Tanulás, Tulln, Tihany

Elmúlt a nyelvvizsga. Gut bestanden, ahogy ma megtudtuk.

A nyelvvizsga napján a szokásos gyerekvigyázós esténk keretében kicsit kirúgtunk a hámból, és elautóztunk egészen Tulln-ig. Kisváros a Bécsi-erdőtől északra, a Duna partján, római kori romjairól híres. Jól esett magunk mögött tudni a vizsgát és nekivágni az ismeretlennek: egyszer jártunk már itt, amikor a tandem-túra után vonatra szálltunk, de akkor nem sokat láttunk a városból.
Sétáltunk az óvárosban a naplementében, néztük a Dunát a naplementében, megtaláltuk kikötve Hundertwasser hajóját, a Regentag-ot, a naplementében.

Utána megvacsoráztunk a főtéren, és békésen hazaszerpentineztünk a Bécsi-erdőn át.

A csütörtök különösebb izgalmak nélkül telt, azt leszámítva, hogy nem jutottam el edzésre, mert valami roppant fontosat be kellet fejeznem.

Pénteken viszont zöldhajnalban beültem az autóba, és a jól megszokott útvonalamon Tihanyba vezettem. A rengeteg veszedelmes hóban vezetés után jutalomszámba ment a száraz út, a kellemes napsütés és a rengeteg virágzó fa. Tihanyban műszereket teszteltem, amiket majd az intézet számára veszünk. Ez azzal járt, hogy annyi év után újra bemehettem a nádasba!
Este aztán még elolvastam egy könyvet, amit megkaptam az intézet könyvtárból, de nem vihettem magammal. Szombat reggel kilencre már haza is értem, a család akkor kezdett reggelizni.

Nyelvvizsga - eredmény hétfőre várható

   Nagyon köszönöm a drukkolást, imákat!

A helyszínként megjelölt kávézóba fél kilencre értem oda, még akkor pakolták ki az asztalokat a térre, fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán ott lesz-e a vizsga, vagy a két perc sétára levő irodában. Átküldtek, hogy kérdezzem meg, az irodában sem tudták, vagy nem akartak foglalkozni velem, leültettek, hogy várjak kilencig. Háromnegyedig bírtam, azalatt ott gyülekeztek az A1-vizsgra várók, gondoltam, akkor biztos ők lesznek itt, és visszamentem a kávézóba. Épp jókor értem oda, akkor engedték be a többieket, főleg törökök voltak, rajtam kívül még egy fehér bőrű lány, és egy fiú, közülük a lány magyar volt, jót beszélgettünk a szünetben. Vagyis amikor a Leseverstehen (olvasott szövegértés) feladatokkal mindketten fél órával a határidő előtt elkészültünk. Ez négy feladatból áll, menni szokott.
    Aztán jött a Hörverstehen, na az nehéz volt, pedig az szokott legjobban menni, azt mindig értem, amikor beszélnek hozzám. A neheze most az volt, hogy a leírt állításokat nem értettem, amikről a lejátszott rádióadás alapján el kellett dönteni, hogy igazak-e. Persze igyekeztek nem ugyanazt a szókincset használni, ami a hanganyagon megjelent, a szinonimák viszont számomra idegenek voltak, így hiába értettem jól a szöveget, ott gondolkoztam, hogy ez az ige most állítja, vagy tagadja, ami a mondat többi részében áll? Kétszer lehetett meghallgatni, így azért remélhetőleg sikerült...
   A második lejátszott szöveg egy párbeszéd, amiben az egyik szereplő (általában legalább az egyik kicsit tájszólásban beszél, de nem vészesen) kérdezget, a másik pedig három lehetőséget ajánl fel, majd ezeket tárgyalják ki. Nekem egy táblázatban kell kitöltenem, hogy melyik lehetőségre mi jellemző, most korrepetítort kerestek egy kislánynak, és le kellett írni a három tanár elérhetőségeit, képesítéseit, korát, óradíját, stb. Jellemzően sok szám szokott ezekben a feladatokban előfordulni, most is le kellett körmölni a telefonszámaiktól elkezdve mindent, de azt hiszem, ez sikerült. Ezt a szöveget egyszer játszották csak le.
   Aztán még egy írogatós része volt, egy reklamáló emailt kellett írni, és a véleményemet, hogy 40 éves kor fölött vagy alatt jobb szerintem az első gyermeket vállalni. Mindkettőt úgy egy oldal terjedelemben. Korábban ettől a feladattól tartottam leginkább, de az utolsó pár gyakorló-levelem már sokkal jobb lett, most is úgy érzem, nem ezen fog múlni.

   Aztán a kávézó előtti asztalok egyikénél megebédeltem, kiderült, miért ide települt az integrációs központ, alig hagytak enni, az első egy tenyérjós hölgy volt, aki végül a pincér határozott török nyelvű felszólítására volt hajlandó tovább állni, aztán egy kismama, aki remélte, hogy álláshoz tudom juttatni, de legalább pénzzel kisegíteni, aztán már figyeltek rám a pincérek, ha valaki közelített hozzám, gyorsan odajöttek. Nem volt valami bizalomgerjesztő környék, én meg biztos nagyon feltűnő voltam a nagy pocakommal meg a vizsgázós ruháimmal.

Utána szaladtam az irodába szóbelizni. Kiderült, hogy kerestek már, mert a legelejére voltam beosztva, de ezt nem mondták, amikor kérdeztem, hogy mikorra kell átérni. Sebaj, így megvártam az elém került két embert, utána bementem, a feladatok olyanok voltak, amilyenre számítottam. Sokat hibáztam, de folyékonyan beszéltem legalább, egyszer hallgattam el egy kicsit, amikor egy szavamra visszakérdeztek, és elbizonytalanodtam, hogy akkor létezik-e ez a kifejezés egyáltalán. De remélem, ez nem ront annyit... Meglátjuk, hétfő már nincs olyan messze.

Jövő szerdán...

   Vasárnap délután van, és tanulnom kellene, de nagyon. Jövő szerdán nyelvvizsgázom. Vagyis két és fél napom van még valamennyi nyelvtant meg szókincset beleverni a fejembe. Andris ennek örömére el is vitte a gyerekeket kirándulni, most indultak, vitték a két biciklit, meg homokozós cuccot, estig haza sem kerülnek.
   Nekem meg be kell gyúrnom egy kenyértésztát, amiből a holnapi reggelink lesz, ki kell teregetnem, és ki kell találnom, hogy mit tanuljak. Van vagy öt levél, amit a nyelviskolában adtak fel házi feladatnak, és tényleg nem árt, ha gyakorlom az írást, a stílusomat dicsérgetik, de a hibákat elhagyhatnám. Bár a múlt heti leveleim mind bőven megfelelőek voltak, biztató. Aztán a nyelvtant is nézegethetném, hogy rend legyen a fejemben. Gondolkozásban is át kell állnom a németre, holnap-holnapután már csak németül szólalok meg. Bár ezt őszintén szólva nem szeretem, múltkor is bejött éjjel zokogva Misi, én meg álmomból ébresztve szóltam neki, hogy "ich bin schon da", egészen meglepődtem, még egy időbe telt, míg magyarul is működőképes lett a nyelvem. De a vizsgára ez is hasznos.

   Az is kiderült, hogy a vizsga felépítése itt kicsit más, mint a többi vizsga-helyszínen, nevezetesen egy napon tartják a két részt, az írásbeli délelőtt négy és fél óra hosszan tart, majd utána kis szünet elteltével azonnal megtartják a szóbelit. Még szerencse, hogy gyanús lett, hogy nem találom a szóbeli időpontját, és rákérdeztem. Így viszont aggódom, hogy fogom bírni, a hátam nem szereti már az ilyen hosszú üldögélést, a szóbelin már nagyon feszengeni fogok. Majd elmagyarázom, azzal is telik az idő, erre legalább fel tudok készülni előre.
   Egyébként a szóbeli első része mindig az otthonunkról szól, esetemben Tihanyról, aztán egy képleírás, és egy vita következik, a képről csak én beszélek, a vitánál két vélemény közül választhatok, én azt védem, a vizsgáztató a másikat. És elvileg nagyon-nagyon ritka, hogy ez ne sikerüljön valakinek. Remélem, nálam nem lesz kérdés, ez a napi állapotomtól függ. Sajnos babát várva láttam már olyat is, hogy alig működött az agyam, kicsit kiszámíthatatlan vagyok. No, de ha az államvizsga sikerült, akkor egy kis nyelvvizsgától nem ijedünk meg, majdnem ugyanakkora volt akkor Erzsó, mint most ez a harmadik.

Szóval imákat kérek, az biztosan jól jön.

Utána teszek majd fel képeket a múlt hétről, egyik napsütéses délután egész jók készültek, a gyerekek csendes pihenő címén kint játszottak kettesben, és hogy Misi ne féljen, végig kézen fogva közlekedtek. De most nem tölthetem itt tovább az időt. Jó pihenést, jó tanulást!


   

Tudósok ünnepei

Nagy konferencia, kis konferencia, terepmunka.
Ezek a mi ünnepeink.
A múlt héten volt az Európai Földtudományi Társaság konferenciája, itt, Bécsben. Tizenegyezer-ötszázan vettek részt rajta, geológusok, geofizikusok, bolygótudósok, geodéták, távérzékelők, tengerkutatók, talajtanosok, tanárok, természetbúvárok.
Már egy héttel előtte fel voltak lobogózva a villamosok a konferencia zászlóival, csak hogy kellőképpen izguljak. Volt egy cikk (bennfenteseknek: "a" cikk), amit még a konferencia előtt mindenáron le kellett adnom, ez elkészült komoly éjszakázás árán, még múlt előtti csütörtök este. Péntekre áramszünetet ígértek, hamar el is indultunk Budapestre, Motát ünnepelni és kettesben hétvégézni. Talán azt a hétvégét is leírom majd egyszer..
Vasárnap este nyitófogadása volt a konferenciának, de azt kihagytam, így is kilenc körül értünk Bécsbe.
Hétfőn reggel Roni németet tanult, én vittem a gyerekeket oviba, és aztán rajzoltam, számoltam, ötleteltem. Hogy magyarázza el az ember ötven földmérőnek, hogyan működik egy mező, és mitől nem cserjésedik? Hogyan bizonyítom nekik, hogy érdemes megpróbálni valamit, amit még senki nem próbált, akkor is, ha nem működik tökéletesen? Este tízre haza kellett érnem, mert másnap is munkanap volt ugye.
Kedd délre elkészültem az első előadásom ábráival, legalábbis azt hittem. Délutánra nagyjából megvolt a második előadásom összes ábrája is, ezeket csak össze kellett másolni a cikkből, amit ugyebár már leadtam. Este haza kellett érni időben, mert Roni nyelviskolába ment, én fektettem a gyerekeket. Fektetés után nagyjából összeállt a második előadás is: másnap indulhattam a konferenciára!
Európa legnagyobb konferencia-központja, Európa legnagyobb természettudományos konferenciája várt. Párthusok és Médek, Elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának és Líbia Ciréne körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok.
Hetedik alkalommal veszek részt, először 2007-ben voltam, esküvő előtt két héttel, egy posztert mutattam be. Mégis, már a metrón megdobban ilyenkor a szívem, ahogy sűrűsödik a posztercsövekkel felmálházott, kofferes vagy hátizsákos, bakancsos vagy kiskosztümös tömeg. Ezek az emberek MIND azért jönnek ide, hogy tudományos munkát mutassanak be, a Föld szívverését számolják, lázát mérjék, kincseit kutassák, távoli tájait leírják, amíg még megvannak; hogy számítógépeken és műholdakon tákoljanak, hogy csillagokról és bolygókról számolgassanak. Itt mindenki egyenlő, akár BSc-s hallgató, akár Professzor Emeritus, akár kerekesszékben ül, akár babakocsit tol. Mindenki izgul, mosolyog, ismerkedik, töpreng, kérdez. Tüntetésnek is beillik egy ilyen konferencia: hol látni máskor tízezer embert?
Itt senki nem vonja kétségbe a klímaváltozást, a sarki jégsapkák és a magashegyi gleccserek eltűnését. Nem ezen van a vita. A kérdés az, hogy mennyire, és hogy mit tehetünk.

