődés

   Pihenős hétvége volt, azt a kis izgalmat leszámítva, hogy a szombat délelőttöt kórházban töltöttük.
A St. Anna Kinderspitalban kezdtünk, de onnan átküldtek minket a szomszéd kórházba, ott van baleseti ügyelet. Egy metrómegálló, nem egy nagy táv, de Andris autóval vitt a kórházig, és mivel úgy volt, hogy jön is értünk, nem hámoztam ki az alvó babát az autósülésből, hanem azzal együtt cipeltem. Hát most cipelhettem át a másik kórházba, nem volt könnyű. Sebaj, odaértünk, Jancsi még mindig aludt, megkerestem a baleseti részleget, ahol az ággyal együtt odatolt fekvőbetegektől elkezdve, idősebbek és fiatalabbak együtt várakoztunk. Jancsi felébredt, mindenkit megmosolyogtatott, máris megérte elmenni a kórházig. Nagyon hamar behívtak minket, úgy látszik, azért figyeltek, hogy egy félévessel ne kelljen sokat várni. Az orvos nézegette a vállát - mint én otthon, és ugyanúgy semmit nem talált, mint én otthon. De Jancsi sírt, ha mozgattuk, lógatta a karját, nem nyúlt a játékokért, és nem tudott mászni sem. Aztán kiderült, hogy a könyöke volt a ludas. Persze, ahogy kimondta a "rotatio dolorosa" szót, nekem is beugrott, hogy az orsócsont feje ki tud ugrani, ha a baba támaszkodik a kezén, miközben elesik. A doktór úr párszor kinyújtotta Jancsi kezét, hogy visszakattanjon minden a helyére, persze hatalmas sírás támadt, aztán kiküldött minket, hogy várjunk tíz percet, ha csak ennyi volt a baj, addigra rendesen mozgatni fogja a karját. Még utánunk küldött egy ápolót egy lufivá fújt gumikesztyűvel. Tíz perc múlva kutya baja nem volt Jancsinak, csak unatkozott a lufi ellenére is, mászni akart. További fél órát vártunk a zárójelentésre, de addigra Jancsi is elfáradt (a sírás mindenkit zavart), meg nekem is elegem lett, Andris már várt a parkolóban, megszöktünk a jelentés nélkül.
     A gyerekek nagyon várták a Türkenschanz-parkot, én viszont aznap még semmit nem ettem. a megoldás: Andris játszóterezett velük, én meg az alvó Jancsival beültem a park éttermébe. Luxus-reggeli volt, békén, egyedül, a pincér szemmel láthatóan sajnált, amiért nincs társaságom, de nekem nagyon jól esett zavartalanul enni.
     Délután Andris aludt, én a gyerekszobában bábelőadást néztem Erzsó közreműködésével, mesét olvastam, Misi felolvasta nekem a Zengő ABC-t, jó volt nagyon. Misi a Zengő ABC-t nagyjából tudja fejből. De követi a szemével, és ha elakad, hősiesen elolvas egy szót, hogy eszébe jusson a következő sor. Nagyon ügyes, kis majdnem-négyévesem.
     Este hajmosásos nagy fürdés, Andris kivételesen rendet rakott a gyerekszobában, így ő választhatta ki az esti mesét, böngészőztek. Aztán a kicsik elaludtak, én meg előszedtem a csellómat gyakorolni a másnapi misére. Átküldtek nekem egy kamara-darabot is, mire kettőt pislantottam, fél 11 lett, de a darab közepe még nem ment jól. Az sem használt persze, hogy sosem hallottam még ezt a darabot, és csak cselló-szólamot kaptam, partitúrát nem, fogalmam sem volt, hogy fog ez összeállni. Andris is meg volt ijedbe, mi lesz, ha Jancsi sikít - jókedvében is szokott, jó hangosan, és ki kell vinni, a nagyokat egyedül még azért nem lehet bent hagyni, hozzám nem jöhetnek, ha csellózom. Megegyeztünk, hogy kivételesen egyedül megyek a reggeli misére, Andris meg majd este.
   A mise gyönyörű volt, előtte mindent el tudtunk próbálni - csak a kamara-darabot nem, mert a vezető furulyásunk a ministránsokat is vezeti, és velük volt elfoglalva. A többiek persze játszották már ezt együtt, csak én nem. Jobb híján (és a legjobbat választva) sürgős segítséget kértem a Szentlélektől, aki ügyesen el is játszotta nekem a darabot, csak egyszer vesztettem el a fonalat, de az szinte nem is hallatszott.

   Délután Andris parkourozott, mi meg Misi egyik barátjához mentünk születésnapot ünnepelni. Ez olyan igazi kis otthoni gyerekzsúr volt, amilyenhez mi is szokva vagyunk. A lakás sem volt olyan steril, látszott, hogy sok gyerek lakik benne, otthonos volt nagyon. A buli hatig tartott, de annyira élvezték, hogy fél hétkor sem akartak hazamenni még, végül kölcsönkaptunk egy társasjátékot, és búcsúajándékokkal felszerelkezve nagy nehezen hazaautóztunk.

Este megint fájt a hasam, csütörtökön megyek orvoshoz, jó lesz megtudni, mi görcsölget.

Ma pedig mézeskalácsot sütök és habkarikát. Nyakunkon a Karácsony! :)

Az elmúlt két héten

Az elmúlt két héten háromszor voltam a Karlsplatz-on puncsot inni a kollégáimmal, különböző ürügyekkel. Volt egy két napos szeminárium arról, hogy hogyan kell EU-pályázatot nyerni, három nappal később megtudtam, hogy (valószínűleg) nem nyert az aktuális EU-pályázatom. Most már legalább tudom, hogy miért.
Aztán leadtam a Balatonról és a gravitációról szóló cikkemet, immáron a harmadik folyóiratnak, miután két másik már elutasította. Végül pedig jött erre két hétre egy programozó kolléga Lengyelországból, és kiderült, hogy egy rangos folyóirat megjelentet egy különszámot természetvédelem és távérzékelés témában. A határidő holnap van.
Szóval dolgoztunk. Hétfőn Móni, a gyerekvigyázónk nem ért rá, úgyhogy dolgozhattam békén éjszakába, akkor készült el a cikk szövegének az első, nagyon kezdetleges változata (kb. éjfélig). Kedden volt Misivel az utolsó úszás, úgyhogy csak kora délutánig dolgoztam. Az úszáson volt egy olyan feladat, hogy egy úszó matracról kellett a vízbe ugrani, és onnan elevickélni a medence pár méterre levő széléig. Misinek is sikerült, egy-két tempót már egész jól úszik, ha éppen nem ijed meg.
Ez már nem az első cikkem, de abban az élményben még sosem volt részem, hogy a társszerzők tényleg együtt dolgoznak; szinte minden fejezetet más írt, én csak összefésültem a javaslatokat. Egyszerre tényleg többen dolgoztunk párhuzamosan, napról napra egyre pontosabban működött a térképezési módszerünk, amiről a cikk szól. Szerdán már a kész szöveget küldtük körbe a társszerzőkkel, csütörtök éjfélre lefutottak az utolsó számítások, éjjel három körül készen voltak az ábrák, meg volt írva a cikk. Tegnap tehát hajnali négyre otthon voltam, Roni elintézte a reggelt, megreggeliztette és csöndben elvitte az oviba a gyerekeket, én kilenc körül felkeltem, bementem dolgozni.
Megkaptam a korrektúrákat a nyolc társszerző közül héttől, újrarajzoltuk az ábrák felét, bíbelődtünk a megfogalmazásokkal, lerövidítettük, ahol tudtuk, megebédeltünk.
Délután felé már a formázással szenvedtünk (elvileg Word-ben könnyen lehet automatikus alfejezet-számozást csinálni, ugye), a programozó cimborám összeillesztgette a fotókat, a biológus kolléganő ráncba szedte a statisztikát. Este hatkor kinyomtattuk a végleges szöveget (31 oldal ábrák nélkül), és hárman leültünk átolvasni, hibákat keresni. Tíz körül mindenki elolvasta már részletesen, a nyomtatott példányokról átvittük a javításokat, vitatkoztunk a megfogalmazásokon. Fontos volt, hogy az informatikus is értse a biológiát, a biológus is lássa, hogyan számol a gép. Éjfélre kész volt, kivéve az alfejezet-számozást.
Kimentünk az operaház elé, bekaptunk egy éjjel-nappal pizzaszeletet, elköszönt a lengyel kolléga.
Ja, mindeközben az egyetem épületében a geodéta hallgatók évzáró bulit tartottak, jöttek-mentek, felhallatszott a zene, meg a forralt bor illata, meg a tűsarkú csizmák kopogása a folyosón.
Elkezdtem az elektronikus leadás folyamatát, regisztráltam, kitöltöttem a kilenc szerző elérhetőségeit, közben a biológus kolléganő átnézte még egyszer a formai követelményeket, és véglegesítette a formázást. Találtunk egy-két utolsó pillanatos hibát, utánaolvastunk még pár cikknek, kimásoltuk külön a címoldalt, a rövidebb meg a hosszabb összefoglalót.
És akkor rábukkantunk egy kitételre a folyóirat követelményeiben: ötezer szónál hosszabb kéziratot be sem vesznek, kivéve különlegesen indokolt esetben. Különszámoknál a határ kétezer szó. Ennek körülbelül a kétszerese volt a dolgozat.
Nem álltunk neki lerövidíteni, inkább megpróbáltam úgy megfogalmazni a kísérőlevelet a főszerkesztőnek, hogy legalább egyszer elolvassák az anyagot, mielőtt megszámolják, hány szó. Éjjel kettő körül jártunk.
Feltöltöttem a fájlokat, a szöveget, az ábrákat, az összefoglalókat, a táblázatokat, mindent. Ilyenkor az elektronikus kéziratkezelő rendszer összerakja egy dokumentumba a teljes leadott anyagot, amit le kell tölteni, és még egyszer átnézni, mielőtt véglegesítjük a leadást.
Ez a letöltés nem működött. Mindig megszakadt, aztán újraindítottuk. A huszadik próbálkozásnál végül megérkezett a dokumentum, átfutottuk még egyszer. Kiderült, hogy a szöveg sorait nem kell számozni a leadott kéziratban, mert azt automatikusan megcsinálta a folyóirat rendszere, így duplán lettek sorszámozva a sorok. Az is kiderült, hogy az utolsó táblázatnál az oldalbeállítást át kell alakítani állóról fekvő formátumra, mert le van vágva a széle.
Nem lehet véglegesíteni, le kell adni újra.
Kiszedtük a sorszámokat, átrendeztük a táblázatot, megformáztuk még egyszer, feltöltöttük. Összerakta a rendszer a dokumentumot, kiírta, hogy le lehet tölteni, át lehet nézni, mielőtt véglegesítik.
Nem lehetett letölteni. Mivel az előbb is huszadikra sikerült, újra és újra megpróbáltam. Megpróbáltam mindenféle beállításokat, megnéztem a neten a leírást, próbáltam újra és újra, mindig elkezdte, de megszakadt. Elkezdtem strigulázni, hogy hányszor próbálom meg. Kikapcsoltam és újraindítottam a gépet, megpróbáltam másik számítógépről, nem ment. A századik strigula után találtam valahol egy linket, az írták, hogy élőben nyújtanak segítséget chat-en keresztül. És tényleg: hajnali fél négykor, valahol a világhálón volt egy szegény ürge, akinek leírtam a problémát, és válaszolt. Elnézést kért a kiadó nevében. Leírta, hogyan kell eltüntetni a böngészőből a hibanaplót és újra próbálkozni. Végül megállapította, hogy túl nagyok a feltöltött adataim.
Megjegyzem, nem csoda: a kiadó nyomdai minőségű, nagy felbontású ábrákat kér, és én 90 négyzetkilométert ábrázoltam a térképeimen. Végül a legnagyobb, legbonyolultabb térképet legyártottuk még egyszer, kicsit rosszabb minőségben. Közben a chat-es segítőm automatikusan kilépett, mert nem válaszoltam neki a megadott időn belül.
Feltöltöttük a kéziratot még egyszer a kiadó oldalára (a német biológus kolléganő még mindig ott volt velem), összerakta a gép a dokumentumot. Csont nélkül elsőre letöltöttük. Átnéztük még egyszer ketten, amennyire tüzetesen hajnali négy körül az ember egy automatikusan tördelt szöveget ellenőrizni tud. Véglegesítettük az anyagot, készen voltunk. Negyed öt.
Koccintottunk a lengyel srác maradék meggyes vodkájával, majd hazabicikliztem.

