Non est volentis, neque currentis

Balaton szupermarathon, ötödször.
Ahogy már korábban írtam, az volt a terv, hogy odamegyek, és dráma és izgalom nélkül végigfutom. Nem így lett.
Már a múlt héten terveztem egy bejegyzést, "kutatók éjszakái" címmel, de (rám jellemző módon) nem volt időm megírni. Arról szólt volna, hogyan nyúlnak egyre inkább az éjszakába, sőt hajnalba a munkanapjaim, ahogy próbálok elkészülni a cikkeimmel, összedolgozni a kollégákkal, kijutni terepre.
Hétfőn még kiautóztam Vácrátótra egy megbeszélésre, kedden Sopronban az erdőt jártuk, szerdán eldőlt, hogy életem nagy cikkét le kell adnom április közepe előtt, csütörtökön indult a verseny.
Két hétre jöttünk Tihanyba, szerda délután ehhez mérten be kellett pakolni az autót (gyerekbiciklikkel), majd ideérve kipakolni, megérkezni, aludni. Csütörtök reggel nem volt jó idő, fújt a szél, esett az eső, nehezen indultunk el a versenyre, a gyerekek otthon szerettek volna maradni, eléggé el nem ítélhető módon.
Mindenki tudja, hogy egy futóverseny rajtja előtt legkésőbb egy órával oda kell érni, ez persze nem sikerült, fél óránk volt talán, hogy felvegyem a rajtszámomat, átöltözzek, bemelegítsek, és lélekben valahogy átálljak a rám váró négy napra. Mindezt tetézte, hogy az időmérésnél használt elektronikus chipnek hatezer magyar forint volt a letéti díja, készpénzben. Ez minden évben így van, mégsem emlékeztünk rá, csak euro volt nálunk, az is kevés. Egy kedves futótárstól koldultam össze a pénzt, tényleg a legutolsó pillanatban.

Öt fok, eső, viharos északi szél, tehát hosszú sztreccsnadrág, esőkabát, pulóver, síkesztyű. Sapka nincs, azt Bécsben felejtettük, marad a kendő a fejre. Gyors puszi a megszeppent gyerekeknek, a megfagyó feleségnek, gyors kézfogások a régi futócimborákkal, és már lövik is a rajtot. Bumm.
Azt gondoltam, innentől negyvennyolc kilométerem van arra, hogy bemelegedjek, átálljak lélekben a versenyre, végiggondoljam, mit várok magamtól és lenyugodjak. Öt-hat óra, rövidebb, mint akármelyik átlagos munkanapom. Egy dolgot nem szabad: elsietni az elejét.
Igyekeztem visszafogni magam, nem engedni, hogy vigyen a feszültség, okosan, lassan futni. Lekerült rólam a pulóver, aztán a kesztyű, rutinos öreg róka módjára frissítettem, hagytam, hogy elmenjenek mellettem az emberek, próbáltam beleélni magam a versenybe.
Nem sikerült.
-Tényleg ez kell nekem? -futott át újra és újra a fejemen a kérdés, amit annyiszor feltettek már barátok, ismerősök, kollégák, ha meséltem, hogy ultramarathonokra járok. Fájni fog, nehéz lesz, oda kell figyelnem, hogy végig tudjam csinálni. Ahogy minden egyes munkanapom az utóbbi hetekben. Már valahol Földvárnál, húsz kilométer körül úgy éreztem, nincs lelki tartalékom az egészhez. Régen pihenésszámba ment egy ilyen verseny, azt szerettem benne, hogy elfelejtek minden más feladatot, a versenyen egy kicsit csak ez az egy dolgom van, minden más mellékes. Most nem felejtettem el semmilyen feladatot. Mi lesz, ha ma már nem olvasom el az e-mail-jeimet? Lehet, hogy visszaírnak valamelyik pályázatomra? Nem fáznak meg a gyerekek?
Közben futás, futás, telnek az órák, a kilométerek, a frissítőpontok. Az eső talán elállt, de a szél vágott, a pocsolyák is ugyanúgy megvoltak. Én tudtam előre, milyen szakaszok jönnek még, a Boglár és Fonyód közötti örökkévalóság, a végeláthatatlan Szemesi kemping, a kilométereken át tartó vasúti peronok.
Még soha nem adtam fel versenyt, de aznap már nagyon barátkoztam a gondolattal. Pihenésre lenne szükségem, nem újabb küzdelemre. De mégiscsak végig kellene nyomni legalább ezt a napot, tisztességből. Aztán kihagyhatnám a következőt, és ha jobban vagyok utána, akár vissza is állhatnék a verseny másik felére, az utolsó két napra. Itt már többet sétáltam, mint futottam.
Jó, akkor addig a tábláig futok. Jó, akkor addig futok, amíg vág a szél a parton, a házak között megint sétálok. Jó, akármilyen messze van az a fa, odáig megint futok valahogy. Roni és a gyerekek ott voltak, bíztattak, visszaadták a kesztyűt, került egy száraz fölső, de nem lett szebb a világ. Közeledett a cél, bíztattak a mellettem elhaladó futótársak, szedtem a lábam valahogy.
Áthaladtam a Fonyódi célkapun, benne voltam még a szintidőn, kiittam egy üveg sportitalt. Ilyenkor azonnal nyújtani kell, amíg még melegek az izmok, de én már nem akartam másnap rajthoz állni, nem nyújtottam. Amíg a gyúrópadon feküdtem, megszűnt körülöttem a világ, megállt az idő, elmúltak a kétségek, minden mindegy volt.
Hazaautóztunk Tihanyba, gyors vacsora, alvás.