Szerda délelőtt a tavakról és a klímaváltozásról szóló szekciót hallgattam meg. Volt bőven szó a Balatonról is, el is hangzott minden, amit a disszertációmban cáfolok. Rémület volt hallgatni, viszont kérdésekre, vitára nem hagytak sok időt. Amikor hozzászóltam, bevallották, nagyságrendi hibák is lehetnek a számításokban, nem igazán tudják ellenőrizni..

Rohantam haza, Ronival az óvoda előtt találkoztunk, Erzsót én vittem balettre. Előtte egy kis török rántotthús-sütödében ebédeltünk ketten, németül beszélgetve. Apa és lánya, olyan érzés volt, mintha mindketten tíz vagy húsz évvel idősebbek lennénk.
Balett után felsétáltunk Erzsóval a Himmelstrassén, aztán biciklire pattantam, és tekertem vissza a konferenciára, majd onnan az egyetemre.
Átfutottam a szerzőtársak javaslatait az előadásaimmal kapcsolatban, kijavítottam egy-két dolgot, felmásoltam mindkét előadást két külön merevlemezre és az internetes tárhelyemre, aztán tekertem haza az éjszakában.
Ja igen, este tíz és tizenegy között még kitakarítottuk Ronival a lakást, mert másnapra vendégeket vártunk. A hagyomány szerint a konferencia utolsó estéjén a magyar geofizikus kutatókkal és hallgatókkal grillezünk a kertben.

Csütörtök reggel embert kellett csinálnom magamból, nyakkendőt vettem, mint otthon a Hidrobiológus Napokra. Mérnöknek akartam öltözni, hiszen a geodézia szekcióban adtam elő.
Leadtam a gyerekeket az oviban, aztán irány a konferenciaközpont. Van a metró és a csarnok között egy kicsi, fekete, kocka alakú templom, amit valami híres osztrák építész tervezett. Belül nagyon napfényes, kerek ablakok világítják meg, világos nyírfával van burkolva, nagyon modern és nagyon bíztató. Betértem egy pillanatra, aztán siettem, hogy megtaláljam a termet.

Gondoltak a szórakozott tudósokra: vonalkód-olvasóval felszerelt számítógépek segítségével bárki bármikor ellenőrizheti, melyik teremben, hány órakor kell előadnia. A második legnagyobb terembe kellett mennem, mikrofon és ötször öt méteres vetítővászon várt rám, szerencsére csak néhány óra múlva.
Elfogult vagyok, de a geodéták szerintem a konferencia krémjét jelentik. Itt minden számításnak halálpontosnak kell lennie, milliméterekről és ezrelékekről folyik a vita, és titokzatos műholdak adatait nézik öregek és fiatalok. Ezeknek fogok előadni, én, a biológus?
Egyre többen voltak a teremben. Ott volt Norbert, a tanszékvezetőnk,  a hátsó sorokban egy öreg norvég professzor mosolygott, akivel még akkor barátkoztunk meg, évekkel ezelőtt, amikor történelmi térképekkel dolgoztunk mindketten.
Felkonferáltak, elindítottam a stoppert, elkezdtem beszélni. Láttam, ahogy rám szegeződnek a szemek, ahogy elhallgatnak a suttogók, felkapják a fejüket az álmosok, az ábráim láttán tátva maradnak a szemek, és bizony, kicsit, itt-ott a szájak is. Összefoglaltam az eredményeket, megköszöntem a figyelmet, meg lettem tapsolva. Megcáfoltam a kétkedőket, kivéve azt a két derék kínai kollégát, akiknek bizony egyetlen (angol) szavát sem értettem.
Huh.
Végighallgattam a szekció többi előadását, aztán a szünetben többen odajöttek, elsősorban öregek, belekérdezni a részletekbe, eszmét cserélni, csevegni.
A délutánra is voltak terveim, de aztán inkább visszamentem az egyetemre, utolsó simításokat végezni a pénteki előadásaimon. Mint kiderült, érdemes volt, mert a lengyel programozó kolléga újra átszámolta az eredményeket, és sokkal jobb lett, mint vártuk. Át kellett emiatt írnom a fél előadást. Délután ötkor még egyszer elpróbáltam, pontban tizenkét perc volt. Hurrá!
Kikapcsoltam a számítógépet, rohantam haza, még be is vásároltam.
Nyolcra hívtuk a vendégeket, hétkor már feküdtek a gyerekek, sürögtünk-forogtunk Ronival. Begyújtottuk a faszenet, behűtöttük a sört, kiraktuk az asztalokat-székeket, gyertyákkal meg lámpákkal megjelöltük a kertbe vezető utat, és már érkeztek is, régi ismerősök és új arcok.
Fáradtak voltak, szegények, hiszen nekik is a konferencia utolsó éjszakája volt. Úgy ettek, hogy néha a hangjukat sem lehetett hallani. Néha meg meséltek, mérésekről, ötletekről, utazásokról. Madagaszkár, Antarktisz, rakéták, műholdak, matematika.
Éjfélkor már vége is volt.

Másnap, pénteken, az utolsó nap reggelén rájöttem, hogy a merevlemezt, amire az előadásom újjáalkotott ábráit tettem, bizony bent hagytam az egyetemet. Most nem volt meg két példányban, sőt, mint kiderült, internet sem volt az egyetemen, le sem tudtam tölteni.
Már nem tudom, miért én vittem a gyerekeket aznap is oviba, de így volt. Utána beestem az egyetemre, kirántottam a lemezt a gépből, és futottam előadni. A szekcióm előtti kávészünetre estem be, végül is időben.
A csütörtöki előadáshoz képest ez nem is volt izgalmas. Kicsi terem, tele kollégákkal; az előadók nagy része kezdő doktorandusz, az én témámmal szinte senki nem foglalkozott közülük. Siettem haza délután, Móni jött vigyázni a gyerekekre, végre ketten maradtunk Ronival, aki szemtelenül csinos volt. Elmentünk vásárolni meg vacsorázni, és nagyjából semmit nem vásároltunk.