Ma Roni fél kilenc körül ébresztett. Azt mondta, Jancsi átesett a kezén valahogy négykézláb, nem mozgatja rendesen, nem tudni, baj van-e vele. Nézegettük kicsit, tényleg be volt dagadva, nem mozgatta, ha hozzányúltunk, fájdalmasan sírt. Ficam.
A gyerekek még nem reggeliztek, mindenki pizsamában.
Negyed óra múlva már mindenki az autóban ült, gurultunk a kórházba, kitettük Jancsit és Ronit. Erzsóval és Misivel beültünk a kedvenc kávézómba, a Salettl-be reggelizni, amíg Jancsit vizsgálták. A Salettl, ahogy a nevéből is ki lehet találni, egy kis pavilon a hegyoldalban egy park tetején az ovi fölött. Letelepedtünk, került frissen facsart narancslé és habos forró csoki, lágytojás és Mohr im Hemd (Misi kedvence). Sütött a nap, vágni lehetett a cigarettafüstöt a kávézóban. A gyerekeknek azt ígértem, ha Roniék nem kerülnek elő, utána a Türkenschanzpark-ba megyünk játszóterezni. Roni hívott, hogy Jancsinak a könyöke ficamodott ki, de már helyrerántotta az orvos. Jaj, mondta a két nagy gyerek, akkor hogy megyünk játszótérre?
Visszaautózunk Roniékért a kórházba, aztán irány a Türkenschanzpark. Ott Roni beült az alvó Jancsival az ottani Café-ba, és eltüntetett egy steak-szendvicset, amíg mi játszóterezünk. Ragyogott a nap, minden jóra fordult.

Sauber Zauber

  Ma vendégeink voltak, a gyerekek két ovis társa a mamájukkal. Julia Erzsóval egy nagyságrend, kicsit fiatalabb, Alice olyan 3 éves lehet. Mi már voltunk náluk vendégségben, kedvesek voltak, régóta terveztük, hogy mi is áthívjuk őket. Aztán mindig közbejött valami. Először ők voltak betegek, aztán az egyetlen nagybácsim és az egyik nagynénim érkezett hozzánk pont aznap, amit megbeszéltünk velük, végül én betegedtem meg pont a találkozó napjára. De most végre sikerült.

A tegnapi nap nem ágyban töltöttt részét (valami alhasi görcsöm volt, majdnem kórházba szaladtam vele, de végül nem kellett) ajtó-és ablaksikálással töltöttem, mert porosak voltak, mancsnyomosak és penészesek. Andris mondta is, hogy az ő kedvéért bezzeg nem csináltam meg, de igazából most is az ő kedvéért vettem rá magam, magamtól eszembe sem jutott volna. :)
Ma pedig a szokásos rendrakással kezdődő, porszívózós, felmosós kört jártam végig, miközben ebédet is főztem, meg ugye Jancsiztam. Jancsi megnehezíti kicsit a hétköznapokat az ügyességével, valami megtetzik neki, feláll, de onnan nem tud elmozdulni, sír. Vagy felborul, na, attól én is sírnék, akkorákat koppan a kis feje. Vagy megszerzi, amit akar, de akkor meg is eszi, ami nem túl biztonságos a gombácskás ragasztószalagok világában (Erzsó kapta a névnapjára, és nagyon lelkesen ragasztja mindenhova, a kedvence, de sajnos fullasztó, ha félrenyelik). 
Ráadásul belebonyolódtam a "már tavaszig nem fog kelleni - mehet a dobozba" ruhadarabok elpakolásába, ami szintén értelmes, de nem pont ma kellett volna nekilátnom.
No, de lényeg a lényeg, rend lett és tisztaság, sőt még ebéd is, mehettünk a gyerekekért Jancsival.

   A vendégek háromkor érkeztek, addigra kitaláltam, hogy kisütök egy tepsi mézeskalácsot, és a frissen beszerzett ételfestékkel megszínezek hozzá mázat, aztán a gyerekek írókázhatnak. Nagyon tetszett nekik. Mi meg addig beszélgettünk Elisabettel, aki a mamájuk, gyereknevelésről, erről-arról. Nagyon szeretett volna segíteni nekem az íróka-készítésben, mindig keresett valamit, nyitogatta a szekrényeimet, hát odabenn bizony én is nehezen találom meg, amit keresek, így jár, aki csak a látható helyeken tart rendet. Gyönyörűen berendeztem egyszer valamikor régen azokat a szekrényeket, de hol van az már... Nem baj, így is szép tőlem, ameddig eljutottam. Elisabet meg rögtön elkezdett nagy zavarában arról áradozni, hogy hogy csodál, hogy a három gyerekkel egyedül ilyen állapotokat tudok létrehozni. Jót mosolyogtam rajta.

   Erzsó és Julia nagyon kedvesen eljátszottak, a festegetés előtt megebédeltették a babákat. Julia már az ajtóban azt kérdezte, hogy Erzsó hol tartja a tündéreket, sokáig gondolkoztam, mire rájöttem, hogy Erzsó tíz centi magas babáit keresi, amik közül az egyiknek van egy szárnyas ruhácskája is. Ők voltak az asztaltársaság. Az óvodába a gyerekek minden hétfőn bevihetnek egy otthoni játékot, így a gyerekek már ismerik a többiek kedvenceit.
  
Szóval jó volt, megérte varázsolni, hokus-pokus-wusch. És most kihozom a szennyestartóba már be nem férő kupacot a mosókonyhából. És kiteregetek.

Vigyázat, Jancsi-veszély!

Semmi sincs biztonságban, ha jön a mindent megevő, lepakoló, szétgurító Jancsi! Újabban álló formátumban is tetten érhető!

Adventi idő

 Ég a második gyertya. A gyerekek minden nap lelkesen nyitogatják az adventi naptáron a képes ablakokat. A jósággyűjtő kisingeket elfelejtettem, de nem baj, ma elkészítem, még van elég idő, hogy szép csipkések legyenek Karácsonyig. Az esti imát megtoldottuk egy adventi énekkel, mi felnőttek igyekszünk minden napba beszorítani az aznapi szentírási részek elolvasását. Az adventi koszorú köré fenyőágakat tettem, így hagyományosabb lett a hangulata, Andrisnak is tetszik.

   Közben pedig mennek a hétköznapok. Andris rengeteget dolgozik, cikkek készülnek, amiket határidőre le is kell adni. Tihanyból egyre inkább az látszik, hogy az üzemszünet előtt már nem foglalkoznak Andris szerződésével, így legkorábban január közepén írhatják meg. Január végén megyünk haza, ad egy kis alapfeszültséget a mindennapjainknak, hogy nincs szerződés, csak szóbeli ígéret. Bízni kell benne, hogy minden egyszerűen fog menni, de egy kis bizonytalanság mindig van bennünk.
  Jancsi nagyon nehezen jön ki a betegségből, a nagyoknak is folyik még az orra, én köhécselek, Andris torokfájása jön-megy.
   Óvodai barátok hívnak minket játszani, mi már háromszor voltunk kénytelenek lemondani azt a családot, akiket áthívtunk, talán jövő csütörtökön végre átjutnak hozzánk. Penészes a fal, majd eltakarom valamivel. Nem ez a lényeg. De szinte minden napra annyi a feladat, hogy az orrom hegyét is alig tudom kidugni belőlük.

