Szombat csupa férfias mulatsággal

   Délelőtt levágtuk Miska loboncát, mert Andris szerint már kezdett lányos hosszúságot elérni. Nekem még tetszett, de beadtam a derekam, hiszen igazából mindegy, Misi meg olyan büszke volt, hogy vele foglalkozunk, hogy most nagyon fiús, már ezért is megérte. Persze tetszett neki az egyetemi felező-buliról maradt pólóm is, amit ráhúztunk, hogy az legyen hajas. Egész nap többször visszatért a tükör elé, ahol aztán igyekezett nagyon kemény, férfias arcot vágni, rengeteget nevettünk rajta, vagy inkább vele.

 A pólót gyorsan ki is mostam, persze leporolás után, színes mosásban. Jobb lett volna egyedül mosni, mert minden lilás színt kapott tőle, több ruhadarabot menthetetlenül elcsúfított. Mérgemben ki is dobtam a bűnöst, ez már a többedik gaztette volt, rossz pólónk meg van elég nélküle is.

   Hajvágás után Andris beült a gyerekszobába játszani. Először mesét olvastak, aztán a gyerekeknek eszükbe jutott, milyen előnyökkel jár, ha Andris van bent velük. Lehet Parkour-edzést tartani! Bemelegítettek, Erzsó régóta szeretett volna megtanulni fekvőtámaszozni, de mindig visszautasítottam, kérje majd meg a Papát, mutassa meg, én a pocakommal most nem akarok. Aztán a játékos szekrény tetejéről ugráltak babzsákfotelekbe. Ezt mindkét gyerek élvezte nagyon.

 Aztán ez már nem volt elég izgalmas, Andris kitalálta, hogy - persze szigorúan csak felnőttel - Erzsó ágyáról is lehet ugrani. Erzsónak sikerült is, élvezte, ment újra és újra. Miska viszont megszeppenve állt a mélység felett, pont, ahogy én a margitszigeti uszoda műugró állványának a tetején annak idején. Nagyon szeretett volna ugrani, de félt is tőle. Sokszor rászánta magát, rugózott, kicsit ugrott is, aztán mégsem mert elrugaszkodni. Végül Andris tiltakozása ellenére megfogtam a kezét, ő pedig már ugrott is, csak rossz irányba, kicsit megránthattam a karját. Nagy sírás lett belőle, szerintem inkább csalódottságból, mint fájdalomból. Erzsó ugrált tovább, Misi pedig kiült hozzám a konyhába rajzolni. 

 A délutánra őszintén szólva nem emlékszem. Talán szánkózni mentek, amíg én takarítgattam, vagy Andris ment futni? De régen volt az a szombat...

Sietős, sírós, sütős-főzős, Miskás

  A mai napunk nem tartozik a kedvenceim közé. Reggel tudtam, hogy sietnünk kell, mert azt beszéltük meg, hogy ha sikerül korán indulnunk, akkor én viszem a gyerekeket az óvodába, és ezt szerettem volna elérni. Azért figyelitek, hogy mennyire próbálja Andris levenni a vállamról a terheket? Először heti egy oviba vivést vállalt, mostanra én igyekszem, hogy vihessem őket, múlt héten is minden nap Ő vállalta! Ma azért volt időhöz kötve, mert 9-re kismama-jógára járok hétfőnként, amire oda is kell érni. És azért szerettem volna én vinni őket, hogy Andris inkább délelőtt dolgozzon, ne éjszaka.

  Tegnap este Djore bejelentkezett, hogy le tudnánk-e vinni a villamoshoz. Ő a háztulajdonosunk, most itt töltött egy hetet. Így végül abban egyeztünk meg, hogy reggel Andris lekaparja az új havat az autóról, én öltöztetem kinti ruhába a gyerekeket, bepréselődünk öten az autóba, és miután Djorét letettük, négyesben megyünk az óvodáig. Így Andris munkaórái nem gyarapszanak, de kettesben utazhatunk a Schottentorig, ami egy élmény. Már az együttlét, persze.
   Ez odáig ment zökkenőmentesen, hogy elkezdtem a gyerekeket öltöztetni. Misi ugyanis kezd önállósodni. Maga választ reggel alsógatyát, pólót, nadrágot. Persze az sosem jó, amit én ajánlok, kettőből választani már jobb játék. Csakhogy a kis lélek most a tavaszi, száraz időre alkalmas edzőcipőjét hozta lelkesen, hogy azt szeretné felvenni, mert nézzem meg, milyen szép talpnyoma lesz a hóban. A csizmájáé nem ilyen szép, biztos, hogy nem veszi fel. Nem, és nem. Hisztipad, sírás, megingathatatlan, kőszívű anya. És mindezek ellenére időben indultunk! Az oviban elsők voltak, boldogan beszaladtak. Hétfőn vihetnek valamit otthonról, ma Misi a "Brummi und Dorli, die beiden Bärenkinder" karácsonyra kapott példányát vitte, fel is olvasták.