Abban állapodtunk meg Ronival, hogy úgy készülök másnap reggel, mintha rajthoz állnék, viszünk mindent magunkkal. Papiékkal volt megbeszélve, hogy vigyáznak a gyerekekre a verseny maradék három napja alatt, a kompnál adjuk át őket, amikor indulunk a rajthoz. Muszáj elmenni a rajtig még péntek reggel, hogy megtaláljuk a csapatot, akinek a pénzzel tartozunk, mert ha azt megadtuk, megtehetjük akár azt is, hogy felé sem nézünk többet a versenynek.
A komp nem járt. Ez reggel derült ki, előző este Tibor még megnézte nekünk a menetrendet az interneten, nem volt semmilyen közlemény erről. Siettünk a Skodával körbe Kenese felé, és egyre-másra tűntek fel előttünk, mögöttünk a rajtszámmal jelölt kísérő autók, amiben hasonlóan járt futótársak izgultak. Páty és Fanni átvették a gyerekeket, akik már alig várták, hogy a Svábhegyre menjenek. Elmagyaráztuk nekik, hogy kettőt kell ott aludni. Erzsó sírva fakadt: ő "sokáig" szeretne a Svábhegyen maradni, nem csak három napot.
Én csak azon izgultam, hogy időben odaérjünk a rajthoz, de az legalább gond nélkül meglett. Szólt a zene, sürögtek-forogtak a csapatok, bicegtek az egyéni futók, vágott a szél, metszett a hideg, sütött a nap. Átöltöztem, felűztük a rajtszámot, bemelegítettem alaposan, bekentem magam mindennel, ami csak szükséges lehet. Meglátjuk, meddig jutok, ötvenkét kilométer. Fonyódtól Máriafürdőig egy örökkévalóság lesz a nyaralók meg strandok között, Berénytől Keszthelyig egy örökkévalóság a szélfútta nádasokon át (ott majd a szél is szembefordul), Keszthelytől Györökig egy örökkévalóság az egy szál bicikliúton a vasút mellett, Györöktől Szigligetig már csak tíz kilométer, ott adtam fel majdnem tavaly, akkor futótársak szedtek össze annak idején, különben tényleg ott maradtam volna.

Mégis végig akartam menni. Roni velem volt, tudtam, hogy ott fog állni az út mellett néhány kilométerenként. Azt beszéltük meg, hogy Szigligeten, egy vendéglőben vacsorázunk. Majd szólok neki menet közben, ha úgy érzem, hogy végig tudom csinálni és foglalhat asztalt. Nagyon szeretem a Szigligeti befutót, az egyetlen igazán meredek szakaszt a versenyen.
Rajt.
Nem szabad elsietni ma sem, de kihűlni sem érdemes. Nem szabad sétálni, végig kell futni; ha sétálok, akár fel is adhatom. Ahogy tavaly az utolsó szakaszt, ezt is beosztottam öt kilométeres részekre: tíz ilyen rész van, mintha tíz dobozba kellene sorban befutnom, majd kifutnom belőlük. Próbáltam koncentrálni: nem szabad az előttem lévő órákra, a különböző örökkévalóságnak látszó szakaszokra gondolni, csak a dobozokra. Öt kilométerenként táblákat raktak ki a rendezők, azok nem csapnak be.
Tizenhét kilométernél volt az első váltóhely, ott már tudtam, hogy nem adom fel, hiszen már csak hét doboz van hátra, hármat megcsináltam a tízből. Újra és újra elismételtem magamban, ki mindenkiért futom ezt az egészet, újra és újra eszembe jutottak azok, akik olvasták a tavalyi versenyről szóló bejegyzésemet, akik azt mondták, hogy erőt merítettek belőle. Valahol húsz és huszonöt kilométer között, a Zala-torkolatnál egy német ultrafutó mellé álltam be, váltottunk pár szót. Valahogy mellékesen elcsíptem, hogy hét perces kilométereket mutat a futó-órája. Innen menni kell azonnal, ilyen lassan nem bírom végigcsinálni! Picit, nagyon picit beleerősítettem, otthagytam. Az ötödik dobozt már megváltásként éltem meg, pedig még több, mint huszonöt kilométer volt előttem. A keszthelyi váltóhely felé futva szóba elegyedtünk egy futótárssal megint. Mesélte, hogy itt, a váltóhelyen fogja feladni, tegnap elesett az esőben, megsérült a térde, haza kell mennie, hogy meggyógyuljon egy még hosszabb verseny előtt.
Nem, én nem itt fogom feladni. Azt beszéltük meg Ronival, hogy próbál előttem járni az autóval, és minél sűrűbben megállni. Ha majd úgy érzem, hogy gyalogolnom kell, fussak el addig, amíg legközelebb találkozunk, és ott kapok Powergélt frissítésnek.
Harminc kilométert tettem meg, már csak négy doboz volt hátra, és én még mindig futottam, még mindig nem gyalogoltam egy lépést sem talán. Itt jön a legrosszabb rész, még húsz kilométer van hátra: Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, Györök, Becehegy. Jobbra nádas, balra vasút, de legalább szélárnyék. Megint táblától-tábláig, fától-fáig futottam, de futottam. Harminchat kilométernél megkaptam a Powergélt. A negyvenes tábla Györöknél van, nem sokkal előtte a Szent Mihály-kápolna a dombtetőn. Amíg azt nem látom, nem vagyok a negyvenes táblánál. Amikor már látom, még mindig nem vagyok a negyvenes táblánál, de már nincs messze.
Aztán elértem az utolsó előtti frissítőt. Tavaly nagyon méregettem itt a mentőautót, tudtam, egy szó, és már fektetnek is le. Idén egy gyors kortyot ittam, a lelkükre kötöttem, hogy ha egy lila szoknyás kismama erre jár, akkor küldjék tovább, és futottam, futottam. A györöki sarkon túl újra szembe kellett fordulni a széllel, és ott voltak a padok a parti sétányon, ahol tavaly elszántam magam, hogy bevárom a záróbuszt és vége. Nagyon gyorsan el kellett futni mellettük, nem nézni sem jobbra, sem balra.
És elértem a negyvenötös táblát, és elértem az utolsó frissítőt. Két magas úr utolért, bíztattak, hogy álljak be mögéjük, csinálnak nekem szélárnyékot. Nem bírtam velük a tempót egy fél kilométernél tovább. Itt már sétálni kellett, és újra futni, a tábláig, a dombtetőig, a kanyarig. Az Edericsi kanyarig, ahol az út kiegyenesedik és nekivisz Szigligetnek, át a laposon, a nádasokon, a patakokon. Itt már bizony ritmust váltottam, de ez eleinte semmiben nem nyilvánult meg. Aztán fokozatosan nyúltak a lépések, nőtt a lelkesedés, mentem el az emberek mellett. Szó nem volt szárnyalásról, inkább csak nyugodt, egyenletes futás volt. Elértem a két magas urat, bíztattam őket, de nem vették fel a tempómat. Elértem a célhoz vezető utolsó háromszáz métert, az emelkedőt, és felküzdöttem magam.
Siettünk Ronival gyúratni, mert a szintidő végével a gyúrók is bezárnak. Alaposan lenyújtottam, már nagyon rám fért.
Átöltöztem, Papi segítségével megtaláltuk a kiszemelt vendéglőt, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Medvehagymalevest kaptam szarvassonkával, és sült csukaderekat zöldborsos mártással. Roni szokás szerint kacsamellet evett. És ott, az asztal mellett megbékéltem a versennyel, a munkával, Magyarországgal.