Így jött el a szombat. Emberemlékezet óta nem dolgoztam hétvégén, de most bekönyörögtem magam egy kis szimpóziumra itt Bécsben, ami nagyon ígéretesnek látszott. Szocio-hidrológiáról szólt, vagyis a víz, az ember és az élővilág közötti kapcsolatról. Ez egy teljesen új tudomány, most próbáljuk sínre tenni. Talán hatvanan lehettünk, a Technische Uni padlásterében kialakított teremben. A fal és a mennyezet nem volt burkolva, rengeteget gondoltam Apapira, mert látszott a régi-régi, csapolt és hajlított gerendákból kialakított ácsszerkezet.
Indiai városok kútjairól volt szó, meg a mezőgazdaság és a talajvesztés és a víz összefüggéséről, dél-Olaszországban, tízezer éves távlatban. Elmeséltem a Balaton történetét egy Új-Zélandi profnak, vitatkoztam a természetvédelmi biológia erkölcsi alapjairól egy holland hidrológus-közgazdásszal, kérdeztem, hozzászóltam, példákat soroltam, ettem-ittam.
Fantasztikus volt látni, ahogy Afrika, India, Kína, Japán, Észak- és Dél-Amerika keveredik Európával nagyjából egyenlő arányban a sorok között. Mindenkivel lehetett pár szót beszélni, találtam egy folyóiratot egy régóta készülő cikkemnek, telejegyzeteltem egy fél füzetet, aztán hazabicikliztem ismét az éjszakában.

A vasárnap teljesen normális volt. Mise, fagyi, délutáni alvás.

Hétfőn, azaz tegnap pedig terepen dolgoztunk egész nap Sopron körül. Végre igazi fákkal és füvekkel dolgozhattam, nem kellett inget vasalnom és előadást igazgatnom. Az autónk még szerintem életében nem ment ennyit földúton, de nagyobb baj nélkül megúszta. Lángost vacsoráztunk a német és a svéd kolléganővel egy aprócska faluban, aztán felmértünk még egy félig víz alatt álló mezőt a naplementében. Kuruttyoltak a békák, nem hallottam ilyet tavaly nyár óta.

Ilyenek az ünnepek.

Lehet, hogy lesz még egy, ennél is nagyobb ünnep, ha elfogadják "a" cikkemet, de erről most még nem írhatok többet.

Napsütés

  Ma nagyon szépen sütött a nap. Végre! Élvezet volt reggel elmenni kismama-jógára, hazafelé már elég volt a rövidujjú.
  A gyerekek az óvoda kertjében játszottak, amikor odaértem, és mivel korán volt még, megengedhettem, hogy kicsit még maradhassanak. Előkerültek a kerti járgányok, felásták a homokozót, az összes fiú segített a száraz ágakat a biomüllbe cipelni, tavasz van!

 Hazafelé busszal-villamossal mentünk. Még Misi is hajlandó volt fogni a kezemet, türelmesek és engedelmesek voltak, a hegyen fölfelé én voltam türelmes, így nagyon jó hangulatban értünk haza. Olyan jó, amikor a hegyre mászás fáradtságát azzal lehet elütni, hogy növényfelismerőset játszunk! "Ki talál pitypanglevelet? Megismeritek a lóherét? Nézzétek, előbújt a lapulevél, de még milyen kicsi! Nem, Erzsó az a bábakalács, nem jó a csokorba, mert szúrós." A kertbe érve végigszaglászták az összes virágot, nyílik a csillagvirág, a tulipán, a fürtös gyöngyike, a kankalin és a primula, a nárcisz, és még egy párféle kék virág, amit én sem tudok megnevezni, gyönyörű! A gyerekek úgy fogalmaznak, hogy "virágról virágra szállnak", versenyezve a méhekkel, akik szintén. És próbálják elkerülni az éppen méhek által látogatott virágokat. Eddig sikerrel, bár sikítás már volt, a méh-belégzést eddig megúsztuk.

   Persze kint maradtak, amíg az ebédet elkészítettem, sőt Misi megkért, hogy kint együnk. Nagyon jó volt, melegen sütött a nap, Erzsó meg is állapította, hogy nem lesznek görbék a csontjaink, mert termelünk egy csomó D-vitamint. Misire még sapkát is kellett adnom, ami evés közben nem túl illedelmes, de anélkül nem tudott a tányérjára nézni a naptól.

   Délutáni pihenőben vonatoztak, és nem lett rendetlenség, utána körülöttem játszottak, és fekhettem még egy órát, Erzsó 6 (fél)szelet kenyeret evett vacsorára, és mivel azt játszotta, hogy hét éves, zokszó nélkül segített az esti rendrakásban, noszogatás nélkül. Többet pakolt, mint én, egyedül vetkőzött és öltözött hálóingbe.

Szóval a mai nap nagyon rendben volt. Andris is úton van már hazafelé a terepmunkáról, Sopron mellett járták ma az erdőt. 

Gyereknevelős

  Tegnap megint ütköztünk egyet Andrissal gyereknevelés-témában. A kiváltó ok Erzsó macija. Pontosabban a "de csak a Maci tudja teljesen elűzni a hisztit" - gyakran előforduló szókapcsolat. A nappali maci-használatról való leszoktatás módjain remekül lehet vitatkozni.
Főleg este tíz után, amikor én már tudvalevőleg használhatatlan vagyok, igyekszem is nem belefogni elméleti vitákba, ezúttal sikertelenül. Most is azzal zártuk a beszélgetést, hogy ha nem lenne éjjel, akkor ezen nem is vitatkoznánk, úgyhogy akár alhatunk is.

