Harmadik nap - szerelem, szerelem

A harmadik nap vasárnap volt. Friedersbach-ban aznap Ertnedankfest volt, vagyis az aratás ünnepe. A nénink azt mondta, hogy fél kilenckor van a mise, szóval jó reggel felkeltünk. Friss zsömle, kuglóf és sok más finomság várt minket, a néni csodálta a gyerekeket, aztán csöndesen elmesélte, hogy neki akkor halt meg a férje, amikor leszakadt az épülő híd, amin dolgozott, és a néni második lánya volt éppen hat hetes..
Csodálatos néni lehetett, az egész házból csak úgy sütött az életvidámság, tele volt minden apró vicces részletekkel, úgy tűnt, hogy ő is nagyon örült nekünk. Kiderült, hogy csak kilenckor van a mise, ennek örültünk. Felpakoltuk a biciklit, becsatoltuk a gyerekeket, nekiindultunk.
-"Gottes Namen" - mondta a néni.
Nem mentünk messzire, csak a templomig (dombtető, tolás). Mire leparkoltunk és kivettük a gyerekeket, addigra a fél falu minket nézett, letelepedtünk a templomba egy viszonylag üres padra. Magas volt, Erzsónak nem ért le a lába, kétszer leesett róla, mire a mise elkezdődött. Dirndl-be és bőrnadrágba öltözött fiatalok behoztak egy óriási aratókoszorút, bevonult az iskola és az óvoda, felsorakozott az énekkar, kezdődött a mise.
Az énekkar énekelt (gitáros énekeket, szemlátomást osztrák bulikon edzett szintetizátorkísérettel); az ovisok előadták az egér történetét, aki olyan szépen tudott a nyárról mesélni, hogy a társai nem fáztak télen; Jancsi sírt, Roni kivitte, végigjárták az egész temetőt a templom mellett, megtalálták a néni férjét is.
Vége lett a misének, szitáló esőben nekiindultunk a hegyeknek. Fel és le, le és fel. Kipróbáltunk mindent: nagy lendülettel le és alacsony fokozatban fel, óvatosan le és tolva fel. Traktorútról bicikliútra, országútról elfeledett szerpentinre, csak a Kampból nem láttunk egy cseppet sem. Aztán ki volt írva, hogy vigyázat, keskeny, meredek, kanyargós bicikliút. Nem vicc.
Tényleg az volt. Ilyen meredek bicikliúton még sosem jártunk, a két korlát között éppen elfért az utánfutó, kanyargott lefelé az út az erdőn át, egy sziklás völgy oldalában. Nem lehetett nem fékezni: hullott, vizes falevelekkel volt tele minden, egyik kanyar a másikat követte. Váltva fékeztem az elsővel és a hátsóval, hogy el ne égjen, el ne kopjon, fel ne forrósodjon, de bizony így is gyanús hangok jöttek a hátsó kerék felől, mire leértünk.
A völgyzáró gát aljánál találtuk magunkat. Muszáj volt szerelni, levettük a táskákat, kivettük a gyerekeket. Ki volt állítva két régi vízierőmű-turbina, a gyerekek azon mászókáztak, amíg be nem szorultak. Jancsi sírt, nem akart pépet enni, fázott, mászni akart, nem akart mászni, nem tudta, mit akart.

