Ez azért volt, mert mindenféle jó dolgokat csináltunk, amiket utólag jól le lehet írni.
Aki ott volt öt évvel ezelőtt a Zugligeti templomban, április 28-án, az tudja, hogy most lettünk öt éves házasok. Ezt egy kis kettesben töltött nyaralással terveztük megünnepelni Ronival, de hogy a gyerekek se maradjanak élmény nélkül, elhatároztuk, hogy biciklitúrára megyünk.
Természetesen tandemmel.
A tandemnek viszont voltak kisebb-nagyobb műszaki problémái, egy fél napig kerekeztem vele egyedül Bécsben, mire találtam olyan szerelőt, aki egyáltalán elvállalta, hogy hozzányúl. 27-re, péntekre ígérte, hogy átnézi, beállítja, rendbe rakja. A hét elején előadtam egy nagy földtanos konferencián, a hét második felében Magyarországon voltam biológus kollégákkal helyszínelni a leendő repülési területeinket. Minden gondosan ki volt számolva, szombat délben indulok haza Sopronból Bécsbe vonattal, kettőkor zár a szerelő, addigra én pont el tudom hozni a biciklit.
Ez sikerült is, igaz, hogy taxival kellett az állomástól a szerelőig utaznom. Mindegy, ennyit megért, hogy ne két szingli kerékpárral tekerjünk, hanem együtt, tandemen. Az útvonalat nem határoztuk el előre, olyan helyre akartunk menni, ahonnan legalább látszanak az Alpok, de azért nem nagyon meredekek az utak. Végül kis töprengés után úgy döntöttünk, hogy a Fertő tavat tekerjük körbe.
Szóval szombat délután három körül, három nap távollét után hazaértem a tandemmel. Roni Rákóczi túróssal várt, ünnepeltünk.
Gyerekfektetés után mindent összepakoltunk, nagyjából kinéztük az útvonalat a neten, és rájöttünk, hogy a Magyarország autóstérképen pont rajta van Bécs és a Fertő-tó között minden, amire csak szükségünk lehet. Nem véletlen, azt a térképet még egy Szupermarathonon kaptam. Kora reggel terveztünk indulni, vasárnap, hogy misére már Bécs valamelyik külvárosában, vagy akár az első faluban menjünk.
A műszakiakról röviden bicikliseknek: Neuzer Twilight tandem, háromfokozatú, szabadonfutós Shimano Nexus agyváltó, V fékek elöl és hátul. Nem gyári tartozék az első csomagtartó, amit a fék konzoljai tartanak, és egy nagyon hangos kézi duda (gumilabdás, mint az igazán régi autókon). Croozer utánfutó, Tatonka táskák (még nászajándékba kaptuk őket a Juhar rétegtől). A nehéz holmikat (sátor, víz, ennivaló, gyerekek) az utánfutóba tettük az alacsony súlypont érdekében, a ruhák és hálózsákok a táskákba kerültek. Összesen öt méter hosszú, és óvatosan számolva is kétszázötven kiló a járműszerelvény utasokkal
Ha jól emlékszem, fél kilenckor kigördültünk a kapun. Aki járt már nálunk, az tudja, hogy a Himmelstraße meredek. Igyekeztem határozottan fékezni, de hamar felforrósodott ettől az első abroncs, még Grinzing előtt kidurrant a kerék. Nem ijedtünk meg, félrehúzódtunk, felszaladtam a hazáig a nagy pumpáért, gumijavító készlet meg egyébként is volt nálunk. Szereltünk, ragasztottunk, pumpáltunk, de a kerék megint leeresztett, nem tartotta meg a ragasztás. Nem baj, tudtam a nußdorfi rakparton egy bicikliszerelőt, ami félig kocsmaként is üzemel, elindultam lefelé, addig Roni vigyázott a gyerekekre, tízóraizott velük a bolt előtti terecskén. A busz elment az orrom előtt, úgyhogy kezemben az első kerékkel lefutottam a boltig, vettem három nagyon erős belsőt, gondolva a jövőre, és a megállóban beszereltem a kerékbe.