   Szeretnék játszani a gyerekekkel. Mesélni nekik. Együtt sütni a mézest, nem egyedül, mert úgy egyszerűbb. Látni őket, az ő világukat, Erzsó képzelet-játékait is csak komoly időráfordítással tudnám követni. Jancsi feláll, felmászik mindenhova, a kispad ülésén tornázik, sokat esik, de már próbál okosan lemászni. Misi bújik, mellém ül, amikor szoptatok, fogja Jancsi kezét. Időt kell szánni rájuk. Sokat.

   Ég a második gyertya. Nagyon jól kezdtem ezt az adventet, szinte minden ajándék megvan már, várják, hogy eljussak a borítékok megcímzéséig, a postáig. Úgy terveztem, hogy békésen, minden nap egy keveset haladok majd a takarítással, nem szeretnék nagy hajtást a végén. A gyerekek vágyacskáit még be kell szereznem, még egy-két városi délelőtt.

   Szeretnék megnyugodni, leállni, lelkileg is átélni az adventi várakozást, beengedni a Szentírás szavait a szívemig. Szeretnék eljutni gyónni, ha mégoly nehezemre esik is németül...
   Szeretnék rengeteg sütit, finomságot, szépséget az ünnepre. Ez az, ami szinte csak nekem fontos, Andris tisztaságot szeretne, és más nem annyira érdekli, a gyerekeknek - bárhogy is lesz - egy kis csoda lesz megint a karácsonyfa és a betlehem.
   Szeretnék támasz lenni Andrisnak a munkája után, amikor fáradtan hazaér. Sokszor még akkor látok neki a házimunkának, amiben persze segít, de hiányzik neki is a béke, az itthoni pihenés, a ráfordított idő.

   Honnan vegyek ennyi időt? Én idén időt kérek Karácsonyra. Minden adventi napra családtagonként fél órát. Amit nem az alvásból kell elvennem. És még egy félórát imádkozni. Meg talán még tíz percet csak úgy, magamnak. Lehet?

  

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan...

 ...olyan másmilyen, mint ahogy elképzeltelek?

  Az úgy volt, hogy rátaláltam egy mézecskalács készítős honlapra (mohakonyha.hu), amin olyan gyönyörűségek voltak, hogy egészen elámultam. És elhatároztam, hogy az idei adventi koszorúnk mézeskalácsból lesz, és ugyanolyan szép lesz, mint amazok, természetesen. Na jó, a gyakorlatlanság miatt lehet, hogy kicsit elnagyoltabb lesz, de az nem baj, attól még inkább az enyém.
   A gyerekek lelkesek voltak, Andris kevésbé, ő inkább a hagyományos, fenyőillatút szerette volna. Azért kedves volt, és azt mondta, csináljam meg, amit elképzeltem, de jövőre legyen olyan, amilyen lenni szokott. És, hogy betegen miért nem valami egyszerűt csinálok? Én meg jól kiokoskodtam, hogy a fenyőágashoz kint kell kutakodnom a kertben egy csomót, ezt meg a meleg sütő mellett állva, különböző gépek segítségével kis munkával elkészíthetem.

   A tésztát tegnap készítettem el, hogy ma délelőtt kisüthessem. Persze azt nem olvastam el elég figyelmesen, hogy mitől lesz olyan szép sima, hogy az állás után még jól át kell gyúrni, így girbegurba göcsörtös lett a kisült tészta, nagy bánatomra. Sebaj, majd a cukormáz elfedi.
  Azért délután mégis elővettem a maradék tésztámat, jól meggyúrtam, és előállítottam az egészet sima kivitelben is. Ez már nem békén az asztalon hűlt, hanem a fagyban odakint, hogy még ma befejezhessem. A fölöslegessé vált mézesnek pedig nagyon örültek a gyerekek.
   Elkészítettem a mázakat. Azt írta, kristálycukrot daráljak le kávédarálóban, de a kétlaki élet hátránya, hogy egy nem kávézó háziasszony nem biztos, hogy magával viszi a kávédarálót, mákot lehet kapni a boltban is darálva. Szóval daráló Tihanyban, én itt, marad a porcukor. Kétszer átszitálva. Ennek ellenére nem volt elég kisszemű, ezt már az elején láttam, de reménykedtem, hogy elég lesz. Terítőmáznak szép is lett. De hogy 6-8 órát száradjon? Azt már nem, inkább langyos sütőben szárítgattam, három óra alatt meg is száradt.
   A mintázásnál jött a neheze, mert szép, finom, vékony mintát terveztem, de a kis lukon nem jött ki a kristályos porcukor, a kétszer átszitált. Nagyobb lukon meg ömlik, nem lehet úgy cifrázni. Csalódott sóhajjal lemondtam a finom mintákról. Húsvéti tojásokra is olyan hajszálvékonyan szoktam rajzolni, rossz volt, hogy ez itt nem megy. Nem baj, majd legközelebb, jövő héten Andris úgyis megy Tihanyba., elhozatom a darálót. A karácsonyfadíszek már csodaszépek lesznek! :)

No, itt a végeredmény. Nem, nem ilyenre gondoltam. De azért szép. És aláteszek holnap pár fenyőgallyat, hogy Andris is örüljön. Kész vagyok a holnapi óvodai koszorú-szentelésre, mehetek gőzölni, és aludni. Jóéjt!

Ja, és Jancsi megtanult felállni. Mindenhova felmászik, sokat esik, de rohamosan ügyesedik. 

H. Martin, Lanternenfest Nov. 8.

  Persze ez még Márton-nap előtt volt, de ha kimaradt is, muszáj megemlítenem, mert fontos esemény volt. Nagy titkolózással készültek rá, nem is tudtunk meg semmit arról, hogy mivel készülnek az óvodások az esti ünnepségre. Én mindenesetre szépen megmostam Erzsó haját, kibontva hagytam, hogy csak egy fonott tincs fogja le koszorúként a haját. Gyönyörű volt, nagyon szeretem így.
Csakhogy amikor megérkeztem az óvodába délben a gyerekekért, Erzsó azzal szaladt hozzám, hogy neki rossz a haja. Micsoda? Azazhogy tessék? Miért? Addigra Tante Monika is elindult felénk, és nagyon komoly arccal megkért, hogy fogjam össze Erzsó haját az esti ünnepre. Még mindig nem értettem, de amikor erzsó odébb ment, Monika elmagyarázta, hogy titok, de Erzsó játsza este Szt. Mártont a kis színdarabjukban, és a haja beleakad a köpenyébe, hogy a sisaklevétellel járó sikítást ne is emlegessük.
  Erzsó hazafelé rákérdezett, hogy Monika elmesélte-e, hogy ő lesz Martin, és ha már kiderült, kérdezett róla párat. Mi az a Soldat, mi az a Bischof? Átbeszélgettük a történetet, Misi elmesélte, hogy perecet sütöttek aznap az oviban.
  Erzsó haját befontam, egy szusszanásnyi csendespihenő után jó korán indultunk vissza az óvodába. Jancsit direkt nem altattam, hátha átalussza rajtam az ünnepség templomi részét, de az első gitárhangra felébredt.

  A gyerekeket körben ültették le az oltár előtt, a furcsa plébános helyett (új az óvoda plébániáján, különleges egy szerzet) egy koromfekete pap vonult be velük, aki nagyon lelkesen, nagyon kedvesen vezette az imát, tört németséggel. Tante Monika is tartott egy kis beszédet, a pap is, aztán a gyerekek előadták a Márton-legendát. Erzsó egy falovon nyargalt körbe köpenyben, páncélban, a legenda szövegét énekelték. Aztán feltűnt a koldus, eleredt a hó, és Márton megosztotta vele a köpenyét, majd a többi katonánál hagyta fegyvereit és páncélját. Azt a részt, amikor elbújik, hogy ne legyen belőle püspök, már csak énekelték.

 

Misi is nagyon szépen részt vett, végig mutogatta az énekek alatt, amit kellett.

   Aztán könyörgések következtek, Erzsó is mondott egyet, gyönyörűen beszél németül. A perecek megáldása után a pap jól szembefröcskölte a gyerekeket szentelt vízzel, volt nagy kacagás.

Mentünk egy nagy kört a lámpásokkal az utcán, Erzsónak nem tetszett, hogy még nem volt teljesen sötét,de megegyeztünk, hogy másnap is megyünk egy kört a sötétben a mi utcánkban.

   Az ünnepség utolsó része hagyományosan a Perec-ünnep (Brezel-Fest), ami arról szól, hogy mindenki kap egy perecet, amit aztán minél több emberrel megoszt. A mi gyerekeink velem osztoztak, Jancsi kezébe is belecsempésztek egy darabot, aztán elvonultak békén elfogyasztani a maradékot. A templom elé készített asztalokon szendvics és puncs várt minket idén is. 

Későn értünk haza, szerencsére a gyerekek teleették magukat pereccel, és már aludtak, mire Andris hazaért.

Betegség, betegség, betegség

Varró Dániel: Bádatos dapok

Hideg dovebber dzsípős szele jő
biatta bost bidded bező kopár,
oda az egyhe, őszies idő,
s elbúlt a Gyár.

Deb tudob, bilyen erős akarat
lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
bégis dalolok, bitt a badarak,
bert hát buszáj.

Bost búcsú déked, trillázó patak,
ti rózsák, badarak, te tarka rét,
búcsú déktek, artikulált szavak,
áldott beszéd!

Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
csak hogy – hapci!!!

Ott hagytuk abba, hogy betegek voltak a gyerekek. Szerda este már azt gondoltuk, jól lesznek, csütörtök reggel fel is keltettük őket hatkor, hogy oviba vigyük őket, de annyira nyűgösek és köhögősek voltak, hogy vártunk még egy napot. Én egész héten boldogan dolgoztam éjszakába, nem volt úszás, balett, gyerekvigyázós este. Írtam a következő cikkemet, csütörtök este pedig én tartottam a parkour-edzést, az esőben.
Péntek reggel már én is kellőképpen torokfájós voltam, Roni pedig kifejezetten lázas volt. Nem mentem be dolgozni, elvittem a két nagyot az óvodába, ahol már nagyon várták őket.
Megpróbáltam Jancsit lefoglalni a délelőttre, amennyire lehetett, aztán elhoztam a gyerekeket (meg a hétvégi bevásárlást) délben, aztán csendespihenőben mindketten aludtunk egy nagyot. Lemondtuk a hétvégére tervezett vendégséget.
A gyerekek tündérek voltak, csendespihenő után játszottam velük egy nagyot, este viszonylag korán letettük őket aludni. Megnéztük Ronival a Quartet című filmet, amit a születésnapomra kaptam, tudom ajánlani mindenkinek.
Szombat reggel Roni kelt fel a gyerekekhez, én sokáig alhattam. Utána elindultam Grinzing felé, hogy orvosságot vegyek, meg elintézzem a maradék vásárlást, de otthon hagytam a pénztárcámat, vissza kellett fordulnom. Mire visszaértem, bezárt a patika, mehettem villamossal Sievering-be. Roni aranygaluskát sütött ebédre (azt mondta, az egyszerű ételnek számít), aztán megint nagy csendespihenő következett. A gyerekeknek megígértem, hogy leviszem őket a Karlsplatzra utána, ott ilyenkor a karácsonyi vásáron a téren levő tó helyét megtöltik szalmával, és abban nagyszerűen lehet játszani. Erzsó és Misi még a szalmánál is jobban örült annak, hogy metróval megyünk. A hatalmas szalmatenger tele volt gyerekkel, ugráltunk, fészket raktunk, gödröt ástunk, Erzsó metrót vezetett, Misit el kellett temetni és örülni, hogy feltámad.
Első szóra elindultak hazafelé, Roninak vettünk  citromolajat a torkára, hazametróztunk. Az erdei úton mentünk haza a két fáradt gyerekkel, már messziről néztük, hogy világítanak az otthoni ablakok.
Nem kellett őket sokat altatni este.
Ma Roni kicsit rosszabbul van, ráment az arcüregére, de amikor elsóhajtotta magát, hogy Vietnámi Balzsam tenne jót, akkor rájöttem, hogy van a gyógyszeres szekrényünkben. Délelőtt a gyerekatlaszt nézegettük, amit Erzsó kapott a névnapjára, a délutáni alvás után pedig Erzsó megmondta kerek perec, hogy jobban örülne, ha nem jönnék be a gyerekszobába. Holnap nekik ovi, nekem dolgozás, Roninak legalább délelőtt talán békesség.

Betegek

Rég nem voltak betegek a gyerekek, szinte már itt volt az ideje. A nagyobbak náthásak, pár nap itthon, és meggyógyulnak. Jancsi nehezebb eset, ugyanaz a vírus, de nála bronchitist okoz, mert kicsi még, és az a kis duzzanat, váladék már jelentős szűkületet okoz. Sípol a kis tüdeje, kap rá hörgtágítót, de nem sokat használ. A füléhez kapkod, de tegnap az orvos belenézett, és mindent rendben talált. Azért néha melegítem sapkával, meleg sóval töltött kis zoknikkal, attól baja nem lehet. Jaj, ilyenkor lenne jó egy gyerekorvosi szakvizsga, vagy legalább egy kicsit több tapasztalat!
  A nehéz az, hogy ha tele van az orra, nem tud szopizni. Ma ezzel sokat küzdöttünk, már akkor elkezdett visítva sírni, ha evős testhelyzetbe tettem. Egyébként is rengeteget sír most, este 2-3- órát folyamatosan, és napközben is sokat. De abban a percben, hogy komolyan megfogalmazódik bennem, hogy viszem a kórházba, hirtelen hajlandó enni, játszani, mosolyogni. Ezt már ma kétszer eljátszottuk. Próbálok bízni az orvosban, aki szerint semmi komoly. Mindig ez van, az ember, ha orvos is, a saját gyerekével olyan tehetetlen...

4. nap - Wohlfühltag

Az utolsó napot már nem vettük igazán komolyan. Kaptunk reggelit, valahogy összerámoltam a csomagokat, amíg a gyereket öltöztek, utoljára (azt hittem) szereltem egy kört a biciklin. Néztük a térképet, úgy tűnt, hogy nem muszáj követnünk a bicikliutat, mehetünk tovább a völgyben a Kamp mentén, aztán pár faluval később majd vissza is tudunk csatlakozni. Szerencsére megnéztem a tengerszint feletti magasságokat is, mielőtt nekiindultunk volna: a bicikliúton is várt ránk párszáz méter szint, de a másik út sokkal magasabb és meredekebb lett volna. Huh.

Elindultunk a ködben, toltuk felfelé a biciklit a szerpentinen, kanyarról kanyarra. A szerpentin tetején aztán szelíd lejtőre fordult az út, suhantunk át a falvakon, amerre tegnap küzdöttünk. Kora reggel volt még, (nem tudom, hogy sikerült így elindulnunk), sehol egy autó, lehetett tekerni bátran. Csak a nap nem akart kisütni.
Az Altenburgi apátságra egy pillantást sem pazaroltunk. (Roni nem írta tegnap, hogy az apátság parkolójában derült ki, hogy Steineggben van a szállásunk. Tudtuk, hogy az apátságnak is vannak vendégszobái, úgyhogy mielőtt továbbindultunk volna még este, bementem a portára és megkérdeztem, hogy adnak-e szállást egy eltévedt biciklis családnak éjszakára. A porta az apátság ajándékboltján volt, a két néni összenézett, és elmagyarázták, hogy csak előzetes bejelentkezésre adnak ki szobát. Szent Benedek megfordult a sírjában.)
Altenburgból kifelé egy hosszú, egyenes lejtőt találtunk, hulló falevelekkel, sűrű köddel, még mindig autók nélkül. Itt tényleg neki lehetett ereszteni a tandemet, nem volt meredek.
Kiértünk a Kamp mellé, itt már jókora folyóvá duzzadt, talán akkora lehet, mint mondjuk Győrnél a Rába, csak sekélyebb, szélesebb, és kevésbé szabályozott. A bickliút hol az országút melletti járdán vezetett, hol a folyó melletti kavicsos úton, de időnként újra vissza kellett tekernünk fel, a hegyoldalba. Ilyenkor bizony vagy toltuk, vagy szereltünk, vagy mindkettő. Rosenburg ködbe burkolózott, lentről csak néztük a sziklán ülő kastélyt, hétfőn nem voltak nyitva. Gars am Kamp előtt volt egy szakasz, ahol egy sziklafal és a vasút között volt a bicikliút, egy vaskorláttal elválasztva. Nagyon keskeny volt, előszőr azt hittük, át sem férünk. Gars kedvelt nyaralóhely volt a Monarchia idején, most elég kihaltnak tűnt. Bickiliszerelő sehol.

(Rövidre zárom, mert annyi minden történt azóta, viszont kevés idő van írni. Mostantól Roni...)