 
   Mivel nagyon máshonnan indultunk, korán és tudatosan próbáltuk összecsiszolni a véleményünket, nagyon szeretnénk egy irányba nevelni a gyerekeket, méghozzá úgy, hogy mindketten elégedettek legyünk velük és magunkkal, és jól érezzük magunkat otthon. Szeretnénk, ha mindketten aktívan részt vennénk a nevelésben, nem vonulna vissza egyikünk sem azzal, hogy "jó, akkor csináld egyedül", ehhez pedig rengeteget kell egyeztetnünk.

   Igazából nagyon jól működik az a rendszer, amit együtt kifejlesztettünk, összemazsolázva értékeinket, a következetességet,  a megértés-központúságot, a gyerekekbe vetett bizalmat és az ezzel járó szabadságot, az udvariasságot, a kirándulásokat és a gyerekek szintjére helyezkedős közös játékot, a meghitt beszélgetéseket, és még sorolhatnám, szeretnénk mindkét oldalról a jót továbbvinni, a sebeket pedig nem továbbadni, sőt magunk is elfelejteni szépen.
S ha már a célt kitűztük, foglalkozhatunk a módszerekkel. Mert azok is nagyon-nagyon különbözőek, ráadásul itt már nem csak az "öröklött" anyagból dolgozunk, hanem saját regnumi tapasztalatunkból, szakirodalomból, új ötletekből.
Igyekszünk dicsérni, jutalmazni, a jót kiemelni. A következetességet nagyon fontosnak tartjuk, biztonságot ad a gyerekeknek. Ugyanakkor próbáljuk megérteni őket, az ő szempontjaikat. Szeretnénk, ha megtapasztalnák, hogy a szeretetünk erősebb a szabályoknál, irgalmasak is tudunk lenni. Ehhez persze ki kell választani az erre alkalmas helyzeteket, amikor nem a következetlenséget tanulják meg belőle. Huh, nem egyszerű.
Az jól megfigyelt alapigazság pedig az, hogy a példánk ragadós, igazából az az, ami mindenestül átmegy. Néha felemelő, néha szívszorító, ahogy tükröt tartanak nekünk. A kedvencem, amikor Erzsó "Kedvesem"-nek szólítja Misit. :) De visszajön a "hagyd már abba ezt az elviselhetetlen sikítást" is, Misi szájából. És a szavakon túl a viselkedésminták is.  

   Elméletben minden a helyén van, de ha élesben megy a játék, bizony sokszor nagyon eltérő az első reakciónk. Általában én dédelgetnék, nyugtatgatnék, megértenék, kompromisszumot kötnék, Andris meg minél  nehezebb a helyzet, annál szigorúbb lenne. Hogy legközelebb könnyebb legyen, hogy legközelebb ne legyen ekkora hiszti, hogy tanulja meg a gyerek, hogy ezt nem lehet. Amiben nagyon igaza is van Andrisnak, én sem akarom, hogy elhatalmasodjon a gyerekek akaratossága, és megnehezítse az életünket. Csak nem vagyok biztos abban, hogy a szigor egyenesebb úton vezet a békéhez, mint a megértés. Talán gyorsabb, de még ez sem biztos. Viszont az is tény, hogy sokszor az én módszerem sem válik be igazán, a gyerekek nehezen gabalyodnak ki a hisztiből, ha egyszer benne vannak.
   Persze akkor a legnehezebb, ha igazából mi is fáradtak vagyunk, és nyűgösebbek, türelmetlenebbek. Ha magunkra nem is alkalmazzuk a "hiszti" kifejezést, sokszor érzem azt, hogy semmivel nem vagyunk jobbak a gyerekeknél, tőlük viszont elvárjuk, hogy ha nekünk nehezebb, akkor ők legyenek jók. Miközben a feszültség a levegőben őket ugyanúgy megviseli, mint minket. 

   Megnyugtató, hogy a gyerekeink minden gyengeségünk ellenére szépen alakulnak, fejlődnek, kedvesek, igyekvőek. Például tényleg igyekeznek udvariasak lenni, még egymással is.

   A Maci-témáról ma megkérdeztem kedvenc Tante Monika óvónéninket, szerinte Erzsónak most minden energiáját lefoglalja a német beszélni tanulás, és ne erőltessünk semmit. Ugyanez a véleménye a reggeli egyedül felöltözésről is, amiről Erzsó jóformán leszokott, míg Misi a ruhák kiválasztásától a pulóver felvételéig (ha nem gabalyodik bele) önálló. Viszont Erzsó német szókincse már az eredetileg is osztrák gyerekekével vetekszik az óvónéni szerint.
  
   Mindent egybevetve buzgón imádkozunk bölcsességért.

Április 10. - csak a mai nap

    Ma nem történt semmi különös, csak telt a nap a maga medrében, hol könnyebben, hol nehezebben, de megoldogattam a teendőket, és örülök a családomnak. :)

   Andris tegnap is éjszaka ért csak haza, én már aludtam addigra. Gyorsan le is feküdt, persze vacsora nélkül, de nehezen aludt el, mostanában küzd szegény a sok előadással, kutatással, cikkel, elvégzendő terepmunkával, nem is olyan könnyű ezeket a nap végén csak úgy letenni. Ráadásul a doktori védést sem sikerül mégsem a kis harmadik megszületése előtt megszervezni. Eddig ugyanis azt hittük, hogy a védést a tervezett időpont előtt 21 nappal meg kell hirdetni, a védésre persze mindennek készen kell állnia. A szervezés során kiderült azonban, hogy még ez sem elég, a bírálatok beérkezése után lehet csak a 21 napot számolni kezdeni, s mivel az egyik bíráló csak április végére - addigra sem biztosan - tud elkészülni a bírálattal, az egész tolódik. Sajnáljuk, mert jó lett volna túl lenni rajta, elég ideje nyomja már Andris lelkét. Másrészről megkönnyebbültünk, nem kell rohanvást szervezni, legalább a baba érkezéséig haladékot kaptunk.
  