(Átvettem a "tollat". Roni)
Elindultunk újra. Szépen felpumpált kerekekkel, vidáman. A baj csak az volt, hogy a megterhelt, kigömbölyödött kerekek nem fértek el a sárhányók alatt. Hát igen, nem tandemre, nem vastag kerékre való sárhányók voltak. Egy-két utcasaroknyira Grinzingtől megint megálltunk szerelni. Sárhányók le, be egy fenyő alá, majd visszajövünk értük. Na, persze azóta is ott rozsdásodnak, ha valaki ki nem dobta őket. A leszerelés sem volt egyszerű, nem volt minden méretben csavarkulcsunk, pár csavar meg olyan mélyen volt, hogy nem is lehetett elérni, egyet Andris tört le valahogy, mert mást nem lehetett kezdeni vele.
Sebaj, végre súrlódó hangok nélkül mentünk tovább. Nem egészen 100 métert. Mert akkor én kiáltottam, hogy valami nagyon fékez minket, egy tapodtat se tovább! Megálltunk, kitámasztottuk a járgányt, pörgettük az első kereket, semmi, a hátsót, semmi. Örültünk egy kört a kitámasztónak, mennyivel könnyebb így vizsgálódni, hogy középen megemeli a biciklit. Nem találtunk hibát, felszálltunk. Hiába, megint ugyanaz a szörnyű éneklő hang, alig bírtam tekerni, úgy súrlódott. Lenéztem az alattam levő kerékre, és megláttam a hibát! A nyamvadt kitámasztó a nagy kerekek miatt egy műanyag kábelrögzítővel volt a rugójánál fogva hátrahúzva. Ami a megfelelő pillanatban elpattant. A rugó nekinyomódott a keréknek, innen a hang, a fékező erő. :) Leszereltük sóhajtozva a kitámasztót is.
Én már azon voltam, hogy forduljunk vissza, még mindig csak negyed óra gyalogtávolságra voltunk otthonról, induljunk újra két szingli-biciklivel. De Andris ennél makacsabb. :) Hála Istennek...
Mert tandemmel mégis sokkal jobb, lehet beszélgetni, útközben fényképezni, hátat simogatni, együtt feneket fájlalni. :)
Végre kijutottunk Bécsből, és kis falvakon át igyekeztünk tovább.
Himberg volt az első pihenőhelyünk, ott fagyiztunk egy nagyot, aztán megnéztük, hogy működik-e már a strand, de csak egy nappal később nyitott. A focipályát viszont locsolták, jó nagy spriccelő slagokkal, aminek a hatósugara épp egy kicsit elérte a játszóteret. Úgyhogy azért hűsített minket is.
Aztán mentünk tovább, elhatároztuk, hogy másnap keresünk egy bicikliszerelőt, vagy valakit, aki tud adni egy jó nagy csavart, hogy ne a hátsó kerék tengelyének a csavarján lógjon még az utánfutó is, hátha úgy kevésbé mozdul majd ki a kerék.
Gramatneusiedel következett. Végig hatalmas szembe-szél fújt, lefelé is erőst tekerni kellett, hogy ne álljunk meg, de végül megérkeztünk Reisenbergbe. Egy kedves Heurigerben kértünk vizet, aztán nem álltuk meg, kértünk szőlőlét, és némi vacsorát is. A fél falu ott volt, ezen a vidéken még tartják a szokást, hogy időközönként kijelölik, melyik család árulja éppen a saját borát, akkor a háziak pár hétig csak azzal foglalkoznak, és odajár mindenki. Így sorban mindenki eladhatja, ami a szőlőjén megtermett, nem rontják egymás üzletét. Nagyon kedvesek voltak velünk is. 
Mire a vacsorával végeztünk, már esteledni kezdett, így a falu határában sátorhelyet kerestünk magunknak. Egy buckás kis fenyőerdős részt találtunk legalkalmasabbnak, viszonylag rejtve is volt, és mégis jobb, mint a vetés. Mivel minden talpalattnyi földet megművelnek, láttuk, hogy más helyet nem érdemes keresni. Andris szénával próbálta a gödröket kibélelni, a gyerekek lelkesen segítettek. Szeretnek sátorban aludni, kaptak meleg hálózsákokat is hozzá. Így alszanak a sátorban:
