Hosszú futásokról, hosszan

Aki hosszasan ír, sosem ér a végére. Jól példázza ezt a karácsony bejegyzésem, ami még mindig félkész.

Most éppen kényszerszabadságomat töltöm: lejárt az első, egy éves szerződésem itt az egyetemen, és ki kellett vennem a maradék hat napot. Még nem tudom, hogy lesz a következő év, hogy egyszerűen meghosszabbítanak, vagy kiírják újra az állást, és megpályázhatom. Ez előbbi kevésbé izgalmas, az utóbbi inkább, de azzal az előnnyel járna, hogy 12 helyett 16 hónapot is maradhatnánk talán. Lehet izgulni, múlt hét péntekre ígérték a döntést, aztán tegnapra, ma írtak, hogy még nem döntötték el.

Számos elhatározást tettem a szabadsággal kapcsolatban, például, hogy kialszom magam, meg hogy minden nap elmegyek egy kiállításra. A legfontosabb talán az volt, hogy idén a Balaton Szupermarathonról szóló bejegyzésem egyáltalán nem lesz olyan drámai, mint a tavalyi volt.
Ehhez bizony edzeni kell, mégpedig hosszú távokat, egymás után sokszor.

Ebben a szellemben tegnapelőtt este elindultam a hegyre fel, a Cobenzlgut irányába, ahol rengeteget szaladtam hegynek fel, hegynek le, keresve egy olyan rétet, ahol elég mély a hó ahhoz, hogy a tetejétől az aljáig le lehessen bukfencezni. Aztán amikor megtaláltam, mentem tovább, immár sötétben a Kahlenberg felé. Mamáéktól egy fejlámpát kaptam karácsonyra, és ennek bizony hasznát vettem (köszönöm!). Az utak a legtöbb helyen szépen le voltak járva, mert rengeteg a sífutó, de ha kiléptem véletlenül a nyomból, előfordult, hogy térdig elsüllyedtem. Köd volt, a Leopoldsberg buszmegállójából sokáig kerestem magát a hegyet, pedig az nagy, közel van, és a teteje ki is van világítva reflektorokkal. A hegyen megnéztem a kilátást, ami a semmivel volt egyenlő, aztán leszaladtam Nußdorf irányába, egy lépcsőkkel tarkított szerpentines gyalogúton. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint a Gellérthegyre vezető utat a sziklakápolna felől, csak azt hiszem, a szintkülönbség volt kicsit több. Innen le is értem egészen a Dunához, majd onnan a jelzett úton indultam a patak mentén fel, Grinzing felé. Persze ez nem a mi patakunk, meg kellett találni a sötétben, hogy hol tudok átvágni a szőlőkön, lehetőleg minimális kerítésmászással. Így értem haza, két és fél kint töltött óra után, nagyjából fektetésre. Erzsó azzal fogadott, hogy "Papa, neked nem jutott vacsora!"
Roni már kicsit aggódott. Tanulság: Legközelebb viszek magammal térképet, és telefont.

Ma volt legközelebb, igyekeztem egy olyan távot választani, ami összemérhető a Balaton Szuper szakaszaival (40-50 km), és ahol van valami vonzó célpont. Kinéztem a térképen Greifenstein várát, a Duna fölött, a Wienerwald másik oldalán, talán nagyjából félúton Tulln és Klosterneuburg között, tőlünk gyakorlatilag egyenesen északra. Rettenetesen felkészültem, ilyen még sosem volt: vittem magammal telefont, ennivalót, sőt még térkép-kivágatot is. (Köszönjük a fénymásolót, Tibor!)