Ki volt lazulva a hátsó kerék csavarja, lötyögött az utánfutó csatlakozója, és a hátsó fékpofák gyakorlatilag a vasig el voltak kopva. Bármennyire meghúztam a bovdent, nem lehetett velük szorítani a felnit. Így jött a mentőötlet: ferdére voltak kopva, kicseréltem a jobbat a ballal. Gondoltam, az első bicikliszerelőig jó lesz.
Tavalyelőtt hasonló helyzetben azt rontottam el, hogy a hátsó kerékanyákat túl erősen szorítottam meg, elnyírtam a menetet az egyiken, ezt mindenáron el akartam kerülni az új aggyal. Mindenesetre középre került a kerék, forgott, fékezett, indultunk tovább. Innentől egy darabig jutalom volt az út: lefelé a felduzzasztott Kamp mellett, a napsütésben, vízszintes, széles úton, forgalom nélkül. Erzsó ült mögöttünk, nézte a folyót, meg az erdőt, beszélgettünk, jó dolgunk volt. Két kisebb emelkedő után megint meg kellett állni szerelni, de gyorsan megoldottuk, a gyerekeket ki sem vettük.
(Innen Roni)
    A Kamptól megint elkanyarodtunk, áttekertünk egy kedves falun, aztán fölfelé, fölfelé... Tolni kezdtük a biciklit abban a reményben, hogy csak pár kanyar, de aztán előttünk a tábla: szerpentin következik, méghozzá 2 km hosszan. Azt hiszem, ekkor hasonlította Andris először ezt a túrát az szupermaratonjaihoz. Végül csak felértünk, egy gyönyörű, napfényes fennsík terült el előttünk, sajnos az is látszott, hogy ezen a vidéken tartós, lankás lejtő nem lesz, folytatódik a Bergauf-Bergab. Az út szélén almafák, néhol tábla, hogy magánkézben vannak, hát ezek a magánkezek esetleg össze is szedhették volna, ami megtermett, mert így csak a szívünk fájt a sok gyönyörű almáért. A hegy másik oldalán meredek lejtő, a féket kímélendő én futottam, hogy annyival is kevesebb tehetetlensége legyen a szerelvénynek. Jól is esett, kicsit másfajta terhelés. A hegy lábánál patak, híd, szerelés, már kint a tábla, hogy nagy emelkedő jön.

A járni tudókat kézenfogva gyalogoltam felfelé, Andris tolta-tekerte a tandemet Jancsistul, közben áldotta az eget, hogy nem ő van a gyerekekkel, mert Misi nagyon zokon vette, hogy használnia kell a kis lábait, ordított, mint ama fábaszorult, én meg Erzsóval még hangosabban énekeltem, hogy legalább a ritmus segítsen.
   Tiefenbach a neve ellenére hegytetőn fekszik, utána már egész lankás volt a vidék, Erzsóval megnéztünk egy szép kápolnát a következő szerelés alatt, a fiúk aludtak.
   Altenberg előtt még egyszer eltévedtünk, mert megálltunk szerelni és ebédelni, ehhez kikanyarodtunk egy kis út mellé, és Andris úgy emlékezett, hogy arra kell majd tovább menni. Kis erdei kerülőt tettünk, de aztán az út járhatatlansága - biciklizhetetlensége, járni teljesen jó volt - meggyőzte Andrist is, hogy az autóút jobb lesz nekünk.  Számomra is nyilvánvaló lett, hogy a sólyombemutatót már nem érjük el, békésen kanyarogtunk tovább. Boldog-kimeülten érkeztünk meg Altenbergbe, és elkezdtük keresni a szállásunkat. Mondtam Andrisnak, hogy Altenberg Steinegg nevű részét keressük. végül megkérdeztünk egy arra járó hölgyet, tud-e segíteni, hol van.
- A Dunkler-Gasthofot keresik?
- Igen! - már megkönnyebbültem, hogy akkor csak közel lehet, ha így ismeri.
- Két faluval odébb, olyan 10 kilóméter. Fuglauig vissza kell menni, onnan egy hosszabb szerpentín, de ne aggódjanak, lefelé.

Fuglaut messze elkerülte az utunk, ha arra mentünk volna, eleve vagy 5 km-rel rövidebb lett volna a napi táv. A lefelé vezető út bizony enyhén fölfelé volt még sokáig, végre elértük Fuglaut, éhesen-szomjasan eltekertünk a Sturm-fesztivál mellett, a gyerekek hiába kérték, hogy álljunk meg az ugrálóvárnál. A tűzoltóságnál kérdezősködtünk, nincs messze, lefelé, lefelé. Kiértünk a másik végén a városkának, megint csak felfelé.. Aztán megértettük, miről beszéltek. Az összes addig megszerzett magasságunkat elvesztettük egy szempillantás alatt. Előre aggódtam, mi lesz, ha lentről nem megy más út, és reggel vissza kell majd tolni. A hegy alján megtaláltuk a bújkáló Kamp folyót, a falut, Andris elszaladt megkeresni a vendégházat. Sötét volt, mire odaértünk, egy tál levest még készítettek nekünk, meg egy jól megrakott sonkáskenyeret, aztán mentünk aludni. Egy szobát kaptunk, a "nagyok" egy ágyban, mi Jancsival hármasban a nagyágyon. Hogy az a gyerek mennyi ficereg, még szerencse, hogy itthon nem alszunk együtt! Azért persze nagyon jó is volt, egyik oldalamon Andris, a másikon Jancsi, bármerre fordultam, boldog lettem tőle.