A Kamp völgye mellett a fenyőerdők helyett tökföldek, majd szőlővel beültetett, teraszosra szelídített meredek domboldalak szegélyezték utunkat. Mi pedig továbbra is hol lent, hol fönt, hol kanyarogva, hol száguldva  - szeme becsukva, hogy ne sikítsak - közeledtünk Krems felé. Számomra azért megnyugtató volt, hogy mellettünk vonatsín is volt, bár vonatot egész nap kettőt láttunk csak, mégis, akár szerelhetetlenné váló bicikli, akár betegség tör ránk, ott a lehetőség, hogy járműre szálljunk. Olyanra, amit nem mi hajtunk. Persze erre nem volt szükség.
   Előző nap megbeszéltük, hogy bárhol, bármikor látunk "Sturm" feliratot, bemegyünk. De ahány szőlőspincére, vendéglőre, heurigerre kibiggyesztették a táblát, hogy friss must kapható, mind zárva volt. Hétfőn nincs sturm. Csütörtöktől vasárnapig minden második házban, de hétfőn! Ki iszik egyáltalán bármit hétfőn? No mindegy, tekertünk tovább. Az utolsó nagyobb városka Krems előtt Langenlois volt, kettő körül értünk oda, gyorsan beültünk ebédelni egy kedves kis vendéglőbe. Aztán az összes gyerek elaludt, és Kremsig fel sem ébredtek. Ó, olyan boldogat sóhajtottam a Krems táblánál! Andris mondta ugyan, hogy ez csak egy előfalu, én azt hittem, nem lehet már messze Gyönyörű szőlővidék, szépen rendben tartott kis utcák, régesrégi házikók, és egyáltalán nem autókra méretezett útszélesség. Aztán nagyvárosi hangulat, sok autó, bevásárlóközpontok, a bicikliút kiszámíthatatlanul kanyargott, egyszer el is tévedtünk. De végül beértünk a pályaudvarra. Andris kinyittatta a tandemnek a síneken át vezető utat, illetve annak ajtaját. Én pedig az utánfutóval lifttel mentem. Tökéletes kis lift volt, elöl-hátul hozzáért a járgány a falához, de éppen befértünk.
   A pályaudvar melletti cukrászdában a marcipán burgonya mintájára tököt, gesztenyét lehetett kapni, kívül marcipánból, bévül csokis/gesztenyés krémmel. Nagyon megtetszettek, az éppen felébredő Misivel kiszaladtam venni párat vacsorára. Misi mondta, hogy vegyünk gesztenyét is, mert én csak a tököt néztem ki magamnak, vettünk is. Fizettem, kijöttünk, bömbölés.
-Mi a baj, Misi?
- Én nem olyan sütit szerettem volnaaaaaa!
Elég az hozzá, hogy a félóra múva bedöcögő vonat már nem hallotta sírni. De addig sok szemrehányó tekintetet kellett még elviselnem, ahogy egyik kezemben Jancsival, másikban a sütis szatyorral rángattam magam után a zokogó, szerencsétlen sorsú gyermeket, aki kénytelen lesz nem "azt" a sütit vacsorázni. Misi.
     A vonaton már nagyon fáradtak voltunk, a gyerekek elemükben voltak a hosszú alvás után, mi pedig kornyadoztunk jobbra-balra, igyerkeztünk nem elaludni, de a türelmünket sem elveszíteni.
Megegyeztünk, hogy szereléseket megelőzendő én taxizom a gyerekekkel és az összes csomaggal, Andris meg hazateker a tandemmel és az utánfutóval az esőben. Egyikünk sem cserélt volna a másikkal. Jancsi egész úton sírt. Hangosan. Próbáltam csitítani, Erzsó próbálta mosolyra bírni, semmi eredmény. A taxisofőr hallgatta, hallgatta, aztán már a mi utcánkban megjegyezte vidám hangon, hogy milyen erős hangja van, szépen fog énekelni. Amikor az autóból kipakoltunk, már mosolygott a baba, szerintem melege volt a taxiban, az volt a baja. A sofőr elkérte egy pillanatra, játszott vele, nagyon kedves volt. 
  Otthon vacsorát főztem, Andris is megérkezett, és kádba dobta a gyerekeket. Aztán aludtunk.
Nagyon jó túra volt.

Harmadik nap - szerelem, szerelem

A harmadik nap vasárnap volt. Friedersbach-ban aznap Ertnedankfest volt, vagyis az aratás ünnepe. A nénink azt mondta, hogy fél kilenckor van a mise, szóval jó reggel felkeltünk. Friss zsömle, kuglóf és sok más finomság várt minket, a néni csodálta a gyerekeket, aztán csöndesen elmesélte, hogy neki akkor halt meg a férje, amikor leszakadt az épülő híd, amin dolgozott, és a néni második lánya volt éppen hat hetes..
Csodálatos néni lehetett, az egész házból csak úgy sütött az életvidámság, tele volt minden apró vicces részletekkel, úgy tűnt, hogy ő is nagyon örült nekünk. Kiderült, hogy csak kilenckor van a mise, ennek örültünk. Felpakoltuk a biciklit, becsatoltuk a gyerekeket, nekiindultunk.
-"Gottes Namen" - mondta a néni.
Nem mentünk messzire, csak a templomig (dombtető, tolás). Mire leparkoltunk és kivettük a gyerekeket, addigra a fél falu minket nézett, letelepedtünk a templomba egy viszonylag üres padra. Magas volt, Erzsónak nem ért le a lába, kétszer leesett róla, mire a mise elkezdődött. Dirndl-be és bőrnadrágba öltözött fiatalok behoztak egy óriási aratókoszorút, bevonult az iskola és az óvoda, felsorakozott az énekkar, kezdődött a mise.
Az énekkar énekelt (gitáros énekeket, szemlátomást osztrák bulikon edzett szintetizátorkísérettel); az ovisok előadták az egér történetét, aki olyan szépen tudott a nyárról mesélni, hogy a társai nem fáztak télen; Jancsi sírt, Roni kivitte, végigjárták az egész temetőt a templom mellett, megtalálták a néni férjét is.
Vége lett a misének, szitáló esőben nekiindultunk a hegyeknek. Fel és le, le és fel. Kipróbáltunk mindent: nagy lendülettel le és alacsony fokozatban fel, óvatosan le és tolva fel. Traktorútról bicikliútra, országútról elfeledett szerpentinre, csak a Kampból nem láttunk egy cseppet sem. Aztán ki volt írva, hogy vigyázat, keskeny, meredek, kanyargós bicikliút. Nem vicc.
Tényleg az volt. Ilyen meredek bicikliúton még sosem jártunk, a két korlát között éppen elfért az utánfutó, kanyargott lefelé az út az erdőn át, egy sziklás völgy oldalában. Nem lehetett nem fékezni: hullott, vizes falevelekkel volt tele minden, egyik kanyar a másikat követte. Váltva fékeztem az elsővel és a hátsóval, hogy el ne égjen, el ne kopjon, fel ne forrósodjon, de bizony így is gyanús hangok jöttek a hátsó kerék felől, mire leértünk.
A völgyzáró gát aljánál találtuk magunkat. Muszáj volt szerelni, levettük a táskákat, kivettük a gyerekeket. Ki volt állítva két régi vízierőmű-turbina, a gyerekek azon mászókáztak, amíg be nem szorultak. Jancsi sírt, nem akart pépet enni, fázott, mászni akart, nem akart mászni, nem tudta, mit akart.

Ki volt lazulva a hátsó kerék csavarja, lötyögött az utánfutó csatlakozója, és a hátsó fékpofák gyakorlatilag a vasig el voltak kopva. Bármennyire meghúztam a bovdent, nem lehetett velük szorítani a felnit. Így jött a mentőötlet: ferdére voltak kopva, kicseréltem a jobbat a ballal. Gondoltam, az első bicikliszerelőig jó lesz.
Tavalyelőtt hasonló helyzetben azt rontottam el, hogy a hátsó kerékanyákat túl erősen szorítottam meg, elnyírtam a menetet az egyiken, ezt mindenáron el akartam kerülni az új aggyal. Mindenesetre középre került a kerék, forgott, fékezett, indultunk tovább. Innentől egy darabig jutalom volt az út: lefelé a felduzzasztott Kamp mellett, a napsütésben, vízszintes, széles úton, forgalom nélkül. Erzsó ült mögöttünk, nézte a folyót, meg az erdőt, beszélgettünk, jó dolgunk volt. Két kisebb emelkedő után megint meg kellett állni szerelni, de gyorsan megoldottuk, a gyerekeket ki sem vettük.
(Innen Roni)
    A Kamptól megint elkanyarodtunk, áttekertünk egy kedves falun, aztán fölfelé, fölfelé... Tolni kezdtük a biciklit abban a reményben, hogy csak pár kanyar, de aztán előttünk a tábla: szerpentin következik, méghozzá 2 km hosszan. Azt hiszem, ekkor hasonlította Andris először ezt a túrát az szupermaratonjaihoz. Végül csak felértünk, egy gyönyörű, napfényes fennsík terült el előttünk, sajnos az is látszott, hogy ezen a vidéken tartós, lankás lejtő nem lesz, folytatódik a Bergauf-Bergab. Az út szélén almafák, néhol tábla, hogy magánkézben vannak, hát ezek a magánkezek esetleg össze is szedhették volna, ami megtermett, mert így csak a szívünk fájt a sok gyönyörű almáért. A hegy másik oldalán meredek lejtő, a féket kímélendő én futottam, hogy annyival is kevesebb tehetetlensége legyen a szerelvénynek. Jól is esett, kicsit másfajta terhelés. A hegy lábánál patak, híd, szerelés, már kint a tábla, hogy nagy emelkedő jön.

A járni tudókat kézenfogva gyalogoltam felfelé, Andris tolta-tekerte a tandemet Jancsistul, közben áldotta az eget, hogy nem ő van a gyerekekkel, mert Misi nagyon zokon vette, hogy használnia kell a kis lábait, ordított, mint ama fábaszorult, én meg Erzsóval még hangosabban énekeltem, hogy legalább a ritmus segítsen.
   Tiefenbach a neve ellenére hegytetőn fekszik, utána már egész lankás volt a vidék, Erzsóval megnéztünk egy szép kápolnát a következő szerelés alatt, a fiúk aludtak.
   Altenberg előtt még egyszer eltévedtünk, mert megálltunk szerelni és ebédelni, ehhez kikanyarodtunk egy kis út mellé, és Andris úgy emlékezett, hogy arra kell majd tovább menni. Kis erdei kerülőt tettünk, de aztán az út járhatatlansága - biciklizhetetlensége, járni teljesen jó volt - meggyőzte Andrist is, hogy az autóút jobb lesz nekünk.  Számomra is nyilvánvaló lett, hogy a sólyombemutatót már nem érjük el, békésen kanyarogtunk tovább. Boldog-kimeülten érkeztünk meg Altenbergbe, és elkezdtük keresni a szállásunkat. Mondtam Andrisnak, hogy Altenberg Steinegg nevű részét keressük. végül megkérdeztünk egy arra járó hölgyet, tud-e segíteni, hol van.
- A Dunkler-Gasthofot keresik?
- Igen! - már megkönnyebbültem, hogy akkor csak közel lehet, ha így ismeri.
- Két faluval odébb, olyan 10 kilóméter. Fuglauig vissza kell menni, onnan egy hosszabb szerpentín, de ne aggódjanak, lefelé.