   Mi pedig édes kettesben indultunk a buszhoz, az autó megvár az óvoda előtt. A 35-ös megállójában ki volt írva, hogy a következő 10 perc múlva jön. Én ajánlottam, hogy sétáljunk fel a 40-eshez, az úgyis jobb helyen tesz le, megspórolunk egy átszállást. Andris kérte, hogy menjünk az alsó úton végig, és a parkon át fel a hegyre, tapasztalata szerint még ez is jobban megéri, mint 10 percet várni. Én kicsit húztam a számat, mert ez három buszmegállót jelent, nekem az nem tíz perc, mégiscsak növekszik a pocakom, és zuhog a hó. Sebaj, végül erre indultunk. Kisvártatva egy parkolás közben kipörgött kerekű négyes Golf afrikai időjáráshoz szokott (bőrszíne szerint is onnan származó) tulajdonosa kért meg minket némi segítségre. Szemmel láthatóan nem volt még dolga hóval, életveszély volt, amit művelt az autó körül. Vezetni nem akarta, először úgy akarta tolni, hogy nem ül benne senki, aztán Andris beült, ő meg nekiállt a kezével kaparni a kerék körül, már láttam a lelki szemeimmel a csúnya balesetet. Elég az hozzá, hogy két busz is elment mellettünk, mire az autót kiküzdötték a jégvájúból. De a reggel olyan jól sikerült, hogy még mindig nem voltunk késésben.
   A mérgelődést csak negyed óra várakozás után kezdtem el, a 40-es megállójában. A busznak 7 percenként kellett volna jönnie, és mi láttuk felfelé elmenni, a fordulója pedig pár percre volt tőlünk. Végül vagy fél órát vártunk rá, miközben a jóga-óra kezdete vészesen közeledett. Esett ugyan a hó, de ez a legutóbbi, ennél sokkal, de sokkal nagyobb havazásnál nem okozott gondot a buszoknak. Próbáltam megnyugodni, de nehezen ment, mert sajnos pont a késésre valami szörnyen érzékeny vagyok, szegény Andris megszenved velem ilyenkor, főleg, ha nem lehet hogyan segíteni a helyzeten. Merthogy Ő ugyebár férfi, megoldási javaslatokban gondolkozik, hogy menjünk gyalog, vagy menjünk vissza a másik buszhoz, esetleg menjünk vissza az autóhoz, elvisz, vagy végső soron mehetek másik napon, amikor egyedül viszi a gyerekeket reggel. Én meg eddig csak a Wiener Linien-re voltam mérges, de ezektől Rá is mérges leszek, amit nem érdemel meg persze, de én sorban el tudom mondani, hogy melyik megoldás miért rossz, és ne gondolja már, hogy nekem annyi szabad időm van, hogy csak úgy áttehetem másik napra. Sebaj, döcög a busz lefelé. Egyszercsak bemondják, Währinger Strasse, Volksoper. Endstation, bitte, alle aussteigen! Mi a szösz? Andris nem hallotta, biztos én értettem félre, nem itt van a végállomás! Amikor mégis leszállítottak minket, az órám pedig már 5 perce tartott, elsírtam magam. Na igen, dúlnak a hormonok, akinek volt már kismama a felesége, netán ő maga, az tudja,  hogy megy ez.
  Végül húsz percet késtem, az órát végigpityeregtem feltűnés nélkül, aztán a napot rendbe szedendő felhívtam a Mártát. Aztán elmentem egy bababoltba, ami hihetetlenül drága volt, de megnézni jó volt. Aztán bevásároltam. Olyan dolgokat is, amit egyébként nem, tábla csokit, másfél literes kólát, gyümölcsöt nem csak épphogy elég mennyiségben, hanem salátának. És mentem a gyerekekért az oviba.

   Idáig volt izgalmas. Hazaértünk, ebéd, különleges jóság (mosás berakás - még ki is kell teregetnem!), délutáni pihenő.Utána fánkot sütöttem, amíg kelt a tészta, elkészült a gyümölcs-saláta is, aminek neki is láttak gyorsan. Ekkor vettem észre, hogy vacsora idő van, a fánk reggelire marad. Fogmosás, természetesen Misi fogkrémet választ. Nincs sok lehetőség, kalózos (amit a boltban ő kért), gyerek Elmex, felnőtt Elmex. Nem is lenne Misi, ha nem a felnőtteknek valót választaná...

Andris pedig még mindig nem ért haza. Persze nem tudhatom, hogy ha a délelőtt nem buszra várással telt volna el, akkor itt lenne-e már... Hiszen már csak egy évet leszünk itt, az idő röpül, közben nyár is lesz, amikor minden munka lassabban halad, és a babával is biztos velem marad majd pár napot Andris. Szóval felkészültem a következő hajtós időszakra, megéri, egy elégedett férjnél nincs jobb. :)

Téli újdonságok

"Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet."

