Diplomácia, gyárlátogatás, jutalom

Egyszer régen leírtam, hogy mivel is foglalkozom itt Bécsben. Mint tudjuk, az Európai Unió fizet engem, azért, hogy más egyetemekkel meg cégekkel együttműködve természetvédelmi területek állapotát mérjük fel a levegőből. Tegnap, tegnapelőtt az együttműködő partnereinkkel találkoztunk, hogy megbeszéljük, merre haladjon tovább a munka. A találkozónak az egyik ipari partner adott otthont, egy lézeres távolságmérőkkel és légi térképező műszerekkel foglalkozó cég, Horn-ban, Bécstől nagyjából egy óra autózásnyira.
Már a hét elején összeültünk a tanszéki kollégákkal, aztán a többiekkel sorban, ahogy érkeztek, hogy előkészítsük a tényleges megbeszélést. Végeláthatatlanul tanakodtunk arról, hogyan osszuk be a hátralévő hónapjainkat, ki melyik feladatot kapja, és az igazi nagy megbeszélésen majd mit próbáljunk elérni.
Ennek megfelelően a projektmegbeszélés nagyobb zökkenő és meglepetés nélkül zajlott, ami a korábbi hasonló találkozókra egyáltalán nem volt jellemző. A házigazdánk tejben-vajban és reklámbrosúrákban fürdetett minket, körbevezettek a gyárban és elvittek megnézni a cég repülőgépét is. Fotózni nem volt szabad :~)

Én már nagyon régen nem voltam igazi gyárban, ahol igazi emberek igazi dolgokat raknak össze. Ez pedig egy osztrák gyár volt, ahol precíziós optikai műszerek készülnek. Mégsem volt patika-rend, nem viselt senki arcmaszkot és hajhálót. Egy régi textilgyár csarnokát rendezték be, végeláthatatlan IKEA-polcrendszerekkel választották el az egyes feladatokat, futószalagokról szó sem volt, egy-egy íróasztalon, pici csavarhúzókkal bütyköltek az emberek. A munkások nagy része kicsit szakadt, kicsit borostás volt, egyáltalán nem úgy néztek ki, mint például az esztergomi Suzuki-gyár egyenruhás, vasalt inges szerelői. Egy asztalon egy tükrös-lézeres kütyü forgott, mellette egy cipősdoboz nagyságú acélhengerrel. Az acélhengerről kiderült, hogy az a kütyü  vízhűtéses burkolata, mert ezzel a lézerszkennerrel egy kohászati üzemben fognak dolgozni, valami öntvények pontosságát ellenőrzik, és hát ott nagyon meleg van.
Kérdezgettük őket, mennyibe kerül egy műszer. Erre mutattak egy dupla lézerszkennert, amit autóra szerelnek, és azt mérik vele, hogy a fák, épületek között mennyi hely marad, mekkora szállítmány fér el. Annyiba kerül, hogy gondolkoztak már azon, hogy aki megveszi, annak ingyen adják hozzá az autót, amire fel van szerelve, egy Mercedes kombit. Évente talán ezer darabot adnak el belőle.
Bevittek az esztergák és marógépek közé, mutatták, hogy egy-egy tengelyt vagy házat mekkora acéltömbökből faragnak ki egyben, és hogy két tized milliméter pontosan kell a külső méreteket egyeztetni valami mérőkarral. Az egyik gépet egy vékony legényke kezelte, szerintem húsz évesnél nem lehetett idősebb. Mutattak egy-két selejt alkatrészt, némelyiken meg is volt jelölve, hol a hiba. Egy tenyérnyi alumínium lapon például a nyíl egy szó szerint tűszúrásnyi fekete pöttyre mutatott: emiatt selejt.

Megmutatták, hogyan kalibrálják az elkészült műszereket egyenként. A Tihanyi klímakamrához hasonló dobozokban melegítik és hűtik őket, a gyár udvarán álló betonoszlopokat mérik be újra és újra. A pince legaljában, egy kis lépcsőn lemenve egy kicsi, egészen feketére burkolt szobába vittek, ahol a mennyezetről piramis alakú fekete szivacsok lógtak, a falakat és a padlót fekete ferrit-csempék borították. Itt tesztelik a műszerek toleranciáját mindenféle elektromos sugárzásokra. A legtöbb elektromos eszköz fémházban van, saját magát árnyékolja, nem érzékeny a mobiltelefonra, nem sugároz. Az optikai műszereken ablak van, nem árnyékolják magukat, tesztelni kell őket. Egy kis asztalra leteszik a műszert, vele szemben egy óriási antennával mindenféle szörnyű rádióhullámokat gerjesztenek, és a műszernek ilyenkor is pontosan kell mérni.

Utána elvittek minket a repülőtérre, ahol a gyár saját kis repülője felszáll minden egyes kész műszerrel, hogy ellenőrizzék a kalibrációt. Találkoztunk a pilótával, aki azokat a repüléseket is végezte, amiknek az adataiból most dolgozom, elhalmoztuk kérdésekkel. Azt mondta, a Tisza-tó nagyon szép a levegőből.
Nemsokára kihúzták a gépet a hangárból. Bemutató repülés következik, mondták. Leszedték róla a takarókat, kihúzták a "konnektorból", készítgették, bütykölték, majd egyszer csak elhangzott, hogy ketten beszállhatnak. Én lettem az egyik, ráadásul én ülhettem elöl, a pilóta mellett.

Nem mentünk túl sokat, talán egy fél órát felszállástól leszállásig, de pont a Wachau fölött, kicsivel naplemente előtt, ködös, de nagyon csendes időben. Elrepültünk a Dürnstein-i apátság tornya fölött, ahol nemrég a gyerekekkel jártunk, megcsodáltuk a teraszos szőlőket, a valószínűtlenül meredek hegyoldalakat, röpködtünk kicsit a felhők fölött a napsütésben is. A pilóta megdöntötte a gépet, lejjebb ereszkedett, egy szűk kanyarral körbejártuk a Göttweig-i apátságot, ahol két évvel ezelőtt Erzsó meg Misi postásat játszottak a kavicsokkal..

Ilyen volt, csak sokkal szebb, mert hó volt a fák alatt, meg addigra már nagyon alacsonyról sütött a nap. Visszafordultunk a reptér felé, még elszálltunk a Kamptal szurdokvölgye fölött (ott lesz a következő biciklitúránk, már elhatároztam), majd leszerpentineztünk az égből, és földet értünk.