Hosszú futásokról, hosszan

Aki hosszasan ír, sosem ér a végére. Jól példázza ezt a karácsony bejegyzésem, ami még mindig félkész.

Most éppen kényszerszabadságomat töltöm: lejárt az első, egy éves szerződésem itt az egyetemen, és ki kellett vennem a maradék hat napot. Még nem tudom, hogy lesz a következő év, hogy egyszerűen meghosszabbítanak, vagy kiírják újra az állást, és megpályázhatom. Ez előbbi kevésbé izgalmas, az utóbbi inkább, de azzal az előnnyel járna, hogy 12 helyett 16 hónapot is maradhatnánk talán. Lehet izgulni, múlt hét péntekre ígérték a döntést, aztán tegnapra, ma írtak, hogy még nem döntötték el.

Számos elhatározást tettem a szabadsággal kapcsolatban, például, hogy kialszom magam, meg hogy minden nap elmegyek egy kiállításra. A legfontosabb talán az volt, hogy idén a Balaton Szupermarathonról szóló bejegyzésem egyáltalán nem lesz olyan drámai, mint a tavalyi volt.
Ehhez bizony edzeni kell, mégpedig hosszú távokat, egymás után sokszor.

Ebben a szellemben tegnapelőtt este elindultam a hegyre fel, a Cobenzlgut irányába, ahol rengeteget szaladtam hegynek fel, hegynek le, keresve egy olyan rétet, ahol elég mély a hó ahhoz, hogy a tetejétől az aljáig le lehessen bukfencezni. Aztán amikor megtaláltam, mentem tovább, immár sötétben a Kahlenberg felé. Mamáéktól egy fejlámpát kaptam karácsonyra, és ennek bizony hasznát vettem (köszönöm!). Az utak a legtöbb helyen szépen le voltak járva, mert rengeteg a sífutó, de ha kiléptem véletlenül a nyomból, előfordult, hogy térdig elsüllyedtem. Köd volt, a Leopoldsberg buszmegállójából sokáig kerestem magát a hegyet, pedig az nagy, közel van, és a teteje ki is van világítva reflektorokkal. A hegyen megnéztem a kilátást, ami a semmivel volt egyenlő, aztán leszaladtam Nußdorf irányába, egy lépcsőkkel tarkított szerpentines gyalogúton. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint a Gellérthegyre vezető utat a sziklakápolna felől, csak azt hiszem, a szintkülönbség volt kicsit több. Innen le is értem egészen a Dunához, majd onnan a jelzett úton indultam a patak mentén fel, Grinzing felé. Persze ez nem a mi patakunk, meg kellett találni a sötétben, hogy hol tudok átvágni a szőlőkön, lehetőleg minimális kerítésmászással. Így értem haza, két és fél kint töltött óra után, nagyjából fektetésre. Erzsó azzal fogadott, hogy "Papa, neked nem jutott vacsora!"
Roni már kicsit aggódott. Tanulság: Legközelebb viszek magammal térképet, és telefont.

Ma volt legközelebb, igyekeztem egy olyan távot választani, ami összemérhető a Balaton Szuper szakaszaival (40-50 km), és ahol van valami vonzó célpont. Kinéztem a térképen Greifenstein várát, a Duna fölött, a Wienerwald másik oldalán, talán nagyjából félúton Tulln és Klosterneuburg között, tőlünk gyakorlatilag egyenesen északra. Rettenetesen felkészültem, ilyen még sosem volt: vittem magammal telefont, ennivalót, sőt még térkép-kivágatot is. (Köszönjük a fénymásolót, Tibor!)

Délben indultam útnak, abban a reményben, hogy világos lesz végig. Az útvonal három hegygerincen át vezetett. A mi házunk 280 méterrel lehet a tengerszint fölött, az első gerinc a Wienerwald, valahol 400 m körüli magasságban. Innen lefelé vitt az út, egyenletesen lejtve, jól letaposott havon Weidlingbe (196 m). Itt nem találtam a felfelé vivő jelzést, ezért megkértem egy kutyasétáltató hölgyet, igazítson útba. Nem teljesen értette, mit szeretnék,  gyakorlatilag Klosterneuburg széléig beküldött a hegyet megkerülve, a szaggatottan jelzett útvonalon. 362 méteren volt a következő gerinc, röpke egy óra után visszataláltam a tervezett útra, és megállapítottam, hogy nem fogok világosban hazaérni, de nem baj. Megtekintettem Klosterneuburg város komposztáló üzemét, valamint egy régi-régi csillagvizsgálót, aztán jó meredeken futottam, futottam lefelé Kierling irányába. Tudni kell, hogy hóban, lefelé futni nagyon jó dolog, mert olyan sebességet lehet elérni, amit vízszintesen sprintelve, vagy aszfaltozott lejtőn nem nagyon tud tartani az ember. Segít a lejtő, nem kell félteni az ízületeket a csapódástól, és az sem baj, ha elesik valaki. Nem estem el.
Kierlingben már ravaszabb voltam, nem kértem útmutatást, viszont kinéztem, hogy hány buszmegállót kell mennem a falu főutcáján, amíg elérem a kaptatót a következő gerinc felé. 215 méterről felfutottam újra 315-re, eleinte egy rettenetesen meredek, de szépen lekotort úton. Az egyik házban szemlátomást gyerekzsúr lehetett, mert a ház előtt, a járda és az út között húzódó hókupacot felöltöztették hernyónak. Lufik voltak a szemei, és festékkel mosolygós szájat rajzoltak neki, meg hosszú, színes csíkokat a hátára.
Elérve a fennsíkot, egy traktornyom vezetett tovább az egyre ritkuló jelzések között, majd egy régi katonasírt találtam, gyönyörű panorámával. Szűkült az út, megint a sífutók nyomában mentem, majd elértem egy turistaházat, ami hétfőn és kedden zárva volt. Nem baj, volt nálam ugye minden :~)
A turistaháztól megint emelkedett az út, és már csak egy-két embernyi bakancs-vagy sínyom jelezte. Ilyenkor a hó bebújik az ember cipőjébe, de elolvad, és a víz felmelegszik egész jól. Egy kereszteződésnél kibukkantam az aszfaltútra, ahol éppen egy futótárs próbált egy hóban elakadt autót hiába kiszabadítani. Megtoltuk ketten, anyu meg kormányzott, így hamar rendbe jött a dolog. Egy másik futó igazított útba: innen már csak a műutat kell követni, pár perc csak Hadersfeld, és onnan vezet tovább az út Greifenstein felé. Jó.
Hadersfeld talán 400 méteren fekszik, hosszú falu elszórt házakkal és elképesztő terepjárókkal. Az út el volt kotorva, de havas volt.
Itt dönteni kellet: visszafordulok dolgom végzetlen, és talán még világosban érek haza, vagy megyek tovább, és hazatalálok akkor is, ha rám sötétedik. Nem fordultam vissza, nem bántam meg.
Megint egy vastagon havas, erősen lejtő és nem különösebben kitaposott utat találtam. Nem fogtam vissza magam, hajtott a cél közelsége és a zsebemben lapuló energiacsoki. Elértem a várat (kb. 200 méter magasan van), ekkora az egész:

Gyönyörűen be volt persze havazva, de köd nem volt, látszott lenn a Duna a vízierőművel, visszafelé pedig nem látszott sem a Kahlenberg, sem a Hermannskogel, mert a Wienerwald két másik hegygerinc mögött lapult. Gyorsan felhívtam Ronit, hogy ne aggódjon, most vagyok féltávnál. Előkaptam a csokit, és felfelé az úton apránként megettem. Mire elfogyott, túl voltam az emelkedő nehezén, csakhamar megint Hadersfeld-ben voltam. Gondolkoztam, hogy becsöngetek valahova, hogy kérjek egy pohár vizet a csokira, de semelyik ablakban nem volt még lámpa, és a házak előtt sem láttam embert.
A műúton futva megtaláltam azt a letérőt, ami a turistaház felé vezetett, és amit odafelé elvétettem. Szélesen letaposott, jól jelzett út várt rám. Egy patakon átkelve ittam pár kortyot, persze jéghideg volt, de nagyon jól esett. Kipipáltam megint a házat, a katonasírt, a traktornyomot, beszélgettem egy kört egy szembe jövő bácsival, aztán megint a meredek utcán találtam magam a hernyóval. Újra fölfelé a következő gerincig. Idefelé észre sem vettem, hogy ez milyen meredek volt, rövidre kellett venni a lépéseket, és sokszor gondolni a gerincről már látható Hermannskogel-re. A túloldalon persze levágtam a korábbi kerülőt, csak egyszer tévedtem el lefelé egy kicsit, de hamar észbe kaptam. Weidlingben megint egy futótól kértem útbaigazítást. Megmutatta, melyik utak vezetnek az erdőbe. Kiválasztottam azt, amelyik leginkább felfelé vezetett. Lépcsős volt.
Még egy utolsó kaptató!
Közeledett az öt óra és vele a szürkület, de visszataláltam a jelzésre, és még itt-ott megleltem a saját futócipőm nyomait. Talán öt fölfelé menő lépés esett két lefelé menő lábnyom közé...
Utolsó kaptató, utolsó kaptató!
Elértem az első olyan kereszteződést, ahol már korábban, a gyerekekkel kirándulva is voltunk.
Utolsó kaptató!
Egyre magasabbak lettek a hófúvások mellettem kétoldalt, de az út le volt taposva szépen.
Utolsó kaptató!
És felrémlett előttem egy valószínűtlenül kék, világító vízszintes csík. Ilyenről nem volt emlékem az odafelé útról, de csak a hágóban álló vendégház karácsonyi kivilágítása volt.
Kiértem a rétre, ahova annyiszor kirándultunk gyalog a gyerekekkel. Picit megálltam tájékozódni, de nem jutottam sokra, őszintén szólva forgott velem a világ valamiért. Jó.
Megvolt az út am Himmel felé, széles, lankásan lejtő erdészeti út, megszámlálhatatlan láb- sí- és keréknyommal. Ez már a hajrá, tempót is váltottam.
Érzésre innen úgy futottam, mintha csak egy vasárnap délutáni kört mentem volna a Hermanskogel-re, magam is meglepődtem magamon. Ilyen kedvem volt.
Elértem az aszfaltutat, a gondosan sózott járdát, az egyre meredekebb Himmelstrassét, a kapunkat. Megállítottam a stoppert: fél hat, öt órát futottam majdnem pontosan.
Roni már keverte is a sportitalt, Erzsó boldogan jelentette, hogy jutott nekem vacsora, szimbolikusnak is alig nevezhető nyújtás után eltűntem a zuhany alatt.

A gyerekeket lefektettem, Roninak szülői értekezlet van az óvodában. Úgy raktunk rendet a velük, hogy fel sem keltem a szőnyegről, csak mutattam nekik, hogy mit hova rakjanak. Misi persze kínosan ügyelt, hogy sosem azt a játékot vigye a helyére, amelyiket éppen kérem tőle, de kétségkívül szépen segített ő is.

Most jó nekem.