2. nap Bergauf-Bergab

    Reggeliztünk, felpakoltuk a biciklit, és elbúcsúztunk a vendéglátónktól. Megkérdezte, merre megyünk, mondtuk, hogy Friedensbach a mai cél, kicsit Zwettl városkán túl.
"Das ist aber schön. Nur sehr viele Bergab-Bergauf, es wird anstrengend."
Az is volt, gyönyörű, de kimerítő.
   A nagyobbaknak persze el kellett dönteniük, ki hova üljön. Erzsó kedvesen győzködte Misit: "ha Te ülsz az utánfutánban, akkor neked lesz ott a mosoly-baba. De én fogok mindent látni, csak nekem hideg is lesz." Sikerült rábeszélnie erre a kombinációra. Az előző napi próbakör után azt hittük, elég lesz a dupla nadrág Erzsónak, kesztyűt is adtunk rá, hogy biztosan ne fázzon. Kevés volt, a szél átfújt a rétegeken.
    Az út szépen ki volt táblázva, a falvakat sajnos szinte kikerülte, vagy a legszélükön vezették a biciklistákat, vagy kis utakon a szántóföldeken át, rövid szakaszokon az országúton. Élveztük a tandem új agyváltóját, fel tudtunk tekerni a meredekebb emelkedőkön is, amik után az előző váltóval már rég szerelni kellett volna. Hideg volt, fárasztó is, felhős, de száraz idő. A levegőben frissen aprított fűrészpor szállt, jellegzetes fenyő-illat és marhatrágyával táplált föld szaga váltakozott a friss, őszi reggel illatával. Láttunk domb tetején kicsi szélerőművet, gyönyörű traktorokat, régi faházakat a faluszéleken.
   Először olyan másfél óra elteltével álltunk meg pihenni, ülésben ülőket kicserélni, Jancsit megetetni. Egy kedves születésnapi díszt is felfedeztünk, íme:

   Most már gondunk volt rá, hogy esőnadrágot is kapjon a hátunk mögött ücsörgő Miska. Mindkét gyerek örült a cserének, Erzsó ment melegedni a takaró alá, szélmentes kuckóba. Misi pedig megszabadult a "mosoly-babától", aki igencsak hangosan tiltakozott a bánásmód ellen, nem érezte jól magát az ülésben, aludni még csak-csak jó benne, de ébren lenni...
    A következő pihenőhöz kerestünk egy játszóteret. Nagyon hideg volt, viszont szaladgálni, tízóraizni, pelekát cserélni ideális volt, mert asztal is volt, játék is volt. Sőt, a mellettünk zajló útfelújítás miatt mobil-wc is várta az arra vágyókat, méghozzá szagmentes. A kötelező ki-hova-üljön kör után indultunk tovább Zwettl felé. Azaz merre is? Én azt hittem, az ellenkező irányban indulunk majd! Andris térképezett előtte, én is megnéztem, mégis ellenkező véleményen voltunk, rosszul is esett Andrisnak, hogy kételkedem a szavában. De az eddigi út annyira kanyaros-összevissza volt, hogy nehéz volt betájolni magunkat, ezúttal Andris fejében kavarodtak össze az irányok. Felküzdöttük a szerelvényt a hegytetőre, ránéztünk a táblákra, aztán szépen legurultunk, amerről jöttünk.
     Hamarosan Zwettlbe értünk, a nap is kisütött. Megtaláltuk a Hundertwasser Brunnen-t, nagyon kedves kis téren állnak, egyik oldalán városháza, másikon templom, körbe üzletek, Andris kapott is egy pulcsit, mert annyira Andris-színe volt, nem lehetett otthagyni. És szüksége is volt rá.  Jancsi szépen elaludt, be lehetett fektetni az utánfutóba álmában.

