Erzsó aranyköpés - testvéri szeretet

   Tegnap este a gyerekszobában vonatozunk, Jancsi a kezemben, mert épp fájt a hasa, és nem tudtam letenni. Erzsó játék közben odajött, megsimogatta, aztán elgondolkozott, és megkérdezte:
 "Mama, baj, ha mostantól nem a Papát szeretem a legjobban a világon, hanem a Jancsit?"

Nem, Erzsókám, nem baj, szeresd csak nagyon!

Bienentag

   Vasárnap mise előtt megérkezett Réka, Eszter, Vince és Tamás, komatálat hoztak nekünk. A plébániánk meleg évszakban havonta egyszer egy-egy helyi vendéglőt látogat meg, a Szentmise a "Zum Martin Sepp" nevű Heurigerben került megrendezésre. Andris magára kötötte Jancsit, a két nagyobbat meg az utánfutánban tolta, és nagyon büszke volt a három gyermekére. :)
A kerthelyiség tömve volt, a bizonytalan időjárás miatt behúzták a tetejét is, így még nem is láttam. Mi kiszorultunk, de szerencsére sem hideg, sem napszúrásveszély nem volt. Ezúttal még egy aranylakodalmat is megünnepeltünk, a gyerekek rendesek voltak nagyon a hosszadalmas szertartás alatt. Áldozásnál már az én kezemben volt Jancsi, érdekes volt, hogy a diakónus megkérdezte, meg van-e már keresztelve, és mivel még nincs, csak engem áldott meg, Jancsira meg a távolból intett keresztet. Aki még nincs megkeresztelve, az nem kaphat kiskeresztet a homlokára?

   Hazaérve megebédeltünk, beszélgettünk, Rékáéktól teljesen váratlanul hatalmas ajándékot is kaptunk: egy kerti felfújható medencét, de akkorát, hogy a felnőttek is beleülhessenek.
   Nagyon jó volt együtt lenni, nekem igazi kikapcsolódás egy kis "Rochlitz-lány"-hangulat.

   Csendes pihenő után a gyerekek már alig férek a bőrükbe, ki akartak menni a kertbe, mert aznap volt a "Bienentag", egész Ausztriában méh-bemutatókat rendeztek a méhészek, a mi kertünkben is dolgozik egy méhész-hölgy, van 5-6 kaptárja, a kert lenti részén több, és egy-kettő a nagy hársfa alatt. A méhekkel eddig semmi gondunk nem volt, a gyerekek belekukkantanak a virágok kelyhébe, mielőtt megszagolnák őket, nem mennek közel a zsongó kaptárhoz, és büszkék a kertünk saját mézére. Nagyon lelkesen várták, hogy egészen közelről megnézhessék a méheket, és a méz-kóstolás is hívogatta őket. Erzsó engedetlenül ki is szaladt a kertbe, és elvegyült a tömegben, én meg aggódtam a nyitott kertkapu miatt, nem ment-e ki az utcára. Végül hárman keresték, Réka találta meg, Erzsó bizonygatta, hogy az utcára nyitott kapunál sem megy ki, nem értette, miért aggódtam. Valamelyest megértem, eddig is akkor mehetett a kertbe, amikor csak akart... Annyi ideje mindenesetre volt, hogy szerezzen magának és Misinek egy-egy icipici üveg mézet.

   Andris kiment a két nagyobbal, miután elbúcsúztunk a vendégeinktől. A lenti kaptáraknál figyelték a méheket, amikor Jancsit elaltatva én is ki tudtam menni egy kicsit.
   A hársfa alatti kaptár tetejét üveglapra cserélték, így be lehetett nézni, elmagyarázták a dolgozók és a herék közti különbséget. Találtunk egy bábrablót is, Erzsó bátran a tenyerébe fektette, de a bábrabló megharapta. Életerőset tud sikítani a lány.
   Amikor visszatértünk a lenti kaptárakhoz, a gyerekek beöltöztek méhész-ruhába, és egészen közelről is megfigyelhették az esti hűvösben egyre lassuló méheket. Pár fénykép után én már szaladtam vissza Jancsihoz, Andris még hozott egy könyvet a méhekről, azt végignézegettük.

Vacsoránál mindkét gyerek mokkáskanállal kóstolta a saját kis mézét, egészen addig takarékoskodtak vele gondosan, amíg Hildegard - a méhész - át nem jött egy kiló mézzel, hogy Jancsihoz gratuláljon. Akkor megnyugodva megették az összes mézüket.

