Már mindenből az utolsó történik velünk. Kivéve a dobozolást, abból még van pár.
Vasárnap volt az utolsó grinzingi misénk. Familienmese volt, csellóztam, a gyerekek Andrissal voltak. Szerencsére Jancsi már pár hete tartja magát a jó szokásához, hogy Andrison kenguruban szépen átalussza a misét. Nekem meg nagyon jó, hogy csellózhatok, feltöltődés. Mise végén Andris kiállt a mikrofonhoz, és elbúcsúzott a plébániaközösségtől, igazán nagyon jó volt közéjük tartozni, sokat segítettek jó szóval, mosollyal, még gyerekruhával is.
Délután Andris utolsó vasárnapi Parkour-edzése volt, az ő kedvéért Am Himmel, vagyis a mi hegyünk tetején. Az utolsó órájára mi is kimentünk a kicsikkel, ők játszótereztek, és persze nagy szemekkel figyelték az ugráló-guruló parkourosokat. Nagy elköszönés nem kellett, mert találkoznak még csütörtökön, és pénteken a legjobb barátai még átjönnek pakolni.
Mire hazaértünk, már ideje volt megsütni a vacsorához a kenyeret, és bármelyik percben megérkezhettek az aznapi segítségeink, Kata és Balázs. Beindult a nagy pakolás, a könyvesszekrény üres, dobozok sorakoznak a nagyszobában. A gyerekeknek egyre izgalmasabb, egyben egyre nehezebb, már nincs szőnyegük a gyerekszobában, a könyveik is dobozban lapulnak, fogynak a játékok, viszont lehet dobozba bújni.
Tegnap délelőtt átjött Julcsi Magdival, hogy tudjak pakolni. Eltettem az összes ruhánkat, ami már nem kell erre a hétre. Nagy segítség volt, hogy lefoglalták Jancsit! A nagyobbaknak közben z utolsó hétfő az óvodában, a hétfő olyan nap, amikor vihetnek játékot otthonról, Erzsó elvitte a Wurm társasjátékot, Misi egy vonatsín-tartozék hidat, ami gombnyomásra szétnyílik, így lehet baleseteset játszani vele.
Délután kicsit elszabadultak az indulatok, Erzsó a csendes pihenőben levetkőzött pucérra, és sálakba csomagolta magát, mert azt játszotta, hogy úszni megy, és az volt a fürdőruha. A még meglevő játékokat kiborogatták, hatalmas rendetlenséget csináltak, miközben maga a pakolás is éppen elég nekem. Jancsi meg negyed óra alvás után úgy döntött, hogy elég volt neki, de egész délután nyűgös, sírós volt. Én is nagyon nyűgös voltam. Misi tartotta a frontot, ő kedves volt, segített, nem nyafogott, amikor nem értem rá. Erzsó is édes volt, mindenhogy próbált jobbkedvre deríteni, szivecskéket rajzolt nekem. Azért felöltözni nem akart egyedül, és hatalmas hisztit csapott, amikor rendet raktam a gyerekszobában, mondván, hogy tönkreteszem az egész játékukat. Hát igen, nézőpont kérdése.
Estére még egyszer, utoljára jött Móni, a gyerekvigyázónk. Mi pedig sétáltunk a Ringen belül, vacsoráztunk a kedvenc kínainkban, Jancsi jó volt, csak nagyon hangosan sikítozott - örömében. Én eléggé túlfáradtam, nem sikerült jókedvet varázsolnom az arcomra, pedig nagyon igyekeztem. Már csak pár nap, már csak ez a rengeteg pakolás, kijelentkezés, adminisztráció, ezt már csak túlélem valahogy.
2014. január 21., kedd
2014. január 18., szombat
Phd és parkour
Tegnapelőtt, csütörtökön átadták a doktori oklevelemet. Nagy felhajtás volt, a reggel hatos vonattal indultam Budapestre, talpig Bocskaiban. Az ELTE Jogi Kar dísztermében volt az átadás. Előtte egy órán keresztül magyarázta nekünk két roppant fontos hölgy, hogy kinek hova kell állni, milyen sorrendben kell melyik dékánhelyettessel kezet fogni, nehogy elrontsuk. A díszterem falán Eötvös Loránd, Mária Terézia és Pázmány Péter voltak sorban felfestve, a rektor feltűnően hasonlított Eötvösre, mindkettő ugyanolyan unottan nézett, de Eötvössel kollégák vagyunk, a rektorral meg nem. Ezen is túl vagyunk.