A gyerekek nagyot játszottak a téren elhelyezett tűzoltóautón, aztán mentünk tovább a sörgyár felé, meg akartuk nézni. Sajnos azt csak előzetes jelentkezés után lehetett volna, amiről nem szólt az okos könyvünk. De az utcában találtunk magunknak egy kedves kis vendéglőt, ahol meg is ebédeltünk. Misi Mohr im Hemd-et, ami csokis piskóta csokiöntettel és tejszínhabbal, Erzsó rántott húst. Ez így jellemző rájuk. Jancsi is kapott enni, aztán gurultunk tovább. (Innen Andris írja.) Zwettl már a Kamp folyócska mellett van, ami mellett a hátralévő utunk vezetett, szóval arra számítottunk, hogy innentől egyenletesen lefelé megyünk majd. Hát nem ilyen egyszerű az élet, persze.
Zwettl-ből kifelé, az apátság felé már tolni kellett a szerelvényt, benne és rajta a három alvó gyerekkel. Lefelé persze lehetett gurulni, de ez sem volt egyszerű művelet, itt ugye a féket kellett kímélni, hogy a kerék fel ne forrósodjon. A Fertő-tó felé már kipróbáltuk, hogy lejtőn lefelé a tandem elér egy jól meghatározott végsebességet, szépen lehet vele fékezés nélkül ereszkedni, ha nem
csúszik az út és nincsenek nagy kanyarok. Hát itt nedves volt az út, és szűk, beláthatatlan kanyarok voltak, úgyhogy fékezgettünk eleget.
A Zwettl-i apátságot csak kívülről láttuk, betekertünk a várszerű udvarra (itt a Waldviertel-ben a Husziták betörései miatt minden templom várszerű), megcsodáltuk az apátság barokk homlokzatát (mélyszürke nyers gránitból épült falon világos homokkő szobrok és faragványok), aztán óvatosan gurultunk tovább lefelé. Átkelünk a Kampon, egy erdei úton mentünk tovább, legkisebb fokozatban tekerve felfelé nagy nehezen, még mindig alvó gyerekekkel. Átkelünk egy szélfútta fennsíkon, és újra le a Kamp völgyébe. Elvileg itt tóvá duzzasztották, az volt a terv, hogy a parton majd megállunk kavicsot dobálni. Átkeltünk egy-két falun, minden házra az volt írva, hogy csónakot lehet kölcsönözni, de a tóparttal bizony nem találkozunk, és megint felfelé vitt az út. Tudtuk, hogy már nincs messze az aznap esti szállásunk, tekertünk derekasan. Friedersbach-ban a házak épülési sorrendben vannak számozva, egy és talán kétszáz között, és elszórva helyezkednek el a patak mentén a hegyoldalon. Eleredt az eső, a gyerekek még mindig aludtak, valami csoda folytán egy meredek utca tetején meglett a szállásunk.
Roni becsöngetett, egy pillanat alatt előkerült a házinéni, kinyílt a garázskapu, bevittük a gyerekeket a vendégszobába (inkább apartmannak mondanám), jó meleg lett és lehetett uzsonnázni. Jancsi is mászhatott a jól megérdemelt szőnyegén, én pedig három fordulóval felhoztam a cuccokat a bicikliről.
Mi legszívesebben el is dőltünk volna, a gyerekek viszont akkor ébredtek egy jóízű alvásból, tehát volt bennük bőven energia. Kisütött a nap, felkerült az égre a szivárvány, úgyhogy kivittük őket még egy kicsit a falu mögötti mezőre szaladgálni, szivárványt nézni. A házzal szemben egy legelőn bárányok és tyúkok voltak, ezeket persze meg kellett nézni, a földre hullott almát meg kellett kóstolni. Ebből az lett, hogy az almákból darabokat törtünk le és dobáltuk be a tyúkoknak, meg a juhoknak. Jó közel odajöttek a kerítéshez, a gyerekek nagyon meg voltak elégedve.
   Nemsokára besötétedett, szépen lefeküdtünk aludni. Mi pedig felfedeztük, hogy a folyosó végén, a fürdőszobában egy jacuzzi vár ránk. Szépen ki lehetett áztatni az izomlázas lábakat, és alhattunk mi is egy nagyot másnapig.

      

    

Thaya-Kamp biciklitúra 1. nap

   Péntek reggel Andris vitte Erzsót és Misit az óvodába, én pedig Jancsival leszaladtam vásárolni. Vettem sok magunkkal vihető ételt, a nagyoknak kesztyűt, Jancsinak egy polár kezeslábast, mert a múlt héten Budapesten felejtettem a meleg ruháit. Andris odajött értem, még együtt elvittük a fáradt olajat a szeméttelepre, megvettük a vonatjegyet, aztán hazamentünk pakolni. Előző nap előkészítettem a biciklis táskákat (minden napra egy, meg egy a meleg ruháknak), csak a gyógyszereket, szerszámokat, és a még aznap is használt tisztasági csomagot kellett összeszednünk. Andris felmálházta a tandemet, felerősítette a gyerekülést, összekapcsolta az étellel megrakott utánfutóval. Jancsinak is beszerelte a babáknak való "függőágyat", amiben kényelmesen utazhatott. Nem mondom, hogy el volt ragadtatva a gondolattól, de beletörődött. Jancsink autózni sem szeret, hason aludna, négykézláb játszana, ezeket járműbe kötve nem lehet megtenni. Azért átszereltem neki az autóból a játékait, aminek szemmel láthatóan örült.