Jancsi első napjai

   Első 8 óráját egy szál pelenkában, hozzám bújva töltötte. Minél több bőrkontaktus legyen, azt javasolták a szülésznők, hogy érezzük egymás illatát, hallja a szívverésemet, megismerjük egymást. Valami egész más volt ez, mint a veszprémi kórház szigorúságában eltöltött első éjszakák. Jancsi nem szakadt el tőlem a születésével, ott volt, és ott van azóta is egész közel. Nagyon kíváncsi vagyok, később mi látszik majd meg ebből. Egyelőre békés, nyugodt, boldog kisbaba, de a többiek is ilyenek voltak.

   A szobában egy császármetszés után lábadozó török édesanya volt még, majd másnap érkezett egy bosnyák hölgy is. Férjek és idősebb gyermekek reggel 8-tól este nyolcig jöhettek látogatóba, bent is lehettek a szobában. Ezt a másik két család ki is használta, a férjek szinte egész nap ott voltak. Azért a szoptatásban okozott ez némi kényelmetlenséget, idegen férfiak előtt mégsem teszem olyan szívesen, még szerencse, hogy jól tudtam ülni, el tudtam fordulni a sarok felé az ágyban, és törökülésben etettem. A bosnyák rokonság a délutáni négy óra hosszú látogatási időben tízesével jelent meg. Ehhez képest és sokat voltam kettesben Jancsival. Andris reggel óvodába vitte a "nagyokat", aztán beugrott hozzám. Első reggel egyedül, de csak pár percre, mert nagyon álmos volt. Másnap Czirmos-Nagymamával és Petyóval, majd ők hármasban hagytak minket. Nagyon hiányzott nekem Andris, jó volt az a  Vele töltött félóra.
Délután a gyerekekkel is bejött mindkét nap, ezek sem voltak hosszú látogatások, de a gyerekek boldogan fogták a kistestvérüket, büszkék voltak nagyon, és azonnal megszerették. Azóta is rengeteg simogatást, puszit kap tőlük Jancsi.

    Orvosi vizsgálat első délelőtt történt a mi szobánkban. Gyorsan meg is kértem, vágják fel Jancsi túlságosan lenőtt nyelvfékjét. Ez szemmel láthatóan fájdalmatlan beavatkozás volt, nagyon fontos a szoptatásnál helyes nyelvtartáshoz és később az "Rrrr" kimondásához. Erzsónak is ilyen volt, ez a mi családunkban öröklődik, jó, hogy azonnal túl lehet esni rajta.
Jó volt, hogy nem vitték el, vele lehettem a vizsgálat alatt végig.
   Fürdetés csak a harmadik napon volt.

   Nagyon-nagyon sokat nézegettem, ölelgettem Jancsit, ismerkedtünk. Szépen evett, én persze majd' kiugrottam az ágyból, fájdalmas ez még az elején. De megérte, mire a harmadik napon hazafelé indulás előtt megmérték, vissza is szerezte a születési súlyát. Egyébként is keveset vesztett, de ez akkor is szép eredmény. Köszönet a fiúknak, akik kiadós tejfakasztó ivászatot tartottak a Holzhausban. :)

   Kedves, meghitt, jó emlékeket maga után hagyó három nap volt ez a kórházban. Örülök, hogy így is lehet csinálni ezt az első időszakot, és ennek én is részese lehettem.

Nagybetűs élet

Már jóval Jancsi születése előtt kinéztük a Tulln-i oldtimer-kiállítást: nincs messze tőlünk, és nem csak Misi és én, de a lányok is tudják értékelni a szép régi autókat, szóval mindenki lelkes volt. Csak azon izgultunk a múlt héten még, hogy Jancsi megszületik-e addigra. Hát megszületett.
Beraktuk a három gyerekülést az autóba (pont beférnek, hála Istennek), összecsomagoltunk három rend babaruhát, öt pelust, meg egy üveg vizet, és elautóztunk Tulln városába, ami talán 30 kilométer lehet Bécstől. A vásár környékén hamar besűrűsödött a forgalom, pedig csak fél órával nyitás után érkeztünk, úgyhogy elég messze találtunk parkolóhelyet. Gondolkoztunk, hogyan kerüljük meg gyalog az óriási cukorgyárat, de feltűnt egy ősrégi traktor egy személyszállító utánfutóval, amiről kiderült, hogy a kiállításra fuvarozza az embereket. Felzsúfolódtunk, és nemsokára már ott is voltunk Európa egyik legnagyobb oldtimer autókiállításán.
A boldogság ott kezdődött, amikor egy piros Bentley állt be mellénk, mert Misi kedvenc játékautója is Bentley.
Az első csarnokban főleg Opelek voltak, köztük például egy olyan fehér Opel Rekord, amilyet Papiék még kicsi gyerekkorunkban egyszer egy barátunktól kölcsönkaptak. Ott állt egy amerikai rendőrautó, ami szakasztott úgy nézett ki, mint a 101 kiskutya rajzfilmben, meg egy igazi Dodge Charger, meg rengeteg ilyen-olyan csillogó Harley-Davidson motor.
Mutogattuk a gyerekeknek: ilyenek akkor jártak, amikor az Apapi kicsi volt, ilyenek akkor, amikor a Nagypapa volt gyerek, ilyenek az én gyerekkoromban. Bizony, nem egy 1980-as években gyártott autó díszelgett az öregebbek között. Hivatalosan a 30 évesnél idősebb autók számítanak oldtimernek..
Misinek van egy német versenyautós könyve, vagy inkább albuma (Alle Sportwagen, die man kennen muss, vagyis a cím szerint minden sportkocsi, amit ismerni kell). Egyre-másra találtunk olyan autókat, amik szerepelnek a könyvben. Favázas Morgan, 1910-es években készült Rolls-Royce, rengeteg Aston Martin és Porsche. Erzsónak elmagyaráztam, hogy a Rolls-Royce-ok hűtőrácsán a szárnyas hölgyet Emilynek hívják, mint az ő egyik babáját.
A kiállítás egyik fénypontja számunkra az 1953-ban készült és korű módon restaurált Ikarus babakocsi volt.