Apapinál koccintottunk gyorsan a nagy eseményre, aztán Papival indultunk Tihanyba, hogy a készülő pályázatomról beszéljek az ottani kollégákkal. Mondanom sem kell, az a megbeszélés kicsit elhúzódott, még szerencse, hogy a komp visszajött értünk. Beugrottunk Szemesre, beraktuk a hajót a házba télire, aztán a Svábhegyen nagy vacsora várt.
Tegnap reggel szintén a hat óra körüli vonattal indultam vissza Bécsbe, még szerencse, hogy Papi levitt Kelenföldre, így ráértem fél öt helyett fél hatkor kelni.
A vonatról egyenesen az egyetemre mentem, de legalább délután négy körül már elindultam haza. Jó volt végre otthon lenni, látni a gyerekeket meg Ronit ébren, segíteni az esti procedúrával.
Utána először levonszoltam a karácsonyfát a szelektívbe, aztán lementem autóval Norbertékhez (ő a tanszékvezetőm), és elhoztam tőlük vagy negyven kartondobozt a költözéshez. Persze azért leültettek egy teára.
Valamelyik pihent agyú parkour-os barátnőm kitalálta, hogy ha már edzünk, akkor csináljunk valami olyat, ami mindenkinek kívül esik a komfortzónáján, és meghirdetett egy éjszakai edzést hajnali kettő órára a Donauparkba. Ennek megfelelően szépen fel is keltem éjszaka, és az üres városon át lebicikliztem a parkba. Már jó ideje nem sózták az utakat, úgyhogy a féltve őrzött országúti biciklimmel mentem.
Az edzésen voltunk vagy tízen. A bemelegítés még viszonylag hétköznapi gyakorlatokból állt, utána viszont a szemünket is be kellett kötni, úgy közlekedtünk négykézláb meg fekvőtámaszban. A következő lépcsőfok az volt, hogy a cipőnket is levettük, és párosával cipeltük egymást, meg összekapaszkodva felüléseket csináltunk, meg körben forogtunk úgy, hogy a fél társaság tartotta a levegőben a másik felét. A végén az egyetlen nyitott szemű lányt követve visszakúsztunk a cipőinkig, és aki bekötött szemmel megtalálta és megismerte, az kinyithatta a szemét.
A Donauparkból átszaladtunk-átbicikliztünk a Neue Donau partjára (egy-két kerítésen meg falon át, persze), ott még egy kicsit tornáztunk, hogy ne fázzunk, és aztán indult a fürdés. A víz fantasztikusan átlátszó volt, és persze elég hideg, de utána nagyon jól esett hazatekerni az éjszakában.
Roni fél tízig hagyta, hogy aludjak, és egy friss kenyérrel ébreszett.
Apapinál koccintottunk gyorsan a nagy eseményre, aztán Papival indultunk Tihanyba, hogy a készülő pályázatomról beszéljek az ottani kollégákkal. Mondanom sem kell, az a megbeszélés kicsit elhúzódott, még szerencse, hogy a komp visszajött értünk. Beugrottunk Szemesre, beraktuk a hajót a házba télire, aztán a Svábhegyen nagy vacsora várt.
Tegnap reggel szintén a hat óra körüli vonattal indultam vissza Bécsbe, még szerencse, hogy Papi levitt Kelenföldre, így ráértem fél öt helyett fél hatkor kelni.
A vonatról egyenesen az egyetemre mentem, de legalább délután négy körül már elindultam haza. Jó volt végre otthon lenni, látni a gyerekeket meg Ronit ébren, segíteni az esti procedúrával.
Utána először levonszoltam a karácsonyfát a szelektívbe, aztán lementem autóval Norbertékhez (ő a tanszékvezetőm), és elhoztam tőlük vagy negyven kartondobozt a költözéshez. Persze azért leültettek egy teára.
Valamelyik pihent agyú parkour-os barátnőm kitalálta, hogy ha már edzünk, akkor csináljunk valami olyat, ami mindenkinek kívül esik a komfortzónáján, és meghirdetett egy éjszakai edzést hajnali kettő órára a Donauparkba. Ennek megfelelően szépen fel is keltem éjszaka, és az üres városon át lebicikliztem a parkba. Már jó ideje nem sózták az utakat, úgyhogy a féltve őrzött országúti biciklimmel mentem.
Az edzésen voltunk vagy tízen. A bemelegítés még viszonylag hétköznapi gyakorlatokból állt, utána viszont a szemünket is be kellett kötni, úgy közlekedtünk négykézláb meg fekvőtámaszban. A következő lépcsőfok az volt, hogy a cipőnket is levettük, és párosával cipeltük egymást, meg összekapaszkodva felüléseket csináltunk, meg körben forogtunk úgy, hogy a fél társaság tartotta a levegőben a másik felét. A végén az egyetlen nyitott szemű lányt követve visszakúsztunk a cipőinkig, és aki bekötött szemmel megtalálta és megismerte, az kinyithatta a szemét.
