Minden hétfőn kezdődött. Egy kedves kollégámmal ugyanis azon töltöttük az estét, hogy egy készülő kéziratunk ábráit szépítsük, javítgassuk, mielőtt leadjuk a cikket egy igen rangos folyóiratnak. Ez babramunka, tehát este tíz körül megvacsoráztunk, összedobva a Kaffezimmerben, amit a kebabostól, a közértből meg a fiók aljából szerezni lehetett.
És történt, hogy mind a nyolcvanhét millió adatot betettük egy grafikonba, és egy olyan ábra jött ki, ami gyönyörűen igazolta az elméletet, vagy inkább sejtést, ami még két évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennünk. Magáról a cikkről ígérem, hogy írok, amikor le lesz közölve.
Úgy éreztem magam, mint Archimedész, amikor kiugrott a fürdőkádból; én futva elcsíptem az éjszakai buszt, és hajnali négykor már otthon is voltam. A szigorlatom előtti héten.
Tényleg nem tanultam valami sokat, már csak az egyik napról a másikra tologatott álmosság miatt is.
Korábban az egyetemen egyedül bütykölgettem az adatokon, és fájdalmasan lassan haladtam, de most fordult a kocka: nem kis részben a legutóbbi megbeszélésünk hatására most egymás sarkát tapossák a kollégák, akik mind az adatokon akarnak dolgozni, vagy valamilyen eredményről kérik ki a véleményemet, én pedig nem győzőm nekik előkészíteni és átmásolni és ellenőrizni, és halad, halad a munka szépen. Emiatt viszont nem mondhattam azt, hogy én most eltűnök tanulni.
Elmúlt a kedd (a gyerekvigyázónk beteget jelentett, tanultam kicsit este), a szerda (távmunka, skype-megbeszélések, tragédia, este egy kis tanulás), eljött a csütörtök. Este nyolckor volt megbeszélve a fuvarom Bécsből, egyenesen a munkahelyemről, úgyhogy reggel már összepakoltam az öltönyt, a könyveket, a BKV-jegyeket.
Megterveztem a jövő heti terepmunkát, megbeszéltük a projektkoordinátorral, hogy milyen pályázatot adunk be legközelebb, összeszedtem az adatokat, amiket Budapestre akartam vinni, és este hattól volt időm még tanulni egy kicsit fél nyolcig.
Tízkor már Budapesten voltam, Mama várt a Svábhegyen rántott hússal, Fannival még beszéltünk pár szót, beosztottam a másnap délelőtti tanulást, és már aludtam is, persze aggódva.
Péntek reggelre Mama kivasalta ropogósra a ruháimat, még átnéztem a hidrobiológiát, Papival megbeszéltük, mit szeretnek a vizsgáztatók hallani, aztán nekiindultam a városnak.
A szigorlat tényleg nagyon jó hangulatban zajlott, utána még beugrottam a Geofizika Tanszékre kicsit szomszédolni, és felszálltam a vonatra hazafelé. Kezdődőtt a hétvége, és egy óriási torta várt, amikor hazaértem.
Szombaton egy kedves osztálytársam látogatott meg minket párostul, aki egyébként Londonban él, és nagyon ritkán látom. Elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy vendég jön a házhoz, szeretnénk rendet rakni, viszont ünnepi ebéd lesz. Erzsó azt mondta, hogy ő szeretne porszívózni. A gyerekszobát teljesen ő porszívózta fel, én csak széttologattam a bútorokat, összeszedtem a játékokat, és mondtam neki, hogy milyen sorrendben menjen végig a csempéken, meg a szőnyeg virágain. Roni tényleg kitett magáért, ripsz-ropsz olyan ebédet rittyentett, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig én aztán igazán szokva vagyok a jóhoz.
A délután békésen telt: a gyerekek a babzsákokba ugráltak a nagyszobában, én pedig a Toldit olvastam pihenésnek.
Ma vasárnap Ronit a mise után félrevonta egy hölgy, akit látásból ugyan már ismerünk a templomból, de semmit nem tudunk róla, és felajánlotta, hogy odaadja neki a használt gyerekruháit. Én hazatoltam a gyerekeket abban a tudatban, hogy az ilyenek sokáig szoktak tartani, de mire hazaértünk, megjelent Roni is egy nagy rózsaszín szatyorral. Azt mondta, hogy még egy család akar adni nekünk valamit, de felhozzák autóval, mert nehéz. Nehéz is volt.
Kaptunk egy rózsaszín tündéres gurulós repülőtéri koffert, ami csak úgy roskadozott a német gyerekkönyvektől, mesefilmektől és szebbnél-szebb gyerekruháktól. Szemlátomást jómódú család volt, maradjunk annyiban. Volt még a kofferben egy óriási felfújható Milka-tehén, akibe Erzsó teljesen beleszeretett, és mindezt két nyalóka tetőzte be.
Nem is olyan régen megint egyszer az anyagiakon aggódtunk Ronival, elég csattanós választ kaptunk..
Délután a Donauinsel-re vittük a gyerekeket biciklizni meg játszóterezni, és németül beszélgettünk velük. Most már mindkettő alszik, csak Roni pakolja rendíthetetlenül a gyerekruhákat a dobozok, a szekrény és a rózsaszín tündéres gurulós repülőtéri koffer között..
Roni, gyönyörű vagy ezen a képen!! Andris, Neked meg nagyon gratulálunk, tök ügyes vagy!!! :) sok puszi! R, V
VálaszTörlés