Délben indultam útnak, abban a reményben, hogy világos lesz végig. Az útvonal három hegygerincen át vezetett. A mi házunk 280 méterrel lehet a tengerszint fölött, az első gerinc a Wienerwald, valahol 400 m körüli magasságban. Innen lefelé vitt az út, egyenletesen lejtve, jól letaposott havon Weidlingbe (196 m). Itt nem találtam a felfelé vivő jelzést, ezért megkértem egy kutyasétáltató hölgyet, igazítson útba. Nem teljesen értette, mit szeretnék,  gyakorlatilag Klosterneuburg széléig beküldött a hegyet megkerülve, a szaggatottan jelzett útvonalon. 362 méteren volt a következő gerinc, röpke egy óra után visszataláltam a tervezett útra, és megállapítottam, hogy nem fogok világosban hazaérni, de nem baj. Megtekintettem Klosterneuburg város komposztáló üzemét, valamint egy régi-régi csillagvizsgálót, aztán jó meredeken futottam, futottam lefelé Kierling irányába. Tudni kell, hogy hóban, lefelé futni nagyon jó dolog, mert olyan sebességet lehet elérni, amit vízszintesen sprintelve, vagy aszfaltozott lejtőn nem nagyon tud tartani az ember. Segít a lejtő, nem kell félteni az ízületeket a csapódástól, és az sem baj, ha elesik valaki. Nem estem el.
Kierlingben már ravaszabb voltam, nem kértem útmutatást, viszont kinéztem, hogy hány buszmegállót kell mennem a falu főutcáján, amíg elérem a kaptatót a következő gerinc felé. 215 méterről felfutottam újra 315-re, eleinte egy rettenetesen meredek, de szépen lekotort úton. Az egyik házban szemlátomást gyerekzsúr lehetett, mert a ház előtt, a járda és az út között húzódó hókupacot felöltöztették hernyónak. Lufik voltak a szemei, és festékkel mosolygós szájat rajzoltak neki, meg hosszú, színes csíkokat a hátára.
Elérve a fennsíkot, egy traktornyom vezetett tovább az egyre ritkuló jelzések között, majd egy régi katonasírt találtam, gyönyörű panorámával. Szűkült az út, megint a sífutók nyomában mentem, majd elértem egy turistaházat, ami hétfőn és kedden zárva volt. Nem baj, volt nálam ugye minden :~)
A turistaháztól megint emelkedett az út, és már csak egy-két embernyi bakancs-vagy sínyom jelezte. Ilyenkor a hó bebújik az ember cipőjébe, de elolvad, és a víz felmelegszik egész jól. Egy kereszteződésnél kibukkantam az aszfaltútra, ahol éppen egy futótárs próbált egy hóban elakadt autót hiába kiszabadítani. Megtoltuk ketten, anyu meg kormányzott, így hamar rendbe jött a dolog. Egy másik futó igazított útba: innen már csak a műutat kell követni, pár perc csak Hadersfeld, és onnan vezet tovább az út Greifenstein felé. Jó.
Hadersfeld talán 400 méteren fekszik, hosszú falu elszórt házakkal és elképesztő terepjárókkal. Az út el volt kotorva, de havas volt.
Itt dönteni kellet: visszafordulok dolgom végzetlen, és talán még világosban érek haza, vagy megyek tovább, és hazatalálok akkor is, ha rám sötétedik. Nem fordultam vissza, nem bántam meg.
Megint egy vastagon havas, erősen lejtő és nem különösebben kitaposott utat találtam. Nem fogtam vissza magam, hajtott a cél közelsége és a zsebemben lapuló energiacsoki. Elértem a várat (kb. 200 méter magasan van), ekkora az egész:

Gyönyörűen be volt persze havazva, de köd nem volt, látszott lenn a Duna a vízierőművel, visszafelé pedig nem látszott sem a Kahlenberg, sem a Hermannskogel, mert a Wienerwald két másik hegygerinc mögött lapult. Gyorsan felhívtam Ronit, hogy ne aggódjon, most vagyok féltávnál. Előkaptam a csokit, és felfelé az úton apránként megettem. Mire elfogyott, túl voltam az emelkedő nehezén, csakhamar megint Hadersfeld-ben voltam. Gondolkoztam, hogy becsöngetek valahova, hogy kérjek egy pohár vizet a csokira, de semelyik ablakban nem volt még lámpa, és a házak előtt sem láttam embert.
A műúton futva megtaláltam azt a letérőt, ami a turistaház felé vezetett, és amit odafelé elvétettem. Szélesen letaposott, jól jelzett út várt rám. Egy patakon átkelve ittam pár kortyot, persze jéghideg volt, de nagyon jól esett. Kipipáltam megint a házat, a katonasírt, a traktornyomot, beszélgettem egy kört egy szembe jövő bácsival, aztán megint a meredek utcán találtam magam a hernyóval. Újra fölfelé a következő gerincig. Idefelé észre sem vettem, hogy ez milyen meredek volt, rövidre kellett venni a lépéseket, és sokszor gondolni a gerincről már látható Hermannskogel-re. A túloldalon persze levágtam a korábbi kerülőt, csak egyszer tévedtem el lefelé egy kicsit, de hamar észbe kaptam. Weidlingben megint egy futótól kértem útbaigazítást. Megmutatta, melyik utak vezetnek az erdőbe. Kiválasztottam azt, amelyik leginkább felfelé vezetett. Lépcsős volt.
Még egy utolsó kaptató!
Közeledett az öt óra és vele a szürkület, de visszataláltam a jelzésre, és még itt-ott megleltem a saját futócipőm nyomait. Talán öt fölfelé menő lépés esett két lefelé menő lábnyom közé...
Utolsó kaptató, utolsó kaptató!
Elértem az első olyan kereszteződést, ahol már korábban, a gyerekekkel kirándulva is voltunk.
Utolsó kaptató!
Egyre magasabbak lettek a hófúvások mellettem kétoldalt, de az út le volt taposva szépen.
Utolsó kaptató!
És felrémlett előttem egy valószínűtlenül kék, világító vízszintes csík. Ilyenről nem volt emlékem az odafelé útról, de csak a hágóban álló vendégház karácsonyi kivilágítása volt.
Kiértem a rétre, ahova annyiszor kirándultunk gyalog a gyerekekkel. Picit megálltam tájékozódni, de nem jutottam sokra, őszintén szólva forgott velem a világ valamiért. Jó.
Megvolt az út am Himmel felé, széles, lankásan lejtő erdészeti út, megszámlálhatatlan láb- sí- és keréknyommal. Ez már a hajrá, tempót is váltottam.
Érzésre innen úgy futottam, mintha csak egy vasárnap délutáni kört mentem volna a Hermanskogel-re, magam is meglepődtem magamon. Ilyen kedvem volt.
Elértem az aszfaltutat, a gondosan sózott járdát, az egyre meredekebb Himmelstrassét, a kapunkat. Megállítottam a stoppert: fél hat, öt órát futottam majdnem pontosan.
Roni már keverte is a sportitalt, Erzsó boldogan jelentette, hogy jutott nekem vacsora, szimbolikusnak is alig nevezhető nyújtás után eltűntem a zuhany alatt.