A harmadik, szombati nap a kedvencem: csak negyvenhárom kilométer. Badacsonytól Füredig végig az északi parton, először a mintavételi helyeim, aztán a kedvenc strandjaink, aztán a biciklizős útvonalaink mentén vezet az út, ráadásul jó dimbes-dombos is, van benne izgalom. Egy biztos, mondta Roni: nem szabad olyan lassan futnom, mint pénteken, mert teljesen begörcsölök. Jó. Hat perces kilométereket határoztam el, azt szépen ki lehet mérni, fél óra egy öt kilométeres doboz.
A rajthoz minden stressz nélkül odaértünk, volt idő mindenre. Nem fújt a szél, de kemény hideg volt. Név szerint, az előző napi befutó idők alapján rajtoltatták a futókat, végighallgattam nagyjából az összes ismerőst, mire sorra kerültem. Nem fogtam vissza magam, és nagyon jól esett. Úgy döntöttem, az első öt kilométeren futok, ahogy jól esik, aztán majd megnézem a stoppert, és ha gyors volt, visszaveszek. Azt is elhatároztam, hogy nem úgy frissítek, ahogy egy ultramarathonon szokás, ahol az ember kis adagokban bevisz annyit, hogy pótolja az ebédet; rendes marathonista módjára csak annyit eszem, iszom, amennyit négy óra alatt végképp muszáj. Mentem el az emberek mellett. Öt kilométer után megállapítottam, hogy hat helyett öt perceseket futok, vissza kell vennem, de így is mentem el az emberek mellett, lassan, de biztosan. És elmúlt Révfülöp, és elmúlt Szepezd, és elmúlt Zánka. Már csak öt doboz, már csak négy, már csak három, és még mindig mentem el az emberek mellett. Tele volt a fejem emlékekkel, utoljára a Vidra-táborban bicikliztünk erre, utoljára a tavalyi versenyen futottam arra, és milyen jót ebédeltünk Ronival abban a csárdában tavalyelőtt, ami tavaly leégett, de most éppen újjáépítik. Az utolsó frissítőállomás mellett úgy mentem el, mintha ott sem lett volna. Az utolsó öt kilométeren szokásos hajrám abban állt, hogy nem kezdtem el gyalogolni Aszófő és Sajkod között, majd a Tihanyi delta elágazásig, majd az első hídig, majd a negyvenes tábláig, és így tovább megint, keserű cseppenként adagolva a kilométereket. Akkor kezdtem el gyorsulni, amikor egy szurkoló azt mondta, hogy már kevesebb, mint egy kilométer, és amikor szembe sétált egy futó a kezében egy óriási kupával. Négy óra húsz perc közötti idővel értem aznap célba, ami alig egy órával rosszabb, mint a legjobb marathon időm tíz évvel ezelőttről.
Nyújtás, gyúrás, fürdés, fájdalom. Nagyon nagy vízhólyagok nőttek a lábujjkörmeim alatt, ami nem sérülés, nem is baj, minden versenyen van, de azért fáj.
Roni megint egyszer kimosta a meleg futóruháimat, és már aludtunk is. De jó, hogy a gyerekekre van, aki vigyázzon!