A standon álló magyar restaurátorok nem kicsit csodálkoztak, amikor Roni egyből tudta, hogy Ikarus! Csodálatos jószág, minden kereke külön rugózik, nemcsak föl-le, hanem oldalra is. Jancsi mélyen aludt a gyerekhordozóban, így sajnos nem fektettük bele.
Ausztriában voltunk, úgyhogy rengeteg Steyr-Puch állt mindenfelé, többek között a jól ismert Kispolszkinak is volt Steyrben gyártott változata, meg a régi Fiat 500 Multiplának is. 11 óra körül a gyerekek megéheztek, Jancsi kapott tejet, Erzsóba egy virslit, Misibe egy szelet Sachertortát nyomtunk, jó érzékkel még mielőtt az ebédelő tömeg ellepte volna a büfét. Már az utolsó csarnokban jártunk, amikor találtunk egy ütött-kopott VW buszt, amire rá volt írva, hogy "Bitte streicheln!" (tessék simogatni). A gyerekenek ez volt a legnagyobb boldogság: a rengeteg csillogó-villogó autó után, amihez nem, vagy csak kicsit volt szabad hozzányúlni, végre egy, amit mancsolhattak kedvükre.
Az udvaron találtunk még egy Autobianchi Giardiniera-t, ami a közkedvelt Fiat 500-as kombi-szerű változata volt, és arról nevezetes, hogy Oszi Nagypapáék ilyennel jártak Mama gyerekkorában.

Náluk öt gyerek ült a hátsó ülésen, ahhoz képest a mi három gyerekülésünk a Fabiában kismiska.
Erzsó már sóhajtozott, hogy induljunk haza, és azt beszéltük meg Ronival, hogy amikor az első gyerek indulni akar, akkor nem maradunk tovább. Kifelé vettük hát az irányt, de leszólított minket a "Friends on the road" kiállítás egyik embere, és megkérdezte a gyerekeket, hogy akarnak-e ugrálni a kamion alakú felfújt ugrálóvárban. Akartak.
Ennek a szabadtéri utazó kiállításnak az a célja, hogy az autósok jobban megismerjék a kamionosok világát, és kevésbé haragudjanak rájuk az utakon. Volt benne némi demagógia arról, hogy a kamionok nélkülözhetetlenek, meg környezetbarátok, de ez a gyerekeknek mindegy volt, vígan ugráltak, meg furikáztak a pedálos targoncákkal meg kamionokkal.

Amikor ennek is vége lett, elindultunk kifelé, és a kijáratnál felvett minket a traktoros. Csak mi voltunk az utánfutón, de ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen egészen az autónkig.

Jancsi születése (az olvassa, akit érdekel, nem orvosi, de részletes)

  Nem tudom mással kezdeni, mint egy hatalmas hálaadással. Köszönjük, hogy Jancsi megszületett, hogy egészséges, és egy csoda. Köszönjük, hogy nem imádkoztunk hiába harmadik gyermekért. És mint minden percben, most is hálát adok Andrisért, a szeretetéért, azért, hogy mindig mellettem van, hogy együtt visszük a vállunkon a terheket, és együtt repülünk a boldogságtól.



   2013. május 15. délelőtt telefonálgatni kezdtem. Nem tetszett, hogy harmadik napja szivárog a "nem magzatvíz", nem akartam fertőzést kockáztatni. A kórház sokáig nem vette fel a telefont, hívtam a nőgyógyászomat is, de neki csak délután volt rendelési ideje, végül barátokkal beszéltem, aztán sikerült elérnem a klinikát. Elmondtam, hogy igazából csak tanácsot kérek, hiszen megmondták, hogy akkor menjek csak be, ha rendes, erős fájásaim vannak, azoknak pedig híre-hamva sem volt. Azért mégis behívtak, hogy még egyszer megnézzék, mi ez a folyadék. El voltam keseredve út közben, tudtam, hogy vagy befektetnek, ami akár várakozással töltött heteket is jelenthet, vagy hazaküldenek, de akkor meg minek az egész beszaladgálás. Úgy szerettem volna legközelebb megjelenni a  klinikán, ahogy Misi születésénél, tele boldogsággal, magabiztosan, tudva, hogy mi következik.
    A kórházban megvizsgáltak, ezt Andris már leírta, mégis magzatvíz volt, próbálták kiszedni belőlem, hogy mikor lehetett a burokrepedés, de csak a hétfőhöz tudtam kötni,amit pedig nem akartak elfogadni, mert aznap negatív volt az eredmény. Protokoll szerint megkaptam az első antibiotikum-infúziót, felkészítettek, hogy nyolc óránként fogom kapni, amíg meg nem születik a kicsi. Azt mondták, nem fogják sürgetni semmivel, várunk...
      Jaj, nagyon szomorkodtam, a gyerekektől sem tudtam elbúcsúzni, a könyvemet is jól megfontolva otthon hagytam, gondoltam, Andrisnak lesz ideje még behozni, ha maradnom kell. Megírtam pár embernek, hogy bekerültem a kórházba, de telefonálni a sírhatéktól nem tudtam.
     Este a doktornő feltett egy prosztaglandin-gélt, ami érleli, puhítja a méhszájat. Ez fél kilenckor történt, egy ujjnyira nyitott méhszájnál, az harmadik gyereknél nagyon kevés, mondta is, hogy nem számít semmi nagy változásra. Fél órát mindenképp feküdnöm kell, közben megy a CTG (méhösszehúzódásokat és a baba szívhangját figyeli).
      Nem bírtam ki a fél órát. Azonnal elindultak a fájások, de olyan erősen és gyorsan, hogy két fájás között alig telt el annyi idő, mint maga a fájás, a CTG szinte szabályos sinus-görbét mutatott. 20 perc múlva 3-4 ujjnál tartottam, kérdeztem, hogy hívhatom-e Andrist. Mondták, hogy beugorhat pár percre kivételesen, de ne számítsak rá, hogy hamar baba lenne ma este. Mondtam, hogy nekem innentől már Misinél is nagyon gyorsan ment, és nagyon-nagyon imádkoztam, hogy Andris időben beérjen.
 
      Már a szülőszobán voltam, mire Andris megérkezett, utcai ruhában, ahogy volt, szaladt be hozzám. Fogta a kezem, én támaszkodtam rá, próbáltam kitalálni, hogyan lenne kicsit kényelmesebb, nagyon melegem volt. Egy fiatal szülésznő-tanonc végig velem volt, kedves, mosolygós lány volt, és nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Persze be-bejött az oktatója is, ugyanaz az idősebb hölgy, aki hétfőn vizsgált. Mondta, hogy sajnos le kell fektetnie, kellene egy infúzió. Tiltakoztam, nagyon rossz volt fekve, meg is ijedtem, hogy még mindennek a tetejébe oxitocint akar bekötni, de megnyugtatott, hogy pont, hogy enyhíteni akarja a fájásokat, kicsit lassítani, mert túl viharos ez így. Ezzel egyetértettem,nagy nehezen lefeküdtem.
    Ettől kezdve kicsit békésebb lett az egész, így is gyakran, és persze erős fájások jöttek, de már kibírható mértékűek. Egész meglepő volt, hogy nem egyre erősebbek, hanem az infúzió miatt egyre gyengébbek lettek, tudhattam előre, hogy nem fogok belehalni.
   Andris ott volt mellettem, hideg vízzel itatgatott, törölgette a homlokomat. Ablakot is nyitottunk, így nem volt már annyira melegem. Jó volt fogni a kezét, beletámaszkodni teljes erőből, ha úgy esett jól.
 Tudtam imádkozni, amikor nehéz volt, általában egy fél Üdvözlégyig jutottam.