A gyerekeket lefektettem, Roninak szülői értekezlet van az óvodában. Úgy raktunk rendet a velük, hogy fel sem keltem a szőnyegről, csak mutattam nekik, hogy mit hova rakjanak. Misi persze kínosan ügyelt, hogy sosem azt a játékot vigye a helyére, amelyiket éppen kérem tőle, de kétségkívül szépen segített ő is.

Most jó nekem.

Karácsonyi történet

800 km
5 különböző szálláshely
11 nap
2 felnőtt, 2 gyerek

Idén nyugis karácsonyt akartunk. Szerettük volna látni a gyerekeinket, amint boldogan játszanak az új kincseikkel a karácsonyfa alatt, szerettük volna kialudni magunkat, sok időt szánni egymásra, élni kicsit otthon. És persze szerettünk volna sok mindenkivel találkozni, családtagokkal, barátokkal, kicsikkel és nagyokkal. Sikerült.

Hétfőre esett a karácsony, pénteken még dolgoztam, méghozzá, ha jól emlékszem, egészen sokáig. Szombaton Misi szülinapját ünnepeltük, de arról már Roni beszámolt, vasárnap este már állt a fa és éjjel szépen fel is díszítettük, elrendeztünk mindent, gyakorlatilag készen állt a nagyszoba. Akkor úgy gondoltuk, fölöslegesen szántuk rá az éjszakát, hiszen karácsony napján még a hosszú délutáni alvásban minden elkészülhet, de persze ez nem így történt.
Másnap délelőtt arra emlékszem, hogy elmentem talán két órát egyedül sétálni, ami bizony komoly áldozat karácsony előtt egy anyától, de milyen nagy ajándék egy apának! A karácsony nem volt igazán fehér, de fekete sem: itt Bécsben gyönyörű átlátszó karácsony volt, ónos eső esett, vastag jég borította a fákat. Kicsit köd volt, nagyon jót sétáltam.
Gyors ebéd után ágyba raktuk a gyerekeket, mondván, hogy este sokáig ébren lesznek, de muszáj-muszáj aludni. Megsütöttük a citromos halat (Amaminak köszönjük még egyszer a receptet, amit még 2007 karácsonyára írt le nekünk) a hagyományok kedvéért, valamint Roni kacsamellet is sütött, hogy legyen valami, amit a gyerekek szeretnek. Hát szerették.
Kb. egy órával a délutáni alvás tervezett vége előtt már tarthatatlan lett a helyzet a gyerekszobában, úgyhogy kibújtattuk őket, villámgyorsan ünneplőbe öltözött a család és már csilingeltek is az angyalok.

Roninak már hetekkel karácsony előtt mondtam, hogy addig semmit ne tervezzen a karácsony utáni hetekre, amíg az ajándékait ki nem bontotta. Azt gondoltam, hogy igazából mindenünk van bőven, csak időnk van kevés, úgyhogy kapott egy kettesben töltött hétvégét ajándékba.
Teltek-múltak a napok, most már szervezhettük az ünneplést. Ha jól emlékszem, 27-ére volt tervezve a Rochlitz családi karácsony a Vadkörte utcában Roni szüleivel és testvéreivel, ez lett volna az első magyarországi esemény, amire oda akartunk érni. Igen ám, de Virág nagyobbik lánya, Rózsa beteg volt, és nem akartuk megkockáztatni, hogy elkapjuk, hiszen az borította volna minden frissiben készült tervünket. Így aztán 27-én délután pakoltunk össze, és aznap este a Svábhegyen aludtunk.
Egészen pontosan Roni pakolt, két hétre való holmit négyünknek, különböző ünnepi és játszós ruhákkal, nekem futócipővel és téli felszereléssel, mindenkinek korcsolyákkal. Befértünk az autóba, meglepően könnyen. Ugye nem én vagyok az egyetlen, aki szenvedett már a csomagtartó hátsó ülések mögötti, egyáltalán nem derékszögű sarkának optimális kitöltésével? Erre született most egy megoldás: mindenki tudja, hogy a biciklitáskák első része nem derékszögben, hanem ferdén van levágva, hogy elférjen az ember sarka pedálozásnál. Fejjel lefelé berakva a biciklitáskát, pontosan illeszkedik az üléstámla mögé.
A Svábhegyre érkezve Mama vette kézbe a gyerekeket, mi csak ültünk, beszélgettünk, borozgattunk, és hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy megfürdetve, fogat mosva, pizsamában jó éjszakát kívánnak nekünk.
Reggel is, amint felébredtek valamikor hét óra tájban, Roni csak annyit mondott nekik, hogy a Nagymama már ébren van, és szaladtak is ki a szobából, mi meg aludtunk, amíg hasunkra nem sütött a nap.
Fanni és Páty eljegyzésén jó előre berendezett gyereksarok várta őket, és persze rengeteg finomság. A Futár család kutyája, Zokni teljesen lenyűgözte Misit, aki mindenáron meg akarta simogatni újra és újra. Csakhogy Misi, ha izgatott, valamiért nagy ugrásokban közlekedik, amitől Zokni mindig megijedt. Különösebb gond nélkül végigünnepelték a gyerekek az eljegyzési vacsorát, majd amikor jeleztük, hogy indulnánk haza, még gyorsan összeálltak a vendégek egy csoportképre. Otthon, ha csoportkép készül, megpróbálunk valami vicceset mondani nekik. Erzsó ennek megfelelően be is kiabálta, hogy "nem kell nekünk KUTYA a szobába!"