A Donauparkból átszaladtunk-átbicikliztünk a Neue Donau partjára (egy-két kerítésen meg falon át, persze), ott még egy kicsit tornáztunk, hogy ne fázzunk, és aztán indult a fürdés. A víz fantasztikusan átlátszó volt, és persze elég hideg, de utána nagyon jól esett hazatekerni az éjszakában.
Roni fél tízig hagyta, hogy aludjak, és egy friss kenyérrel ébreszett.
2014. január 13., hétfő
Posta
Ezt hozta ma nekem a posta:
Úgy örülök neki, és nagyon nagy segítség lesz, nem kell húsz perceket állnom a kézi habverő mellett!
Aki pedig vendégségbe jön hozzánk, annak ígérek házi kenyeret, eddig is volt, most még több lesz! :)
Úgy örülök neki, és nagyon nagy segítség lesz, nem kell húsz perceket állnom a kézi habverő mellett!
Aki pedig vendégségbe jön hozzánk, annak ígérek házi kenyeret, eddig is volt, most még több lesz! :)
2014. január 12., vasárnap
Kezdődik...
Már nagyon közeledik a hazaút. Egyre feszültebbek vagyunk, naponta többször előkerül a téma a gyerekekkel is, bennem meg tótágast állnak a feladatok. Kenyérsütés, főzés, gyereköltöztetés, minőségi idő mindenkinek, óvoda, rend, mosás - a mi mosógépünk elromlott, így a fölső lakásét használjuk, mint ideköltözéskor, de Andris rengeteget segít ebben is. És a tetejébe a pakolás, a rém. Dobozok várnak az előszobában, de még valami visszatart attól, hogy megtöltsem őket, még nem akarom kiüríteni ezt a lakást, ahol két évet boldogan éltünk. Pedig lassan ideje lenne, legalább azokat a dolgokat, amiket biztosan nem fogunk használni a következő két hétben! Majd holnap... Ma vendégek jönnek.
A múlt héten kitaláltuk, hogyan rendezzük be az otthoni szobákat. Az igényeink is változtak kicsit, a gyerekszám is megnőtt, eddig két babaágy volt a gyerekszobában, most egy babaágy és egy emeletes felnőttméretű kell, hogy beférjen, a régi gyerekszoba-szekrényt levittük a pincébe, a helyére kell valami. Tervezgettük, papíron tologattuk, majd még Motának megmutatjuk, de nagyjából kialakult.
A tegnapi nap kicsit bicebócán indult, Andris előző éjjel a munkahelyi barátaival számítógépes focizott, későn ért haza, reggel morgós volt. Bútort akartunk vásárolni, de a listaíráshoz már nem volt elég türelmünk - vagy inkább a listaírás közben egymáshoz nem volt elég.
Andris délelőtt visszabújt aludni, én ebédet főztem, aztán pár óra múlva összeraktuk a listát, rávettük magunkat, hogy tényleg aznap intézzük el a vásárlást, és egyáltalán elinduljunk. A fehér skodával robogtunk a három gyerekkel az IKEA felé, buzgón imádkozva, hogy legyen hely a gyerekvigyázóban. Másfél óránk volt zárásig, ideális, főleg, ha listával indul az ember, és nem kell gondolkoznia.
Az áruházban aztán Andris csodák csodájára meglelte a jókedvét. Mindent megtaláltunk, vettünk még Szemesre való ágyneműt is magunknak. A nagyok jól érezték magukat a megőrzőben, Jancsi végig vigyorgott a bevásárlókocsiban, amibe végre ülni is tud. Győzelem. A nagy dobozokat hétfőn hozzák ki nekünk.
Aztán kezdődik a tél is... Legalábbis már nagyon várjuk. A gyerekek popsi-síznek órákon át. A szobában.
Jancsit a nagyok megetették babapiskótával, az első foga tiszteletére, ami tegnapelőtt búlt ki. A babapiskóta persze nem babáknak való, Misi tudta is, hogy cukrot Jancsi nem ehet, lenyalogatta hát a tetejéről. Így sokkal egészségesebb. :)
Szombat reggel Erzsó először próbált meg egyedül fésülködni, ma is nagyon lelkesen tanulgatta. Ilyen szép lett:
Ma reggel már békésebben ébredtünk, a gyerekek is átjöttek egy idő után. Ilyen nálunk nagyon ritkán engedtetik meg, ezért is fényképezte le Andris.