   Aztán éreztem, hogy már jön a fejecske, a szülésznő még nem akarta elhinni, de jobban éreztem. Nagyon hamar kint volt, nem is nyomódott meg a buksija, szép kerek maradt. A szülésznők hozzám se nyúltak, de ott álltak, így biztonságban éreztem magam.
    Mondták, hogy én vegyem fel az ágyról Jancsit, én legyek, aki először megfogja. Magamhoz öleltem, nálam is maradt, amíg Andris el nem vágta a köldökzsinórt, aztán megint visszakaptam. Másfél-két óra múlva ott a szobában letörölgették kicsit, megméricskélték, 3000 g és 51 cm.  Nem fürdették meg, hogy a magzatmáz védje még a bőrét. Kapott egy pelenkát, és visszakaptam, másnap délelőttig még nem öltöztették fel, hogy minél többet érintkezzen a bőrömmel.

 Nem volt metszés, nem kellett varrni sem, már aznap tudtam ülni, menni. Felvittek az osztályra, és nagyot aludtunk, kétszer kért szopizni éjszaka, békésen aludt a mellkasomon.
Egész más volt így, mint ha külön kiságyban lett volna, és tényleg nagyon békés azóta is.

Megszületett!

Zlinszky János, 3000 g, 51 cm. Normális szülés késő éjszaka, mindenki jól van, Roni a hétvégére már hazajön

magzatvíz, könnyek, türelemjáték

Annyi történt, hogy Roninak már hétfő hajnalban elkezdett lassan folyni a magzatvize. Fájásai is voltak, úgyhogy egy gyorsan lezavart reggel után elvittük a gyerekeket az oviba, riasztottunk egy gyerekvigyázót, és irány a kórház, nagy reményekkel.
Ott viszont elmúltak a fájások, megállapították, hogy nem magzatvíz, és kedvesen hazaküldtek azzal, hogy el fog múlni. Akkor jöjjünk legközelebb, ha történik valami.
Miután tegnap sem és ma sem múlt el, ma reggel hosszas tanakodás után megint a kórházba mentünk. Újabb vizsgálat, most már egyértelműen magzatvíz, viszont továbbra sem zajlik semmilyen szülésnek nevezhető folyamat. A baba jól van, normális a szívritmusa, szépen rúg.
Roni marad a kórházban, amíg a baba meg nem születik. Ez nem egy nagy komplikáció, nem veszélyes se rá, sem a kicsire, és mivel kórházban van, bármikor ki lehet venni a babát, ha szükségét érzik. Csak várni kell.
Úgyhogy elmentem a gyerekekért az oviba, elvittem Erzsót balettra (Misi is jött velünk, nem volt alternatíva), kaptak fagyit, nagyot játszottunk egy játszótéren.
Aztán beugrottunk Ronihoz a kórházba, hogy legalább egy könyv legyen nála, mert az amúgy a szülésre gondosan összekészített cuccából ez kimaradt. A gyerekek kaptak estipuszit, megvacsoráztak békén (bár mindkettő sírt egy kört valami mondvacsinált apróságon). Elmagyaráztam nekik, amennyire tudtam, hogy nem tudjuk, meddig marad bent a Mama; hogy a magzatvízben úszkál a kisbaba, meg ilyenek.

Most alszanak.

Megírtam az egyetemnek, hogy a következő napokban ne számítsanak rám, és igyekszem anyja helyett anyja lenni a gyerekeknek. 26-ára van eredetileg a kisbaba kiírva.

Hiszti - az életre nevelünk?

Erzsó tegnapi aranyköpése következik, amin azért el is gondolkoztam.

   Este lefektettem őket, Andris még nem ért haza a munkából. Erzsó az esti mese, ima, szokásos két altatódal után a távolodó hátamnak kezdett nyafogni, hogy "de még azt is énekeld el, hogy Aludj el mamának..."
Visszafordultam, mondván az ilyen sírós-hisztis-követelős hangvételre szokásos választ: "Erzsó, már énekeltem kettőt, nincs késő, beleférne az a másik három, de TUDOD, HOGY HISZTIVEL NEM ÉRSZ EL SEMMIT, AMÍG HISZTIZVE KÉRED, BIZTOS, HOGY NEM TESZEM MEG." Ezzel elhagytam a terepet.
A nagybetűs rész az, amire nagyon próbáljuk ránevelni őket, kérjenek, és az ésszerűség határain belül kapnak is, akár kivételes dolgokra is rávehetők vagyunk, de nem hisztivel. Ha hisztiznek, akkor még a könnyen megtehető kívánságok sem teljesülnek. (azért persze itt is megvannak a gyengeségeim, társaságban, templomban, extra fáradtan vagy csak lágyszívűségből néha következetlen vagyok.)

   Negyed óra múlva Erzsó benyitott a nagyszobába. Ugyanazon a hisztis hangon követelte az éneklést. Mondtam neki, hogy ez még mindig hiszti, amivel nem ér el semmit, és nem is értem, miért nem kér meg rendesen, miért gondolja, hogy erre hallgatni fogok?