A Vadkörte utcában aludtunk, kitettem az autóból Ronit és a gyerekeket, majd átmentem a Svábhegyre, összepakoltam a holminkat (mert bizony mindent otthagytunk), és sikeresen visszaértem fektetésre.
Másnap délelőtt persze nagy játszás volt, ha jól emlékszem, Roni kelt fel a gyerekekkel reggel és én aludtam sokáig. Délután volt a Rochlitz karácsony, dédszülőkkel és unokatestvérekkel egyetemben, de este a Vidrákkal ünnepeltünk. Díszbe öltözött tehát a család, indulás után nagyon hamar rájöttünk, hogy Ibolya ajándékát a házban hagytuk, így közepesnek mondható késéssel befutottunk. Gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk, énekeltünk együtt, nem is tudom, hány ember, egy nagy család.
Egy huszárvágással Tiborra és Zsuzsára hagytuk a kissé bágyadt gyerekeket, és már robogtunk is vissza remetére, a Vidra-karácsonyra.
Roxiéknál volt, ahol annak idején olyan jókat buliztunk, ahol a pincében számháborúztunk egyszer egy elmaradt Rozsomák-kirándulás helyett, ahol Berciéket is meglátogattuk párszor.
Nem akármilyen karácsony volt: az ajándékok nem voltak megcímkézve, kockával dobtuk ki, hogy ki húzhat a kupacból, ki bonthatja ki, és ki veheti el a másikét. Hatalmas küzdelem bontakozott ki, patakokban folyt a vér, egymás kezéből téptük ki a szebbnél szebb ajándékokat egy-egy hatosnál vagy duplánál. Végül egy vidra-fülekkel ékes babasapka maradt nálunk, és elkelt Roni régi piros sapkája is, amire sebtiben egy igazi pávatollat varrt.
És végre, végre, oly sok bejgli, pörkölt, kacsamell és virsli után SALÁTA volt vacsorára. Olyan jól esett valami könnyűt enni, persze hatalmasan belakmározunk :~)

Folyt. köv.

Hóemberünk

   Ma nem mentünk óvodába. Egyszerűen nem volt erőm megint levánszorogni a hóban a villamosig, a hazafelé útra gondolni sem bírtam. Andris ugyanis elvitte az autót (most adja le a doktori disszertációját, Alleluja), így már tegnap is gyalog kellett megoldanunk ezt a száraz időben fél órás utat. Így, friss hóban sokkal izgalmasabb az út lefelé a hegyről. Misi két lépésenként direkt elterül a hóban; Erzsó rohan, jaj, csak ki ne zuhanjon az útra; oszloptól oszlopig versenyeznek, minden oszlopnál lökdösődés, kiabálás, hogy ki ölelheti közelebbről. Hazafelé meg Misi volt már olyan fáradt, hogy sírva követelte a kirakati magazint, majdnem leesett a villamosról leszállásnál, de újra zokogni kezdett, mikor segítettem neki, mert egyedül szeretett volna lemászni. Végül nem vállaltam a gyaloglást hazáig, Grinzingben taxiba ültünk a 800 m hegymászás helyett.

   Délelőtt fél nyolcig hagytak aludni, kilencre jutottunk reggelihez, lassú és kényelmes reggel volt. Azért ennyire lassú, mert a reggelihez nálunk mindenkinek fel kell öltöznie, Erzsó pedig sokáig nem volt hajlandó. Aztán elmondtam, mit terveztem mára, és akkor sikerült neki is nappali tempóra váltania.

   Először puzzle-t raktunk, aztán társasoztunk, végül elővettük az Apapiéktól kapott építőkockákat. Ez nagyon jó kis játék, 10-12 kocka van benne, és több lehetőség lerajzolva, hogy mi épülhet belőle. Erzsó követi is már az előrajzolt mintát, sorban megépített többet is, amíg csak a türelme tartott. Aztán szintén meghatározott alakzatban vissza is tette a kockákat a dobozba, talán erre volt a legbüszkébb.
   Aztán segítettek mosást betenni, ehhez már csak annyiban van rám szükségük, hogy a kupakokba kitöltsem a mosószert, öblítőt. Jutalmul nézhettek népmeséket, én meg pakolásztam a konyhában, előkészítettem az ebédet.

   Ezek után, amíg a palacsinta-tészta összeérésére úgyis várni kellett, kimentünk a kertbe. Hóember-építő hó volt, gyúrható, de még nem olvadt. Neki is álltunk, egy Erzsó méretű hóembert készítettünk, a gyerekek hordták a havat, együtt döngöltük, aztán kihoztam szenet a pincéből, hogy arca és gombjai is legyenek. Papácska pár éve nálunk felejtett sapkája került a fejére, azért majd vissza is adjuk valamikor!
A végére Misi fázni kezdett, így a fényképekre már csak Erzsó került fel, aki viszont kint maradt még hintázni is, úgy kellett becsalogatni az ebéd illatával.

