Őszi biciklitúra - Wachau

    A múlt hétvégére megint biciklizést terveztünk. Erzsó könyörgött, hogy Ő is tekerhessen, de úgy még messzire nem jutottunk volna, maradt a tandem és az utánfutó. A tandemet először meg kellett javíttatni, mert az egyik elülső pedál menete elnyíródott, ki kellett cserélni. Ha az olyan egyszerű lett volna... De nem, átvariálták az egész meghajtást, egy oldalra került a két lánc, új hajtóművet kaptunk előre, hátra. Már a szerelőhöz eljutás is nehézkes volt, a meggyengült pedál ugyanis leesett, így Andris a hátsó ülésnél tudott csak tekerni, miközben kormányozni ugyebár csak elöl lehet, előrehajolva-fekve vergődött át a városon. Élvezte. Azok is, akik látták.

   Szombaton hagytuk aludni a gyerekeket, mert már nagyon elfáradtak a rendszeres 6-kor keléstől, Erzsó magától akár tízig is szívesen alszik. Ezt szerencsére mégsem igényelte szombaton, fél nyolc körül keltünk, reggeli és pakolás után szépen útra keltünk, és a 11:18-as vonatot békésen elértük. Mivel most nem sátorozni akartunk, nem kellett hálózsák, sátor, polifoam, elég volt a hátsó bicikli-táska, az utánfutó hátuljába is csak ennivaló került.
Így is alig fértünk föl a vonatra, az utánfutót csak a vonat ajtaján lehetett betolni, a kerékpár-tárolós részbe már széltében nem fért be. Azért csak elhelyezkedtünk, a vonaton tízóraiztunk, aztán néztük az ablakon át a ködös világot. Na igen, 20 °C-ot, napsütést ígértek, kicsit aggódtam, hogy nem fognak-e fázni a gyerekek hátul, hiszen Ők csak ülnek. Nem fáztak, jó melegre belehelték a zárt utánfutót.

 Ybbs-nél szálltunk le a vonatról, hideg, szeles idő volt, a Duna gyönyörű, a bicikliút szép. Nagyon jó a tandem, mert végig lehet beszélgetni, a gyerekekből csak a kacagásukat hallottuk, elszórakoztatták egymást. Az első szélcsendes helyen megebédeltünk batyuból, aztán szaladgálhattak egy kicsit, Andrissal nagyot kergetőztek.

Ebéd közben a nap is kisütött, a túlparton épp esküvő után gratuláltak a népek, jó volt a hangulat. Mentünk tovább, olyan jó, ha ezzel a hosszú szerelvénnyel megyünk, mindenki mosolyog ránk. És gyorsak vagyunk, hiszen ketten hajtunk.
   Melkben sétáltunk egyet, az apátságig nem mentünk föl, de a sétálóutca szép volt. A gyerekek nagyon szeretik a sikátorokat, kerestünk egy párat.
   Willendorfban Andris szeretett volna lefényképezni a willendorfi Vénusszal, de túl magasan volt a lelőhely, ahol szobrot állítottak neki. Bevallom, nem sajnáltam nagyon.
   A terveink szerint Spitzben aludtunk volna, de már délután 4 körül odaértünk. Hátha eljutunk még Dürnsteinig, vagy ha nem, minden falu tele van vendéglátó házakkal. Mentünk tovább. Spitzben utánajártam a szálláslehetőségeknek, a többi faluban nem, de hideg is volt, utószezon vége, csak nem lehet olyan sok a vendég...

  De, sok volt. Wösendorfban ért minket az este. Sorban bekopogtunk mindenhova, kis vendégházba, nagyobbacskába, magánszállásokra, a "Zimmer frei" kiírásokat követve. Hol német csoport, hol más bciklisek, minden foglalt volt. Elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy ez olyan, mint Szűz Mária és József történetében, ők is sokáig keresgéltek, mindenhova bekopogtak. Nekik egy istálló jutott, reméljük, mi valami melegebb szállást is találunk, ha nem itt, a következő faluban... Csak már sötétedett, a gyerekek fáradtak, és bevallom, kicsit mérgelődtem a vakmerőségünk miatt, én többször javasoltam, hogy telefonáljunk szállás után, mielőtt továbbhajtunk. Persze könnyen beláttam, hogy ez szükségtelen.
   Végül a falu legutolsó házán is kint virított a zászló a kedves felirattal. A házinéni ugyan nagyon sokallta a négy főt, de a gyerekek kicsik, és egy ágyban is elalszunk mind, mondtuk. Befogadott minket, hála Istennek. Megvacsoráztunk egy heurigerben, aztán 8 körül már ágyba is tettük a gyerekeket. A kanapén jól elfértek ketten. Mi is lefeküdtünk velük, és az egész család békésen aludt másnap reggel 3/4 8-ig, 8-ra kértünk reggelit.

Ami egészen kitűnő volt. Friss, meleg, ropogós zsömlék, méz, lekvár, felvágott, még kakaó is volt Misinek.

Fél 10-re Weißenkirchenbe értünk, harangoztak, betértünk a templomba szentmisére. A képen a fedett lépcső a templomhoz vezet, kissé erődítmény-jellegű, nyilván nem véletlenül. A templom belülről is nagyon szép. Gyermekeink bemutatták, milyen jól tudnak viselkedni a misén, kis angyalok voltak mindketten. Erzsó az első tíz perc után súgva megkérdezte, mi lesz a jutalom, ha jók. Dürnsteinben cukrászdába megyünk, ígértük. Biztos enélkül is jók lettek volna, de innentől pisszenést se lehetett hallani. Csak néha a kutyus nyakán a csengettyűt, de azt is halkan. Érdekes is volt, egy bajor férfikórus énekelt, gitárkísérettel. Még jódliztak is. :)
A mise hirdetéseiben már elhangzott, hogy milyen jók voltak a gyerekek, de utána külön oda is jött hozzánk a Herr Pfarrer, nagyon megdicsérte a gyerekeket, álmélkodott.
Aztán egy néni is hasonlóképpen, ő még egy zacskó bonbont is adott jutalmul.