A kenyérsütéssel is új babérokra törtem, kipróbáltam az öregtésztás kenyeret. Félbarna lett ez is, egy félkilós egy étkezésre elég, vagyis ízlik a családnak.
A múlt héten kitaláltuk, hogyan rendezzük be az otthoni szobákat. Az igényeink is változtak kicsit, a gyerekszám is megnőtt, eddig két babaágy volt a gyerekszobában, most egy babaágy és egy emeletes felnőttméretű kell, hogy beférjen, a régi gyerekszoba-szekrényt levittük a pincébe, a helyére kell valami. Tervezgettük, papíron tologattuk, majd még Motának megmutatjuk, de nagyjából kialakult.
A tegnapi nap kicsit bicebócán indult, Andris előző éjjel a munkahelyi barátaival számítógépes focizott, későn ért haza, reggel morgós volt. Bútort akartunk vásárolni, de a listaíráshoz már nem volt elég türelmünk - vagy inkább a listaírás közben egymáshoz nem volt elég.
Andris délelőtt visszabújt aludni, én ebédet főztem, aztán pár óra múlva összeraktuk a listát, rávettük magunkat, hogy tényleg aznap intézzük el a vásárlást, és egyáltalán elinduljunk. A fehér skodával robogtunk a három gyerekkel az IKEA felé, buzgón imádkozva, hogy legyen hely a gyerekvigyázóban. Másfél óránk volt zárásig, ideális, főleg, ha listával indul az ember, és nem kell gondolkoznia.
Az áruházban aztán Andris csodák csodájára meglelte a jókedvét. Mindent megtaláltunk, vettünk még Szemesre való ágyneműt is magunknak. A nagyok jól érezték magukat a megőrzőben, Jancsi végig vigyorgott a bevásárlókocsiban, amibe végre ülni is tud. Győzelem. A nagy dobozokat hétfőn hozzák ki nekünk.
Aztán kezdődik a tél is... Legalábbis már nagyon várjuk. A gyerekek popsi-síznek órákon át. A szobában.
Ma reggel már békésebben ébredtünk, a gyerekek is átjöttek egy idő után. Ilyen nálunk nagyon ritkán engedtetik meg, ezért is fényképezte le Andris.
A kenyérsütéssel is új babérokra törtem, kipróbáltam az öregtésztás kenyeret. Félbarna lett ez is, egy félkilós egy étkezésre elég, vagyis ízlik a családnak.
2014. január 10., péntek
2014. január 9., csütörtök
Ugye nem?
Eddigi anyai működésem legeslegrosszabb délutánja. Szerencsére egyéb baleset nélkül, csak kiborultam a végére.
A csendespihenő vége felé megint nekiállt görcsölni a hasam, most a másik oldalon, nem tudom, mi lehet, mert most egészen biztosan nem terhesség. Hívogattam Andrist a három telefonján, egyiket sem vette fel. A hasam egyre jobban fájt, én pedig egyre mérgesebb lettem, miért nem lehet elérni? Úgy volt, hogy ma Parkour-edzésig bent ül a gép előtt, hol lehet, ha nem ott? Persze egy idő után már mindenféle szörnyűséget el tudok képzelni, hogy mi történt vele, de a legvalószínűbb, hogy elment vacsorázni. Remélem. Mert elérni azóta sem tudtam.
Közben a gyerekek, szegények, érzékelték a feszültséget, és egyre nagyobb butaságokat műveltek. Erzsó kártyát vágott szét, meg képeslapot, pedig jól tudja, hogy nem szabad. Összevesztek, hogy ki kezeli a magnót, pedig azt sem szabad nyomogatniuk. Vacsorázni alig sikerült odíhívnom őket, aztán nem ettek rendesen, szerintem éhesen mentek vissza. Jancsit össze-vissza pakolták, hogy ne vegye el a játékaikat. Misi közölte velem, hogy nincs egy csöpp eszem sem. Kitől hallhatott ilyet? Végül Misi egy kötéllel húzta ki Jancsit a szobából, aki ordítva tiltakozott, na itt elszakadt a türelmem, rácsaptam a kezére. Nem is emlékszem, Misi kapott-e már ezelőtt ilyet tőlem. Nagyon rossz volt. De a Jancsit, és egymást sem, semmiféle kötéllel nem szabad rángatni, ez tényleg veszélyes, csak a szerencsén múlt, hogy nem a nyakán volt. Áááá.
A rendrakásban ígérték, hogy segítenek, de persze nem tettek el semmit, csak rohangáltak. Addigra már szédülni is kezdtem, de Andris sehol, én egyedül, végül csak a vérnyomásmérésig jutottam. 140/100. Ja, akkor nem csoda, hogy fura a fejem, 110/70 a normál vérnyomásom, ezek szerint csak ki vagyok akadva. A gyerekek közben kiborítottak egy hatalmas láda vonatsínt a rendberakott szobában. Ők sem voltak maguknál.