Erre a sírást mintha elvágták volna, "végre egy értelmes kérdés, amire válaszolni is lehet" - csillant meg Erzsó szemében. És válaszolt:

"Mama, hisztivel mindenki másnál mindent el lehet érni! Csak nálad és a Papánál nem. De a Mamácskánál, Papácskánál, Nagymamánál, Nagypapánál, Tante Monikánál, Susannál gyerekvigyázók Mónikánál, és mindenki másnál használ a hiszti! Az óvodában még gumicukrot is adnak érte!"

Széllel szemben... Biztosítottam róla, hogy mi hajthatatlanok vagyunk hiszti-ügyben, és akkor is fontosnak tartjuk, hogy megtanuljon uralkodni az indulatain, ha máshol, másnál ez is működik. Vagy pont ez működik jól.

A szép nyugodt, udvarias kérésére elénekeltem a kért dalokat.

Este Andrissal jót nevettünk az eseten, de megegyeztünk, hogy így még fontosabb, hogy  mi tartsuk a saját szabályainkat. Nem várhatjuk, nem is várjuk a többi gyermekeinkkel foglalatoskodó felnőttől, hogy kőkeményen kiálljanak a síró-rívó kicsikkel szemben, nyilván sokkal gyorsabban vége a kényelmetlen helyzetnek, ha engednek nekik. De döbbenet, hogy milyen tudatosan használják ki ezt a gyerekeink, főleg Erzsó. Okos.

Azért aki olvassa ezt, és találkozik a helyzettel, annak jusson eszébe! :) Ha mást nem, utólag nevethet rajta...

Küzdünk a betegséggel és az óvodalátogatás

   Erzsó kezdte a múlt héten a betegeskedést. Igazából végig nem tudtam megállapítani, hogy csak nyafog, vagy tényleg fájdalmas neki a pisilés, de volt egy nap, amikor szinte sikított tőle.
   Aznap már Misi is mondogatta, hogy ő beteg, de tényleg, de nem mondta, mi fáj, csak azt, hogy mindene. No, az úgy is volt, amikor először mérésre méltónak éreztem, 38,5 volt a láza. Aztán estére már 39,9.
   Másnap alig vártam, hogy elkezdődjön a rendelési idő a gyerekorvosnál, bejelentettem mindkét apróságot. Mondták, hogy másnapra van időpont. De másnap nekem kellett a klinikára mennem, mondtam, hogy én meg 37 hete várom már a babánkat, nem megy a másnap, nem lehetne-e mégis még ma menni? Misi addigra erős fülfájást jelzett, a nyirokcsomói is hatalmasak voltak, nem akartam húzni az időt. Akkor jöjjünk azonnal, mondta a nővér, összeszedtem a két jobbra-balra dőlő gyereket, és szaladtunk. Szerencsére autóval.
   Erzsónak semmi baja nem volt, azért felírt egy kenőcsöt, vagy ezt írtam már? Misinek nem a füle fájt, csak felsugárzott a tüszős mandulájából a fájdalom, antibiotikumot kapott azonnal. Így is nagyon magas láza volt éjjel.

A másnapi klinikai vizsgálatról már panaszkodtam, most nem fogok. Misit arra a másfél órára betegen is leadtuk az oviban, szerencsére nem lett közben láza, és rosszul sem érezte magát.

   Erzsó pedig már napok óta mondja, hogy fáj a hasa. Hol jobban, hol kevésbé. Ennek ellenére szépen és sokat evett, semmihez nem tudtam kötni a panaszait. Ma a fél délutánt görnyedezve töltötte, de mivel már az óvodából is hasfájósan jött haza, és megint nem volt mihez kötni, nem is vettem túl komolyan. Az ebéd rizses hús volt, amit nagyon szeret, többet evett, mint én. Aztán megint a hasfájás. Szépen vacsorázott, de fürdés után már sehogy sem volt jó neki, sem fekve, sem állva, csak nyafogott nekem. A meleg sem esett jól a hasán, a hideg víz sem, amit itattam vele. Aztán fektetés után fél órával szépen viszontláttuk a mai menüt, szerencsére főleg csempére ment, útban a mellék-helység felé volt már. Andris még nem ért haza, pedig ez az egyetlen, amit mindig Ő szokott feltakarítani, hiába vagyok orvos, ez az egy nem megy nekem. Most nem volt választásom, sőt itt a nagy pocakom is hozzá, nehezített verzió. Túl vagyok rajta.
   Erzsó meg megkönnyebbülve üldögélt még tíz percet a konyhában, aztán elszaladt lefeküdni. Remélem, ennyi volt.