Már lassan két hete, hogy Andris autóba ült, jó érzékkel egy éjszakával megelőzve a nagy havat, és elvitte a disszertációját Budapestre, leadni. Íme:

Ezalatt mi itthon vártunk, és lestünk ki a kertbe. Amikor az óvodából hazafelé tartva beértünk a kertbe, mutattam a gyerekeknek, hogy egy macska már átment előttünk az amúgy érintetlen havon, de furcsa macska volt, nem ilyen nyomot szokott hagyni, lejjebb ül a hasa, vékony a lába. Aztán a lépcső felé közeledve meg is láttuk a "macskánkat", lefényképezni csak másnap sikerült, Andrisnak.

Sajnos ez a szörnyen veszedelmes fekete fényképezőgép úgy megijesztette, hogy azóta nem láttuk, pedig körbeszórtuk neki az etetőt magokkal. Ott töltötte ugyanis az éjszakát az etető mögötti bokorban.

Gyermekeink az oviban megtanultak popsi sízni, ami egy műanyag tepsin való csúszkálást jelent. Erzsó különösen bátran csúszik, meredek és hosszú pályán is, félelem nélkül. Misi még jobban élvezi, ha egy szülőjével szánkózhat. Mindenesetre a délutáni alvás és a vacsora közti időt a kertben csúszkálás tölti ki mostanában, és mikor ehhez Andris is csatlakozni tud, végképp izgalmas a játék. Még a friss hóból hatalmas dombot épített, majd azt kivájva hókunyhót, de akkorát, hogy igazából mind beleférünk, de egy felnőtt két gyerekkel kényelmesen üldögélhet is. A falba beépíthető zseblámpa megvilágítja a plafont, amitől jó világos lesz az egész kunyhóban, rá is fér, mert általában sötét van már, mire kijutunk. A képeken az első változat látható, másnap még nagyobbra építettük át. A világítás belülről segített, hogy ne lyukadjon át a fal, ahol a fény átsejlett, ott megerősítettük.

 

Hosszú futásokról, hosszan

Aki hosszasan ír, sosem ér a végére. Jól példázza ezt a karácsony bejegyzésem, ami még mindig félkész.

Most éppen kényszerszabadságomat töltöm: lejárt az első, egy éves szerződésem itt az egyetemen, és ki kellett vennem a maradék hat napot. Még nem tudom, hogy lesz a következő év, hogy egyszerűen meghosszabbítanak, vagy kiírják újra az állást, és megpályázhatom. Ez előbbi kevésbé izgalmas, az utóbbi inkább, de azzal az előnnyel járna, hogy 12 helyett 16 hónapot is maradhatnánk talán. Lehet izgulni, múlt hét péntekre ígérték a döntést, aztán tegnapra, ma írtak, hogy még nem döntötték el.

Számos elhatározást tettem a szabadsággal kapcsolatban, például, hogy kialszom magam, meg hogy minden nap elmegyek egy kiállításra. A legfontosabb talán az volt, hogy idén a Balaton Szupermarathonról szóló bejegyzésem egyáltalán nem lesz olyan drámai, mint a tavalyi volt.
Ehhez bizony edzeni kell, mégpedig hosszú távokat, egymás után sokszor.

Ebben a szellemben tegnapelőtt este elindultam a hegyre fel, a Cobenzlgut irányába, ahol rengeteget szaladtam hegynek fel, hegynek le, keresve egy olyan rétet, ahol elég mély a hó ahhoz, hogy a tetejétől az aljáig le lehessen bukfencezni. Aztán amikor megtaláltam, mentem tovább, immár sötétben a Kahlenberg felé. Mamáéktól egy fejlámpát kaptam karácsonyra, és ennek bizony hasznát vettem (köszönöm!). Az utak a legtöbb helyen szépen le voltak járva, mert rengeteg a sífutó, de ha kiléptem véletlenül a nyomból, előfordult, hogy térdig elsüllyedtem. Köd volt, a Leopoldsberg buszmegállójából sokáig kerestem magát a hegyet, pedig az nagy, közel van, és a teteje ki is van világítva reflektorokkal. A hegyen megnéztem a kilátást, ami a semmivel volt egyenlő, aztán leszaladtam Nußdorf irányába, egy lépcsőkkel tarkított szerpentines gyalogúton. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint a Gellérthegyre vezető utat a sziklakápolna felől, csak azt hiszem, a szintkülönbség volt kicsit több. Innen le is értem egészen a Dunához, majd onnan a jelzett úton indultam a patak mentén fel, Grinzing felé. Persze ez nem a mi patakunk, meg kellett találni a sötétben, hogy hol tudok átvágni a szőlőkön, lehetőleg minimális kerítésmászással. Így értem haza, két és fél kint töltött óra után, nagyjából fektetésre. Erzsó azzal fogadott, hogy "Papa, neked nem jutott vacsora!"
Roni már kicsit aggódott. Tanulság: Legközelebb viszek magammal térképet, és telefont.