Fogmosás. Összevesztek rajta, hogy ki álljon a széken, ki a lépcsősön, mint minden este, csak most hangosabban. Vagy csak én voltam érzékenyebb. Én egy kád meleg vízre vágyam, amitől majd abbamaradna a görcs, de a bojlerünk sem elég nagy ehhez, meg nem is szabad még fürödnöm, csak zuhanyoznom a műtét miatt. Mindenesetre a gyerekeket összenyaláboltam, leemeltem a lépcsősről, letettem a földre, és rájuk parancsoltam, hogy a kádnál mossanak fogat mindketten, a földön állva. Mire visszafordultam a fogkrémes fogkefékkel, mindkettő bent volt a kádban. Nagy nehezen, háromig számolással kikényszerítettem őket, fogat mostak. Ezalatt Jancsi már hiányolt, mire vele együtt visszaértem a fürdőbe, a két nagy csurom vizes volt, száraz pizsama kellett mindkettőnek.
Az utolsóra nem emlékszem. De még egy csíny következett, aminek az lett a vége, hogy ágyba küldtem őket, lámpa le, puszi, kiskereszt, és kimentem. Imádkozni, énekelni egyszerűen nem tudtam velük.
A fiúk békén feküdtek az ágyukban, de Erzsó sírt, hogy nem adtam puszit (de). Pár perc kellett, hogy lenyugodjak, aztán visszamentem hozzá. Adtam neki még egy puszit, aztán csak elmondtuk az imánkat, amiben Erzsó persze azt kérte, hogy holnap ne legyek ilyen borzasztó türelmetlen. Én is nagyon szeretném, ha így lenne. És elénekeltem az altatókat is. Így már békén alhatnak.
Annyira remélem, hogy ez a mai hasgörcs nem jelent újabb kórházat. Mostanra elmúlt, de bőven volt olyan erős, mint az, amivel múltkor be kellett volna mennem, de nem tettem. Akkor megígértem, hogy ha még egy ilyen lesz, nem teketóriázom, hívom a mentőt. Most mégis itt voltam a három gyerekkel, elérhetetlen férjjel, és nem találtam más megoldást, mint otthon maradni.
Nagyon nehéz így az elmúlt hónap után megítélni, hogy mi mekkora baj. Még nem rendeztem le magamban (ezek szerint, azt hittem, hogy már rég), hogy velem is tényleg, igazából történhet valami. Most félek. De hisztizni sem akarok, meg kis dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítani. Bizonytalan vagyok. És ez ma a gyerekeken csattant. Jaj.
A csendespihenő vége felé megint nekiállt görcsölni a hasam, most a másik oldalon, nem tudom, mi lehet, mert most egészen biztosan nem terhesség. Hívogattam Andrist a három telefonján, egyiket sem vette fel. A hasam egyre jobban fájt, én pedig egyre mérgesebb lettem, miért nem lehet elérni? Úgy volt, hogy ma Parkour-edzésig bent ül a gép előtt, hol lehet, ha nem ott? Persze egy idő után már mindenféle szörnyűséget el tudok képzelni, hogy mi történt vele, de a legvalószínűbb, hogy elment vacsorázni. Remélem. Mert elérni azóta sem tudtam.
Közben a gyerekek, szegények, érzékelték a feszültséget, és egyre nagyobb butaságokat műveltek. Erzsó kártyát vágott szét, meg képeslapot, pedig jól tudja, hogy nem szabad. Összevesztek, hogy ki kezeli a magnót, pedig azt sem szabad nyomogatniuk. Vacsorázni alig sikerült odíhívnom őket, aztán nem ettek rendesen, szerintem éhesen mentek vissza. Jancsit össze-vissza pakolták, hogy ne vegye el a játékaikat. Misi közölte velem, hogy nincs egy csöpp eszem sem. Kitől hallhatott ilyet? Végül Misi egy kötéllel húzta ki Jancsit a szobából, aki ordítva tiltakozott, na itt elszakadt a türelmem, rácsaptam a kezére. Nem is emlékszem, Misi kapott-e már ezelőtt ilyet tőlem. Nagyon rossz volt. De a Jancsit, és egymást sem, semmiféle kötéllel nem szabad rángatni, ez tényleg veszélyes, csak a szerencsén múlt, hogy nem a nyakán volt. Áááá.
