Sietős, sírós, sütős-főzős, Miskás

  A mai napunk nem tartozik a kedvenceim közé. Reggel tudtam, hogy sietnünk kell, mert azt beszéltük meg, hogy ha sikerül korán indulnunk, akkor én viszem a gyerekeket az óvodába, és ezt szerettem volna elérni. Azért figyelitek, hogy mennyire próbálja Andris levenni a vállamról a terheket? Először heti egy oviba vivést vállalt, mostanra én igyekszem, hogy vihessem őket, múlt héten is minden nap Ő vállalta! Ma azért volt időhöz kötve, mert 9-re kismama-jógára járok hétfőnként, amire oda is kell érni. És azért szerettem volna én vinni őket, hogy Andris inkább délelőtt dolgozzon, ne éjszaka.

  Tegnap este Djore bejelentkezett, hogy le tudnánk-e vinni a villamoshoz. Ő a háztulajdonosunk, most itt töltött egy hetet. Így végül abban egyeztünk meg, hogy reggel Andris lekaparja az új havat az autóról, én öltöztetem kinti ruhába a gyerekeket, bepréselődünk öten az autóba, és miután Djorét letettük, négyesben megyünk az óvodáig. Így Andris munkaórái nem gyarapszanak, de kettesben utazhatunk a Schottentorig, ami egy élmény. Már az együttlét, persze.
   Ez odáig ment zökkenőmentesen, hogy elkezdtem a gyerekeket öltöztetni. Misi ugyanis kezd önállósodni. Maga választ reggel alsógatyát, pólót, nadrágot. Persze az sosem jó, amit én ajánlok, kettőből választani már jobb játék. Csakhogy a kis lélek most a tavaszi, száraz időre alkalmas edzőcipőjét hozta lelkesen, hogy azt szeretné felvenni, mert nézzem meg, milyen szép talpnyoma lesz a hóban. A csizmájáé nem ilyen szép, biztos, hogy nem veszi fel. Nem, és nem. Hisztipad, sírás, megingathatatlan, kőszívű anya. És mindezek ellenére időben indultunk! Az oviban elsők voltak, boldogan beszaladtak. Hétfőn vihetnek valamit otthonról, ma Misi a "Brummi und Dorli, die beiden Bärenkinder" karácsonyra kapott példányát vitte, fel is olvasták.

   Mi pedig édes kettesben indultunk a buszhoz, az autó megvár az óvoda előtt. A 35-ös megállójában ki volt írva, hogy a következő 10 perc múlva jön. Én ajánlottam, hogy sétáljunk fel a 40-eshez, az úgyis jobb helyen tesz le, megspórolunk egy átszállást. Andris kérte, hogy menjünk az alsó úton végig, és a parkon át fel a hegyre, tapasztalata szerint még ez is jobban megéri, mint 10 percet várni. Én kicsit húztam a számat, mert ez három buszmegállót jelent, nekem az nem tíz perc, mégiscsak növekszik a pocakom, és zuhog a hó. Sebaj, végül erre indultunk. Kisvártatva egy parkolás közben kipörgött kerekű négyes Golf afrikai időjáráshoz szokott (bőrszíne szerint is onnan származó) tulajdonosa kért meg minket némi segítségre. Szemmel láthatóan nem volt még dolga hóval, életveszély volt, amit művelt az autó körül. Vezetni nem akarta, először úgy akarta tolni, hogy nem ül benne senki, aztán Andris beült, ő meg nekiállt a kezével kaparni a kerék körül, már láttam a lelki szemeimmel a csúnya balesetet. Elég az hozzá, hogy két busz is elment mellettünk, mire az autót kiküzdötték a jégvájúból. De a reggel olyan jól sikerült, hogy még mindig nem voltunk késésben.
   A mérgelődést csak negyed óra várakozás után kezdtem el, a 40-es megállójában. A busznak 7 percenként kellett volna jönnie, és mi láttuk felfelé elmenni, a fordulója pedig pár percre volt tőlünk. Végül vagy fél órát vártunk rá, miközben a jóga-óra kezdete vészesen közeledett. Esett ugyan a hó, de ez a legutóbbi, ennél sokkal, de sokkal nagyobb havazásnál nem okozott gondot a buszoknak. Próbáltam megnyugodni, de nehezen ment, mert sajnos pont a késésre valami szörnyen érzékeny vagyok, szegény Andris megszenved velem ilyenkor, főleg, ha nem lehet hogyan segíteni a helyzeten. Merthogy Ő ugyebár férfi, megoldási javaslatokban gondolkozik, hogy menjünk gyalog, vagy menjünk vissza a másik buszhoz, esetleg menjünk vissza az autóhoz, elvisz, vagy végső soron mehetek másik napon, amikor egyedül viszi a gyerekeket reggel. Én meg eddig csak a Wiener Linien-re voltam mérges, de ezektől Rá is mérges leszek, amit nem érdemel meg persze, de én sorban el tudom mondani, hogy melyik megoldás miért rossz, és ne gondolja már, hogy nekem annyi szabad időm van, hogy csak úgy áttehetem másik napra. Sebaj, döcög a busz lefelé. Egyszercsak bemondják, Währinger Strasse, Volksoper. Endstation, bitte, alle aussteigen! Mi a szösz? Andris nem hallotta, biztos én értettem félre, nem itt van a végállomás! Amikor mégis leszállítottak minket, az órám pedig már 5 perce tartott, elsírtam magam. Na igen, dúlnak a hormonok, akinek volt már kismama a felesége, netán ő maga, az tudja,  hogy megy ez.
  Végül húsz percet késtem, az órát végigpityeregtem feltűnés nélkül, aztán a napot rendbe szedendő felhívtam a Mártát. Aztán elmentem egy bababoltba, ami hihetetlenül drága volt, de megnézni jó volt. Aztán bevásároltam. Olyan dolgokat is, amit egyébként nem, tábla csokit, másfél literes kólát, gyümölcsöt nem csak épphogy elég mennyiségben, hanem salátának. És mentem a gyerekekért az oviba.

   Idáig volt izgalmas. Hazaértünk, ebéd, különleges jóság (mosás berakás - még ki is kell teregetnem!), délutáni pihenő.Utána fánkot sütöttem, amíg kelt a tészta, elkészült a gyümölcs-saláta is, aminek neki is láttak gyorsan. Ekkor vettem észre, hogy vacsora idő van, a fánk reggelire marad. Fogmosás, természetesen Misi fogkrémet választ. Nincs sok lehetőség, kalózos (amit a boltban ő kért), gyerek Elmex, felnőtt Elmex. Nem is lenne Misi, ha nem a felnőtteknek valót választaná...

Andris pedig még mindig nem ért haza. Persze nem tudhatom, hogy ha a délelőtt nem buszra várással telt volna el, akkor itt lenne-e már... Hiszen már csak egy évet leszünk itt, az idő röpül, közben nyár is lesz, amikor minden munka lassabban halad, és a babával is biztos velem marad majd pár napot Andris. Szóval felkészültem a következő hajtós időszakra, megéri, egy elégedett férjnél nincs jobb. :)