   Indulás! Húsz percünk maradt az óvodai nap végéig, sietnünk kellett kicsit. A Himmelstrassén ügyesen legurultunk, Andris morgott kicsit, hogy a kormány alatt túl nehezek a táskák, de reménykedtünk, hogy a két gyerek majd még kiegyensúlyozza a szerelvényt. A villamossínen vigyázni kell, még a széles tandemkerék is beakad a résbe, kipróbáltuk, milyen elesni, nem vészes, az ijedtségen kívül más bajunk nem esett, az autósok szemrehányó pillantásait is sérülés nélkül túléltük.
   Glanzingban óvodások és szüleik ámulva-bámulva figyelték, ahogy felpakoltuk Erzsót az ülésbe, bekötöttük Misit az utánfutóba, és a csöpögő esőben kikanyarodtunk a templom elől. Erzsónak az egyik legjobb élménye a túráról, hogy integettek nekünk.
   Egészen a legközelebbi benzinkútig sikerült egyvégtében elgurulnunk. Ott Erzsóra esőkabátot húztunk, majd tekertünk tovább az egyre erősödő felhőszakadásban a Franz Josef Bahnhofig. Be lehetett gurulni, szép földszintes peronon várt a vonatunk. Én elszaladtam elemózsiát venni, kivételesen gyerekdobozos-hamburgeres-sültkrumplis ebéd volt, amit a vonaton is meg lehetett enni nagyobb maszat nélkül. Volt boldogság, a gyerekeknek egy-egy kis játék is volt a dobozban, még ha a hozzá járó memory-t vissza is utasítottam. Az igazán nem biciklitúrára való.

   Két óra vonatút alatt Jancsi mindenkit mosolygásra bírt, aki csak a közelünkben volt, a nagyok is egészen békésen bírták az utat, Andris mesélt, mutogatta a látnivalókat. Végül megérkeztünk Schwarzenauba. A szállásunkat hamar megtaláltuk, letettük a táskákat, és elindultunk kicsit felfedezni a környéket. Az út erdei ösvénnyé keskenyedett, de Andris nagyon ügyesen kanyargott a meredek oldalban a fenyőgyökerek között. A kaszálóra kiérve azonban az ösvény sem folytatódott. Mit volt mit tenni, áttekertünk a nedves füvön. Közben reménykedtünk, hogy mi tévesztettük el az utat, és nem ilyen lesz egész túránk alatt. A dombtetőn kisütött a nap, s máris ott ragyogott egy csodaszép dupla szivárvány. Az első.
    Visszafelé kanyarogtunk már, mikor Andris észrevett egy táblát: gránitszobrokat ígértek. Ha azokat nem is találtuk meg, a naplementében fürdőtóra, partján játszótérre akadtunk. A legjobb hely egy kis pihenőre, míg én szoptattam, a többiek rohangáltak, a csúszdán szigorúan Erzsó - azaz pillanatnyilag Ella királylány - csúszhatott le először, hogy lesodorja róla a vizet az esőnadrágjával, így Miska kevésbé nedvesedjen át.
    A szálláson "tarisznyából" vacsoráztunk, feljebb tekertük a termosztátot, megfürdettük a három vacogót, aztán még kettesben átnéztük a másnapi távot a térképen.

Voltunk biciklitúrázni

Voltunk, bizony!
Majd lesznek rendes fotók, meg részletes leírás minden élményünkről és szenvedésünkről, addig is néhány pillanatfelvétel:

-"Az van kiírva, hogy "Sägewerk"! Úgy érzem magam, mint a Catan-ban! (Roni)

-"Teljesen elkoptak a hátsó fékpofák. Az egyetlen esélyünk, ha felcseréljük a jobbat a ballal". (Andris)

-"Nekem a kedvencem a rózsaszín ház volt, meg az, amikor az óvódástársaim integettek!" (Erzsó)

-"Gyorsabban! Gyorsabban!" (Misi az utánfutóból, miközben nagyon lassan küzdöttük fel magunkat az emelkedőn)