A rendrakásban ígérték, hogy segítenek, de persze nem tettek el semmit, csak rohangáltak. Addigra már szédülni is kezdtem, de Andris sehol, én egyedül, végül csak a vérnyomásmérésig jutottam. 140/100. Ja, akkor nem csoda, hogy fura a fejem, 110/70 a normál vérnyomásom, ezek szerint csak ki vagyok akadva. A gyerekek közben kiborítottak egy hatalmas láda vonatsínt a rendberakott szobában. Ők sem voltak maguknál.
Fogmosás. Összevesztek rajta, hogy ki álljon a széken, ki a lépcsősön, mint minden este, csak most hangosabban. Vagy csak én voltam érzékenyebb. Én egy kád meleg vízre vágyam, amitől majd abbamaradna a görcs, de a bojlerünk sem elég nagy ehhez, meg nem is szabad még fürödnöm, csak zuhanyoznom a műtét miatt. Mindenesetre a gyerekeket összenyaláboltam, leemeltem a lépcsősről, letettem a földre, és rájuk parancsoltam, hogy a kádnál mossanak fogat mindketten, a földön állva. Mire visszafordultam a fogkrémes fogkefékkel, mindkettő bent volt a kádban. Nagy nehezen, háromig számolással kikényszerítettem őket, fogat mostak. Ezalatt Jancsi már hiányolt, mire vele együtt visszaértem a fürdőbe, a két nagy csurom vizes volt, száraz pizsama kellett mindkettőnek.
Az utolsóra nem emlékszem. De még egy csíny következett, aminek az lett a vége, hogy ágyba küldtem őket, lámpa le, puszi, kiskereszt, és kimentem. Imádkozni, énekelni egyszerűen nem tudtam velük.
A fiúk békén feküdtek az ágyukban, de Erzsó sírt, hogy nem adtam puszit (de). Pár perc kellett, hogy lenyugodjak, aztán visszamentem hozzá. Adtam neki még egy puszit, aztán csak elmondtuk az imánkat, amiben Erzsó persze azt kérte, hogy holnap ne legyek ilyen borzasztó türelmetlen. Én is nagyon szeretném, ha így lenne. És elénekeltem az altatókat is. Így már békén alhatnak.
Annyira remélem, hogy ez a mai hasgörcs nem jelent újabb kórházat. Mostanra elmúlt, de bőven volt olyan erős, mint az, amivel múltkor be kellett volna mennem, de nem tettem. Akkor megígértem, hogy ha még egy ilyen lesz, nem teketóriázom, hívom a mentőt. Most mégis itt voltam a három gyerekkel, elérhetetlen férjjel, és nem találtam más megoldást, mint otthon maradni.
Nagyon nehéz így az elmúlt hónap után megítélni, hogy mi mekkora baj. Még nem rendeztem le magamban (ezek szerint, azt hittem, hogy már rég), hogy velem is tényleg, igazából történhet valami. Most félek. De hisztizni sem akarok, meg kis dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítani. Bizonytalan vagyok. És ez ma a gyerekeken csattant. Jaj.
2014. január 6., hétfő
Karácsony
Ott tartottam, hogy hazaértem a kórházból. A lakás csillogott-villogott, a szennyestartó csukva, ami szinte csoda, akkora halmot hagytam benne. A nagyszobában angyaljárás, az üvegajtón angyalok rajzai és csillogó fehér papír, hogy ne lehessen bekukucskálni.
Nálunk a fadíszítés már 23-án éjjel elkezdődik, mert így sötétedéskor már kezdhetjük az ünneplést, és majdnem időben aludni mehetnek a gyerekek. Nagyon örültem, hogy ez idén is megvalósult. A fát én választottam, a díszek szépen szaporodnak az évek múlásával - nagy örömömre, és Andris icipicit szemrehányó pillantásaitól kísérve. Idén jó előre elkészítettem a habkarikákat, mézeskalácsokat. A mézessel csak az alapszínekig jutottam, fehér cukormáz, piros zselatinos máz, még szerettem volna az ellenkező színekkel kidíszíteni, de az már nem fért bele. Játszottam a gondolattal, hogy majd a kórházban befejezem, de végül nem vittem magammal őket.
Szóval ebéd után a gyerekek "csendes" pihenőre tértek, mi Andrissal tovább díszítettünk, ajándékokat csomagoltunk, közben Czirmos és Jankó papi a konyhában készítették a karácsonyi vacsorát. Milyen jó volt így együtt, mindenre békésen jutott idő! Persze van, ami Náluk is hagyomány, és van, amit én hoztam a családba, és a nagyszülőknek újdonság volt.