    A mai nap szempontjából a lényeg, hogy reggel mindketten kialvatlanul ébredtünk, pedig Andris sietett az éppen zajló EGU konferenciára. A reggelünkben is csak félig vett részt, nem is reggelizett rendesen, csak bekapott valamit, amíg megterítette nekünk az asztalt.
A gyerekeknek nem akaródzott felkelni, tegnap németórán voltam este (a levélírás szűk keresztmetszet, gyönyörűen fogalmazok, de rengeteg a nyelvtani hibám, s már csak két hét a nyelvvizsgáig), Andris pedig nyolckor fektetett, ami ugyebár egy órával kevesebb alvást eredményez a gyerekeknek.
Végül Misi a fenyegető ígéretre, hogy kiválasztom helyette a ruháit, mégis előmászott, lelkesen válogatott, és teljesen egyedül felöltözött. Csak a pulóvernél kellett icipicit segítenem, hogy a második karja is megtalálja a bejáratot.
Erzsó nem ébredt, nem kelt fel, nem öltözött, végül kivettem az ágyából, és ma is erőnek erejével öltöztettem a zokogó-hisztiző leányt. Nehéz ez, mert a nagy hasam miatt én is fáradékonyabb vagyok, kevésbé türelmes, hirtelenebb haragú. Erzsó pedig jelleméből fakadóan leblokkol, ha mérges vagyok, ezt ismerem, én is sokat küzdöttem e vonásommal. A reggeli elindulás a mélypont, nap közben jóval engedelmesebb, értelmesen el lehet magyarázni neki, hogy akkor is meg kell csinálni ezt-azt, ha nem akarja, arról pedig szó sem lehet, hogy kiabáljon velem. Reggel hatástalan a türelmes beszéd, az ölelés, de a rászólás, kiabálás még reménytelenebb, hogy a sarokba állításról, meg a fenékre csapásról ne is beszéljek. Sebaj, ma hétkor volt lámpaoltás, negyed nyolcra már kint is voltam, holnap könnyebben ébred majd.
    Végül időben indultunk az óvodába.

   Az én mai dolgom a lakás kitakarítása, még mindig nem vagyok kész, pedig esteledik már... Majd írás után befejezem.
Ahogy hazaértem, felhívtam Mártát, beszélgetés közben jobban megy a munka. Haladtam is szépen, és nagyon jó volt megtárgyalni apró-cseprő ügyeinket.

   Az óvoda előtt már ott várt Andris széles mosolyával, olyan jó volt meglátni őt! Ezt már a kezdet kezdetén is nagyon szerettem, messziről észrevenni, és figyelni az arcát, míg ő is észrevesz, és elmosolyodik... Mióta nincs szemüvege, nagyságrendekkel hamarabb meglát, alig van előnyöm.
Ma Erzsónak balett órája volt, ilyenkor Andris szokott Misire vigyázni. Ma cseréltünk, én mentem Misivel haza, Andris Erzsóval balettra, előtte a sarki Schnitzel-étteremben megebédeltek. Miska is szépen evett otthon, bár nagy szomorúságára a sonkás tésztához nem adtam porcukros tejfölt. Csak amolyan savanyút. Azért csak jóllakott így is, és szépen elvonult csendes pihenőre. Én lefeküdtem, hogy pihenjen a hasam, nehéz már ez a kis kétkilós odabent. Apapi legújabb emlékezéseit olvastam, sajnos a végére is értem.

   Balett után hazaérve Erzsó is csatlakozott a pihenő Misihez, persze ketten már nem voltak olyan csendesek, jót játszottak, vonatoztak, társasoztak. Andris is jókedvű volt, biciklivel indult vissza a konferenciára.

   Délután már csak játszottak, kiürült hajápolós flakonokkal fröcskölték egymást, mint utóbb kiderült, előbb megszabadultak a fölöslegesnek ítélt ruháiktól, félmeztelenül kényelmesebb volt. A ruhák ettől nem maradtak szárazabbak, de sebaj. Mikor rájöttem, hogy itt nem csak a kisautók fürdetése a játék, betettem a gyerekeket a kádba, igazán mindegy, hogy vacsora előtt vagy után fürdenek. Boldogan folytatták a meleg vízben a spriccelést.
Aztán vacsoráztunk, rendet raktunk, fogmosás, esti mese. Tesz-vesz várost olvastunk, a kézzel írott kis feliratokat Erzsó böngészte, hibátlanul. A hosszúakat is, mint "Soha, soha ne nyúlj hozzá!" vagy "Ide dobja a levelet!", de megy a "kanalas kotró", az "Isten hozott" és a "röpegér" is, akinek a repülője után húzott "Ebédidő vége" kiírás is gond nélkül elolvastatott.
Ez már tudás, kis- és nagybetűk vegyesen, csak még nagyon kell hozzá koncentrálni, hamar elfárad bele.
 
   Az esti imában Erzsó így fogalmazott: "Istenem, én ma mindent megköszönök. De a legjobb a balett volt, a Papával nekem a legeslegjobb!"
Misi röviden, és férfiasan elintézte: "Az evést köszönöm meg!"

Én pedig Őket. Andrist, a mosolyát, a segítségét, Erzsót, Misit és a legkisebbet.

Képek - Balatonszuper, Tihany, Húsvét, tavaszi tél

Frissítőállomás Szemesen - olyan hideg és erős szél fújt, hogy az első napon csak itt tudtak a gyerekek is kiszállni az autóból, és drukkolni - vagy helyette kisautózni

2. nap rajt előtt, Fonyódon. A kék ég és a napsütés főleg engem vidított, Andris küzdött a széllel, hideggel

Szigligeti befutó, az utolsó emelkedő

Masszázs, avagy a görcs az erősebb, vagy Dominika?

Harmadik nap már jobb erőben

Negyedik nap vége felé, már nem esik a hó

Húsvét - Erzsó babaruhákat talált

Miska a 30 darabos kirakóval

Andris rögtön elmerült az új Terry Prachett-műben, Erzsó pedig a matricás lakásberendező füzetben

Húsvét hétfő - locsolkodás

O-ó, leöntötték a lábamat!