- "<halk sírás, inkább meglepődve, mint megijedve>" (Jancsi, miután átmászott az egész franciaágyon és leesett a túloldalon)

-"Steinegg? Das ist doch nicht in Altenburg, das ist in Fuglau, gut zehn Kilometer von hier! Da müssen Sie noch ganz lang Serpentin fahren! Wenigstens ist es bergab." (A néni, akit este hatkor találomra megkérdeztünk, hogy merre találjuk a szállásunkat)

-"Ist ein starker Junge!" (A taxis, aki Ronit és a három gyereket hazavitte az állomásról, enyhíteni akarván Roni zavarát amiatt, hogy Jancsi végigordította az utat)

Hétköznapok

Tegnap tényleg gyerekúszáson voltunk Misivel. Roni jelentkezett nekünk az interneten, és megbeszélte a tanárokkal telefonon, hogy majd "kicsivel előbb" odamegyünk, hogy kiderüljön, melyik csoportba osztják Misit. A "kicsivel előbb" az fél kettő előtt lett volna valamikor, nekem az egyetemen volt egy megbeszélésem, elvileg tizenegytől háromnegyed tizenkettőig. Persze tovább tartott, de nem igazán lehetett megszökni, hiszen az én munkámról is volt szó. Háromnegyed egykor álltam fel végül az asztaltól, szaladtam a Karlsplatzra. Elment az orrom előtt a metró, a következő metró nem szállított utasokat, a harmadikra szállhattam fel. Számolgattam: tizenkét perc az út, ha Heiligenstadt-ban fogok egy taxit, akkor még negyed kettő előtt otthon lehetek.
Persze nem így történt: taxi volt, de az utcánk legszűkebb szakaszában épp megállt egy teherautó pakolni, úgyhogy mégis fel kellett szaladnom a Himmelstraßén. Misi már összepakolva várt, bedobtam a bicikliutánfutóba, nem felejtettem el magammal vinni a biciklizárat, tekerünk lefelé. Háromnegyed kettőkor beestünk a Döbling-i uszodába. A pénztárnál elmagyaráztam, hogy gyerekúszásra jöttünk, de a nevünk még nincs a listán, mert tegnap jelentkeztünk. Morgott a néni, de azért beengedett.
A medencében éppen három kisbabát pancsoltattak, az úszóedző néni elmagyarázta, hogy fél óra múlva kezdődik a haladó csoport. Misi addig szerzett egy úszógumit, meg egy homokkal töltött teknősbékát. Az volt a játék, hogy megpróbálta felszedni a teknőst a medence aljáról, de nem mert kibújni az úszógumiból hozzá.
Aztán sorra kerültünk, volt vagy tíz gyerek a csoportban, egy és öt éves között. A gyerekek már korábban végigjárhatták a kezdő tanfolyamot, az anyukák ismerték egymást, és szemlátomást egyáltalán nem számítottak arra, hogy délután fél háromkor egy apa (egy férfi!) elhozhatja a kisfiát úszásra. Misi ügyesen lubickolt, boldogan ugrált a vízbe, magasra feldobtam a megfelelő nóta megfelelő részénél, nem úgy, mint az anyukák a maguk gyerekeit.
Szóval sikerrel jártunk, Misi is, én is alig várjuk a következőt.

Egyébként változtak a hétköznapok, mert mostanában megint főleg Roni viszi a gyerekeket, így délelőtt is tudok dolgozni, és nem kell (lehet) annyit éjszakázni. Hétfő randi-este, kedd úszás, szerda Roninak balett, csütörtök este hétkor parkour-edzés, szóval nincs több éjszakai busszal hazautazás a munkából, jelentem.
Van viszont egyre több feladat, és egyre rövidülő hetek-hónapok január végéig. Van egy kész cikkem, amire még mindig nem kaptam meg a végső választ, hogy elfogadják. Van egy kész cikkem, amit kicsit át kell írni és be kell adni egy másik folyóirathoz, ehhez el kell olvasnom egy csomó másik cikket, meg ki kell könyörögnöm a fehérvári vízügytől néhány adatot. Aztán van még egy félkész cikkem, és van még egy, amit meg kellene írni sürgősen, mert alapjaiban változtatná meg az európai természetvédelmet. Csak vicceltem.
Van még egy téma, amire még nem volt időm rendesen kipróbálni az ötleteimet, de kéne még, mielőtt hazajövünk.
És van Magyarország. Az a benyomásom, hogy amióta itt vagyunk Bécsben, az összes stressz és gond és aggodalom csak Magyarországról származott, a régi munkahelyemről, a különböző hivataloktól, a projektünk magyar partnereitől. De ott vár az otthonunk, ott újra biológus lehetnék, és vége lenne a kétlakiságnak.
És vannak más lehetőségek. El sem kezdtem körülnézni, de kaptam kollégáktól két nagyon jó álláshirdetést, egyet Norvégiában, egyet Kanadában.
Még nem volt időm megpályázni őket, és lehet, hogy nem is lesz. Számolom a napokat Tihanyig.