Az utolsó napot megint nagyon megterveztem. Persze váratlan dolog így is történt, mert nem csak szél volt és hideg, hanem havazott is. Be is mondták a rajtnál, hogy nem szégyen feladni, mindenki a saját egészségéért felelős, okosak legyünk. Én csak a dobozokra gondoltam, nem néztem semerre, nem beszéltem senkivel. Azt is kitaláltam, melyik dobozt kiért futom. Ötven és fél kilométer, tíz doboz.
Ronit megkértem, vegyen nekem egy sapkát az első boltban, hozza utánam, ha majd elrajtoltam. El is hozta. Alsőörsnél elfutottam a vasúti raktárépület mellett, amit Nagypapi tervezett. Almádinál felfutottunk a fennsíkra, jól esett az emelkedő, elértük a féltávot, és innen elvileg már nem szembe fújt a szél. A Fűzfői frissítőn már nem havazott, de jégkásává fagytak az italok a poharakban. Azt terveztem, hogy innentől már szabad néha gyalogolnom, de alapvetően továbbra is a hat perces kilométerekre hajtottam. Elhagytuk a kedvenc vízben álló füzeseimet, elmentünk a Kenesei volt Műegyetemi mérőtábor (azelőtt vasutas üdülő) előtt, amelyet szintén Nagypapi tervezett. Az Akarattyai emelkedőn fel akartam délcegen futni, de sajnos nem lehetett: Ronitól egy gumicukor-formátumú energia-frissítőt kaptam éppen, és addig gyalogoltam, amíg el nem olvadt. Eltartott vagy két kilométerig, utána már lejtő következett. A harmicötös tábla után megint frissítő, megint emelkedő, megint gyaloglás. Ezúttal egy kalcium pezsgőtablettára fogtam: csak nem fogom állva megvárni, hogy feloldódjék, inkább sétálok addig is :~)
Az emelkedő tetején egy régi futótárs, Villámgyík ért utol. Ő már az első Balaton szuperen is körbefutotta a tavat, emlékezett rám, szóba elegyedtünk. Beszéltünk családról, munkáról, sportról, meg hallgattunk sokat együtt, teltek a kilométerek. Az utolsó előtti frissítőnél, tíz kilométerrel a vége előtt ettem egy utolsó Powergélt, akkor ő elszaladt. Innen még tíz kilométer várt rám, a Siófok-Szabadi volt tisztviselőtelep mellett, egy nagyon egyhangú szakasz, jobbra házak és a Balaton, balra a magaspart, végig, végig, végig. Bevált a frissítés, volt bennem energia, szép lassan jöttem fel a többiekre. Rákanyarodtunk a partra, látszott a célkapu, vettem egy nagy levegőt. Erre a pillanatra vártam négy napon át, egészen idáig nem hittem el, hogy idén is végig tudom futni.
Megint tempóváltás, szépen fogyasztottam az embereket, elmaradtak szurkolók és futótársak egyaránt. Megelőztem Villámgyíkot, hazafias érzelmektől fűtve lefutottam három svéd ultrafutót, elmentem két váltó mellett, és már csak arra kellett figyelnem, hogy szégyenszemre ne lassítsak a cél előtti utolsó métereken. Vége, nyakamba akasztották az érmet.

Most aztán gondolkozhatok, hogy miért is csináltam. Miért rajtoltam el egyáltalán? Miért nem adtam fel mindjárt az első nap? Vagy az utolsó nap reggelén, a havazásban?

Mert nem sérültem meg. Ha megsérültem volna, nyilván feladom.

Mert nem akartam végignézni a második napi rajtot, és aztán egyedül ottmaradni futóként a szurkolók között.
Mert szeretek futni, mert edzettem, és azok jó futások voltak. Most is havazik odakint, közlekedési katasztrófa van, és én égek a vágytól, hogy holnap fussak egy jót. Nem lehet, túl hólyagosak a lábkörmeim.
Mert eddig is időről időre megpróbáltam elmenni a képességeim határáig és ezután is meg fogom néha próbálni, mit bírok.
Mert annyi mindenki támogatott ebben az egészben, mert ők hittek bennem és megtettek mindent, amit tudtak azért, hogy végigcsináljam. Roni, Erzsó, Misi, Mota, Páty, Fanni, Papi és Mama, Villámgyík, Steve és a többi futótársak, Kocsis Árpád, a versenyigazgató, aki motorral jött mellettünk és bölcs tanácsokkal látott el.
Köszönöm mindenkinek, azoknak is, akik olvassák ezt a blogot.

És a történet tanulsága: tényleg nem akarok ennyit dolgozni.

Keskenyfejűek :)

   Ma voltam megint ultrahangon. Persze minden rendben van, ahogy az már lenni szokott, túl sok meglepetést nem tartogatnak ezek az orvoslátogatások. Hála Istennek. A legkisebbünk szépen megtalálta már a helyét, hihetetlen, hogy még két hónapot, vagy akár két és felet fog fejjel lefelé ringatózni, hogy ez miért kényelmes? De jól van így, a bal oldalam legalább épen marad, mert most a popsija van arra, és a lábával a jobb bordaívemet rúgja. Egyelőre finoman, de ismerem én már ezt jól, pár hét, és nem lesz ilyen kíméletes. Ja, és a finoman azt jelenti, hogy Andris csak kétszer-háromszor ébred fel rá éjszakánként, pedig ő csak kívülről érzi.
   Egyetlen méretét nézegette ámulva a doktornő, a biparietális átmérőjét, vagyis a két halántékcsont közötti távolságot. Az ugyanis a többi - egészen átlagos - méretéhez képest lemaradt, mintegy két héttel fiatalabb magzatnak szokott ekkora lenni. Semmi veszély, semmi betegségre utaló jel, csak olyan, mint Misié, keskenyebb a szokásosnál. Én szeretem Misi fejformáját, boldogan fogadok egy hozzá hasonló "külüt". (Külünek hívtuk Misit, amíg meg nem kért, hogy ne tegyük, Andrist a zöld küllő fejformájára emlékeztette.) A doktornőt is teljesen megnyugtatta, amikor mutattam neki fényképet a nagyobbakról, és látszott, hogy Misi feje pont olyan formájú, mint amit az ultrahangon látott. Ha a családban van már ilyen, az más...
   Oszi dédnagypapa biztos elégedetten szemléli a Mennyországból, Ő már Misinél is mondta, hogy ez a fejforma Tőle származik.
   Alig várom, hogy élőben is láthassam ezt a kicsit, de türelem, még addig előttem a Húsvét, a nyelvvizsga és még rengeteg idő...
 