Zsúr élményfürdőben

   Az egyik óvodába járó kis hölgy, Laura pár héttel ezelőtt szinte az összes gyereket meghívta az 5. születésnapjára szervezett zsúrba, a Diana Badba. Szerencsére szülőstül. Mi is négyesben kerekedtünk föl. A hazafelé úton várható fáradtság miatt Heiligenstadtig autóval mentünk, ott minél közelebb szerettem volna parkolni (Andris vezetett, úgyhogy inkább parkoltatni), aminek az lett az eredménye, hogy a tűrhetően közeli lehetőség helyett egy jóval távolabbival kellett beérnünk. A metró hamar jött, s leszállás után pár perc sétával el is értük az uszodát. 

   Az uszodába egész délelőtt csak a meghívottakat engedték be. Átöltöztünk, a gyerekek kénytelen-kelletlen felvették az új, puha, piros fürdőköpenyeket. Erzsóé összedörzsölődött az én fürdőruhámmal, és elektromossá válva szikrákat szórt. Ez persze nem tetszett a leánynak, meg is jegyezte szemrehányó hangon, hogy "Mama, én olyan köpenyt szerettem volna, ami nem csíp meg". No, de ettől eltekintve nagyon örültem, hogy volt nálunk egy réteg melegebb ruha, mert a víz nem volt olyan nagyon barátságos hőmérsékletű, kivéve a dinoszauruszos medencét, de az meg csak vádliig ért. A tortázáshoz, ebédhez, kincskereséshez pedig medencén kívül is kellett szaladgálni. Én fáztam, jó, hogy a gyerekek nem.

   Az uszodában volt egy játszótér-szerű medence csúszdával, hintával, alagúttal.Időközönként zuhannyá vált az egész, amit Miska élvezett, Erzsó meg be se mert menni ilyenkor. A mélyülős nagy medence egyik csücskében kalózhajó, két csúszdán lehetett menekülni róla, a mély rész hullámmedence volt, a szélén meg sodró folyosók voltak kialakítva. A legkisebb a dinoszauruszos medence volt, ami direkt 0-6 éveseknek volt kialakítva, kellemes fürdővíz-hőmérsékletével csalogatta a népet, be is mentünk mindig, ha már megfagytunk a többiben. A dinóról is le lehetett csúszni, de az is fröcskölt.
 A fiúk kedvence pedig a hatalmad vízicsúszda volt, azt hiszem, Európa leghosszabbja. Lefelé indult rajta az ember, hatalmas úszógumira fekve, majd felcsúszott, megint le, vízsugárral hajtva ismét fel, aztán zárt alagútban csigavonalban le, és egyenesen bele a szintén sodró hosszú medencébe. Ahol amúgy is mentünk körbe-körbe az úszógumikkal.

   Két medence között gyümölcs, turmixok vártak minket, a torta akkora volt, hogy olyat én még esküvőn sem láttam, az ebéd svédasztalos, lazactól elkezdve a gyerekek sült krumplijáig minden. Ráadásul rendelni is lehetett bármit, jégkrémeztünk is.

  Mindenkivel beszélgettem pár szót, nagyon jó volt ennyi ismerőssel békén együtt lenni. Általában Erzsó volt rám hagyva, amíg Andris Misivel csúszdázott, Erzsónak félelmetes volt, Misinek meg én voltam lassú, egyet volt hajlandó velem csúszni, aztán közölte, hogy a Papával sokkal izgalmasabb. De most ez pontosan megfelelt mindenkinek, Andris élvezte a bátor kisfiát, én meg a heverészést.

  Végül három körül indultunk haza a szállingózó hóban. A gyerekek az autóban majdnem elaludtak, otthon viszont csak mi, felnőttek aludtunk a csendes pihenőben. Nagyon jó nap volt, sírás és hiszti nélkül, élményekkel megrakodva... Erzsó meg is rendelte az 5. születésnapjára a medencés bulit. Nem fogja megkapni, de itthon a kertben nagy vendégséget csapunk majd. Lehet, hogy még medence is lesz, a felfújható fajtából.

Ebben a palotában...

   Andris szeretné leírni az elmúlt hetek történetét, úgyhogy én maradhatok a jelennél.

HIDEG VAN!

A kazánunk sajnos kikapcsolgat. Amikor hazaértünk Budapestről, 11°C volt a lakásban (15-öt vártunk, gondoltuk, annyi elég, ha nem vagyunk otthon), ezt sikeresen felküzdöttük reggelre 19°C-ra. Mivel én mééég melegebbet szerettem volna, fűtöttünk tovább. De reggelre megint 14°C-ban vacogtunk, ami nem tesz jót a gyerekek megfázásának, sem Andris torokfájásának, hogy az enyémről szót se ejtsek. Andris szaladt a fölöttünk lévő lakásba, le a pincébe, hogy bekapcsolja a kazánt megint, vele kellett volna tartanom, hogy ellessem a módját. De eszembe sem jutott. Szépen melegedtek a szobák vagy egy óra hosszat. De most hidegek a fűtőtestek, és még hosszú a nap, mire Andris hazaér. Én meg már most megfagyok. Ami hátráltat a takarításban.