Már jobb!

   Meggyógyultunk, a hétvégén el tudtunk menni Mota és Toto esküvőjére. Gyönyörű volt.
Erzsó megint koszorúslány volt, Miska elnyerte a mise csöndben végigüléséért felajánlott facsavart, Jancsi tekergett, nyavalygott, de végül a padon hasra fektetve szépen elaludt.

    A lakodalomban a gyerekeink is ott voltak - persze az esküvőn is, de lakodalomba ritkábban visszük őket, mi is szeretnénk részt venni, nélkülük könnyebb. Most is úgy terveztük, hogy a családi vacsorán ott lehetnek, kicsit táncolni is maradhatnak, de aztán fordulunk velük egyet, a szüleim leteszik őket aludni, mi pedig ketten - vagy Jancsival hárman - visszatérünk. A lakodalomban ezúttal volt játszó-szoba, egy idő után két előre megkért "óvónénivel". Erzsó egész este ott ült, csak néha libbent ki táncolni, vagy nagyszülők ölében üldögélni. Miska viszont nagyon lelkesen táncolt, velem is, Gizivel is, abba sem akarta hagyni! Jancsinak vittünk egy laposabb nagypárnát, hogy azon elalhasson. A vége az lett, hogy Jancsi 8 körül, Misi 10 körül, Erzsó éjfél körül bejelentette igényét egy-egy fekhelyre, akinek takaró nem jutott, az kabátba takarózva, alvósállat nélkül is békésen merült álomba.

   Az itthoni helyzet annyiban változott, hogy több egérrágta zsákot-dobozt nem találtam, kettő volt, ugyanattól a családtól visszakapott babaruhákkal. Ez persze szomorú, nem s értjük, mert ők nem találkoztak egerekkel a többi holmijukban, de sokkal jobb, mintha minden veszélyben lenne. A csótányok nem mennek a kihelyezett csapdákra, viszont most úgy néz ki, meg lehet állítani őket a két ablak közé befújt irtószerrel, mert mind a kertből származnak, bent még nem szaporodtak el. Persze a már bejutottak okozhatnak még meglepetést.

 Szép idő esetén a jövő hétvégén biciklitúrára indulunk, addig szeretnék itthon igazi nagytakarításos tisztaságot létrehozni, tegnap a gyerekszobát pakoltam ki, kiválogattam a játékok és könyvek közül, amit igazából nem használnak, kiszedtem a kirakódarabokat a szekrények alól, tisztaság is lett földön, polcon, mindenhol. Ablakmosás majd máskor.
Most pedig megyek a konyhába, hogy ott is szép tisztaság legyen.

Miska ma megy először úszni, Andris kíséri, ott is lesz vele, ez szülő-gyerek úszás. Jancsi egyre ügyesebben halad négykézláb, ezzel motiválva a takarítást, az apró dolgokra való különös tekintettel. Erzsó meg boldogan halandzsázik, mostanában angolul. Elkezdett az oviban angolul is tanulni, és a hangzás nagyon hamar beült a fejébe, ha nem figyelnék a szavakra, elhinném, hogy angolul beszél.

Hullámvölgy

   Gondolkoztam, hogy írjak-e erről. Talán jobb lesz, ha írok. Semmi nagy baj nincs. Sok kicsi van. Most itt ülök a gép előtt, amikor végre alhatnék, Jancsi is alszik éppen. De közben el kéne pakolnom rengeteg mindent. Be kell tennem egy mosást, na meg elrakni a száraz tiszta ruhát, hogy ki is tudjak teregetni. És fel kellene söpörni. Meg mosni. Meg főzni is kell. Szóval most ahelyett, hogy ez mind gyorsan letudnám, vagy legalább aludnék, itt ülök a gép előtt. 