Miska egyébként nagyon izgatottam várja már a kistestvérét. Pár napja történt, hogy békésen beszélgettünk a konyhában, amikor Misi beviharzott, és kiabálva kérdezte: "Mikor lesz már három gyerekünk?" Persze nagyot nevettünk rajta, de a válaszunkkal nem volt elégedett, messze van a május.
   Tegnap festett egy "idős nénit, meg sok babát", láthatóan foglalkoztatja a gondolat. A néninek egyébként arca is van, talán az első igazi emberábrázolása, rögtön utána jött egy idős bácsi, akinek keze és lába is van. Hogy miért idős mindenki, akit rajzol, azt nem tudom. Talán csak azt jelenti, hogy felnőttek, ami látszik is, kitöltik a papírt.

   Erzsó pedig babusgatja a babáit, a játék mindig úgy kezdődik, hogy "megszületett a kistestvér!", aztán öltözteti, ringatja, minket csendre int, ha alszik a baba. Persze alvós jószágot is tesz mellé. Nekem pedig kedvesen javasolja, hogy menjek én is pihenni, amíg a kicsi alszik. Puszikat ad a babának, finoman nyúl hozzá, egészen beleéli magát a szerepébe, biztosan nagyon gondos nővére lesz az igazi "kistestvérnek" is.

   Ma az óvodában is beszélgettek a babavárásról, a kislányok ki is kérdeztek, amikor megérkeztem a gyerekekért. Május elején be is megyek majd megmutatni a pocakomat, esetleg a mozgását is érezhetik majd. Arra is kértek az óvónénik, hogy az újszülöttet is mutassam majd meg, így összeáll majd a gyerekek fejében a történet.

Betépett tudósok és a világ legjobb plébániája

Roni szemszögéből már részletesen le van írva a hétvége, következzék hát pár szó tőlem:

Minden hétfőn kezdődött. Egy kedves kollégámmal ugyanis azon töltöttük az estét, hogy egy készülő kéziratunk ábráit szépítsük, javítgassuk, mielőtt leadjuk a cikket egy igen rangos folyóiratnak. Ez babramunka, tehát este tíz körül megvacsoráztunk, összedobva a Kaffezimmerben, amit a kebabostól, a közértből meg a fiók aljából szerezni lehetett.
És történt, hogy mind a nyolcvanhét millió adatot betettük egy grafikonba, és egy olyan ábra jött ki, ami gyönyörűen igazolta az elméletet, vagy inkább sejtést, ami még két évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennünk. Magáról a cikkről ígérem, hogy írok, amikor le lesz közölve.
Úgy éreztem magam, mint Archimedész, amikor kiugrott a fürdőkádból; én futva elcsíptem az éjszakai buszt, és hajnali négykor már otthon is voltam. A szigorlatom előtti héten.

Tényleg nem tanultam valami sokat, már csak az egyik napról a másikra tologatott álmosság miatt is.
Korábban az egyetemen egyedül bütykölgettem az adatokon, és fájdalmasan lassan haladtam, de most fordult a kocka: nem kis részben a legutóbbi megbeszélésünk hatására most egymás sarkát tapossák a kollégák, akik mind az adatokon akarnak dolgozni, vagy valamilyen eredményről kérik ki a véleményemet, én pedig nem győzőm nekik előkészíteni és átmásolni és ellenőrizni, és halad, halad a munka szépen. Emiatt viszont nem mondhattam azt, hogy én most eltűnök tanulni.
Elmúlt a kedd (a gyerekvigyázónk beteget jelentett, tanultam kicsit este), a szerda (távmunka, skype-megbeszélések, tragédia, este egy kis tanulás), eljött a csütörtök. Este nyolckor volt megbeszélve a fuvarom Bécsből, egyenesen a munkahelyemről, úgyhogy reggel már összepakoltam az öltönyt, a könyveket, a BKV-jegyeket.
Megterveztem a jövő heti terepmunkát, megbeszéltük a projektkoordinátorral, hogy milyen pályázatot adunk be legközelebb, összeszedtem az adatokat, amiket Budapestre akartam vinni, és este hattól volt időm még tanulni egy kicsit fél nyolcig.
Tízkor már Budapesten voltam, Mama várt a Svábhegyen rántott hússal, Fannival még beszéltünk pár szót, beosztottam a másnap délelőtti tanulást, és már aludtam is, persze aggódva.
Péntek reggelre Mama kivasalta ropogósra a ruháimat, még átnéztem a hidrobiológiát, Papival megbeszéltük, mit szeretnek a vizsgáztatók hallani, aztán nekiindultam a városnak.
A szigorlat tényleg nagyon jó hangulatban zajlott, utána még beugrottam a Geofizika Tanszékre kicsit szomszédolni, és felszálltam a vonatra hazafelé. Kezdődőtt a hétvége, és egy óriási torta várt, amikor hazaértem.

Szombaton egy kedves osztálytársam látogatott meg minket párostul, aki egyébként Londonban él, és nagyon ritkán látom. Elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy vendég jön a házhoz, szeretnénk rendet rakni, viszont ünnepi ebéd lesz. Erzsó azt mondta, hogy ő szeretne porszívózni. A gyerekszobát teljesen ő porszívózta fel, én csak széttologattam a bútorokat, összeszedtem a játékokat, és mondtam neki, hogy milyen sorrendben menjen végig a csempéken, meg a szőnyeg virágain. Roni tényleg kitett magáért, ripsz-ropsz olyan ebédet rittyentett, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig én aztán igazán szokva vagyok a jóhoz.
A délután békésen telt: a gyerekek a babzsákokba ugráltak a nagyszobában, én pedig a Toldit olvastam pihenésnek.