Ma volt legközelebb, igyekeztem egy olyan távot választani, ami összemérhető a Balaton Szuper szakaszaival (40-50 km), és ahol van valami vonzó célpont. Kinéztem a térképen Greifenstein várát, a Duna fölött, a Wienerwald másik oldalán, talán nagyjából félúton Tulln és Klosterneuburg között, tőlünk gyakorlatilag egyenesen északra. Rettenetesen felkészültem, ilyen még sosem volt: vittem magammal telefont, ennivalót, sőt még térkép-kivágatot is. (Köszönjük a fénymásolót, Tibor!)

Délben indultam útnak, abban a reményben, hogy világos lesz végig. Az útvonal három hegygerincen át vezetett. A mi házunk 280 méterrel lehet a tengerszint fölött, az első gerinc a Wienerwald, valahol 400 m körüli magasságban. Innen lefelé vitt az út, egyenletesen lejtve, jól letaposott havon Weidlingbe (196 m). Itt nem találtam a felfelé vivő jelzést, ezért megkértem egy kutyasétáltató hölgyet, igazítson útba. Nem teljesen értette, mit szeretnék,  gyakorlatilag Klosterneuburg széléig beküldött a hegyet megkerülve, a szaggatottan jelzett útvonalon. 362 méteren volt a következő gerinc, röpke egy óra után visszataláltam a tervezett útra, és megállapítottam, hogy nem fogok világosban hazaérni, de nem baj. Megtekintettem Klosterneuburg város komposztáló üzemét, valamint egy régi-régi csillagvizsgálót, aztán jó meredeken futottam, futottam lefelé Kierling irányába. Tudni kell, hogy hóban, lefelé futni nagyon jó dolog, mert olyan sebességet lehet elérni, amit vízszintesen sprintelve, vagy aszfaltozott lejtőn nem nagyon tud tartani az ember. Segít a lejtő, nem kell félteni az ízületeket a csapódástól, és az sem baj, ha elesik valaki. Nem estem el.
Kierlingben már ravaszabb voltam, nem kértem útmutatást, viszont kinéztem, hogy hány buszmegállót kell mennem a falu főutcáján, amíg elérem a kaptatót a következő gerinc felé. 215 méterről felfutottam újra 315-re, eleinte egy rettenetesen meredek, de szépen lekotort úton. Az egyik házban szemlátomást gyerekzsúr lehetett, mert a ház előtt, a járda és az út között húzódó hókupacot felöltöztették hernyónak. Lufik voltak a szemei, és festékkel mosolygós szájat rajzoltak neki, meg hosszú, színes csíkokat a hátára.
Elérve a fennsíkot, egy traktornyom vezetett tovább az egyre ritkuló jelzések között, majd egy régi katonasírt találtam, gyönyörű panorámával. Szűkült az út, megint a sífutók nyomában mentem, majd elértem egy turistaházat, ami hétfőn és kedden zárva volt. Nem baj, volt nálam ugye minden :~)
A turistaháztól megint emelkedett az út, és már csak egy-két embernyi bakancs-vagy sínyom jelezte. Ilyenkor a hó bebújik az ember cipőjébe, de elolvad, és a víz felmelegszik egész jól. Egy kereszteződésnél kibukkantam az aszfaltútra, ahol éppen egy futótárs próbált egy hóban elakadt autót hiába kiszabadítani. Megtoltuk ketten, anyu meg kormányzott, így hamar rendbe jött a dolog. Egy másik futó igazított útba: innen már csak a műutat kell követni, pár perc csak Hadersfeld, és onnan vezet tovább az út Greifenstein felé. Jó.
Hadersfeld talán 400 méteren fekszik, hosszú falu elszórt házakkal és elképesztő terepjárókkal. Az út el volt kotorva, de havas volt.
Itt dönteni kellet: visszafordulok dolgom végzetlen, és talán még világosban érek haza, vagy megyek tovább, és hazatalálok akkor is, ha rám sötétedik. Nem fordultam vissza, nem bántam meg.
Megint egy vastagon havas, erősen lejtő és nem különösebben kitaposott utat találtam. Nem fogtam vissza magam, hajtott a cél közelsége és a zsebemben lapuló energiacsoki. Elértem a várat (kb. 200 méter magasan van), ekkora az egész:

Gyönyörűen be volt persze havazva, de köd nem volt, látszott lenn a Duna a vízierőművel, visszafelé pedig nem látszott sem a Kahlenberg, sem a Hermannskogel, mert a Wienerwald két másik hegygerinc mögött lapult. Gyorsan felhívtam Ronit, hogy ne aggódjon, most vagyok féltávnál. Előkaptam a csokit, és felfelé az úton apránként megettem. Mire elfogyott, túl voltam az emelkedő nehezén, csakhamar megint Hadersfeld-ben voltam. Gondolkoztam, hogy becsöngetek valahova, hogy kérjek egy pohár vizet a csokira, de semelyik ablakban nem volt még lámpa, és a házak előtt sem láttam embert.
A műúton futva megtaláltam azt a letérőt, ami a turistaház felé vezetett, és amit odafelé elvétettem. Szélesen letaposott, jól jelzett út várt rám. Egy patakon átkelve ittam pár kortyot, persze jéghideg volt, de nagyon jól esett. Kipipáltam megint a házat, a katonasírt, a traktornyomot, beszélgettem egy kört egy szembe jövő bácsival, aztán megint a meredek utcán találtam magam a hernyóval. Újra fölfelé a következő gerincig. Idefelé észre sem vettem, hogy ez milyen meredek volt, rövidre kellett venni a lépéseket, és sokszor gondolni a gerincről már látható Hermannskogel-re. A túloldalon persze levágtam a korábbi kerülőt, csak egyszer tévedtem el lefelé egy kicsit, de hamar észbe kaptam. Weidlingben megint egy futótól kértem útbaigazítást. Megmutatta, melyik utak vezetnek az erdőbe. Kiválasztottam azt, amelyik leginkább felfelé vezetett. Lépcsős volt.
Még egy utolsó kaptató!
Közeledett az öt óra és vele a szürkület, de visszataláltam a jelzésre, és még itt-ott megleltem a saját futócipőm nyomait. Talán öt fölfelé menő lépés esett két lefelé menő lábnyom közé...
Utolsó kaptató, utolsó kaptató!
Elértem az első olyan kereszteződést, ahol már korábban, a gyerekekkel kirándulva is voltunk.
Utolsó kaptató!
Egyre magasabbak lettek a hófúvások mellettem kétoldalt, de az út le volt taposva szépen.
Utolsó kaptató!
És felrémlett előttem egy valószínűtlenül kék, világító vízszintes csík. Ilyenről nem volt emlékem az odafelé útról, de csak a hágóban álló vendégház karácsonyi kivilágítása volt.
Kiértem a rétre, ahova annyiszor kirándultunk gyalog a gyerekekkel. Picit megálltam tájékozódni, de nem jutottam sokra, őszintén szólva forgott velem a világ valamiért. Jó.
Megvolt az út am Himmel felé, széles, lankásan lejtő erdészeti út, megszámlálhatatlan láb- sí- és keréknyommal. Ez már a hajrá, tempót is váltottam.
Érzésre innen úgy futottam, mintha csak egy vasárnap délutáni kört mentem volna a Hermanskogel-re, magam is meglepődtem magamon. Ilyen kedvem volt.
Elértem az aszfaltutat, a gondosan sózott járdát, az egyre meredekebb Himmelstrassét, a kapunkat. Megállítottam a stoppert: fél hat, öt órát futottam majdnem pontosan.
Roni már keverte is a sportitalt, Erzsó boldogan jelentette, hogy jutott nekem vacsora, szimbolikusnak is alig nevezhető nyújtás után eltűntem a zuhany alatt.

A gyerekeket lefektettem, Roninak szülői értekezlet van az óvodában. Úgy raktunk rendet a velük, hogy fel sem keltem a szőnyegről, csak mutattam nekik, hogy mit hova rakjanak. Misi persze kínosan ügyelt, hogy sosem azt a játékot vigye a helyére, amelyiket éppen kérem tőle, de kétségkívül szépen segített ő is.

Most jó nekem.

Karácsonyi történet

800 km
5 különböző szálláshely
11 nap
2 felnőtt, 2 gyerek

Idén nyugis karácsonyt akartunk. Szerettük volna látni a gyerekeinket, amint boldogan játszanak az új kincseikkel a karácsonyfa alatt, szerettük volna kialudni magunkat, sok időt szánni egymásra, élni kicsit otthon. És persze szerettünk volna sok mindenkivel találkozni, családtagokkal, barátokkal, kicsikkel és nagyokkal. Sikerült.

Hétfőre esett a karácsony, pénteken még dolgoztam, méghozzá, ha jól emlékszem, egészen sokáig. Szombaton Misi szülinapját ünnepeltük, de arról már Roni beszámolt, vasárnap este már állt a fa és éjjel szépen fel is díszítettük, elrendeztünk mindent, gyakorlatilag készen állt a nagyszoba. Akkor úgy gondoltuk, fölöslegesen szántuk rá az éjszakát, hiszen karácsony napján még a hosszú délutáni alvásban minden elkészülhet, de persze ez nem így történt.
Másnap délelőtt arra emlékszem, hogy elmentem talán két órát egyedül sétálni, ami bizony komoly áldozat karácsony előtt egy anyától, de milyen nagy ajándék egy apának! A karácsony nem volt igazán fehér, de fekete sem: itt Bécsben gyönyörű átlátszó karácsony volt, ónos eső esett, vastag jég borította a fákat. Kicsit köd volt, nagyon jót sétáltam.
Gyors ebéd után ágyba raktuk a gyerekeket, mondván, hogy este sokáig ébren lesznek, de muszáj-muszáj aludni. Megsütöttük a citromos halat (Amaminak köszönjük még egyszer a receptet, amit még 2007 karácsonyára írt le nekünk) a hagyományok kedvéért, valamint Roni kacsamellet is sütött, hogy legyen valami, amit a gyerekek szeretnek. Hát szerették.
Kb. egy órával a délutáni alvás tervezett vége előtt már tarthatatlan lett a helyzet a gyerekszobában, úgyhogy kibújtattuk őket, villámgyorsan ünneplőbe öltözött a család és már csilingeltek is az angyalok.