Nincs más hátra, fel kell mennem, és ha tudom, begyújtani a kazánt. Nem is láttam még, sosem csináltam ilyet, szóval drukkoljatok, hogy ne robbantsam fel a házat! Az írást utána folytatom, hogy mindenkit megnyugtathassak, ha túlélem. :)

Sikerült! Telefonos segítséggel, mert nem a szikrát ábrázoló gombot kellett volna nyomogatnom, hanem a másikat, de végül eltaláltam. Most lángol szépen, persze még egy kicsit várni kell, míg fűteni is tud, fel kell melegíteni a fűtővizet.

Andris azt hitte, akkor alszik ki a láng, amikor elég meleg lesz a lakás, és a termosztát leszabályozza a fűtést. Ekkor az őrláng tartaná a frontot, de talán az nem megbízható. De most kiderült, hogy nem ez a baj, hiszen szó nem volt még meleg lakásról, amikor kikapcsolt a fűtés.  Kicsit aggódom, mert tavaly is sokszor feladta a kazán, Đore (a ház gazdája, aki persze nem itt fagyoskodik, hanem melegebb éghajlatra költözött, Spanyolországba) ígért is kazáncserét, de aztán a nyár elszaladt, a kazán meg úgy maradt. Előttünk a januári fagyok, remélem, megembereli magát. Persze öreg szerkezet már...

Addig is örülök az enyhe időnek, az éjjel elolvadt a tegnap leesett hó, ma pedig süt a nap. Talán még a télikabát is lekerül rólam, ha nem itt ülök, hanem szorgosan takarítok majd. Megyek is!

Karácsony képekben

2012. dec. 22. Miska születésnapja

    Már a délelőtt is különleges volt. Erzsóval kettesben itthon maradtunk, a fiúk pedig elmentek vásárolni, és a szeméttelepre, leadni a fáradt olajat. Mivel Ausztriában vasárnap nincs nyitva semmi, és 26-a is ünnepnap még, a vásárlás négy teljes napra szólt, javítási lehetőség nélkül. Benne a karácsonyi vacsora finomságai, kifogyóban lévő háztartási kellékek, elem a kis vonatba, és persze mindenki más is kénytelen volt hasonló nagybevásárlást csapni, így soha nem látott tömeg volt a boltban. A szeméttelep pedig nagyon-nagyon izgalmas, építkezés van, sorban állnak a kukás- és utcatisztító autók, már felsorakoztak a hókotrók is, de még ott várakoznak a falevél-szippantók. Misinek van egy könyve, ami a szemét elszállításáról, szelektív gyűjtésről, kukásautókról szól, most mindent láthatott élőben. Erről sajnos nem készültek képek, majd legközelebb, a fiúk úgyis azzal értek haza, hogy gyorsan töltsük meg a következő olajos vödröt is, mert ez nagyon jó volt!

   Én itthon takarítani szerettem volna, amit persze gyerekek nélkül sokkal könnyebb lett volna, mégis nagyon érthető volt, hogy Andris nem szeretné a két gyereket végighurcolni a tömegen. De Erzsó semmi gondot nem okozott, szinte egész délelőtt rajzolt. Vonatokat. Elmélyülten, részletesen: mosolygó pofit kaptak, füstölgő kéményt (a kémény külön mosolygott), kapcsokat, lámpát. Az elsőt nekem, aztán Andrisnak, arra rá is írta, hogy Papa, nem is egyszer.

 Aztán pedig mesét szeretett volna nézni, nálunk ennek feltétele is van: különleges jóságot kell csinálni. Erzsó segített felmosni, a nagyszobát szinte egyedül végigtisztogatta. Addigra én már a többi helységgel kész is voltam, még az ebéddel volt dolgom, egy kis tortakészítés, aztán jöhetnek a vendégek, a szülinapos.

Végül maldnem egyszerre érkeztek, Nagymama, Nagypapa, Dédnagymama utaztak ki hozzánk, autójuk telepakolva karácsonyi meglepetésekkel.
Mire a fiúk befutottak, már rotyogott az ebéd, kis játék után el is kezdtük az ünneplést.
Íme a hároméves:

 Ajándékbontogatás:

 És végre elkészült az új parkolóház, amiről négy emeleten gurulhatnak le az autók, kettő egyszerre, rajtgéppel indítva. A gyerekek egész este ezzel játszottak. Aztán reggel is. Mára kiderült, hogy ez a csoda is három napig tartott, de a Karácsonnyal nehéz is felvenni a versenyt, majd visszatérnek ehhez is.