Ma vasárnap Ronit a mise után félrevonta egy hölgy, akit látásból ugyan már ismerünk a templomból, de semmit nem tudunk róla, és felajánlotta, hogy odaadja neki a használt gyerekruháit. Én hazatoltam a gyerekeket abban a tudatban, hogy az ilyenek sokáig szoktak tartani, de mire hazaértünk, megjelent Roni is egy nagy rózsaszín szatyorral. Azt mondta, hogy még egy család akar adni nekünk valamit, de felhozzák autóval, mert nehéz. Nehéz is volt.
Kaptunk egy rózsaszín tündéres gurulós repülőtéri koffert, ami csak úgy roskadozott a német gyerekkönyvektől, mesefilmektől és szebbnél-szebb gyerekruháktól. Szemlátomást jómódú család volt, maradjunk annyiban. Volt még a kofferben egy óriási felfújható Milka-tehén, akibe Erzsó teljesen beleszeretett, és mindezt két nyalóka tetőzte be.
Nem is olyan régen megint egyszer az anyagiakon aggódtunk Ronival, elég csattanós választ kaptunk..

Délután a Donauinsel-re vittük a gyerekeket biciklizni meg játszóterezni, és németül beszélgettünk velük. Most már mindkettő alszik, csak Roni pakolja rendíthetetlenül a gyerekruhákat a dobozok, a szekrény és a rózsaszín tündéres gurulós repülőtéri koffer között..

Doktori szigorlat

   Majd mondom Andrisnak, hogy egészítse ki ezt a rövid híradást, még nekem sem mesélt semmit, csak annyit írt sms-ben, hogy "Summa cum laude"!
Annyit mindenesetre megtudtam belőle, hogy minden jól ment, a vizsga három tantárgyából legalább kettőn ötöst kapott, egy négyes még belefér a megfogalmazásba. Igazából azt hiszem, mindhárom ötös lehet, ahogy Andrist ismerem...

   Nem mondom, hogy egy sima "cum laude" nem lett volna elég ok, de így végképp lelkesen sütöm neki holnapra a "George Hamilton" tortát. Ez persze meglepetés.
Nem tudom, miért ez a neve, a receptet egy másik blogon találtam (www.maimoni.hu), nagyon jónak tűnik, alul könnyű tészta sült tojáshabbal és szeletelt mandulával, középen epres tejszínhab, a tetején még egyszer az alján is alkalmazott mandulás habcsókos tészta. Én most málnával készítem, mert azt lehetett reálisabb áron kapni fagyasztva. Jó is, hogy eszembe jut, ki kell olvasztanom gyorsan!

   A csendes pihenő még két percig tart, a tortáról holnap teszek fel képet.

Ó, még annyi, hogy ma az óvodában beszámoltak nekem arról, hogy hétfőn megint megnézte a gyerekeket a fejlesztő pedagógus, és elképedve tapasztalta, hogy Erzsó, akit legutóbb szeptemberben látott, hogy megtanult németül. Hatalmas szókincse, komplex mondatai vannak, és ért mindent. Azt mondta, hogy valami egészen különleges nyelvérzéke van. Szerintem meg másra is kiterjedően különlegesen okos, és Misi is. :) Ez nem hiúság, látom én a hibáikat is, csak elégedetten nézem ezeket a kicsiket, és örülök, hogy az okos férjemtől és hát tőlem is ennyi észt örököltek.

Két festmény Erzsótól

Ezeket már régen meg akartam mutatni. A malac mellett kormos a föld, mert perzselés van. "Másik képen megfestettem a dabasi tanyaházikót is, mellette vannak a vértócsák", jelentette büszkén és mosolyogva. Mindent megfigyel, mindent megjegyez!

