"Besüt Isten áldása"

  Erzsó Lego babáinak ma esküvője volt. Gondoltam, akkor építünk hozzá templomot, de Erzsó elmagyarázta, hogy erre nincs szükség, mert "már most is olyan házban vannak, aminek az ablakain csak úgy besüt Isten áldása"! Kicsit így érzem magam ezen a hétvégén, és ezek szerint a többiek is itt körülöttem.

   Szombat reggel fél nyolckor halk kopogtatással jelezték a gyerekek, hogy eleget játszottak egyedül a szobájukban, jó lenne, ha mi is megmozdulnánk végre. Amikor mondtuk, hogy rendben, "Jóreggelt van", akkor Erzsó bependerült mellém a paplan alá, amit csak hétvégén szabad. Misi is az én oldalamon próbálkozott, de látta, hogy ott már nincs hely, így elterült a kupac tetején. Én nagyon szeretem ezeket a reggeli összebújásokat, pont ebben a mennyiségben, azon a pár hétvégén, amikor béke van, és nem sietünk sehova.
   Misi elővette a ruháit, Erzsónak én készítettem ki, neki már nem akkora élmény összeválogatni, csak arra szokott megkérni, hogy aznap szoknya vagy nadrág legyen. Míg mi kettesben, gyerekmentesre zárt ajtók mögött lezuhanyoztunk, ki-ki tudása szerint fel is öltözött egyedül. Ezalatt megbeszéltük, hogy három lehetőséget ajánlunk fel, mindhárom esetben itthon töltjük a délelőttöt, végre játszhatnak sokat Papával (Andrissal). Ebéd után kihagyhatjuk a pihenőt, és mehetünk a Naturhistorisches Museumba, vagy korcsolyázni, vagy szánkózni még utoljára. Misi szokása szerint egy negyedikért könyörgött, menjünk kirándulni az erdőbe! Végül megegyeztünk, hogy a kirándulásra visszük a szánkót és a popsi-síket is, így mindkét gyerek öröme meglehet.
   A délelőtt a tervek szerint játékkal, meséléssel, részemről főzéssel telt, ebéd után tíz perc pihenőt kértem (ami alatt Andris olvasott, a gyerekek meg érett gyümölcsként potyogtak rám a dívány háttámlájáról), és már indultunk is. Felautóztunk "Am Himmel"-ig, onnan elindultunk az erdőbe. Pár perc séta után egy tábla jelezte, hogy erre lehet a legrövidebb úton Cobenzl felé indulni, és mivel a nagy kirándulás-vágyónk az erdőben már nem is volt olyan lelkes, inkább arra kanyarodtunk. Cobenzl-nél van ugyanis a szánkó-pálya, amit Erzsó nagyon szeret. Mi is.
   Út közben egy egészen új játszótérre bukkantunk, amit eddig még sosem láttunk. Csigavonalú, elég meredek csúszda alkotta, két libikóka, és talán hat hinta, és egy egészen nagy rét szélén volt, ami száraz időben biztosan nagyon jó szaladgáló terep, most meg szánkózni is alkalmas lett volna, ha nem olvad ennyire. Nagyon tapadt a hó, csak az előre letaposott részeken lehetett csúszni, a még szűz, mély hó csak besüppedt alattunk.
   Persze Andris a tapadó hónak megörülvén hatalmas alsó gömböt görgetett hóember-lábnak. Erzsó a csúszdához szaladt, de meghátrált, azt hiszem, neki biztonságosabb látvány egy bármilyen meredek, de legalább egyenes csúszda, a csigavonalú kiszámíthatatlan. Miska viszont bátran lecsúszott, és miután hatodszorra sem esett baja, Erzsó is megpróbálkozott, óvatosan, hason.
   A középső hólabdát Andris a szánkóból készített emelkedőn próbálta felgördíteni az alsóra, de nem sikerült egyedül, megemelni esélytelen volt, így én is segítettem, na nem emelni, az kellett volna még, csak ráültem a szánkó másik végére, hogy ne billenjen ki, így Andris már fel tudta juttatni a hóember pocakját, amit gyorsan körbetapasztottam. A feje már megemelhető nagyságú volt. A hólabdák alakjából kiindulva végül egy gyönyörű hókirálynőt szobrászkodott Andris, aki ráadásul áldott állapotban volt. Valószínűleg Mária Terézia, állapította meg Andris. A fejformájában, arcában én is segítettem, Andris kontyot formázott, szép hosszú ruhát, kecses kezeket, a mellette játszó gyerekek meg is állapították, hogy "Ich glaube, dass er ein Künstler ist". Vagy valami hasonlót. :) Tavaly a vízi játszótéren tudósnak titulálták, játszótéren kapja a legnagyobb elismeréseket! :)
   Közben a gyerekek csúsztak, hintáztak, leestek, sírtak, nevettek, átáztak. Muszáj volt indulni, és még nem is szánkóztunk, pedig Erzsó azt várta legjobban. Cobenzlnél még csúszhatott párat, aztán szánkóra ültettük, és Andris visszahúzta a két gyereket az autóhoz.  
  Otthon vacsora, fürdés, lefekvés, én még sütöttem egy kenyeret - új receptem van, illetve a régi recept szerinti kenyeremet kelesztem máshogy, jóval több ideig. Amióta ezt a módszert megtaláltam, nem is vettem kenyeret boltban, annyira finom, ropogós héjú, puha, nagy kenyér lesz belőle. Olyan, mint otthon a bolti fehér kenyér. Ma egynegyed rész teljes kiőrlésű liszttel készítettem, és úgy is tökéletes, világosbarna, könnyű.

A kenyérsütés kelesztős-pihentetős fázisai alatt pedig a családi albumba válogattunk képeket, egyelőre a számítógépről. Szégyen-gyalázat, de több, mint két évvel le vagyunk maradva. Ilyesmik kerültek a kezünkbe, 2010. Karácsonyától 2011. tavaszáig:  

 Utána még átbeszélgettük a Holzhausban töltött hónapokat, nagyon jó volt, de mély nyomokat hagyott, a rengeteg munka, a távolság megnehezítették. Úgy látjuk, azóta sokkal ügyesebben beszélünk már egymás nyelvén, sok olyasmit emlegettünk fel, ami ma már nem is lenne probléma, mert egészen máshogy beszélnénk meg. Jó ezekre is visszatekinteni, egyrészt a félreértéseket tisztázni, másrészt örülni a fejlődésnek. Annak, hogy már akkor is nagyon szerettük egymást, de most még sokkal-sokkal boldogabbak vagyunk együtt. Ha így haladunk, nagyon jó lesz nekünk 80-90 évesen, csak érjük meg!

  Ma pedig megint csellóztam a szentmisén, bátran bejátszottam rögtönzött kis szólókat, nagyon szép volt a hallgatóság szerint. :) Én is nagyon jól éreztem magam, a gyerekek is jók voltak, Misi nyújtogatta ugyan felém a kezét, de igazán nagyon halkan. Utána Pfarrcafé is volt, kaptunk sütit, kávét. Ma senki nem jött külön oda hozzánk, de pár szót sok ismerőssel váltottunk.

Most Andris Parkour-edzésen van, a gyerekek csendes pihenőn. Én is lefekszem egy pár percre.