   Pár szó a mi Miskánkról, hogy feledésbe ne merüljön, milyen is volt három évesen...
   Rengeteget bohóckodik. Az asztali áldást ritka kivétellel csupa Ó-betűvel mondja végig, mert az vicces szerinte. Szerintünk nem, ezért néha rendesen is hajlandó, főleg, ha ő kezdheti el az éneket. Vicces arcokat vág, kunkorgatja a nyelvét, direkt halandzsázva beszél, sokáig ismételgeti, ha valami vicceset hallott.
  Utánozza, amit Erzsó mond, egyelőre nem bosszantásból, hanem mert ő a nagy, próbálja eltanulni tőle az okosságot.
   Mostanában elkezdett barátkozni az oviban, aminek az egyik eredménye, hogy a "durva fiúk" hatására ő is hörög-morog, amitől Erzsó megijed, sír. Pedig halkan, szelíden morog ám, egyáltalán nem ijesztő. Viszont bosszantó, amit szándékosan és módszeresen gyakorol, aztán, ha Erzsó kiakad, akkor Misi sír hangosabban, én meg győzzek igazságot tenni. Beválik, ha előre megmondom, ha egyikük is sírni kezd, mindketten a sarokban kötnek ki.
   Kezd németül beszélni a többi gyerekkel, énekel, játszik lelkesen. Néha itthon is átváltanak Erzsóval németre, ilyenkor Misi Mathis lesz, Erzsó Annika, én Susan. Misi hozza a német énekeskönyvet, tudja mindet fejből, egyedül is végigénekli.
   Érthetően beszél, csak néha halkan. Magától is udvarias, kérem szépen, köszönöm, egészségedre teljesen automatikusan jönnek. Nem úgy a hangosan köszönés, inkább csak mosolyogni szokott. De tudja azt is, csak félénk néha.
   Nagyon szeret magasról leugrani, lehetőleg puhára, de ezt nem ellenőrzi minden alkalommal. Szeret magasra mászni, bukfencet gyakorolni, nagyon gyorsan szaladni. Ha magát keverte bajba, általában nem is sír, csak, ha tényleg nagyon megütötte magát (amikor már én is elgondolkozom, hogy meg kéne mutatni orvosnak). Ha viszont más gyerek ártó szándékkal egy ujjal is hozzáér, akár fájt, akár nem, hangosan bömböl.
   Kedvenc könyvei az Alle Vögel -énekeskönyv, a kukásautós könyv, és még mindig AnnaPeti.
   Ismeri az összes betűt, összeolvasni még nem próbálja. Szeret gyurmázni, kisollóval vágni, térképet böngészni. Kisautózni, sínpárt építeni minden nap szokott.Szívesen bujkál dobozokban, ládákban, szekrényekben.
   Kedves, nyitott, okos, huncut. Amilyennek lennie kell három évesen.

Örülnék megjegyzéseknek

Mindig elfelejtem írni, hogy örülnék, ha írnátok is néha a megjegyzésekhez. Csak, hogy kicsit beszélgetősebb legyen, hiányoztok! Köszönöm annak, aki már eddig is írt, és annak is, aki fog!

Misi egyedül az oviban, Erzsónak Vorschule otthon

   Múlt hétvégén nálunk jártak Stibrányiék, amit mind nagyon élveztünk, végre lehetett beszélgetni, a gyerekek is boldogan játszottak együtt. Persze hiszti, sírás volt így is elég, de mit várhatunk öt 1-4 éves csemetétől. Minden esetre évről évre jobban tudnak együtt játszani, egymásra figyelni, és nagyon számon tartják egymást a külön töltött időkben is.

   Amikor a vendégek kitették a lábukat, Erzsó megbetegedett, begyulladt mindkét szeme. Úgy tűnik, nem kapta el senki, még Misi sem. Vasárnap éjjel Erzsó sírva ébredt, szemecskéi összeragadva. Kamillateás lemosás után el tudott aludni, nekem már nem volt olyan egyszerű. A doktornőnk ugyanis egy hárpia, egyáltalán nem volt kedvem meglátogatni, antibiotikumos szemcseppre viszont szükségünk volt. Gyorsan leültem a gép elé, és az interneten végigböngésztem a közeli gyermekorvosokat, hova lehetne váltani? Ez egy röpke óráig tartott, szegény Andris nem örült. Ha nem is a szomszédban, de az ovihoz közel találtam egy doktornőt, aki szimpatikus is volt, és a biztosításunk is érvényes volt rá.
   Szerencsénk volt, nálam egy-két évvel idősebb doktornő, gyönyörű rendelő, kedves és gondos nővér. Volt helye is nekünk, bejelentkeztem mindkét gyerkőccel. Találkoztam több ismerőssel, az oviból is, és Grinzingből is, ami azt jelenti, hogy a helyiek ide járnak, ami biztató. A doktornő homeopátiával is foglalkozik, fel is írt egy szemlemosó szert, amit nem kaptunk a patikában, de látta, hogy ez komoly, úgyhogy az antibiotikumos szemcseppet is megkaptuk.
  
   Másnap reggel, és azóta minden nap Andris vitte Misit oviba, háton, gyalog. Ez Andrisnak kb. fél óra út, közben beszélgettek nagyokat. Misi kifejtette, hogy a tihanyi óvodába szeretne inkább menni, mert ott nincsenek durva fiúk. Ó, Drágám, dehogy nincsenek, de legalább egyidősek lesznek...