Hóember seprűvel, mellette egy autó, hogy lássuk, milyen nagy a hóember

Dabasi malac perzselés előtt

Vérvétel, rohanás, tragédia

 Ma reggel végre rávettem magam, hogy elmenjek az aktuális vérvételre, ami cukorterheléses vizsgálat volt, tehát étlen-szomjan kellett megjelenni. Szerettem volna gyorsan letudni a reggelt, esetleg a reggeliről már el is szaladni. Már csak azért is, mert ez a vizsgálat két órát vesz igénybe, és utána még az ebédet is meg kellett főznöm. Ráadásul szerda van, tehát Erzsónak kettőtől balett, időben meg kell érkezni az óvodából, rögtön ebédelni. Tehát már reggel tudtam, hogy rohannom kell.
   Ez nagyjából működött is, csak egy zökkenő támadt: Erzsó loboncát indulás előtt, egy gyors meseolvasás közben szoktam megfésülni, így egy nyikkanás nélkül hagyja. Ma viszont megpróbáltam már reggeli előtt, ráadásul mese nélkül. Nem is volt kócos, mert elfelejtettem kibontani a tegnapi fonott frizurát, emiatt nem is sírt volna, de vele szemben ott ült Misi az asztal túlsó végén. És RÁNÉZETT! Nem is csúnyán, nem is provokatívan, csak amolyan kicsit kárörvendő Misi-módon. Erzsó meg persze próbált másfelé nézni, de úgy meg én nem fértem a hajához. Végül Andris segítségét kértem, hogy tartsa egy helyben Erzsó fejét arra a fél percre, erre persze kitört a sírás. Végül maradtam a reggelire, hogy könnyebben menjen a reggel.
   Fél kilencre értem a laborba, gyorsan sorra is kerültem. Megkérdeztem, hogy a két vérvétel között elmehetek-e, mert a gyerekeknek szerettem volna biciklis-sisakot venni, a tavalyiak sajnos szétestek a sok használattól (leginkább házon belüli motorozáshoz hordták, az újakat nem engedjük házon belül felvenni). Kiderült, hogy itt ezt a vizsgálatot sokkal szorosabb követéssel végzik, összesen három vizelet-, és három vérmintát vesznek, s az első órában nem szabad elmozdulni a helyemről. Sebaj, ültem békén, németül tanultam, mindig van nálam pár oldal nyelvtani tanulnivaló. A második vérvétel után elszaladtam, pont jött a busz, így látszott, hogy lesz tíz percem a bicikli-boltban, az elég is. Közben csörgött a telefon, Andris volt egy utcai fülkéből, hogy nálam maradt a lakáskulcs, Ő távmunkán lenne otthon, és Skype-konferenciája lesz, hova jöjjön a kulcsért? Megbeszéltük a találkát a boltba, nagyon örültem, hogy együtt választottunk, ezek a sisakok méret szerint elvileg mostantól kb. kilenc éves korukig jók lesznek, állíthatóak persze. Már csak vigyázni kell rájuk, hogy ki is tartsanak. Nagyon németek, precízek, szépek, még pirosan villogó lámpa is van a hátuljukon. Ráadásul az interneten található legolcsóbb árnak a háromnegyedéért adták őket.
   A boltból szaladtam a buszhoz, ez 5 perc kocogást jelentett, remélem, nem látszik majd az eredményeken. Időben visszaértem, utána haza is egészen jó ütemben érkeztem. Sült hús készült ebédre, gyors fűszerezés után meglocsoltam oliva-olajjal és vörösborral, és betoltam a sütőbe, még megmetszettem egy rózsabokrot, aztán siettem a gyerekekért. A rózsabokrot egyszerűen nem tudtam kihagyni. A Mennyországban biztos lesz egy hatalmas rózsakert, amit gondozhatok, annyira szeretem őket!
   Ebéd, indulás, balettra is időben értünk. Ma nem késtem sehonnan, csak kicsit rohantam mindenhonnan a következő helyre. Erzsó szépen segített, hagyta a balett-konty-készítést is, jó volt az órán, utána mindenki örömére kis bemutatót tartott az öltözőben. Azt hiszem, nagyon jót tesz az önbizalmának, hogy végre van egy kislány, aki később kezdte a tánctanulást, mint Ő. Eddig egy évvel le volt maradva a csoport többi tagjaitól, most láthatja, hogy nem az Ő ügyetlensége miatt ment neki kevésbé, csak gyakorlás kérdése.
   Otthon Andrist megint Skype-konferencián találtam, vagyis ült a gép előtt, és hatalmas fejhallgatóval a fején tárgyalt egy magyarországi térinformatikai céggel. Vigyázat, itt jön a tragédia! Mert Misi eközben elkeseredetten ordított a gyerekszobában, amiből az elfoglalt Papa semmit nem hallott. Felmértem a helyzetet, benyitottam Misihez, megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy főleg lelki a nagy baj, nem törte össze magát szegény gyerek, "csak" végtelen tehetetlenségében sírt. Ugyanis Andris betette neki a bilit, és rázárta az ajtót. A bili megtelt, már ez is súlyos mérlegelést jelenthetett a kisfiúnak, mert úgy vannak szoktatva, hogy pisilni lehet a bilibe, de nagyobb dolgokhoz ki kell menni wc-re, ki is szoktuk engedni őket, ha kopognak, kiabálnak. Andris már ezt sem hallotta. De később még egyszer pisilnie kellett szegény Misinek, és mivel két bilije nem volt, most ott állt félig letolt gatyával, nedvesen, hideg vízben ázva, elkeseredetten. Úgy megsajnáltam, Ő tényleg legjobb tudása szerint próbálta megoldani a dolgot, ilyen szégyenteljes baleset hónapok óta nem történt vele!
   Kárpótlásul délután elmentek biciklizni, és kalácsot is sütöttem...

Óda a jó férjről

  Ezen a héten Andris olyan, de olyan kedves, és elnéző, és segítőkész, és még sorolhatnám, mi minden csodálatos volt, hogy még én is elámultam, pedig ismerem már rég... Különösen nehéz hét volt, az elején a tihanyi nehézségek, cikkek a levegőben, amiket be kellene fejezni, jövő héten pedig ott a doktori szigorlat, igazán arra számítottam, hogy most Ő fog az én segítségemre, támogatásomra szorulni. Így is lett volna talán, de aztán...

   Aztán szerda reggelre megbetegedtem. Torokfájás, fejfájás, már éjjel rosszul aludtam, de azt a szerdai napot nagyon nem akaródzott elkezdeni.
   Szerdánként Andris távmunkán van, hogy itthon lehessen, amikor én Erzsót balettra viszem, s Misit ne kelljen magunkkal rángatnunk. Igyekezni szoktunk, hogy minél hatékonyabban tudjon otthonról dolgozni, én viszem a gyerekeket oviba, ebédet főzök, csöndben vagyunk.
   Ezen a szerdán minden másképp volt. Andris keltette a gyerekeket reggel, hogy én még egy kicsit ágyban maradhassak. Aztán el is vitte őket. Mire legközelebb magamhoz tértem, már azért szólt, hogy lassan indul értük az óvodába, főznék-e valami egyszerűt ebédre, ami szépen elő is volt készítve, így ebédeltetéssel együtt talán másfél órát kellett talpon lennem.
  A balett a következő programpont, és Andris ezt is levette a vállamról. Kicsit tartott ugyan a női világ eme bugyrától, de végül eszébe véste, hogy milyen sorrendben kell a ruhadarabokat Erzsóra adnia majd, hátizsákba tette a leányt, és nagy fittyekkel útnak indultak. Én meg aludtam tovább, mert Misi jól nevelt gyermek módjára csöndben is volt a csendes pihenő alatt.
  Andris este még pótolt pár munkaórát a napközben elmaradtakból, aztán Ő is elaludt, hogy másnap ott folytassa, ahol abbahagyta, a reggelt egyedül vezényelte le, én még a délelőttöt átpihenhettem. Így csütörtök délre egészen kicserélődtem, a fenyegető betegségből enyhe torokfájás maradt.