   Indultunk tovább Dürnstein felé. Ez a falu nagyon fontos volt, nem csak a cukrászda miatt, hanem Erzsó végig arról beszélt, hogy megyünk Dürnsteinbe. Tavaly Czirmos és Papi társaságában jártunk erre, akkor kavicsot dobáltunk a Dunába, szép emlék maradt a kicsiknek. Idén ehhez már hideg volt. De kaptunk tortát, megint sétáltunk, végignéztük a templomot kívül-belül.


   Tovább, Krems felé. Kremsnél akartunk vonatra ülni, de megint nagyon gyorsak voltunk. Andris mondta, hogy végig a vasút mentén megyünk, bárhol felszállhatunk. Nem voltam meggyőzve, de engedelmesen tekertem tovább. Nem a vasút mentén mentünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint előző este a szállással, mikor kiderült, hogy Tullnig nincs állomás. Az ugyanis még 40 km utat jelentett. Hideg, ködös időben, sietve, mert 6-ra haza kellett érnünk a Himmelstraßéba. Hősiesen befogtam a számat,

szegény Andrison így is látszott, hogy nagyon sajnálja. De az út szép volt, még egy nagy hajót is megelőztünk siettünkben. Egy hídon átkelve találtunk egy nagy követ, amire a híd építőinek nevei voltak felvésve, az végre száraz volt, mivel a híd alatt állt. Felpakoltunk rá gyereket, ebédet, és jól belakmároztunk.

Igazából pont jókor érkeztünk Tullnba, a vonatig negyed óránk volt, pontosan a megbeszélt időre haza is értünk. A pockok jól elfáradtak, nagyot aludtak hazafelé.
Nagyon szeretünk túrázni, jó volt kimozdulni, együtt lenni, a gyerekek nevetését hallgatni egész nap. Tavasszal - hát, akkor nem hiszem, hogy mennénk, de jövő ősszel mindenképp!

Idő - ezúttal szinte elég

   Bizony, ilyet ovis korom óta nem éreztem. Főleg olyankor élvezem, amikor még a reggeli oviba-szállítást is Andris intézi. Hihetetlen, hogy nem kell minden délelőtt oviba, iskolába, gimibe, egyetemre mennem, és a gyerekeket sem én szórakoztatom délelőtt.
   A háztartás persze itt van, és sajnos nem áll jobban, mint amikor még Misi-program volt délelőtt. Ellenben egész jól beállt egy normál-állapot, látszik az élet a lakáson, de nincs rendetlenség, a takarítás szabályos időközönként megtörténik, csak a mosással úszom el néha, ha esős idő van, és nem szárad, vagy több nap után jövünk haza.

   Andris segít a gyerekek körül is, a napi rutinba kedvesen és magától beépített némi - nem is kevés - segítséget. Ő terít meg reggelire, amíg én a két alvó gyereket ébresztgetem, öltöztetem, aztán lecsendesítem, amikor Erzsó rájön, hogy megint nem egyedül öltözött fel, és ennek nem örül. Közben még az éjszaka lejárt mosogatógépet is kipakolja, hogy a nap többi részében egyből belepakolhassak.
   Aztán éjjel, amikor hazajön a munkából, általában az utolsó mosást még együtt teregetjük ki. Nagyon hálás vagyok!

Én pedig élem világomat.
   Megint többet olvasok, most, hogy túl vagyok a napi egy letehetetlen Fábián Janka-könyvön, és nincs több itthon, visszatértem Johannes Mario Simmel műveihez, persze németül. A történetet, legalábbis a lényegét mindig értem, a stílusát szeretem, az ismeretlen szavak egyre ismerősebbé válnak, bár ezt siettetném. 
   Járok balettozni hetente egyszer. Erzsó is. Ő kettőre megy, úgyhogy Andris szerda délutánonként itthonról dolgozik, hogy Misi ne egyedül aludjon. Én meg leviszem Erzsót, boldogan felveszi a kis rózsaszín harisnyát, dresszt, szoknyácskát (azt nem lehet elrontani, úgyhogy én varrtam), balettcipőt. Nem, nem spicc-cipőt, csak bőrtalpú gyakorló-papucskát, de egy az egybe olyan, mint az enyém. Táncol, hazaviszem, játszunk, aztán én jövök. Nagyon élvezem, a tartásomon sokat javít, már van egy lány, akivel együtt szoktunk hazafelé villamosozni. Egyébként pedig nagyon elfáradok, amire nagy szükségem van, jó nem csak lejárni a nap végére, hanem keményen dolgozni is érte. :)
   Délelőtt bejutok a városba vagy a konditerembe, vagy itthon takarítok egyedül, ügyeket intézek gyerekek nélkül, hatalmas érzés.

Októberben ennek vége lesz, ha minden jól megy. Elkezdek komolyabban németül tanulni. Ami ugyan a szabadidőmet megnyirbálja majd, de végre, végre használnom kell az agyamat, ami nagyon hiányzott. Vajon megvan még egyáltalán?