Fuglaut messze elkerülte az utunk, ha arra mentünk volna, eleve vagy 5 km-rel rövidebb lett volna a napi táv. A lefelé vezető út bizony enyhén fölfelé volt még sokáig, végre elértük Fuglaut, éhesen-szomjasan eltekertünk a Sturm-fesztivál mellett, a gyerekek hiába kérték, hogy álljunk meg az ugrálóvárnál. A tűzoltóságnál kérdezősködtünk, nincs messze, lefelé, lefelé. Kiértünk a másik végén a városkának, megint csak felfelé.. Aztán megértettük, miről beszéltek. Az összes addig megszerzett magasságunkat elvesztettük egy szempillantás alatt. Előre aggódtam, mi lesz, ha lentről nem megy más út, és reggel vissza kell majd tolni. A hegy alján megtaláltuk a bújkáló Kamp folyót, a falut, Andris elszaladt megkeresni a vendégházat. Sötét volt, mire odaértünk, egy tál levest még készítettek nekünk, meg egy jól megrakott sonkáskenyeret, aztán mentünk aludni. Egy szobát kaptunk, a "nagyok" egy ágyban, mi Jancsival hármasban a nagyágyon. Hogy az a gyerek mennyi ficereg, még szerencse, hogy itthon nem alszunk együtt! Azért persze nagyon jó is volt, egyik oldalamon Andris, a másikon Jancsi, bármerre fordultam, boldog lettem tőle.

2. nap Bergauf-Bergab

    Reggeliztünk, felpakoltuk a biciklit, és elbúcsúztunk a vendéglátónktól. Megkérdezte, merre megyünk, mondtuk, hogy Friedensbach a mai cél, kicsit Zwettl városkán túl.
"Das ist aber schön. Nur sehr viele Bergab-Bergauf, es wird anstrengend."
Az is volt, gyönyörű, de kimerítő.
   A nagyobbaknak persze el kellett dönteniük, ki hova üljön. Erzsó kedvesen győzködte Misit: "ha Te ülsz az utánfutánban, akkor neked lesz ott a mosoly-baba. De én fogok mindent látni, csak nekem hideg is lesz." Sikerült rábeszélnie erre a kombinációra. Az előző napi próbakör után azt hittük, elég lesz a dupla nadrág Erzsónak, kesztyűt is adtunk rá, hogy biztosan ne fázzon. Kevés volt, a szél átfújt a rétegeken.
    Az út szépen ki volt táblázva, a falvakat sajnos szinte kikerülte, vagy a legszélükön vezették a biciklistákat, vagy kis utakon a szántóföldeken át, rövid szakaszokon az országúton. Élveztük a tandem új agyváltóját, fel tudtunk tekerni a meredekebb emelkedőkön is, amik után az előző váltóval már rég szerelni kellett volna. Hideg volt, fárasztó is, felhős, de száraz idő. A levegőben frissen aprított fűrészpor szállt, jellegzetes fenyő-illat és marhatrágyával táplált föld szaga váltakozott a friss, őszi reggel illatával. Láttunk domb tetején kicsi szélerőművet, gyönyörű traktorokat, régi faházakat a faluszéleken.
   Először olyan másfél óra elteltével álltunk meg pihenni, ülésben ülőket kicserélni, Jancsit megetetni. Egy kedves születésnapi díszt is felfedeztünk, íme:

   Most már gondunk volt rá, hogy esőnadrágot is kapjon a hátunk mögött ücsörgő Miska. Mindkét gyerek örült a cserének, Erzsó ment melegedni a takaró alá, szélmentes kuckóba. Misi pedig megszabadult a "mosoly-babától", aki igencsak hangosan tiltakozott a bánásmód ellen, nem érezte jól magát az ülésben, aludni még csak-csak jó benne, de ébren lenni...
    A következő pihenőhöz kerestünk egy játszóteret. Nagyon hideg volt, viszont szaladgálni, tízóraizni, pelekát cserélni ideális volt, mert asztal is volt, játék is volt. Sőt, a mellettünk zajló útfelújítás miatt mobil-wc is várta az arra vágyókat, méghozzá szagmentes. A kötelező ki-hova-üljön kör után indultunk tovább Zwettl felé. Azaz merre is? Én azt hittem, az ellenkező irányban indulunk majd! Andris térképezett előtte, én is megnéztem, mégis ellenkező véleményen voltunk, rosszul is esett Andrisnak, hogy kételkedem a szavában. De az eddigi út annyira kanyaros-összevissza volt, hogy nehéz volt betájolni magunkat, ezúttal Andris fejében kavarodtak össze az irányok. Felküzdöttük a szerelvényt a hegytetőre, ránéztünk a táblákra, aztán szépen legurultunk, amerről jöttünk.
     Hamarosan Zwettlbe értünk, a nap is kisütött. Megtaláltuk a Hundertwasser Brunnen-t, nagyon kedves kis téren állnak, egyik oldalán városháza, másikon templom, körbe üzletek, Andris kapott is egy pulcsit, mert annyira Andris-színe volt, nem lehetett otthagyni. És szüksége is volt rá.  Jancsi szépen elaludt, be lehetett fektetni az utánfutóba álmában.

A gyerekek nagyot játszottak a téren elhelyezett tűzoltóautón, aztán mentünk tovább a sörgyár felé, meg akartuk nézni. Sajnos azt csak előzetes jelentkezés után lehetett volna, amiről nem szólt az okos könyvünk. De az utcában találtunk magunknak egy kedves kis vendéglőt, ahol meg is ebédeltünk. Misi Mohr im Hemd-et, ami csokis piskóta csokiöntettel és tejszínhabbal, Erzsó rántott húst. Ez így jellemző rájuk. Jancsi is kapott enni, aztán gurultunk tovább. (Innen Andris írja.) Zwettl már a Kamp folyócska mellett van, ami mellett a hátralévő utunk vezetett, szóval arra számítottunk, hogy innentől egyenletesen lefelé megyünk majd. Hát nem ilyen egyszerű az élet, persze.
Zwettl-ből kifelé, az apátság felé már tolni kellett a szerelvényt, benne és rajta a három alvó gyerekkel. Lefelé persze lehetett gurulni, de ez sem volt egyszerű művelet, itt ugye a féket kellett kímélni, hogy a kerék fel ne forrósodjon. A Fertő-tó felé már kipróbáltuk, hogy lejtőn lefelé a tandem elér egy jól meghatározott végsebességet, szépen lehet vele fékezés nélkül ereszkedni, ha nem
csúszik az út és nincsenek nagy kanyarok. Hát itt nedves volt az út, és szűk, beláthatatlan kanyarok voltak, úgyhogy fékezgettünk eleget.
A Zwettl-i apátságot csak kívülről láttuk, betekertünk a várszerű udvarra (itt a Waldviertel-ben a Husziták betörései miatt minden templom várszerű), megcsodáltuk az apátság barokk homlokzatát (mélyszürke nyers gránitból épült falon világos homokkő szobrok és faragványok), aztán óvatosan gurultunk tovább lefelé. Átkelünk a Kampon, egy erdei úton mentünk tovább, legkisebb fokozatban tekerve felfelé nagy nehezen, még mindig alvó gyerekekkel. Átkelünk egy szélfútta fennsíkon, és újra le a Kamp völgyébe. Elvileg itt tóvá duzzasztották, az volt a terv, hogy a parton majd megállunk kavicsot dobálni. Átkeltünk egy-két falun, minden házra az volt írva, hogy csónakot lehet kölcsönözni, de a tóparttal bizony nem találkozunk, és megint felfelé vitt az út. Tudtuk, hogy már nincs messze az aznap esti szállásunk, tekertünk derekasan. Friedersbach-ban a házak épülési sorrendben vannak számozva, egy és talán kétszáz között, és elszórva helyezkednek el a patak mentén a hegyoldalon. Eleredt az eső, a gyerekek még mindig aludtak, valami csoda folytán egy meredek utca tetején meglett a szállásunk.
Roni becsöngetett, egy pillanat alatt előkerült a házinéni, kinyílt a garázskapu, bevittük a gyerekeket a vendégszobába (inkább apartmannak mondanám), jó meleg lett és lehetett uzsonnázni. Jancsi is mászhatott a jól megérdemelt szőnyegén, én pedig három fordulóval felhoztam a cuccokat a bicikliről.
Mi legszívesebben el is dőltünk volna, a gyerekek viszont akkor ébredtek egy jóízű alvásból, tehát volt bennük bőven energia. Kisütött a nap, felkerült az égre a szivárvány, úgyhogy kivittük őket még egy kicsit a falu mögötti mezőre szaladgálni, szivárványt nézni. A házzal szemben egy legelőn bárányok és tyúkok voltak, ezeket persze meg kellett nézni, a földre hullott almát meg kellett kóstolni. Ebből az lett, hogy az almákból darabokat törtünk le és dobáltuk be a tyúkoknak, meg a juhoknak. Jó közel odajöttek a kerítéshez, a gyerekek nagyon meg voltak elégedve.
   Nemsokára besötétedett, szépen lefeküdtünk aludni. Mi pedig felfedeztük, hogy a folyosó végén, a fürdőszobában egy jacuzzi vár ránk. Szépen ki lehetett áztatni az izomlázas lábakat, és alhattunk mi is egy nagyot másnapig.