   A hétvégén nagyon-nagyon fontos és szeretett és várva várt barátaink jöttek vendégségbe, és nem készültem el sem a renddel, sem a takarítással. Le vagyok maradva mindennel. A "tiszta ágyneműt" alig akartam a kezükbe adni, mert nedves, penészes mindenünk, és olyan dohos volt minden, hogy borzasztó. Nagyon szégyelltem magam, pedig tudom, hogy ők aztán nem fognak emiatt rosszat gondolni rólam.
    
    Andrissal megbetegedtünk vasárnapra. A gyerekek tartják magukat, mi náthával küzdünk. Lázunk nincs, de Andris tegnap egész nap feküdt, elég rosszul éreztük magunkat.
   Vasárnap estére kiderült, hogy a kamrában az egerek beköltöztek egy ruhás zsákunkba, amiben gyerekruhák voltak, vagy 10-15 darabot kellett kidobnom, a többi is tele van bolhával. Ma azt is ki kell mosnom. És annyi értékes, meg számunkra értékes dolgot tárolunk még ott, igazából ki kéne pakolnom az egész kamrát.
   Napi 1-3 db csótányunk is előbújik. Soha nem volt még csótánnyal dolgom, a gyerekek miatt nehéz szívvel szórok ki akár mérget, akár irtószert, de ezt nem bírom. Andris szerint nem tartok elég nagy tisztaságot, azért vannak itt. Én úgy érzem, szélmalom harcot vívok a három gyerekkel, magát halálra hajszoló férjjel, és nem utolsó sorban a százéves házzal. Arról nem is beszélve, hogy előttünk ugyebár nagy kutyák laktak itt, akiknek a szőrét lehetetlen kitakarítani a radiátorokból. Hetente egyszer jutok hozzá, hogy felporszívózzam, felmossak mindenhol. Ez is hatalmas fejlődés tőlem, de ezek szerint messze nem elég. A földön szép rend van ilyenkor, de tényleg maradnak lepakolásra váró felületek, jó sok. Szóval igen, akkora takarítást fogok csapni, hogy ne lehessen arra fogni semmit, igyekszem is tartani magam a magasabb igényekhez, de nem tartom reálisnak, egyszerűen nem hiszem, hogy ezen múlna. Amúgy akkor költöztek be, amikor 5 héten át nem voltunk itthon, nem volt sem ételmaradék, sem komposzt-szemetes, se semmi, rend volt és tisztaság.
   
   S, ha ennyi sok baj mind nem elég, tegnap oltást kapott a két fiú. Mit nekünk nyűgösség, oltás utáni nyavalygás, nem, kiderült, hogy Misinek szívzöreje lett, ami eddig nem volt. Halk, nem tűnik veszélyesnek, de utána kell járni, mitől van. És, ha eddig nem lettem volna kiakadva, kiderült az is, hogy "alultáplált". Vagy inkább nagyon kis súlyú a korához és magasságához képest, mert táplálékot kap, és eszik is szépen, lelkesen, sokat, napi ötször.
De most emiatt is kivizsgálás következik. A magam megnyugtatására utána néztem, Erzsó hogy áll, de sajnos vele ugyanez a helyzet. Én TUDOM, hogy ez alkati, én is vékony és pici voltam nagyon, Andris is, és ettől semmi bajunk nem lett, az én gyerekeimnek sincs. Eszünkbe sem jutott volna ilyesmi, ha nem nézi meg az orvos. De most itt van ez is, nyomaszt, nem tudok mit kezdeni az információval, mert esznek rendesen, működnek, ahogy kell, van erejük, csak nem híznak.

    Azt hiszem, a legnehezebb az egészben az, hogy egyedül vagyok. Én vagyok az orvos, az anya, a takarítónő, a betegápoló. Ha valaki gyenge, kicsi, az az én hibám, ha élőlények költöznek a lakásba, ki más lenne a felelős. Andris a sok munka alatt roppan össze, én a sok teljesen természetes, de el nem múló feladatom, felelősségem alatt. És nem bírok többet, most nem. De meg kell próbálnom.És várom Tihanyt, ahol csak hangyák és pókok vannak, meg tavasszal kis fekete bogarak, amik garantáltan nem csótányok. Viszont ott meg Andrisnak még több a feszültség, attól is félek.
   
Tudom én, hogy ezek icipici gondocskák, amikkel más nem is ér rá foglalkozni. Nincs beteg gyermekünk, van munka, lakás, szeretjük egymást.  Tudom, de ettől most nem lesz sokkal könnyebb.