A pihenő végén már terített asztal várt minket a konyhában, a nagyszobából halk zene hallatszott, és a gyerekek szárnysuhogást is hallottak. Felvettük mind az ünneplő ruhánkat - nekem a 4 kis varrat miatt nem volt sok választási lehetőségem, ami szép is, kényelmes is. Erzsó és Misi az ablakra tapadva lesték, látnak-e távozó angyalokat.
Végre csöngettek az angyalok! A karácsonyfán égtek a gyertyák , az éneklés közben sorban gyújtotta Papi a csillagszórókat. Az evangéliumot is felolvasta Andris. A fa alatt állt a Betlehem, amit a keresztszüleimtől kaptunk nászajándékba, azt hiszem, igazából kertbe való szobrocskák, de a gyerekek nagyon szeretik, hogy újra meg újra eljátszhatják velük a karácsonyi történetet.
Aztán persze ajándékokat bontogattunk. Én egy túrahátizsákot kaptam, ami ugyan nem fér bele az előre megbeszélt "kézzel készített" kategóriába, de ez Andrist nem zavarta. Én meg el sem készültem a neki szánt ajándékkal, dehát idén az volt a nagy ajándék, hogy otthon lehettem.
Az ajándékok után megvacsoráztunk. Az előételhez csak hárman ültünk le, Czirmos nem szereti az avokádót rákkal, a gyerekek sem, játszottak addig. Ezt az egyet jobban megbeszéljük jövőre, a karácsonyi vacsorához együtt ülünk le. Sebaj, finom volt, megettük a plussza adagokat is zokszó nélkül. A főétel citromos hal rizzsel, a gyerekek ezt sem szeretik, ezért sütöttem egy kacsát is. Az édességre idén nem jutott energiám, de úgysem fért volna belénk.
A gyerekeket szépen lefektettük, aztán Andrissal leautóztunk a kényelmes, tíz órakor kezdődő éjféli misére. Nekem jutott ülőhely, igényeltem is, akkorra már éreztem, hogy műtét utáni napon vagyok. A mise szép volt, a ministránsok kifelé menet még rám mosolyogtak, egy csapat vagyunk, a családi misén együtt zenélünk. Fura lesz egy hónap múlva már nem ide tartozni.
Nagyon szép Karácsony volt. A lelki készületünket nagyon megnehezítette az utolsó hét sok kapkodása, rohanása, de zat hiszem, végül megérkeztünk.
Nálunk a fadíszítés már 23-án éjjel elkezdődik, mert így sötétedéskor már kezdhetjük az ünneplést, és majdnem időben aludni mehetnek a gyerekek. Nagyon örültem, hogy ez idén is megvalósult. A fát én választottam, a díszek szépen szaporodnak az évek múlásával - nagy örömömre, és Andris icipicit szemrehányó pillantásaitól kísérve. Idén jó előre elkészítettem a habkarikákat, mézeskalácsokat. A mézessel csak az alapszínekig jutottam, fehér cukormáz, piros zselatinos máz, még szerettem volna az ellenkező színekkel kidíszíteni, de az már nem fért bele. Játszottam a gondolattal, hogy majd a kórházban befejezem, de végül nem vittem magammal őket.
Szóval ebéd után a gyerekek "csendes" pihenőre tértek, mi Andrissal tovább díszítettünk, ajándékokat csomagoltunk, közben Czirmos és Jankó papi a konyhában készítették a karácsonyi vacsorát. Milyen jó volt így együtt, mindenre békésen jutott idő! Persze van, ami Náluk is hagyomány, és van, amit én hoztam a családba, és a nagyszülőknek újdonság volt.
A pihenő végén már terített asztal várt minket a konyhában, a nagyszobából halk zene hallatszott, és a gyerekek szárnysuhogást is hallottak. Felvettük mind az ünneplő ruhánkat - nekem a 4 kis varrat miatt nem volt sok választási lehetőségem, ami szép is, kényelmes is. Erzsó és Misi az ablakra tapadva lesték, látnak-e távozó angyalokat.
Végre csöngettek az angyalok! A karácsonyfán égtek a gyertyák , az éneklés közben sorban gyújtotta Papi a csillagszórókat. Az evangéliumot is felolvasta Andris. A fa alatt állt a Betlehem, amit a keresztszüleimtől kaptunk nászajándékba, azt hiszem, igazából kertbe való szobrocskák, de a gyerekek nagyon szeretik, hogy újra meg újra eljátszhatják velük a karácsonyi történetet.
Aztán persze ajándékokat bontogattunk. Én egy túrahátizsákot kaptam, ami ugyan nem fér bele az előre megbeszélt "kézzel készített" kategóriába, de ez Andrist nem zavarta. Én meg el sem készültem a neki szánt ajándékkal, dehát idén az volt a nagy ajándék, hogy otthon lehettem.