      

    

Thaya-Kamp biciklitúra 1. nap

   Péntek reggel Andris vitte Erzsót és Misit az óvodába, én pedig Jancsival leszaladtam vásárolni. Vettem sok magunkkal vihető ételt, a nagyoknak kesztyűt, Jancsinak egy polár kezeslábast, mert a múlt héten Budapesten felejtettem a meleg ruháit. Andris odajött értem, még együtt elvittük a fáradt olajat a szeméttelepre, megvettük a vonatjegyet, aztán hazamentünk pakolni. Előző nap előkészítettem a biciklis táskákat (minden napra egy, meg egy a meleg ruháknak), csak a gyógyszereket, szerszámokat, és a még aznap is használt tisztasági csomagot kellett összeszednünk. Andris felmálházta a tandemet, felerősítette a gyerekülést, összekapcsolta az étellel megrakott utánfutóval. Jancsinak is beszerelte a babáknak való "függőágyat", amiben kényelmesen utazhatott. Nem mondom, hogy el volt ragadtatva a gondolattól, de beletörődött. Jancsink autózni sem szeret, hason aludna, négykézláb játszana, ezeket járműbe kötve nem lehet megtenni. Azért átszereltem neki az autóból a játékait, aminek szemmel láthatóan örült.

   Indulás! Húsz percünk maradt az óvodai nap végéig, sietnünk kellett kicsit. A Himmelstrassén ügyesen legurultunk, Andris morgott kicsit, hogy a kormány alatt túl nehezek a táskák, de reménykedtünk, hogy a két gyerek majd még kiegyensúlyozza a szerelvényt. A villamossínen vigyázni kell, még a széles tandemkerék is beakad a résbe, kipróbáltuk, milyen elesni, nem vészes, az ijedtségen kívül más bajunk nem esett, az autósok szemrehányó pillantásait is sérülés nélkül túléltük.
   Glanzingban óvodások és szüleik ámulva-bámulva figyelték, ahogy felpakoltuk Erzsót az ülésbe, bekötöttük Misit az utánfutóba, és a csöpögő esőben kikanyarodtunk a templom elől. Erzsónak az egyik legjobb élménye a túráról, hogy integettek nekünk.
   Egészen a legközelebbi benzinkútig sikerült egyvégtében elgurulnunk. Ott Erzsóra esőkabátot húztunk, majd tekertünk tovább az egyre erősödő felhőszakadásban a Franz Josef Bahnhofig. Be lehetett gurulni, szép földszintes peronon várt a vonatunk. Én elszaladtam elemózsiát venni, kivételesen gyerekdobozos-hamburgeres-sültkrumplis ebéd volt, amit a vonaton is meg lehetett enni nagyobb maszat nélkül. Volt boldogság, a gyerekeknek egy-egy kis játék is volt a dobozban, még ha a hozzá járó memory-t vissza is utasítottam. Az igazán nem biciklitúrára való.

   Két óra vonatút alatt Jancsi mindenkit mosolygásra bírt, aki csak a közelünkben volt, a nagyok is egészen békésen bírták az utat, Andris mesélt, mutogatta a látnivalókat. Végül megérkeztünk Schwarzenauba. A szállásunkat hamar megtaláltuk, letettük a táskákat, és elindultunk kicsit felfedezni a környéket. Az út erdei ösvénnyé keskenyedett, de Andris nagyon ügyesen kanyargott a meredek oldalban a fenyőgyökerek között. A kaszálóra kiérve azonban az ösvény sem folytatódott. Mit volt mit tenni, áttekertünk a nedves füvön. Közben reménykedtünk, hogy mi tévesztettük el az utat, és nem ilyen lesz egész túránk alatt. A dombtetőn kisütött a nap, s máris ott ragyogott egy csodaszép dupla szivárvány. Az első.
    Visszafelé kanyarogtunk már, mikor Andris észrevett egy táblát: gránitszobrokat ígértek. Ha azokat nem is találtuk meg, a naplementében fürdőtóra, partján játszótérre akadtunk. A legjobb hely egy kis pihenőre, míg én szoptattam, a többiek rohangáltak, a csúszdán szigorúan Erzsó - azaz pillanatnyilag Ella királylány - csúszhatott le először, hogy lesodorja róla a vizet az esőnadrágjával, így Miska kevésbé nedvesedjen át.
    A szálláson "tarisznyából" vacsoráztunk, feljebb tekertük a termosztátot, megfürdettük a három vacogót, aztán még kettesben átnéztük a másnapi távot a térképen.

Voltunk biciklitúrázni

Voltunk, bizony!
Majd lesznek rendes fotók, meg részletes leírás minden élményünkről és szenvedésünkről, addig is néhány pillanatfelvétel:

-"Az van kiírva, hogy "Sägewerk"! Úgy érzem magam, mint a Catan-ban! (Roni)

-"Teljesen elkoptak a hátsó fékpofák. Az egyetlen esélyünk, ha felcseréljük a jobbat a ballal". (Andris)

-"Nekem a kedvencem a rózsaszín ház volt, meg az, amikor az óvódástársaim integettek!" (Erzsó)

-"Gyorsabban! Gyorsabban!" (Misi az utánfutóból, miközben nagyon lassan küzdöttük fel magunkat az emelkedőn)

- "<halk sírás, inkább meglepődve, mint megijedve>" (Jancsi, miután átmászott az egész franciaágyon és leesett a túloldalon)

-"Steinegg? Das ist doch nicht in Altenburg, das ist in Fuglau, gut zehn Kilometer von hier! Da müssen Sie noch ganz lang Serpentin fahren! Wenigstens ist es bergab." (A néni, akit este hatkor találomra megkérdeztünk, hogy merre találjuk a szállásunkat)

-"Ist ein starker Junge!" (A taxis, aki Ronit és a három gyereket hazavitte az állomásról, enyhíteni akarván Roni zavarát amiatt, hogy Jancsi végigordította az utat)

Hétköznapok

Tegnap tényleg gyerekúszáson voltunk Misivel. Roni jelentkezett nekünk az interneten, és megbeszélte a tanárokkal telefonon, hogy majd "kicsivel előbb" odamegyünk, hogy kiderüljön, melyik csoportba osztják Misit. A "kicsivel előbb" az fél kettő előtt lett volna valamikor, nekem az egyetemen volt egy megbeszélésem, elvileg tizenegytől háromnegyed tizenkettőig. Persze tovább tartott, de nem igazán lehetett megszökni, hiszen az én munkámról is volt szó. Háromnegyed egykor álltam fel végül az asztaltól, szaladtam a Karlsplatzra. Elment az orrom előtt a metró, a következő metró nem szállított utasokat, a harmadikra szállhattam fel. Számolgattam: tizenkét perc az út, ha Heiligenstadt-ban fogok egy taxit, akkor még negyed kettő előtt otthon lehetek.
Persze nem így történt: taxi volt, de az utcánk legszűkebb szakaszában épp megállt egy teherautó pakolni, úgyhogy mégis fel kellett szaladnom a Himmelstraßén. Misi már összepakolva várt, bedobtam a bicikliutánfutóba, nem felejtettem el magammal vinni a biciklizárat, tekerünk lefelé. Háromnegyed kettőkor beestünk a Döbling-i uszodába. A pénztárnál elmagyaráztam, hogy gyerekúszásra jöttünk, de a nevünk még nincs a listán, mert tegnap jelentkeztünk. Morgott a néni, de azért beengedett.
A medencében éppen három kisbabát pancsoltattak, az úszóedző néni elmagyarázta, hogy fél óra múlva kezdődik a haladó csoport. Misi addig szerzett egy úszógumit, meg egy homokkal töltött teknősbékát. Az volt a játék, hogy megpróbálta felszedni a teknőst a medence aljáról, de nem mert kibújni az úszógumiból hozzá.
Aztán sorra kerültünk, volt vagy tíz gyerek a csoportban, egy és öt éves között. A gyerekek már korábban végigjárhatták a kezdő tanfolyamot, az anyukák ismerték egymást, és szemlátomást egyáltalán nem számítottak arra, hogy délután fél háromkor egy apa (egy férfi!) elhozhatja a kisfiát úszásra. Misi ügyesen lubickolt, boldogan ugrált a vízbe, magasra feldobtam a megfelelő nóta megfelelő részénél, nem úgy, mint az anyukák a maguk gyerekeit.
Szóval sikerrel jártunk, Misi is, én is alig várjuk a következőt.

Egyébként változtak a hétköznapok, mert mostanában megint főleg Roni viszi a gyerekeket, így délelőtt is tudok dolgozni, és nem kell (lehet) annyit éjszakázni. Hétfő randi-este, kedd úszás, szerda Roninak balett, csütörtök este hétkor parkour-edzés, szóval nincs több éjszakai busszal hazautazás a munkából, jelentem.
Van viszont egyre több feladat, és egyre rövidülő hetek-hónapok január végéig. Van egy kész cikkem, amire még mindig nem kaptam meg a végső választ, hogy elfogadják. Van egy kész cikkem, amit kicsit át kell írni és be kell adni egy másik folyóirathoz, ehhez el kell olvasnom egy csomó másik cikket, meg ki kell könyörögnöm a fehérvári vízügytől néhány adatot. Aztán van még egy félkész cikkem, és van még egy, amit meg kellene írni sürgősen, mert alapjaiban változtatná meg az európai természetvédelmet. Csak vicceltem.
Van még egy téma, amire még nem volt időm rendesen kipróbálni az ötleteimet, de kéne még, mielőtt hazajövünk.
És van Magyarország. Az a benyomásom, hogy amióta itt vagyunk Bécsben, az összes stressz és gond és aggodalom csak Magyarországról származott, a régi munkahelyemről, a különböző hivataloktól, a projektünk magyar partnereitől. De ott vár az otthonunk, ott újra biológus lehetnék, és vége lenne a kétlakiságnak.
És vannak más lehetőségek. El sem kezdtem körülnézni, de kaptam kollégáktól két nagyon jó álláshirdetést, egyet Norvégiában, egyet Kanadában.
Még nem volt időm megpályázni őket, és lehet, hogy nem is lesz. Számolom a napokat Tihanyig.

Már jobb!