Homokozás helyett hóból épülnek a várak, a Húsvétra kapott vödrökkel

Ez pedig egy Misi által épített sínpálya

Átszokóban - vagy mégsem?

   Ma nehéz napunk volt. Az óraátállítás óta gondban vagyok, hogyan csempésszem vissza az elvesztett napi egy óra alvást a gyerekeim életébe. Azt beszéltük meg, hogy nyári időszámításban visszatérünk az este nyolcas fektetéshez. De...

   Reggel muszáj felkelni, mert be kell érni az óvodába, így is épp elég rövid, hiszen csak egyig maradhatnak. Akkor hazajövünk, megebédelünk, és csendes pihenőt tartunk négyig. Ez leginkább nekem pihenő, a gyerekek játszanak a szobájukban, tényleg csendben, én nagyon jókat alszom ilyenkor. Ha tényleg elkezdeném még e késői (gyakorlatilag nem jutunk hozzá kettő előtt, fél 3-ra végzünk) ebéd után altatni őket, nem ébrednének fel 5-fél 6 előtt. Akkor pedig végtelen az este... Házasságunk megóvása fontosabbnak bizonyult, mint a délutáni alvás erőltetése, szükségünk van az esti kettesben tölthető órákra.

   Nem alszanak hát délután, az este hetes fektetés elfogadható megoldás, szépen el is aludtak mindig, és békés csönd honolt a gyerekszobában reggel fél 7-ig. De most, most este hétkor VILÁGOS van! A Húsvét utáni első itthon töltött estén Erzsó kitalálta, hogy ő fél a gyerekszoba szőnyegétől, mert túl nagy rendet raktunk. Aztán, hogy az altatódaltól sírnia kell. Jó, azt a dalt ki lehet hagyni, szerencsére csak aznap este könyörögte ki, nincs benne a normális "procedúrában". Aztán jött a kimászkálás, ilyen-olyan indokokkal, ezt mindenki jól ismeri, de nálunk már nagyon rég nem fordult elő.
   A következő napokban nem fektettünk hétkor, kivártuk a gyerekek belső órája szerint megszokott időpontot, ami most nyolc órát jelent. Így persze minden ment szépen, csak a reggeli kelés nem, hiszen, ki látott olyat, hogy egy gyerek 11 óra alatt kialudja magát? De ez csak pár napig tartott, a hétvégén újra felborult a rendszer, a Vadkörte utcában töltötték ugyanis a péntek estét, szombatot, vasárnap reggelt. Nagyon jól érezték magukat, meg mi is. Ők el voltak halmozva jobbnál jobb nagyszülős programokkal, még végighallgatni is csupa izgalom volt. Mi délig aludtunk, aztán kettesben sétáltunk a városban, aztán megint aludtunk. Vasárnap összeszedtük a gyerekeket, és a Svábhegyen találkoztunk a család Zlinszky-oldalával és az Elmer-családdal, Mota és Toto eljegyzését ünnepeltük.
  Hazafelé én vezettem Bécsig, a hátam nagyon fájt, de egyébként izgalmak nélkül telt az út. Jól elfáradtam. Most először vezettem úgy Bécsbe, hogy Andris is ott ült.
A gyerekek kilenckor kerültek ágyba, természetesen mint két kis zsák krumpli...

   De ma már reggel nagyon nehézkes volt. Misi nem ugrott ki az ágyból ruhát választani, nem szaladt egyedül pisilni, nem vigyorgott rám az első szólításomra. Keltegettem, Erzsót is, összeszedtem a ruháikat, még mindig nem mozdultak. Akkor kivettem Misit, és elkezdtem átöltöztetni. erre azért felneszelt, kiderült, hogy "a robotos alsógatya nem a kedvence", gyorsan keresett egy másikat. A zoknit sikerült ráhúzni, de a "majmos póló nem a kedvence", legalább egy pulóvert választ a tetejére gyorsan. A nadrág sem jó, inkább a feketét, de annak kiszakadt a térde, "Mama, hol a fekete jéger-alsó?" Azzal még lehet hordani... No, de elkészült, felébredt.
  Erzsót nehezebb kiugrasztani, ráadásul Tihanyban és az utazásokon nem sikerült a Macitól elválasztani napközben, így most ezzel is megint küzdeni kell. Őt erővel kellett átöltöztetni, mert már tényleg nem volt idő kivárni, hogy még egy fél órát pihenjen, még egy negyed óra alatt letegye a Macit, kimásszon, és lassan-lassan felöltözzön.  Ha pedig nem várjuk ki, akkor -ha még ennyire álmos- jön a hiszti, amit "csak a Maci tud elűzni".

Andris vitte őket az óvodába, hogy németezhessek délelőtt. Végül el is indultak időben. De sajnos kiderült, hogy nekem is kevés volt az éjszaka, a reggel meg sok, elfáradtam, és a jó kis német érvelések megírása helyett -persze magamra egyre mérgesebben- húztam az időt. Meg is állapítottam, hogy semmivel nem vagyok jobb a két kis kölöknél, és mivel a szülői mintát nagyon fontosnak tartom (még akkor is, ha éppen nem látják, majd látják legközelebb), végül csak nekiláttam a tanulásnak.Végül két kis rövid gyakorlatot tudtam ma délelőtt leadni, siettem vásárolni, és a gyerekekért. Ilyenkor Andris az óvoda előtt hagyja az autót, úgyhogy cipekedni csak a bolttól a csomagtartóig kell, pár száz métert.    