   Nagyon hálás vagyok ezért a két napért, igazán nem is gondoltam, hogy ilyen is lehet egy betegeskedős nap két és fél gyerek mellett. Ráadásul minden szemrehányás nélkül tette Andris a dolgát kettőnk helyett, egy pillanatig nem kellett rosszul éreznem magam miatta.
    Bezzeg amiatt, hogy most itt írok, pedig még csak a gyerekek vacsoráztak, már kezd rossz lenni a lelkiismeretem. Inkább megetetem ezt a könyv fölé görnyedő csodaférjet, mielőtt elveszti a jókedvét!

Hétvége, Heiligenkreuz

  A hétvégén meglátogatott minket Czirmos és Jankó papi. Szombat reggel még gyorsan leesett egy vastagabb réteg hó, csak, hogy Andrist megtornáztassa a lapátolással. Bár a reggeli torna anélkül is jól sikerült, mindkét gyerek részt vett a hasizom-gyakorlatokban, fekvőtámaszozásban.

   Mire vendégeink ideértek, már tiszta volt az út, a lépcső, és egy parkolóhelyet is előkészített nekik. A gyerekek is várva várták a csendes pihenő végét, tudták, hogy akkor jönnek. Amikor fél négykor hallották a vendégek hangját, ki is szaladtak, és igazán nagyon szépen kérték, hogy legyen vége a pihenőnek. Persze az egész délután meseolvasással, legózással, közös játékkal telt. Sétálni nem tudtunk elmenni, mert Misi még lábadozott, pénteken lázasan hoztam haza az oviból, délután még visszatért a hőemelkedés.

    Közben Andris és Papi egy veszedelmes munkahelyi bonyodalmat próbáltak megoldani, nagyon-nagyon örültem, hogy Papi pont itt volt, és segített. Andrisnak sokkal könnyebb volt így, kevésbé is keseredett el, volt, aki támogassa, nem csak lelkileg, de a fontos levelek megírásában, a helyzet jobb átlátásában is. A vészt elhárították, mára már szépen lecsengeni látszik.
    Este a gyerekeket szépen letettük, még egy nagyot beszélgettünk, aztán Mami és Andris még sétáltak egyet az éjszakában.   

    Vasárnap a templomban a kórus énekelt, a gyerekeknek a plébánián Wortgottesdienst volt a tanító rész alatt. A mise második felére mi is bemehettünk. Miska a plébánia lépcsőjén megmakacsolta magát, nem akart tovább jönni, a templom előtt már sikított, jó mérges lettem a fél perc hosszú út alatt. De bent a templomban eszébe sem jut hangoskodni, így a Miatyánkra nagyjából én is megbékéltem.
   Hazaérve maradékot ebédeltünk, eltettük hétfőre a vaddisznó-hátszínt, amit Totó adott, szépen bepácolva várta a sorsát.

 Aztán csendes pihenőben a nagyszülők sétálni mentek, mi aludtunk, a gyerekek játszottak. Délután Andris elment egy nagyobbat futni, a végére Papi érte ment autóval, hogy még az estében részt vehessen Andris is. Vacsora, fektetés, és kis beszélgetés után korán aludni mentünk.

Hétfőre Andris szabadságot vett ki, így a békés reggeli készülődés után beültünk a Daciába, és ellátogattunk Heiligenkreuzba. Ilyen havas időben még Papi sem volt ott, így mindenkinek újdonság volt. Erzsó nagyon szeret olyan helyre menni, "ahol még sosem járt", ezt egyelőre nem nehéz teljesíteni, most már Bécs túlsó felén is elégedetten pislogott ki az autó ablakán, itt sem járt még. A templomba csak félig sikerült bejutnunk, a kerítésig, mert éppen vége volt egy imaórának, és messze volt a következő. Az apátsági étteremben levest, és desszertet ettünk, aztán végigjártuk a keresztút állomásait. Erzsó nagyon szereti a szobrokat, itt láthatott kedvére szenteket, és stációkat is. Közben a fiúk hógolyóztak, a padokra hónyulak ültek, a nap sütött, jól éreztük magunkat. Papi hóangyalt is készített, Mami legnagyobb elszörnyedésére, ki is parancsolta a hóból azonnal!

Nem nyújtottuk hosszúra a kirándulást, fél ötre már a tűzhely előtt szorgoskodtam Mami segítségével. Még sosem készítettem vaddisznó hátszínt, de nagyon szép hús, jól is sikerült. A mézes-mustáros változatot próbáltam ki, tejfölösen sűrítve. Nincs sok tapasztalatom, hogy milyen ízű szokott lenni egy vaddisznó, de ez nagyon jó omlós és szelíd lett a végére. A gyerekek jól elfáradtak, teli pocakkal jól esett az alvás nekik, hétkor már a társasjátékot ültük körbe mi, "nagyok".


 Másnap reggel már csak a lemerült akkumulátorú autót kellett életre kelteni. Pénteken Misit lázas betegen hoztam haza az óvodából, és úgy látszik, nem figyeltem, hogy az ablaktörlő megtegye az utolsó törlést, már közben kihúztam az autókulcsot. Emiatt valahogy nem kapcsolt ki az elektronikája, és lemerítette az akkumulátort. Egy éve épp ilyenkor merült le Andrisnak, ennyit kibírunk, csak gyakoribbá ne váljék... Örültem, hogy Andris épp otthon volt még. Mire az óvodából hazaértem, a vendégeink is elindultak Sopronon át Budapest felé.