   Meggyógyultunk, a hétvégén el tudtunk menni Mota és Toto esküvőjére. Gyönyörű volt.
Erzsó megint koszorúslány volt, Miska elnyerte a mise csöndben végigüléséért felajánlott facsavart, Jancsi tekergett, nyavalygott, de végül a padon hasra fektetve szépen elaludt.

    A lakodalomban a gyerekeink is ott voltak - persze az esküvőn is, de lakodalomba ritkábban visszük őket, mi is szeretnénk részt venni, nélkülük könnyebb. Most is úgy terveztük, hogy a családi vacsorán ott lehetnek, kicsit táncolni is maradhatnak, de aztán fordulunk velük egyet, a szüleim leteszik őket aludni, mi pedig ketten - vagy Jancsival hárman - visszatérünk. A lakodalomban ezúttal volt játszó-szoba, egy idő után két előre megkért "óvónénivel". Erzsó egész este ott ült, csak néha libbent ki táncolni, vagy nagyszülők ölében üldögélni. Miska viszont nagyon lelkesen táncolt, velem is, Gizivel is, abba sem akarta hagyni! Jancsinak vittünk egy laposabb nagypárnát, hogy azon elalhasson. A vége az lett, hogy Jancsi 8 körül, Misi 10 körül, Erzsó éjfél körül bejelentette igényét egy-egy fekhelyre, akinek takaró nem jutott, az kabátba takarózva, alvósállat nélkül is békésen merült álomba.

   Az itthoni helyzet annyiban változott, hogy több egérrágta zsákot-dobozt nem találtam, kettő volt, ugyanattól a családtól visszakapott babaruhákkal. Ez persze szomorú, nem s értjük, mert ők nem találkoztak egerekkel a többi holmijukban, de sokkal jobb, mintha minden veszélyben lenne. A csótányok nem mennek a kihelyezett csapdákra, viszont most úgy néz ki, meg lehet állítani őket a két ablak közé befújt irtószerrel, mert mind a kertből származnak, bent még nem szaporodtak el. Persze a már bejutottak okozhatnak még meglepetést.

 Szép idő esetén a jövő hétvégén biciklitúrára indulunk, addig szeretnék itthon igazi nagytakarításos tisztaságot létrehozni, tegnap a gyerekszobát pakoltam ki, kiválogattam a játékok és könyvek közül, amit igazából nem használnak, kiszedtem a kirakódarabokat a szekrények alól, tisztaság is lett földön, polcon, mindenhol. Ablakmosás majd máskor.
Most pedig megyek a konyhába, hogy ott is szép tisztaság legyen.

Miska ma megy először úszni, Andris kíséri, ott is lesz vele, ez szülő-gyerek úszás. Jancsi egyre ügyesebben halad négykézláb, ezzel motiválva a takarítást, az apró dolgokra való különös tekintettel. Erzsó meg boldogan halandzsázik, mostanában angolul. Elkezdett az oviban angolul is tanulni, és a hangzás nagyon hamar beült a fejébe, ha nem figyelnék a szavakra, elhinném, hogy angolul beszél.

Hullámvölgy

   Gondolkoztam, hogy írjak-e erről. Talán jobb lesz, ha írok. Semmi nagy baj nincs. Sok kicsi van. Most itt ülök a gép előtt, amikor végre alhatnék, Jancsi is alszik éppen. De közben el kéne pakolnom rengeteg mindent. Be kell tennem egy mosást, na meg elrakni a száraz tiszta ruhát, hogy ki is tudjak teregetni. És fel kellene söpörni. Meg mosni. Meg főzni is kell. Szóval most ahelyett, hogy ez mind gyorsan letudnám, vagy legalább aludnék, itt ülök a gép előtt. 

   A hétvégén nagyon-nagyon fontos és szeretett és várva várt barátaink jöttek vendégségbe, és nem készültem el sem a renddel, sem a takarítással. Le vagyok maradva mindennel. A "tiszta ágyneműt" alig akartam a kezükbe adni, mert nedves, penészes mindenünk, és olyan dohos volt minden, hogy borzasztó. Nagyon szégyelltem magam, pedig tudom, hogy ők aztán nem fognak emiatt rosszat gondolni rólam.
    
    Andrissal megbetegedtünk vasárnapra. A gyerekek tartják magukat, mi náthával küzdünk. Lázunk nincs, de Andris tegnap egész nap feküdt, elég rosszul éreztük magunkat.
   Vasárnap estére kiderült, hogy a kamrában az egerek beköltöztek egy ruhás zsákunkba, amiben gyerekruhák voltak, vagy 10-15 darabot kellett kidobnom, a többi is tele van bolhával. Ma azt is ki kell mosnom. És annyi értékes, meg számunkra értékes dolgot tárolunk még ott, igazából ki kéne pakolnom az egész kamrát.
   Napi 1-3 db csótányunk is előbújik. Soha nem volt még csótánnyal dolgom, a gyerekek miatt nehéz szívvel szórok ki akár mérget, akár irtószert, de ezt nem bírom. Andris szerint nem tartok elég nagy tisztaságot, azért vannak itt. Én úgy érzem, szélmalom harcot vívok a három gyerekkel, magát halálra hajszoló férjjel, és nem utolsó sorban a százéves házzal. Arról nem is beszélve, hogy előttünk ugyebár nagy kutyák laktak itt, akiknek a szőrét lehetetlen kitakarítani a radiátorokból. Hetente egyszer jutok hozzá, hogy felporszívózzam, felmossak mindenhol. Ez is hatalmas fejlődés tőlem, de ezek szerint messze nem elég. A földön szép rend van ilyenkor, de tényleg maradnak lepakolásra váró felületek, jó sok. Szóval igen, akkora takarítást fogok csapni, hogy ne lehessen arra fogni semmit, igyekszem is tartani magam a magasabb igényekhez, de nem tartom reálisnak, egyszerűen nem hiszem, hogy ezen múlna. Amúgy akkor költöztek be, amikor 5 héten át nem voltunk itthon, nem volt sem ételmaradék, sem komposzt-szemetes, se semmi, rend volt és tisztaság.
   
   S, ha ennyi sok baj mind nem elég, tegnap oltást kapott a két fiú. Mit nekünk nyűgösség, oltás utáni nyavalygás, nem, kiderült, hogy Misinek szívzöreje lett, ami eddig nem volt. Halk, nem tűnik veszélyesnek, de utána kell járni, mitől van. És, ha eddig nem lettem volna kiakadva, kiderült az is, hogy "alultáplált". Vagy inkább nagyon kis súlyú a korához és magasságához képest, mert táplálékot kap, és eszik is szépen, lelkesen, sokat, napi ötször.
De most emiatt is kivizsgálás következik. A magam megnyugtatására utána néztem, Erzsó hogy áll, de sajnos vele ugyanez a helyzet. Én TUDOM, hogy ez alkati, én is vékony és pici voltam nagyon, Andris is, és ettől semmi bajunk nem lett, az én gyerekeimnek sincs. Eszünkbe sem jutott volna ilyesmi, ha nem nézi meg az orvos. De most itt van ez is, nyomaszt, nem tudok mit kezdeni az információval, mert esznek rendesen, működnek, ahogy kell, van erejük, csak nem híznak.

    Azt hiszem, a legnehezebb az egészben az, hogy egyedül vagyok. Én vagyok az orvos, az anya, a takarítónő, a betegápoló. Ha valaki gyenge, kicsi, az az én hibám, ha élőlények költöznek a lakásba, ki más lenne a felelős. Andris a sok munka alatt roppan össze, én a sok teljesen természetes, de el nem múló feladatom, felelősségem alatt. És nem bírok többet, most nem. De meg kell próbálnom.És várom Tihanyt, ahol csak hangyák és pókok vannak, meg tavasszal kis fekete bogarak, amik garantáltan nem csótányok. Viszont ott meg Andrisnak még több a feszültség, attól is félek.
   
Tudom én, hogy ezek icipici gondocskák, amikkel más nem is ér rá foglalkozni. Nincs beteg gyermekünk, van munka, lakás, szeretjük egymást.  Tudom, de ettől most nem lesz sokkal könnyebb.

Haus des Meeres 2013

- Jó, menjünk holnap a Haus des Meeresbe. Akkor csomagolsz ebédet?
- Nem, azt gondoltam, ehetnénk valahol útközben...
- Akkor inkább együnk itthon!
- De úgy olyan kevés az időnk, ebédre nem olyat terveztem, amit elvihetnénk, de akkor főzök majd estére, és vigyünk almát, kekszet!

   Reggel a hajnali szoptatás után játszottam Jancsival, míg el nem álmosodott megint, aztán tovább alhattam. Andris egy idő után fölkelt, a nagyokkal megterített, és már vidáman reggeliztek, mire olyan tíz óra tájban előbújtam. "Kirúgtak a hámból", még mindenki pizsamában és jó meleg köpenyben volt, követelték, hogy én is így csatlakozzam. De aztán indulnunk kellett, gyors öltözés, pakolás, és már sétáltunk is lefelé a Himmelstrassén. Busszal és metróval utaztunk, amit most is nagyon élveztek a gyerekek, majd pont ebédidőre meg is érkeztünk. Jól időzítettünk, alig kellett sorba állni. Minden nagyon szép volt, érdemes megnézni, ha valaki erre jár. A keksz és az alma minden másnál érdekesebbnek bizonyult. A gyerekek számára készített alagutaktól alig lehetett tovább indulni, de amikor sikerült, tágra nyílt szemekkel figyelték a cápákat, vízicsikókat, tengeri csillagokat, Erzsó-méretű algás hátú rákokat..

Hazafelé játszótereztünk az esőben. Vacsoraidőben reklamáltak, hogy két étkezés is kimaradt, de az esti imában MINDENT megköszöntek.