Innentől a délután nagyjából a megszokott módon zajlott, ebédfőzés alatt még kint játszottak a napsütésben, aztán a pihenőben én aludtam. Utána láttam már, hogy használhatatlanra fáradtak, Misi még betett egy mosást, persze jutalom reményében, nézhettek is pár német nyelvű mesét. Vacsora, fürdés, hajmosás. Hiszti, hiszti, hiszti, csak a Maci űzi el, Misinek meg elege van már Erzsó sírásából, ő meg azért ordít, és még fél hét sincs! A gyerekszoba meg a feje tetején állt, mert Erzsó ma azt találta ki, hogy mindent kiszedtek a két ágyból, a játékokat meg a szekrényből, és az üres polcokon próbáltak pihenni, persze ágyneműstül. Végül Erzsót lefektettem az ágyába, mert semmi energiám nem maradt végighajszolni őt a rendrakáson, Misi segített szépen, közben meséltem nekik fejből, és Misi még választhatott könyvből is egy mesét. De még mindig csak negyed nyolc volt, és nappali világosság. Erzsó megpróbálkozott a múltkori nyavalygással a szőnyeggel, meg elmagyarázta, hogy átállítottuk az órát, és most igazából nem is negyed nyolc van, hanem negyed hét. Igaz, igaz, de reggel kelni kell. Elmagyaráztam még a nyári hosszabb napokat, kicsit meséltem olyan vidékekről, ahol nyáron szinte egész éjjel világos van, mégis tudnak aludni az emberek. Fél nyolckor kint voltam a gyerekszobából. Ők pedig alszanak.
Ma sikerült, holnap is fog? Én bezzeg tudnék aludni, akár világos van, akár sötét...

Tihanyban - szombat estig

   Múlt hét szerdáján utaztunk haza Tihanyba a Balaton Szupermarathonra és Húsvétra. Közben egy szabad hetünk is volt, ami részben még munkaidő volt Andrisnak, részben látogatásokkal telt, a vége felé pedig már készületben az ünnepre.
 
   Az első pár napról Andris már írt, nekem mindig nagy élmény ez a verseny, végignézni minden nap tíz-tizenötször ugyanazokat az arcokat, ahogy küzdenek, élvezik, vagy szenvednek, futnak, vagy szenvedve gyalogolnak, és a legtöbben célba érnek. Jó biztatni őket, segíteni egy mosollyal, tapssal, autóból kihangosított zenével. Jó ott lenni Andris mellett, figyelni a jelzéseit, kitalálni, mikor mit kínáljak neki, fogni a kezét a masszázsasztal mellett, este esetleg még egyszer átmasszírozni, hogy reggel könnyebben induljon újra útnak. Jó ezen a röpke négy napon csakis Őt támogatni, nem a saját kis nehézségeimre gondolni. A mindennapi életben egymást visszük a hátunkon egyszerre, vagy felváltva, kevés ilyen adatik, amikor feltűnően csak az egyikünk kér és kap támogatást, ezt mindkét irányból jó átélni.
   Persze a teljesítményére is büszke vagyok, idén leginkább arra, hogy a nehéz, lassú első két nap után fel tudta venni a saját megszokott (jóval élénkebb) tempóját, tudott úgy gyorsítani, hogy nem futott ki az erejéből. Szép volt.

  Miután vasárnap visszakaptuk a gyerekeinket, fektetés-időben értünk csak haza. Volt ugyan egy kis sírás-rívás, hogy ők még biciklizni szerettek volna, de hideg is volt, sötét is, és a szobájukban vártak a tavaly itthon hagyott játékok. Köztük az éneklő-világító csiga, amit pont ezen funkciói miatt hagytunk itt. Most eleget hallgatjuk a következő évre...
 
    Hétfőn délelőtt itthon játszottunk, mesét olvastunk, néztük a sűrűsödő hóesést. Andris persze dolgozott,ahogy megbeszéltük. Délután időben kijött az intézetből, hogy elindulhassunk vendégségbe, az Óvár tetején lakó barátainkhoz, ahol mindkét gyerekünkkel pont megegyező nemű és életkorú kis barátaink vannak, a szülőkkel pedig hatalmasakat beszélgetünk mindig. Otthon vártuk, hogy felhívnak, amikor hazaérnek Füredről a gyerekek angolórájáról. Végül még útközben hívtak, hogy a félterepjáró autóikkal sem jutottak haza, most gyalogolnak fel a hegyre. A mi kis Skodánknak ez bizony nem való, megbeszéltük, hogy másnapra már járhatóbb lesz talán, elnapoljuk a vendégeskedést. Misi egészen elkeseredett, hogy ő még ma szeretett volna Vincével játszani, esti imájában kérte is, hogy kedden már tényleg feljussunk a hegyre.

   Kedden délelőtt be szerettem volna menni Füredre vásárolni, a gyerekek kinőtték az óvodai váltócipőjüket, azok helyett is újat kellett néznem. Közben tanakodtunk Csöngével, hogyan találkozhatnánk még aznap, végül nála hagytam Erzsót és Misit játszani és krumplinudlit készíteni Csöngével és Bercivel, a kisfiukkal, engem pedig Marci, Csönge férje vitt be Füredre, mert éppen a kislányukat vitte oltásra, így csak egy autót kellett mozgatni.
Ebédre felsétált Andris is, céklakrémlevest ettünk, aztán a krumplinudlit, a leghosszabbakat Misi készítette, azokat jól meg lehetett ismerni. Kaptunk kölcsön téli nadrágokat a gyerekeknek, mert persze én tavaszra készültem a pakolásnál... Nagyon jó volt beszélgetni, velük lenni.
   Hazaérve kis csendes pihenőt tartottunk, azután felkerekedtünk megint, hogy végre meglátogassuk Zsófit és Vincét. Fel is jutottunk a hegyre gond nélkül. A család éppen a kertben élvezte a havat, mióta nem láttuk őket gyarapodtak egy bolondos kis magyar vizsla kölyökkel, az is ott ugrált körülöttünk. Amint tehette, el is csente Miska vadonatúj benti cipőjének a felét, és Andris lábai között kirohant vele a hóba, ahol aztán boldogan menekült az őt és a cipőt kergető gazdái elől.
A gyerekek eltűntek a gyerekszobában, mi házi sonkát és sajttálat eszegetve beszélgettünk, aztán még együtt is vacsoráztunk. Hazafelé én vezettem, mert én úgysem ihattam. A hó továbbra is szakadt, de nem volt veszélyes, örültem a téli gumiknak az autón.

      Idáig sikerült megírnom, majd folytatom, addig is örüljetek, hogy Nálatok nincs arasznyi hó, mint itt, Bécsben!