Roninak már hetekkel karácsony előtt mondtam, hogy addig semmit ne tervezzen a karácsony utáni hetekre, amíg az ajándékait ki nem bontotta. Azt gondoltam, hogy igazából mindenünk van bőven, csak időnk van kevés, úgyhogy kapott egy kettesben töltött hétvégét ajándékba.
Teltek-múltak a napok, most már szervezhettük az ünneplést. Ha jól emlékszem, 27-ére volt tervezve a Rochlitz családi karácsony a Vadkörte utcában Roni szüleivel és testvéreivel, ez lett volna az első magyarországi esemény, amire oda akartunk érni. Igen ám, de Virág nagyobbik lánya, Rózsa beteg volt, és nem akartuk megkockáztatni, hogy elkapjuk, hiszen az borította volna minden frissiben készült tervünket. Így aztán 27-én délután pakoltunk össze, és aznap este a Svábhegyen aludtunk.
Egészen pontosan Roni pakolt, két hétre való holmit négyünknek, különböző ünnepi és játszós ruhákkal, nekem futócipővel és téli felszereléssel, mindenkinek korcsolyákkal. Befértünk az autóba, meglepően könnyen. Ugye nem én vagyok az egyetlen, aki szenvedett már a csomagtartó hátsó ülések mögötti, egyáltalán nem derékszögű sarkának optimális kitöltésével? Erre született most egy megoldás: mindenki tudja, hogy a biciklitáskák első része nem derékszögben, hanem ferdén van levágva, hogy elférjen az ember sarka pedálozásnál. Fejjel lefelé berakva a biciklitáskát, pontosan illeszkedik az üléstámla mögé.
A Svábhegyre érkezve Mama vette kézbe a gyerekeket, mi csak ültünk, beszélgettünk, borozgattunk, és hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy megfürdetve, fogat mosva, pizsamában jó éjszakát kívánnak nekünk.
Reggel is, amint felébredtek valamikor hét óra tájban, Roni csak annyit mondott nekik, hogy a Nagymama már ébren van, és szaladtak is ki a szobából, mi meg aludtunk, amíg hasunkra nem sütött a nap.
Fanni és Páty eljegyzésén jó előre berendezett gyereksarok várta őket, és persze rengeteg finomság. A Futár család kutyája, Zokni teljesen lenyűgözte Misit, aki mindenáron meg akarta simogatni újra és újra. Csakhogy Misi, ha izgatott, valamiért nagy ugrásokban közlekedik, amitől Zokni mindig megijedt. Különösebb gond nélkül végigünnepelték a gyerekek az eljegyzési vacsorát, majd amikor jeleztük, hogy indulnánk haza, még gyorsan összeálltak a vendégek egy csoportképre. Otthon, ha csoportkép készül, megpróbálunk valami vicceset mondani nekik. Erzsó ennek megfelelően be is kiabálta, hogy "nem kell nekünk KUTYA a szobába!"

A Vadkörte utcában aludtunk, kitettem az autóból Ronit és a gyerekeket, majd átmentem a Svábhegyre, összepakoltam a holminkat (mert bizony mindent otthagytunk), és sikeresen visszaértem fektetésre.
Másnap délelőtt persze nagy játszás volt, ha jól emlékszem, Roni kelt fel a gyerekekkel reggel és én aludtam sokáig. Délután volt a Rochlitz karácsony, dédszülőkkel és unokatestvérekkel egyetemben, de este a Vidrákkal ünnepeltünk. Díszbe öltözött tehát a család, indulás után nagyon hamar rájöttünk, hogy Ibolya ajándékát a házban hagytuk, így közepesnek mondható késéssel befutottunk. Gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk, énekeltünk együtt, nem is tudom, hány ember, egy nagy család.
Egy huszárvágással Tiborra és Zsuzsára hagytuk a kissé bágyadt gyerekeket, és már robogtunk is vissza remetére, a Vidra-karácsonyra.
Roxiéknál volt, ahol annak idején olyan jókat buliztunk, ahol a pincében számháborúztunk egyszer egy elmaradt Rozsomák-kirándulás helyett, ahol Berciéket is meglátogattuk párszor.
Nem akármilyen karácsony volt: az ajándékok nem voltak megcímkézve, kockával dobtuk ki, hogy ki húzhat a kupacból, ki bonthatja ki, és ki veheti el a másikét. Hatalmas küzdelem bontakozott ki, patakokban folyt a vér, egymás kezéből téptük ki a szebbnél szebb ajándékokat egy-egy hatosnál vagy duplánál. Végül egy vidra-fülekkel ékes babasapka maradt nálunk, és elkelt Roni régi piros sapkája is, amire sebtiben egy igazi pávatollat varrt.
És végre, végre, oly sok bejgli, pörkölt, kacsamell és virsli után SALÁTA volt vacsorára. Olyan jól esett valami könnyűt enni, persze hatalmasan belakmározunk :~)

Folyt. köv.