Az óvodába érve először kicsit meg volt szeppenve, de hősiesen ottmaradt egyedül. És nem sírt. Egyik nap sem, csak ma, mert Mathis (egy francia hatéves "durva") hozzávágott valamit. Az óvónénik szerint játszik a többiekkel, nincs elanyátlanodva, még ki is nyílt így Erzsó nélkül. Azért vigyáztak is rá, minden nap úgy találtam, hogy valamelyikükkel kézen fogva bóklászott, vagy játszott. Most vannak rá elegen, két helyes kis óvónő-tanonc is csatlakozott a csapathoz. Itt csak jót tanulhatnak. :)

   Erzsó pedig otthon van velem, délelőtt játszik, segít, és persze iskolásat játszunk. Ma négy betűs szavakat olvasgattunk, a betűzés már megy, a nagyon jól ismert szavakat felismeri olvasás nélkül (Mama, Erzsó), egyszerűket kiolvas (Baba, Misi). A betűk összeolvasásával bajban van, mert elmondja, hogy Cé, I, Cé, A, de nem akarja lehagyni az "é"-ket, így nem alakul ki a Cica... Nem sürgetem, csak akkor játszunk ilyet, ha külön kéri.
   Aztán kakukktojásokat rajzoltam neki, már rajzolás közben kombinál, "Mama, ezek mind gyümölcsök!", "Alma, asztal, kisbaba, ablak, autó, csak a kisbaba él!" Aztán ennél az utóbbinál a szavak alá is írta a kezdőbetűket, így kiderült, hogy a kisbaba azért is kakukk, mert nem A-s.
   Végül előrajzoltam hullámvonalat, cikkcakkot, egy vonalra meg félköröket, háromszögeket fölfelé és lefelé, amiket más színnel át kellett rajzolnia. Vonalvezetés, még nem önállóan, csak az enyémet követve.
   Aztán le kellett rajzolnom Wartburg várát. Hát nem mutatnám meg egyetlen építész barátomnak sem, de a lényeg úgyis a rózsaszín zászlós ablak volt, ami Erzsébet szobáját jelezte.

Holnaptól megint mindketten mennek óvodába. Végre. Andris meg itthon marad, a plussz óráiból szabadság kivevése nélkül megteheti, és elmegyünk vásárolni. A Karácsony legkevésbé élvezetes része, de legalább együtt!

Ohne Kuscheltier

    Az úgy volt, hogy Erzsó hétfőn itthon felejtette a Macit. Igazából hamar eszébe jutott, de már elindultunk az autóval, és nem akartunk visszafordulni.Már csak azért sem, mert amikor Misi otthon hagyta a kutyusát, akkor sem fordultunk vissza, pedig ő kisebb, és frissebben ovis. Igaz, nem kötődik úúúgy...
   Erzsó sírt az óvodáig, még bent is, hogy ő nem bírja ki Maci nélkül. Tihanyban minden délelőtt maci nélkül volt, mert csak alváshoz volt szabad elővenni, úgyhogy nem aggódtam nagyon emiatt. A síró gyereket átadtam az óvónéninek, bevitte a csoportba, mi meg elmentünk.

   Délben Monika azzal fogadott, hogy Erzsó sokkal aktívabb, társaságibb volt, rengeteget játszott, sokkal jobb volt így, Kuschelie nélkül neki. Felvetette, hogy többet ne is hozza be az oviba. Erzsó, aki persze már ért németül, rögtön sírva fakadt az ötlet hallatán, én viszont egyet értettem, itt az ideje. Persze akkor Misi kutyusával is hasonlóan járunk el, könnyebb együtt tanulni, és Erzsó így nem akad ki, ha a kutyát meglátja. Abban egyeztünk meg, hogy a kedvenceikkel együtt érkeznek meg, de beteszik őket a kistáskámba, és magammal viszem mindkettőt. Délben jövök értük, addig kell kibírni.
   Otthon már látszott, hogy ez nem lesz könnyű játszma Erzsóval, ahányszor szóba hoztam, ugyanaz a hisztis sírás volt a válasz, gondolni sem akart rá. De közben itthon órákra elszakadt a Macitól, én meg kicsit úgy vagyok vele, hogy ha ilyen csúnyán hisztizik, akkor csak azért is végigcsináljuk.
    Az óvodában reggel Misi gond nélkül bedobta a Kutyust a táskámba, Erzsót rá kellett beszélni, de sírás nem volt. Monika megmutatta neki, hogy mit ragasztanak éppen a nagyobbacskák, ő is csatlakozott lelkesen, én meg a háta mögött eltettem a Macit. Tudta, megbeszéltük, hogy így lesz, de nem akarta maga odaadni.
  Persze vidáman telt a napjuk, szó sem volt sírdogálásról. Megkönnyebbültünk, óvónénik és én is. A délutáni pihenőben megint együtt lehettek. Hogy meddig? Azt nem tudom, mert a pihenő után a Macinak híre-hamva sem volt. A gyerekszoba, amiben még rend is van, nyomtalanul elnyelte a Macit. Délután 4-től estig kerestem mindenhol, kertben, autóban lakásban, szemetesekben és a szennyestartóban, polctetőkön és minden lehető tárolóban. Erzsó szerint bebújt a barlangjába. Mindig ezt mondja, ha elhagyja valahol. Nélküle kellett éjszaka aludni, és ma nem volt vita az oviban, mert nem volt min vitatkozni. Remélem, hamar előbújik, nem így terveztük a "leszoktatást"...