Az ajándékok után megvacsoráztunk. Az előételhez csak hárman ültünk le, Czirmos nem szereti az avokádót rákkal, a gyerekek sem, játszottak addig. Ezt az egyet jobban megbeszéljük jövőre, a karácsonyi vacsorához együtt ülünk le. Sebaj, finom volt, megettük a plussza adagokat is zokszó nélkül. A főétel citromos hal rizzsel, a gyerekek ezt sem szeretik, ezért sütöttem egy kacsát is. Az édességre idén nem jutott energiám, de úgysem fért volna belénk.
A gyerekeket szépen lefektettük, aztán Andrissal leautóztunk a kényelmes, tíz órakor kezdődő éjféli misére. Nekem jutott ülőhely, igényeltem is, akkorra már éreztem, hogy műtét utáni napon vagyok. A mise szép volt, a ministránsok kifelé menet még rám mosolyogtak, egy csapat vagyunk, a családi misén együtt zenélünk. Fura lesz egy hónap múlva már nem ide tartozni.
Nagyon szép Karácsony volt. A lelki készületünket nagyon megnehezítette az utolsó hét sok kapkodása, rohanása, de zat hiszem, végül megérkeztünk.
Ha túl nagy a csönd...
A nagyszobában néma csend. Erzsó és Misi a konyhában uzsonnáznak, Jancsit a gyerekszobában hagytam, én a fürdőt takarítom.
Elfogyott a kölesgolyó, a mazsola, már csak isznak a nagyok. A gyerekszoba üres.
Rosszat sejtve szaladok a nagyszobába, lelki szemeim előtt a karácsonyfa romjai - annak azért lett volna hangja, ha magára borítja, nem? Mi is volt még a földön? Nem sok minden, most takarítottam ott is, akkor mi ez a gyanúsan hosszú béke?
És nem vittem kapásból fényképezőgépet. Kellett volna.
Jancsi tényleg a karácsonyfát támadta, két kezével egy-egy ágba kapaszkodva állt, a középen lógó ingó-bingó habkarikát tömte magába. Mint a fánk-evő versenyen, amikor nem szabad kézzel hozzányúlni.
Amikor beléptem, bűntudatos pofival szaladt hozzám a négykézlábán. Szemmel láthatóan tudta, hogy ezt a nagyon finomat neki nem lett volna szabad megennie. Cukor, tojás, két tiltott mulatság...
Aztán persze kiivott egy nagy pohár vizet. És nem mászott vissza morzsákért.
Annyira édes volt!
Elfogyott a kölesgolyó, a mazsola, már csak isznak a nagyok. A gyerekszoba üres.
Rosszat sejtve szaladok a nagyszobába, lelki szemeim előtt a karácsonyfa romjai - annak azért lett volna hangja, ha magára borítja, nem? Mi is volt még a földön? Nem sok minden, most takarítottam ott is, akkor mi ez a gyanúsan hosszú béke?
És nem vittem kapásból fényképezőgépet. Kellett volna.
Jancsi tényleg a karácsonyfát támadta, két kezével egy-egy ágba kapaszkodva állt, a középen lógó ingó-bingó habkarikát tömte magába. Mint a fánk-evő versenyen, amikor nem szabad kézzel hozzányúlni.
Amikor beléptem, bűntudatos pofival szaladt hozzám a négykézlábán. Szemmel láthatóan tudta, hogy ezt a nagyon finomat neki nem lett volna szabad megennie. Cukor, tojás, két tiltott mulatság...
Aztán persze kiivott egy nagy pohár vizet. És nem mászott vissza morzsákért.
Annyira édes volt!
2014. január 2., csütörtök
Folytassuk?
Január végén hazaköltözünk Tihanyba. Ez a blog a bécsi két évünkről szól, lassan a végéhez érünk. Folytassuk Tihanyban az írást?
Kedves rokonok, barátok, akik olvassátok, aki úgy érzi, hogy még Tihanyban sem leszünk elég közel ahhoz, hogy elég hírt kapjon rólunk blog nélkül is, vagy csak szívesen olvassa, és örülne, ha lenne folytatás, kérem, írjon ide, vagy nekem a zlinszky.veronika@gmail.com címre!
Boldog új évet!
Kedves rokonok, barátok, akik olvassátok, aki úgy érzi, hogy még Tihanyban sem leszünk elég közel ahhoz, hogy elég hírt kapjon rólunk blog nélkül is, vagy csak szívesen olvassa, és örülne, ha lenne folytatás, kérem, írjon ide, vagy nekem a zlinszky.veronika@gmail.com címre!
Boldog új évet!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)