Hóemberünk

   Ma nem mentünk óvodába. Egyszerűen nem volt erőm megint levánszorogni a hóban a villamosig, a hazafelé útra gondolni sem bírtam. Andris ugyanis elvitte az autót (most adja le a doktori disszertációját, Alleluja), így már tegnap is gyalog kellett megoldanunk ezt a száraz időben fél órás utat. Így, friss hóban sokkal izgalmasabb az út lefelé a hegyről. Misi két lépésenként direkt elterül a hóban; Erzsó rohan, jaj, csak ki ne zuhanjon az útra; oszloptól oszlopig versenyeznek, minden oszlopnál lökdösődés, kiabálás, hogy ki ölelheti közelebbről. Hazafelé meg Misi volt már olyan fáradt, hogy sírva követelte a kirakati magazint, majdnem leesett a villamosról leszállásnál, de újra zokogni kezdett, mikor segítettem neki, mert egyedül szeretett volna lemászni. Végül nem vállaltam a gyaloglást hazáig, Grinzingben taxiba ültünk a 800 m hegymászás helyett.

   Délelőtt fél nyolcig hagytak aludni, kilencre jutottunk reggelihez, lassú és kényelmes reggel volt. Azért ennyire lassú, mert a reggelihez nálunk mindenkinek fel kell öltöznie, Erzsó pedig sokáig nem volt hajlandó. Aztán elmondtam, mit terveztem mára, és akkor sikerült neki is nappali tempóra váltania.

   Először puzzle-t raktunk, aztán társasoztunk, végül elővettük az Apapiéktól kapott építőkockákat. Ez nagyon jó kis játék, 10-12 kocka van benne, és több lehetőség lerajzolva, hogy mi épülhet belőle. Erzsó követi is már az előrajzolt mintát, sorban megépített többet is, amíg csak a türelme tartott. Aztán szintén meghatározott alakzatban vissza is tette a kockákat a dobozba, talán erre volt a legbüszkébb.
   Aztán segítettek mosást betenni, ehhez már csak annyiban van rám szükségük, hogy a kupakokba kitöltsem a mosószert, öblítőt. Jutalmul nézhettek népmeséket, én meg pakolásztam a konyhában, előkészítettem az ebédet.

   Ezek után, amíg a palacsinta-tészta összeérésére úgyis várni kellett, kimentünk a kertbe. Hóember-építő hó volt, gyúrható, de még nem olvadt. Neki is álltunk, egy Erzsó méretű hóembert készítettünk, a gyerekek hordták a havat, együtt döngöltük, aztán kihoztam szenet a pincéből, hogy arca és gombjai is legyenek. Papácska pár éve nálunk felejtett sapkája került a fejére, azért majd vissza is adjuk valamikor!
A végére Misi fázni kezdett, így a fényképekre már csak Erzsó került fel, aki viszont kint maradt még hintázni is, úgy kellett becsalogatni az ebéd illatával.

Zsúr élményfürdőben

   Az egyik óvodába járó kis hölgy, Laura pár héttel ezelőtt szinte az összes gyereket meghívta az 5. születésnapjára szervezett zsúrba, a Diana Badba. Szerencsére szülőstül. Mi is négyesben kerekedtünk föl. A hazafelé úton várható fáradtság miatt Heiligenstadtig autóval mentünk, ott minél közelebb szerettem volna parkolni (Andris vezetett, úgyhogy inkább parkoltatni), aminek az lett az eredménye, hogy a tűrhetően közeli lehetőség helyett egy jóval távolabbival kellett beérnünk. A metró hamar jött, s leszállás után pár perc sétával el is értük az uszodát. 

   Az uszodába egész délelőtt csak a meghívottakat engedték be. Átöltöztünk, a gyerekek kénytelen-kelletlen felvették az új, puha, piros fürdőköpenyeket. Erzsóé összedörzsölődött az én fürdőruhámmal, és elektromossá válva szikrákat szórt. Ez persze nem tetszett a leánynak, meg is jegyezte szemrehányó hangon, hogy "Mama, én olyan köpenyt szerettem volna, ami nem csíp meg". No, de ettől eltekintve nagyon örültem, hogy volt nálunk egy réteg melegebb ruha, mert a víz nem volt olyan nagyon barátságos hőmérsékletű, kivéve a dinoszauruszos medencét, de az meg csak vádliig ért. A tortázáshoz, ebédhez, kincskereséshez pedig medencén kívül is kellett szaladgálni. Én fáztam, jó, hogy a gyerekek nem.