   No, és a kellemesebb téma: tegnap voltam délelőtt az óvodában látogatóban. A nagy pocakomat megmutatni. Azért kértek erre, mert nem minden gyereknek lesz már kistestvére, és szerették volna, ha mindenki látja most a növekvő hasamat, pár hét múlva pedig az újszülöttet. Kicsit e köré rendezték ezt a félévet, már korábban is beszélgettek róla, s szintén a növekvő kis életek figyelésére hetek óta növénykéket ültetnek pohárba és a kiskertbe, amit a gyerekek öntözgetnek. Persze azokból csupa ehető fog kinőni.


    Amint beléptem az ajtón, eszembe jutott, hogy nem vittem se az ultrahang képeimet, se a fonendoszkópomat. Monika óvónéninek volt könyve a témában, az is valami. Leültünk a gyerekekkel körben, Monika kérdezte, hogy vajon miért nagy a hasam, a lányok nagyon jól tájékozottak voltak már, azon kezdték, hogy ehhez kellett nekem egy férj is. Van is, Erzsó és Misi nagyon kedves Papája, válaszolta az óvónéni. Megegyeztünk, hogy ott bent nő a kisbaba, azért nagy a hasam. Erzsó még bekiabálta, hogy valószínűleg a másik óvónéni, Susan is babát vár, mire ő megígérte, hogy most aztán tényleg fogyókúrába kezd. :)
    Aztán Monika átadta nekem a szót, amire csak félig számítottam, nem vagyok túl magabiztos óvodásokkal való német nyelvű társalgás terén, gyorsan és elmosott hangzókkal beszélnek. Én pedig csak lassan tudok még fogalmazni. Azért működött.

   Először azt beszéltük meg, hogy a méhemben víz veszi körül, kisebb korábban úszkálni, forogni tudott, ahhoz más nincs elég helye. Látni ultrahangos vizsgálattal lehet, először még csak egy apró babszem, aztán már a szívverése is látszik. Ekkor lett volna jó a fonendoszkóp, meghallgathatták volna a pici szívét. Így csak a sajátjukat tapintották, aztán tapsoltunk olyan gyorsan, ahogy a magzat szíve ver, az nagyon gyors.
  Erzsó megmutatta, hogyan tartja magát a baba, felhúzott lábakkal, hogyan tud mégis rúgni. Ezt már itthon többször játszotta, most is tetszést aratott. A baba pedig felébredt, és mocorogni kezdett, ami a hasam távolról is jól látható hullámzásával jár. Persze odajöhettek megtapintani.

 Az enyémek hamarabb megunták a dolgot, és elmentek rajzolni, a többi gyerek maradt volna még, de Monika szerint elég volt ennyi, elő sem vette a könyvet, nagyon elégedett volt. Pár hetes babával megyek újra.

Mai vizsgálat

  Ma voltunk Andrissal a klinikán, azt hittük, érdemes Neki is eljönnie, mert elvileg megmutatták volna a szülőszobát, meg egy ultrahangvizsgálat is volt, ami eddig nagyon jó élmény volt mindkettőnknek. Nincs baj, de ma nagyon rosszkedvűen jöttem ki a kórházból.

   Valami átszervezés lehetett, mert az emeletet kivéve semmi nem ott volt, ahol megszoktuk, a bejelentkezésnél nem kedélyes asztaloknál fogadtak a nővérek, akik elmondták volna, hogy mi fog történni, hanem egy pultnál voltak ketten, nem mondtak semmit, hidegen tették a dolgukat, minden eredményemet lefénymásolták, azt is, amit már máskor is.

   Az orvos biztos nem látta a dr. med.-et a nevem előtt, vagy nagyon kimerült volt, mindenesetre a babáról összesen annyit mondott, hogy hát nem nagy, de semmi mást, még a mért adatokat sem, azt sem, hogy mit lehetne látni, ha a mi monitorunk is szép képet adna. Ha baj lenne, mondott volna többet is nyilván, de így csak katt-katt, fejátmérő, combcsont, jöjjek vissza két hét múlva.
A szülőszobát azóta már egy számomra elérhetetlen délutáni időpontban mutatják meg, jöjjek akkor.
Szóval nem sok értelme volt az egésznek, annak végképp, hogy Andris emiatt hagyjon ki egy értékes félnapot a munkából, amikor a baba érkezése után szükségünk lesz az otthon tölthető óráira. 