   Az uszodában volt egy játszótér-szerű medence csúszdával, hintával, alagúttal.Időközönként zuhannyá vált az egész, amit Miska élvezett, Erzsó meg be se mert menni ilyenkor. A mélyülős nagy medence egyik csücskében kalózhajó, két csúszdán lehetett menekülni róla, a mély rész hullámmedence volt, a szélén meg sodró folyosók voltak kialakítva. A legkisebb a dinoszauruszos medence volt, ami direkt 0-6 éveseknek volt kialakítva, kellemes fürdővíz-hőmérsékletével csalogatta a népet, be is mentünk mindig, ha már megfagytunk a többiben. A dinóról is le lehetett csúszni, de az is fröcskölt.
 A fiúk kedvence pedig a hatalmad vízicsúszda volt, azt hiszem, Európa leghosszabbja. Lefelé indult rajta az ember, hatalmas úszógumira fekve, majd felcsúszott, megint le, vízsugárral hajtva ismét fel, aztán zárt alagútban csigavonalban le, és egyenesen bele a szintén sodró hosszú medencébe. Ahol amúgy is mentünk körbe-körbe az úszógumikkal.

   Két medence között gyümölcs, turmixok vártak minket, a torta akkora volt, hogy olyat én még esküvőn sem láttam, az ebéd svédasztalos, lazactól elkezdve a gyerekek sült krumplijáig minden. Ráadásul rendelni is lehetett bármit, jégkrémeztünk is.

  Mindenkivel beszélgettem pár szót, nagyon jó volt ennyi ismerőssel békén együtt lenni. Általában Erzsó volt rám hagyva, amíg Andris Misivel csúszdázott, Erzsónak félelmetes volt, Misinek meg én voltam lassú, egyet volt hajlandó velem csúszni, aztán közölte, hogy a Papával sokkal izgalmasabb. De most ez pontosan megfelelt mindenkinek, Andris élvezte a bátor kisfiát, én meg a heverészést.

  Végül három körül indultunk haza a szállingózó hóban. A gyerekek az autóban majdnem elaludtak, otthon viszont csak mi, felnőttek aludtunk a csendes pihenőben. Nagyon jó nap volt, sírás és hiszti nélkül, élményekkel megrakodva... Erzsó meg is rendelte az 5. születésnapjára a medencés bulit. Nem fogja megkapni, de itthon a kertben nagy vendégséget csapunk majd. Lehet, hogy még medence is lesz, a felfújható fajtából.

Ebben a palotában...

   Andris szeretné leírni az elmúlt hetek történetét, úgyhogy én maradhatok a jelennél.

HIDEG VAN!

A kazánunk sajnos kikapcsolgat. Amikor hazaértünk Budapestről, 11°C volt a lakásban (15-öt vártunk, gondoltuk, annyi elég, ha nem vagyunk otthon), ezt sikeresen felküzdöttük reggelre 19°C-ra. Mivel én mééég melegebbet szerettem volna, fűtöttünk tovább. De reggelre megint 14°C-ban vacogtunk, ami nem tesz jót a gyerekek megfázásának, sem Andris torokfájásának, hogy az enyémről szót se ejtsek. Andris szaladt a fölöttünk lévő lakásba, le a pincébe, hogy bekapcsolja a kazánt megint, vele kellett volna tartanom, hogy ellessem a módját. De eszembe sem jutott. Szépen melegedtek a szobák vagy egy óra hosszat. De most hidegek a fűtőtestek, és még hosszú a nap, mire Andris hazaér. Én meg már most megfagyok. Ami hátráltat a takarításban.

Nincs más hátra, fel kell mennem, és ha tudom, begyújtani a kazánt. Nem is láttam még, sosem csináltam ilyet, szóval drukkoljatok, hogy ne robbantsam fel a házat! Az írást utána folytatom, hogy mindenkit megnyugtathassak, ha túlélem. :)

Sikerült! Telefonos segítséggel, mert nem a szikrát ábrázoló gombot kellett volna nyomogatnom, hanem a másikat, de végül eltaláltam. Most lángol szépen, persze még egy kicsit várni kell, míg fűteni is tud, fel kell melegíteni a fűtővizet.

Andris azt hitte, akkor alszik ki a láng, amikor elég meleg lesz a lakás, és a termosztát leszabályozza a fűtést. Ekkor az őrláng tartaná a frontot, de talán az nem megbízható. De most kiderült, hogy nem ez a baj, hiszen szó nem volt még meleg lakásról, amikor kikapcsolt a fűtés.  Kicsit aggódom, mert tavaly is sokszor feladta a kazán, Đore (a ház gazdája, aki persze nem itt fagyoskodik, hanem melegebb éghajlatra költözött, Spanyolországba) ígért is kazáncserét, de aztán a nyár elszaladt, a kazán meg úgy maradt. Előttünk a januári fagyok, remélem, megembereli magát. Persze öreg szerkezet már...

Addig is örülök az enyhe időnek, az éjjel elolvadt a tegnap leesett hó, ma pedig süt a nap. Talán még a télikabát is lekerül rólam, ha nem itt ülök, hanem szorgosan takarítok majd. Megyek is!