   Nagyon számítottam erre a lehetőségre, hogy kicsit többet megtudok majd a babáról, bármilyen jól viselem is ezt a várakozást, azért el-elfáradok én is, és most ez a csalódás nagyon nem hiányzott. Persze ez semmiség, egészséges, jól van, a két hét múlva esedékes vizsgálatra már vagy bejutok, vagy nem, ha addigra megszületik. Inkább örülnék, hogy nem dagad a lábam, jól tudok aludni is, mióta lejjebb ereszkedett a hasam, és kényelmesebb is, nem fáj a hátam sem már, magas vérnyomás és cukorbetegség távolról kerülnek.
Csak eddig csupa jó benyomásom volt erről a klinikáról, most meg itt az első kellemetlenebb.

De ma érkezik Réka és Vince, nagyon várom őket.

6. házassági évfordulónk

  Április 28.

    Vasárnap volt, elsőáldozás a plébániánkon, ami nekem csellózást is jelentett a misén. Andrisnak semmi kedve nem volt a tömeghez, és a tömegben az egyedül gyerekezéshez, elhatároztuk, hogy megkérdezzük őket, mennyire fontos nekik a mai mise, s ha nem nagyon, akkor Andris majd elmegy az estire. A másik lehetőség, hogy Glanzingban, az óvodával összetartozó plébánián pedig Wortgottesdienst volt, amit szeretnek. Miskának fontos volt a Szentmise, Erzsót a Glanzingra rá lehetett beszélni, így mind eljutottunk templomba, csak én Grinzingbe, egyedül.
    A glanzingi mise első nehézsége a fél 10-es kezdés volt, ami fél órával hamarabb van a megszokottnál. A második, hogy Erzsó, mikor Andris kitette az autóból, rögtön beszaladt a templomba. Anélkül, hogy szólt volna. Andris persze kereste mindenhol, kiabált utána, Misivel a karján rohant fel-alá jól megrémülve, szólt a Wortgottesdienst-en részt vevő többi szülőknek is, hogy segítsenek. Közben Erzsó már bent imádkozott a templomban. Végül egy másik apuka talált rá. Nem tudom, mit mondott neki Andris, de hatott, nagyon meg volt szeppenve Erzsó, amikor nekem mesélték a történetet.
   A misén egyébként jók voltak, volt utána fagyizás.

    Mikor hazaértek, be is ültünk az autóba, és indultunk Sparbach-ba, a Bécs másik végén fekvő Naturparkba, ahol elvileg vadmalacokat lehet simogatni, vizezős játszótér van, és amúgy egy nagy és szép terület, ahol kirándulni lehet. Először megebédeltünk, bár a gyerekek a fagyizás után még nem éheztek meg, és nem ízlett nekik a vaddisznó-virsli sem. Az én óriás grízgombócom bezzeg igen...
   A vaddisznók nem jöttek elő, a többi állat sem akart simogatást, a felduzzasztott tóban viszont hatalmas pontyok úszkáltak, és még kavicsokat is lehetett dobálni, alatta pedig vízimalom állt, az is nagyon érdekes volt, bár hosszú időbe telt, mire a pontyok után át tudtunk sétálni hozzá.
   A játszóteret is megleltük, tényleg nagyon volt, és változatos. A patak a szélén folyt, néhány cölöpön és függőhídon át is lehetett menni rajta, ezt főleg Misi élvezte, és a homokozóhoz is lehetett vizet vinni belőle, amit meg Erzsó szeretett nagyon, boldogan gyúrta a homok-szilvásgombócokat, aztán odament valakihez, bárkihez, és megkérdezte, hogy kér-e finom gombócot. Ha igennel válaszolt, amit az udvariasabb felnőttek meg is tettek, akkor felkiáltott: "Das ist aber hässlich, das habe ich aus Schlamm gemacht!" Vagyis, hogy ez sárból készült, és egyáltalán nem finom.

   Misi eközben százszor felmászott a magas csőcsúszda pókhálóján, cölöpökön  bohóckodott Andrissal, rengeteget körhintázott, vagyis kihasználta az egész játszóteret szépen. Aztán cseréltünk, én voltam Misivel, amíg Andris Erzsóval játszott, akkor meg a függőhídon egyensúlyozott át, ami azért volt számomra ijesztő, mert alatta tényleg csak a patak volt, nem tudtam sehonnan védeni, vagy elkapni, ha rosszul lép. Persze nem is történt ilyesmi, Miska meg is mondta nekem, hogy ő ezen simán átmegy, és minden erőlködés nélkül sikerült is neki.

Egészen addig játszottunk, amíg beborult az ég, elfáradtak a gyerekek, és elment az idő is. akkor kisebb hiszti árán hazaindultunk.

Jó volt ilyen családi ünnepként az évforduló. Kettesben már előző este ünnepeltünk, Andris megkapta a régóta őrizgetett sátrat, amibe a legkisebbel együtt is be fogunk férni. Nagyon örült neki.